kb. 23 perc olvasás
Eugéniusz:
Boldog/boldogtalan élet ABC – XVIII.
Létrontások és/vagy létjavítások
Szellemi segítség lélekbátor keresőknek
Az ön/emberismeret-szeretet igaz tükre
pppppppppppppppp
Bölcs-balga, és boldog-boldogtalan ember
Édenkert-aranykor és/vagy vaskor/pokol
Istengyermek-táltosparipa/állatorvosi ló
Életminőség-vizsgálódások magyarán írva
ppppppppppppppppppp
Adott-kapott és szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki-testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények és okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
pppppppppppppppppppppp
Vörösmarty Mihály versei
AZ EMBEREK
1
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!
2
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!
3
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!
4
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!
5
Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
6
Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!
7
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!
1846. május előtt
*
JÓSLAT
Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyülöltünk mint kuruc, tatár,
Bánkodtunk mint a puszta vár;
Ügyünk azért
Sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, o hon,
Lelkünk kihalna hervadásodon.
Hát félre bú és gyűlölet!
Vagy bár gyülöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyülölet
A szeretet.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Túl és innen sok késő századon.
A gyülöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.
Mi tilt jobbakká válnotok?
Ha eddig pazaroltatok,
S idő, ész, pénz elszóratott
Megvenni a gyalázatot:
Elég az ok
Javulnotok.
Mert még neked virúlnod kell, o hon,
Bár bűneink felhőznek arcodon.
A verseny nyilt, a nemzet él,
Ha egy jobb tagja sem henyél,
Jut ember és kéz, munka, vér;
Mi volna az, mit el nem ér?
S legyen dicsőbb,
Ki tettre főbb.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Ragyogva hírben büszkén, szabadon.
Itt még e föld, mély sírjaiból
Az elhúnyt ősök lelke szól.
Munkát reá s szabad kezet:
Dicső kert lesz a sír felett,
Zöldelni fog
Bérc és homok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Miért volnál az éggel oly rokon?
Mit a müvészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán,
Adjuk meg e hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt.
Mult és jövő
Igy egybe nő.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Fölül időn és minden sorsokon.
Vagy nincs erőnk? Az nem lehet:
Ártunk egymásnak eleget.
Lesz költő, szónok és vezér,
És tudomány, mely eget ér;
De tisztelet
A gúny helyett!
Mert még neked virulnod kell, o hon,
A szellemek kincsével gazdagon.
Fut, fárad a sok idegen.
Miért? hogy tápja meglegyen,
S mi tőlük várjuk a csodát
Fölékesítni e hazát?
E jog nekünk
Szent örökünk.
És még neked virulnod kell, o hon,
Vérünknek lángja ég oltárodon.
Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Mely visszanyom.
És még neked virulnod kell, o hon,
Mert isten, ember virraszt pártodon.
1847 eleje
Leskelődő
Mások élik helyetted a Nagy Életet,
te megelégszel a drukkolással, kukkolással?
Hisz – szerinted – a boldogságra születni kell,
mert az egy kiválasztott elit kaszt osztályrésze…
Az ennek ellenkezőjét sugalló népmesék hazudnak…
Igazolatlan hiányzó
Sohasem vagy itt és most jelen!?
Mindig máshova és más korba vágyódsz:
vagy nosztalgiával, értsd: fájó elvágyódással
egy olyan múltba, mely úgy sohasem lehetett,
vagy pedig futurisztikus fantazmagóriákba,
mely utópia, ha megvalósulna, szörnyű lenne…
Egyik sem késztet itt és most önváltoztatásra…
És így a sírig áltatod magad: ott boldog lennél…
A
reggeli
frivol csevegő
rádió-műsorból
felkapott „eszmével”
estig valahogy még kihúzod?
Akkor meg jöhet a piás illumináltság…
a megvilágosodás helyett az elsötétedés…
Eszme
Eszméletlen –
nincs magánál,
ájultan fekszik/él,
mintha nem lenne több,
mint csak egy magatehetetlen,
akaratnyilvánításra képtelen test.
Nem eszmél, ébred rá, hogy ki ő stb.
Akinek nincsenek eszméi, vonzó ideáljai –
vagy ami még ennél rosszabb:
akinek csak rögeszméi vannak,
amitől még az isten se tántorítja el…
Vagy: „eszmélnél, de eszme már
csak az övé jut eszedbe…” (Illyés Gy.)
Szándék
és következmény
Nagy dolgokban úgymond
már a szándék is dicséretes,
de ha egy segítőkész elefánt
jön be a porcelánboltba,
ha egy lelkes kontár Mekk mester
nagy lendülettel javítja-rontja eszközeidet…
Ő jóval több kárt okozhat neked buzgalmával
mint száz lusta, vagy akár ádáz ellenséged…
Ön-szeretetlen
Magadat se – jól – szereted,
pl. magaddal irgalmatlan,
vagy mindent elnéző vagy
hát akkor még másokat,
fele-barátot mily rosszul…
Hisz „jó keresztényként”
pont azt teszed velük is,
amit önmagaddal…
Veszélyek
A csak képzelt,
kitalált veszélyed
eltereli a figyelmed,
elfedi a valósat-komolyt
A mumus kéményseprőt
kicselezve autó elé lépsz…
Vagy egy kis veszélytől
már fejvesztve menekülsz,
és rohansz így bele a jó nagyba,
a szúnyogok, vagy az apai pofon
elől menekül a mély szakadékba…
Aki
orvosi,
patikusi tudásával,
illetve tekintélyével visszaél:
mérget főz, vagy csalásban bűnsegéd,
fölösleges-káros „gyógyszerekre”, vagy
(kemo)terápiára, vagy műtétekre, vagy
abortuszra/császármetszésre beszél rá…
Hálaadó
Mindenért,
még a nyomorért is
Az sem csak „szívás,”
a jellem próbája és
lelked nemesítője is,
és még imára is tanít:
betegen még az ördög
is szerzetes kíván lenni…
(amíg meg nem gyógyul…)
Szükségben közeli a segítség,
megtapasztalod az isteni gondviselést,
ha bölcsen, illő alázattal viseled sorsod…
Nem mellékes haszna, hogy ez teszteli
az ún. barátot/hitvest is, ki az igazi, ki az ál…
A
bírvágy
uralta embernek
sosem lehet elege,
sosincs meg a lelki békéje,
mert mindig csak azt látja meg,
ami még nincsen, ami hiányzik,
és nem tud hálaadással örülni,
sőt gyönyörködni mind abban,
amije már eleve/ingyen van…
Egydimenziósra szűkíti le,
redukálja, torzítja életét:
az eszközből gyárt célt…
Mindenekelőtt azt szerzi be,
ami mulandó, könnyen elvehető „érték”.
Amit lophat, rabolhat, vagy pénzért vehet
Pedig a legjobb dolgok „ingyen” vannak…
Van nagy ruhatára, de nem tud táncolni stb.
Van háza, sőt palotája, de nincsen otthona
Van kitartott szeretője, de nem szerelmes
Vannak humoros könyvei, de nincs humorérzéke
stb. stb. stb.
Homo
Mohó
Sokat markol
és keveset fog,
netán minden helyett semmit
Sokat akar a szarka, de letörik a farka…
Vagy a kincsesbarlangban, mint a mesében,
megrészegedik, és elfelejti a jelszót,
és így az végleg rá is zárul, vagy
csak addig, míg jönnek a rablók…
Érték
Aki csak akkor becsül bármit is,
ha abból itt-most keveseknek lehet
Pl. egy Csontváry kép/ritka bélyeg,
vagy ami eleve csak egyenlőtlenül
lehet elosztva: pénz, hírnév, hatalom stb.
Csak azzal nem törődik, hogy ő, mint egy-én
hogyan tudna „közhasznúan” boldog is lenni…
Szájhős,
Rafinált (ön)áltató
aki ravaszul-trükkösen
kikerüli a megmérettetést
Addig mond egyre nagyobbakat,
de kínosan kerülve a megmérést,
amíg egyszer a szaván fogják őt:
itt és mostan bizonyíthat, ha tud…
…de csak felsül: blama, leégés
(Hic Rhodus, hic salta)
Hencegő,
aki nyeglén,
ízléstelenül dicsekszik vmivel.
illetve egy nagyzoló, felvágó,
aki úgy beszél, viselkedik,
hogy kiválóbbnak, előkelőbbnek-
gazdagabbnak lássék, mint amilyen…
Vagy arra büszke, ami nem az ő érdeme….
A
más tollaival
ékes/éktelenkedő,
de lebukó tolvaj, csaló
A csatában csak lapuló,
bujkáló, de utána meg a mellét verő…
Akit ezért előbb ki is tüntetnek stb.,
majd e magasból a szégyenpadra zuhan…
Istenkísértő
Próbára teszed védőangyalod!?
Segítségét kérve kiugrasz a repülőből,
ejtőernyő(s ismeret/gyakorlat) nélkül…
Vagy átevezel egy lélekvesztővel az óceánon,
s mindezt pusztán egy Guinness rekord címért!
Vajon mit akarsz önveszélyeztetéssel kompenzálni?
Gyávának mondtak/érzed magad, s ezért cáfolnád ezt
öngyilkos-jelölt vakmerőséggel, hazardírozással?
Imponálni
Aki nem azon ügyködik,
hogy a maga és a köz javára
az adottságaiból kihozza a maximumot,
de pl. imponálási, bizonyítási kényszerből
fölöslegesen és károsan, önveszélyesen
semmilyen magasztos célt nem szolgáló
rekordokat döntene, csúcsokat mászna…
Bizonyítási
kényszerben!?
A – pl. cigány vagy épp magyar –
származásod, nyelved, identitásod,
vagy rossz híred, netán priuszod miatt
neked mindig jóval többet kell teljesíteni,
neked nem nagyon lehet kicsit se hibázni,
neked nem lehet késni, te nem lehetsz beteg stb.,
másként az első vagy, aki álokkal, ürüggyel kidobnak…
Teher alatt
nő, nőne, nőtt volna a pálma:
de az ő önkímélt, hivatáskerülő
és családot nem alapító stb. léte
elviselhetetlen könnyűségű,
csak egy tőke, vagy fajsúlytalan
lebegés és sodródás, hánykódás…
Jaj neki, ha ő a – végső –
nagy megmérettetésnél
(amikor már nincs javítás)
ő habkönnyűnek találtatik,
mert elszórakozta az életét,
elásta, elvesztegette, vagy
épp rosszra használta talentumát,
el-életművész-kedte kötelességeit…
Aki
a tengerbe
lankadatlanul,
éjt nappallá téve
vödörrel hiába vizet hordó
A fölöslegesen, sőt károsan
serény, hangyaszorgalmas,
(akár heroikus) pótcselekvő,
fanatikust térítő, részeggel vitázó,
aki éppen „csak” a Dolgát nem végzi…
Aki
egy alább-adó/
pályaelhagyó megalkuvó:
nem isteni hivatását gyakorló,
de olyan, mint egy önként szék-
lábfaragó kisiparos ex-Michelangelo…
Meg is ideologizálja: a család megélhetése…
Aki álmai feladását italozással kompenzálja…
A
felnőttként
is kórosan önismeretlen
súlyos-módszeres pályatévesztő,
mint a fél lábbal Tarzan szerepre jelentkező,
majd a nem meglepő elutasítás miatt ön-leselejtező,
és maximum segédmunkásnak, csicskának jelentkező…
Az
önként
önfélreismerő –
az igazmondó tükör
újból és újból ripityára törője…
(a jóbarátot ellenségnek tartó,
a művészet katarzis lehetőségét kerülő)
és ki mást, pont a hízelgő rajta élősködőt
a maga legjobb, igaz jóbarátjának tekintő
Akinek
a rábízott/
elvállalt munkához
se tehetsége, se tudása,
de ezt nem meri bevallani –
a feladatot elpuskázó ügyetlen,
képzetlen, kétbalkezes pancser,
aki lebőg: köznevetség tárgya lesz
Az
utánzó majom –
aki nem tud vagy
mer újat teremteni…
Pl. csak a hallott mondatokat
ismételgeti, más életét másolja.
És meg is marad holta napjáig
gyenge utánzatnak, epigonnak…
A
mindenkinek
tetszeni akaró,
a minden elvárásnak megfelelni próbáló,
a bárkire, és mindig a legutolsóra hallgató,
akinek nincs önálló véleménye, meggyőződése.
Az öreg, a gyerek, a szamár és a teher meséje…
Aki
makacs –
a csak magára hallgató
konok, önfejű, rögeszmés,
aki önként vak és süket a baráti
jótanácsra, intésre, figyelmeztetésre…
Dac-
korszakos,
és ebben is ragadó –
a csak azért is ellentmondó:
lesz, ami lesz – ha törik, ha szakad,
de ő egy elvből mindig csak ellenkező…
(mint a magyar népmesés Szusza asszony)
Aki
az egyik
rossz végletből
a másikba rosszba eső:
egy önimádó/öngyűlölő,
a magába szerelmes, sőt önistenítő,
majd meg az önmaga tökéletességéből
előbb-utóbb nyilván kiábrándult öngyalázó
Ambivalens
egyszerre két,
egymással ellentétes érzés, késztetés
jelenlétét/gyors váltakozását, ingadozását jelenti.
A két érzés lehet például szeretet és gyűlölet,
vagy vágyakozás és félelem: ha ilyen érzései
vannak egy kutya befogadásával kapcsolatban,
akkor egyszerre szeretnéd is befogadni, meg nem is.
Az ambivalencia döntésképtelenséggel jár(hat)….
Sorrend
A pótolható pénztárcájára
ő sokszorosan jobban vigyáz,
mint a szüzességére, lelki tisztaságára,
vagy végső soron magára az üdvösségére…
Ideális pár
Már le is állna
az idétlenkedő,
vagy hisztis toporzékolás,
az idegesítő gyerekadás,
ha te nem lennél rá oly igen
hálás befogadó, vevő-közönség
Osztálybohóc
Alternatív kitűnni vágyó:
csak hülyéskedése vált ki erős reakciót…
Ill. aki nem látja: ő magát éretlen bolondozásával
folyamatosan nevetségessé tevő társasági pojáca…
ÁTOK
Görgeinek híják a silány gazembert,
Ki e hazát eladta cudarúl.
Kergesse őt az istennek haragja
A síron innen és a síron túl.
.
O százezernyi hős fiak vezére,
Dicső, ha győz, dicső, ha elesik,
Ki úr leendett, milyennél nagyobb nincs,
Meghajlott a lábtúrta fövenyig.
.
Kezében volt az ország szíve, kardja,
S ő mint pofon vert, megrugdalt inas,
Feladta gyáván mind e drága kincset,
Bérért vagy ingyen, mindenképen gaz.
.
Hallgatnak ágyuink, a puska nem szól,
E némaság oh mily réműletes!
A hajdu nem küzd, a megjött huszárnak
Kardján most nem vér – csak köny csergedez.
.
Harc nélkül, alku nélkül így elesni!
Egymásra néznek a bús harcfiak
S a hitszegő vezérre szíveikben
Kihalhatatlan átkot mondanak.
.
„Isten, vagy ördög – így kérdik magokban –
Melyik teremté ezt a Görgeit?
Ily férget isten soha nem teremthet,
Ezen megtörnék emberben a hit.
.
Hervadjon a fű, ahol megpihenne,
Akadjon fel, midőn a fára néz,
Enyhet ne adjon éhe, szomja ellen
A föld, s ne nyujtson soha emberkéz…
.
Kergesse őt a balszerencse, mint
Szilaj kutyák a felriadt vadat.
Éljen nyomorból, kínból mindhalálig
S ha elhal, verje meg a kárhozat.”
Gebe, 1849. október 10.
*
(SETÉT ESZMÉK BORÍTJÁK. . .)
Emlékkönyvbe
Setét eszmék borítják eszemet.
Szivemben istenkáromlás lakik.
Kivánságom: vesszen ki a világ
S e földi nép a legvégső fajig.
Mi a világ nekem, ha nincs hazám?
Elkárhozott lélekkel hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent:
Miért én éltem, az már dúlva van.
Ily férfitól, nemes hölgy, mit kivánsz
Emléklapodba? Inkább adj nekem
Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt,
Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.
Koldulni járnék ily remény-hitért,
Megvenném azt velőm – és véremen.
Imádkozzál – te meghallgattatol –
Az tán segíthet ily vert emberen.
Gebe, 1849. október 10.
*
ELŐSZÓ
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
.
Öröm – s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850-1851 telén, télutóján
Hecchívás –
például egy
dolgozat halasztó bombariadó:
ami már nem bocsánatos diákcsíny,
de hivatalból üldözendő bűncselekmény
Vérszem
Vérszemet kap:
pl. mint alkalom szülte tolvaj,
aki egy sikeres bolti lopás után
nemcsak bolti szarka, de betörő,
besurranó tolvajból a lebukástól
rettegve akár rablógyilkos is lesz…
Aki
még a kipróbált
régiek rovására is
mindig azok társaságát keresi,
és azokhoz dörgölődzik, akiknek
itt és most éppen jól megy-felment a sora.
Nem csoda, ha így végül teljesen magára marad…
Aki
nem érette meg
a népmesék bölcs üzenetét:
segíts még a kicsi hangyának is,
mert mind egy csónakban eveztek,
a teremtésben egymásra vagytok utalva –
ő vagy más, előbb-utóbb majd meghálálja…
A
Didergő király,
aki az egész teste/
lelke megmelegítéséhez
eltüzel egy erdőt, sőt már
az emberek házát stb. is,
csak mert nem tud, illetve
nem hagyja magát szeretni,
(szeretetre méltónak lenni…!?)
Aki
a benne is
lakó Isten helyett
mindig újabb izmusokra,
iskolára, Mesterekre, gurukra
esküszik örök, feltétlen hűséget:
gúzsba köti lelkét, csak szellemi mankóval
botorkál, és nem isteni támasszal áll a két lábára…
Aki
már a szúnyog–
csípéstől is jajveszékel,
hisztizik, mozgósít, és mentőt hív!
Ilyen alacsony a fájdalomküszöbje,
amivel azt is kockáztatja, sőt eléri,
hogy majd a nagy bajban is csak kinevetik…
Vagy aki unalmában játékból Farkas!-t kiált,
és amikor tényleg jön, már nem veszik komolyan….
Aki
lelkileg mélyebbnek,
és szellemileg izgalmasabbnak,
előkelőbbnek hiszi/látatja magát,
ha folyton rejtvényekben, rébuszokban fogalmaz
(még S.O.S. üzenetét is így küldi el – ettől is koldul…)
Rejtvényfejtő
Az élet-feladványai megoldása helyett
non stop más által kiagyalt rejtvényt fejt
Vagy pedig értelmetlen időpocsékolásnak tart
minden „öncélú” nyelvi-logikai (társas)játékot…
Talányos
Imád rejtélyeskedni,
rébuszokban, tolvajnyelven fogalmazni:
még imponál neki, ha nemigen értik meg,
ill. így nem bukik le a semmit-mondása…
Teszt
Aki nagy bajban van,
mert van egy tényleg hiteles próbája
az ő pudingjának: mégpedig az evése,
amit sikertelenül igyekezne elodázni…
Aki
semmit
nem bíz a véletlenre:
sameszával ablakot töret be,
és a helyszínen teremve egyből
magának kedvező ajánlatot tesz.
Vagy gyártja a betegségtudatot, hogy
így majd eladhassa drága gyógyszereit,
amik „mellékhatásként” tényleg bajt okoznak,
amire azután újabb csodaszerekkel állhat elő…
Lépre menő
Bekapod a csalétket,
és hitelre veszel – neked luxus – autót…
Nyújtózkodj mindig tovább, mint takaród ér:
te dugod bele kezed az adósrab tartós bilincsébe
(nincs kizárva, sőt: magát az autódat is elveszted…)
A
csalétekre
ráharapó, beetetett
és rászoktatott horogra akadó,
aki rosszul kereste a boldogságát…
Élvehajhász, lelki-testi pótszeres,
szenevedélybeteg, alkohl/drogfüggő stb.,
az ún. mesterséges paradicsomban”élő” …
Sok álörömöt, majd valódi ürömöt kap!
(még jó eset, ha a menekülést keresve
elvonókúrán kín-szenvedve szabadul)
Aki
a kevés-
drága igazgyöngyét
pont a disznók elé szórja el…
Pl. ifjúságát méltatlanra pazarló
A hamisgyöngyért a pöcegödörbe
fejest ugró, becsület-kótyavetyélő stb.
Aki
egy teljesen
„autonóm önellátó” –
Aki az öndicséretétől
már messziről is bűzlő
És az önmagát jutalmazó és/
vagy büntető, másra nem rászoruló…
Nem teszi ki életét/művét más ítéletének…
Aki
a valódi
önérdekét
fel nem ismerő,
tudatlan, manipulált, balek stb.,
vagy azt nem – jól – érvényesítő.
Sőt aki önmagának az ellensége:
a maga alatt buzgón-ügyesen fát vágó…
Aki
a hencegő,
a hetvenkedő,
a nagyotmondó alak…
Hic Rhodus, hic salta/
vagyis most mutasd meg!
A megszégyenülő, önmagát
hamar lejárató blöffölő, szájhősködő
A gazdától,
az urától, a főnökétől stb.
ezer szálon függő lekötelezett,
aki teljesen feladja szabadságát
a kegyelemkenyérért cserében…
Aki a meztelen királyt már szép
ruhában „látó” elvakult szolgalélek
Ön-
alárendelő
Neki minden ellentmondás
csak akadékoskodás, kötözködés, lázadás,
ő inkább mindenkinek feltétlen engedelmes,
ill. a hallgatásával mindenbe beleegyező stb.
Rejtve ellenkező
Aki a vitát, konfliktust kerülve
nyíltan nem mer, de titkon, lopva
magában sok mindennek ellentmond:
így lehet/lesz ő akár az élete végéig,
vagyis krónikus szenvedő cukorbeteg…
Aki
mindeddig
úgy érte el célját,
ha sírt, panaszkodott
és szánalomra méltónak látszott:
és így is maradt ebben a csapdában:
az ön-sajnáltatásban verhetetlen bajnok,
aki elpazarolja az önsors-javításra kellő erőit,
és akit már nagyívben ki is kerülnek az emberek…
A
két lábon járó
folyamatos, szorgos
napi Élet-panaszkönyv-író
Aki nem csak az orvosnál,
vagy a bolti reklamáláskor,
de mindig sorolja „panaszait” –
amivel önbeteljesítő jósként
ő be is vonzza a rossz sorát,
és így tényleg neki lesz igaza…
Öncsonkító
Fiatalon magáévá teszi
a szülőktől, tanítóktól stb. hallott,
és folyton sulykolt önkorlátozó balhiedelmeket,
például, hogy a szegény, vidéki stb. ember gyereke
soha ne akarjon művész, tudós, államférfi stb. lenni.
Ezért korán fel is adja álmait, rossz pályán tengődik…
Önkép-
festmény
Ő egy született vesztes, lúzer!
A mindennapi öncsőd bejelentő
Nem is lehet jobb belátásra téríteni,
és ez így egy önbeteljesítő jóslat lesz…
Vagyis így végül mégis neki lesz igaza!?
A
sebeit feltépő,
tolakodva mutogató
szemtelen követelődző,
avagy az önsajnáltatásban verhetetlen,
de így önsorsrontó szemérmetlen koldus…
Az
isteni
kegyelemre
váró/bazírozó,
a magán semmit nem segítő,
pl. a puskaporát szárazon nem tartó,
és így döntő pillanatban „csütörtököt mondó” …
Aki
Istenkáromló lesz,
ha nem Ő, maga az Isten
jön el érte személyesen, és
„csak” mentőcsónakot küldözget érte,
aki az árvízben már a háza tetején ül…
Naplopó –
az életét átalvó,
hétalvó, ellustálkodó,
elpazarló, csak lébecoló tolvaj,
aki így óhatatlanul másokon élősködik…
Az
alváson,
pihenésen spóroló,
az éjszakát is nappallá tevő,
aki így épp módszeres életrövidítő –
az életgyertyáját mind a két végéről égető,
mint akinél mindig vészhelyzet, szükségállapot van…
A
gyermekkor
egyszeri csodálatos
örömeit nem értő-élvező,
a felnőttségét siettető kiégett koravén,
vagy a felnőttségfóbiás „örök gyermek”,
az életkezdési, a kapunyitási pánikos, ő
a mamahotelek infantilis óriáscsecsemője…
„Jó anyák”
Jószándékkal kövezett út a pokolba
Ahogy pl. egy édesanya elrontja egykéjét,
pedig ő úgymond csakis az ő javát akarja,
ún. majomszeretettel kényeztetve, majd
érzelmileg zsarolva, jól magához láncolva,
a felnőtté válástól rettegőt infantilizálva
(A jóbarátainktól védjen meg az isten,
az ellenséggel elbánok magam is, sőt ő még
jobb önismeretre taníthat, vagy akár például
fel nem adásra ösztönözhet: Muszáj Herkules…)
Aki
még nem élte át, milyen lehet
egyszer is önfeledten játszani,
mert már gyerekként azt szokta,
hogy neki minden áron nyernie kell,
vagy felnőttként már nincs rá ideje,
vagy fél az önkontroll-vesztéstől…
se jó bortól,
se széplány csóktól,
se játéktól vagy tánctól
nem került önfeledtségbe,
sőt misztikus élménytől extázisba,
aki még soha nem „részegedett” meg,
nem élte át ezt a jó Ámort/mámort…
a siker,
a szerencse,
vagy a szerelem
hatására elveszti
a józan ítélőképességét;
elkábul és megszédül stb.,
és végzetes hibát követ el….
Aki megrészegedik a jólléttől
(és jódolgában megveszik…)
részegen köt
házassági vagy
(hitel)szerződést,
vagy ír alá egy üres papírt –
de ugyanakkor színjózanul,
minden lépést előre kiszámítva stb.
„mulat”, „játszik”, „szerelmeskedik” …
Aki
„önfeledten”,
annyira megfeledkezik
magáról-illem/moráltudásáról,
hogy az utcán levetkőzik magától:
ő már a Paradicsomban érzi magát…!?
(de ő így csak egy obszcén botrány okozó)
Aki
dafke,
csak azért se
tér ki a részeg
vagy a bolond vagy
a szektás fanatikus elől,
vagy leáll vele hosszasan vitázni,
vagy éppen rábízza a legféltettebb titkait,
netán kincseit, sőt akár még a gyermekét is…
AZ EMBER ÉLETE
Mint az érett gyümölcs,
Az élet fájáról
Hull a fáradt ember,
Midőn órája szól.
.
S erény vagy bűn, öröm
Vagy bánat, miben élt,
Sírjánál írva lesz,
A nép itéletén.
.
De mint dúlt lant után
A megtört zengemény:
Úgy vész el sok derék
Pályája közepén.
.
Hiába volt dicső
Ifjú, szép és erős:
A társaságban gyöngy
A pályán elszánt hős.
.
Hiába volt gyönyör,
Hölgynek, ki látta őt,
Maga, merész öröm
A honfiak előtt.
.
Míg más kincset sovárg:
Ő boldogságban élt,
Ha fensőbb vágyakért
Adhatta életét.
.
Önzetlen áldozat
Volt tiszta élete:
Az embereknek üdv,
Magának dics köre.
.
S ha lelke húrjait
Az élet megüté,
Oly kedves volt a hang,
Mint a legszebb dalé.
.
Hiába! mennie
Kellett idő előtt,
Kérlelhetetlenűl,
A sír lehúzta őt.
.
De aki ennyit élt,
Sír el nem temeti,
Sírját a hála szent
Kezekkel öleli.
.
Emléke oltva van
A földbe, melyen élt,
Mélyen bocsátja be
Megáldott gyökerét.
.
S midőn magasra nőtt,
A fának sudarán
Ragyognak tettei
Arany gyümölcs gyanánt.
.
S idő és a világ
Bevégzik a müvet,
Mit véghez jutni sors
S élet nem engedett.
1854. július 12. és szeptember eleje közt
*
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
1854. július-augusztus(?)
pppppppppp
EUGÉNIUSZ TESTAMENTUMA
A teljesértékű jó, vagyis boldog Élet
vagy a fogyatékos, ön/társrongáló lét a tét:
a pozitív-negatív végtelen lehetőségek tárháza
.
Önmagamtól
majd a „jóbarátaimtól”
védjen megengem az Isten,
az ellenségeimmel elbánok magam is…!?
p A legeslegtöbbet balgán én árthatom magamnak –
p a zsarnok akár meg is ölhet, de lelkemben kárt nem tehet.
p De még egy kis gyermek is felgyújthatja a házam, otthonom…
p Hogyan védekezz a neked akarva-nem akarva ártókkal szemben?
p .
p Önmagam után mindenekelőtt a jóbarátaimtól védjen meg Isten,
p az ellenségeimmel elbánok magam is, pláne, ha ők nyíltan azok.
p A bölcs az ellenségéből is hasznot húz, a balga a barátjából sem.
p A bölcs nem is gyártja ellenségeit, sőt, akár barátaivá teszi őket.
p .
p A nehezebb eset az álbarát, aki nem nyíltan akar, tesz rosszat.
p Képmutatóan a javadat akarja, s ha nem ismered fel, el is veszi.
p De még a Tartuffe is hamarabb lelepleződik, mint az a jóakaród,
p anyád-apád, tanárod, orvosod stb., ki pokolba vezető utad kövezi…
p .
p A legtöbbet ezért épp azok az előszeretteink árthatnak nekünk,
p akik mindennapi életünk társai, és akikhez bizalommal vagyunk,
p és kiknek, mint szülőknek kisgyerekként ki vagyunk szolgáltatva,
p ill. akiknek a baráti-szerelmi bűbáj miatt van hatalmuk. felettünk
p .
p Ezek után/mellett állnak/jönnek a sorban azok a – profi – segítők,
p akikkel közvetlen a kapcsolatunk: papok, tanárok, nevelők, orvosok,
p edzők, tisztviselők, elöljárók, példaképek stb., akik a tudásuknál és
p a pozíciójuknál fogva sokat használhatnak s még többet árthatnak…
p .
p És ne felejtsük el a védtelen fogyasztót, megrendelőt stb.,
p akire rászabadulhat egy Mekk mester, aki telve jószándékkal
p és szorgalommal még azt is elrontja, ami eddig jó volt, működött.
p A termelők, kereskedők, szakemberek, szolgáltatók, bankok stb. stb.
p .
p És végül és utolsósorban meg kell tudni védeni magunkat
p a társadalom/állam szellemi, gazdasági, politikai vezető elitjétől.
p Az egyházaktól, a bölcselőktől, tudósoktól, művészektől, íróktól,
p egyetemektől, akadémiáktól, médiától, és az ún. háttérhatalomtól
p
p Jóval, de jóval több múlik rajtad, mint azt gyáva önigazolásból
p magaddal-másokkal elhitetnéd, felmentést, bűnbakot keresve!
p A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák –
p csupa jó szánsékkal van kövezve a földi pokolba vezető út….
p
p Például a betegséget is lehet külső sorscsapásnak felfogni,
p s vele a rosszat jól csináló protokoll orvoshoz menve szenvedni –
p de ha isteni segítséget látunk benne: intő jelet az önvizsgálatra,
p akkor megtaláljuk az okot és visszanyerjük, sőt az egészségünket!
p
p A mese, a példabeszéd, az életkép/életbölcsesség
p nem másról, a szomszédról stb., de pont rólunk szól.
p A tükör igazmondó: ismerj magadra, nyomozd az okot,
p és jó szellemben, lélekbátran változtass, jobbíts élteden!
p
p x
ppppppppppppppppppppppppppppp
