kb. 4 perc olvasás
BETEGEK
Bámulatos, hogy az emberi lélek mi mindenre tud büszke lenni. Láttam olyan kártyást, nem is egyet, aki egyenesen hiú volt a balszerencséjére. Az ilyen játékos bizonyos diadalt talált abban, hogy bámultatja magát, mint másoktól elütő ritka madarat. A kártyásnyelv meg is különböztet egy kibicfajtát, az úgynevezett „pech-dicsérő” kibicet, aki ott ül az ilyen játékos mögött és olykor hangosan elálmélkodik:
– Hallatlan. Bámulatos. Ilyen pechet még életemben nem láttam.
A játékos hálás büszkeséggel hátra fordul, mintha csak azt mondták volna neki, hogy milyen szép ember.
– Mi? Ugye?
Éppen ilyen büszkék az emberek, mint megfigyeltem, betegségeikre. Szinte minden családban van egy öreg néni, aki egyszer nehezebb operáción ment keresztül. Nincs neki kedvesebb beszédtémája, mint ez a műtét, pedig jó tíz év eltelt már azóta. De az ő gyönyörűsége, hogy beszélhet róla, hervadhatatlan. Ha új ismerőst kaparít meg, annak sorsa meg van pecsételve. Annak a műtétet végig kell hallgatni. Minden udvarias ember természetesen a kellő kísérő zenével járul hozzá a történethez.
– És akkor, – meséli a néni, – azt mondta a tanár, hogy számláljak hangosan. Elkezdtem mondani: egy, kettő, három, négy, öt, hat. Tizenkettőnél éreztem, hogy kezdek aludni. Az egészből semmit sem éreztem. Semmit, de semmit. Arra ébredtem fel, hogy lent fekszem a szobámban. Szép szoba volt, tizennyolc pengőt fizettem naponta, de ahhoz jöttek még a borravalók. Meg a rettenetes sok orvosság. Egy vagyon.
– Hm, hm. Ejnye, ejnye.
– Bizony. A tanár két csontszilánkot szedett ki a törött bokából. Először az egyik csontszilánkot, aztán a második csontszilánkot. De én meg sem szisszentem. Sőt halljon csodát: dudoltam, mialatt operáltak, álmomban. Mit szól ehhez?
– Hihetetlen. Hallatlan.
És tovább mesél a néni. Az egész lábtörés történetét, részletesen. Különös súlyt vet arra, hogy a részletekből kiderüljön az ő tiszta vére és rendkívül egészséges szervezete. „A tanár is mondta, hogy ilyet keveset látott.”
Az ilyen elbeszélések tele vannak a legrészletesebb orvosi szaktudással. Minden beteg kitanulja a maga betegségét, lehetőleg könyvekben is böngész hozzá, orvosát végnélküli kérdésekkel ostromolja, végül sajátságos egyoldalú műveltségre tesz szert, mert azt ugyan nem tudja, hogy a máj melyik oldalán van, de fülműtéte következtében olyan szakismerettel beszél az Eustach-csatornáról, a hallócsatornákról, a füljáratokról, hogy ebből az egy tárgyból akár szigorlatozhatna.
Szanatóriumokban aztán se vége, se hossza az ilyen beszélgetéseknek. Ott még kevésbé zavarják a főtémát a külső hétköznapi élet részletei. Semmi másról nincs szó, csak kinek-kinek a betegségéről. Ha ketten leülnek a hall sarkában és beszélgetnek, a dolognak rendesen az a képe, hogy az egyik rendkívüli folyamatossággal és bőbeszédűséggel előad valamit, a másik pedig a fejét csóválja és udvariasan csak ilyeneket szól közbe:
– Nahát!
Az azonban nagy eset, mikor olyanok akadnak össze ketten, akiknek ugyanaz a betegségük van. Mert az epeköves, meg a trombolikus szépen megértik egymást. Mindegyik meghallgatja a másikat, bólogat hozzá, álmélkodik, s azzal rendben van. Éppen úgy nem konkurrensei egymásnak, mint a déligyümölcskereskedő és a kesztyűgyáros. De ha egyféle bajuk van, akkor rögtön megindul a vetélkedés. Úgy akarják legyőzni egymást, mint az olimpiai versenyzők.
Azt meséli nekem valaki, hogy az iszapfürdőben hallott beszélgetni két ilyen embert.
– Nekem reumám van, – mondotta az egyik, – magának is reumája van?
– Ugyan kérem, – feleli a másik kicsinylően, – mi az a reuma, az semmi. Nekem csúzom van.
– Eh, csúz. Azt nem is lehet hasonlítani a reumához. Lehet, hogy a csúz fájdalmas, de a reuma ezerszer fájdalmasabb.
– Micsoda? Hogyan mondhat ilyen képtelenséget? A csúz ezerszer fájdalmasabb.
– Igen? Hát hallgasson ide, majd megmagyarázom én magának, mi az a reuma. Képzelje el, hogy a lábát két vaspánt közé teszik. Ezeket a vaspántokat srófolni lehet, szorosabbra és még szorosabbra. Na most. Elkezdenek srófolni. Rettenetesen fáj. De csak srófolnak, srófolnak, srófolnak. Most már iszonyú, borzasztó nagyon fáj. Srófolnak. A maga homlokán kidagadnak az erek a fájdalomtól és kiüt a verejték. Srófolnak. És még mindig srófolnak, pedig maga már nyög és ordít és a fogát vicsorgatja a fájdalomtól. Már nem is lehet több fájdalmat kibírni. És még mindig srófolnak egyet. Na lássa, ez a reuma.
A másik gőgösen válaszol:
– Helyes. És még egyet srófolnak, az a csúz.
HARSÁNYI ZSOLT
JÓKEDVŰ KÖNYV
HARMADIK GYÜJTÉS
UJ IDŐK IRODALMI INTÉZET R. T.
(SÍNGER ÉS WOLFNER) KIADÁSA,
BUDAPEST
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5557-53-8 (online)
MEK-13997
TARTALOM