kb. 3 perc olvasás
LEÖWY ÁRPÁD
A magyar nemzet jövője
Mottó:
(Egy dunántúli kalendáriumból.)
Tiszántúl, Dunántúl, mind a négy gránicig,
Kilenc felekezet adósságra iszik:
S mikor elúsztatta az apai jussát,
A józan zsidónak szídja a Krisztusát.
– * –
Ki jövőbe látni tud:
S ahhoz nem is oly sok kell,
Tisztában lehet már ma is
A főbb eseményekkel.
Nyissuk csak a szemünket ki,
Mik voltunk ötven éve?
Rabláncra vert provincia,
Letörve, összetépve.
Úr és paraszt volt a magyar,
És gőgös mind a kettő,
Hős volt, ha kell, de nem tudta,
Hogy mi a kétszerkettő.
S eljött a próza korszaka:
Mit a vasút hozott meg,
De nem kellett a pudli, s rőf,
Hős, dicső nemzetünknek.
Ne adj’ Isten! – azt képzeltük,
Hogy megalázó volna,
Ha Zoltán, Géza, „Urffy” a
Boltban vásznakat pakolna.
Szegény mamának a szíve
Megtört volna búvába’:
Hogy fiacskája „Eminens”
Egy „Ipariskolába” (!)
Aztán jött egy kevésbé hős,
De élelmes faj árja,
S a jelszó: „Mi van eladó?”
Az egész Hont bejárja.
Ötven esztendő telt el és
Arra ébredtünk szépen,
Hogy a lenézett, rongy zsidó
Boldogul mindenképpen.
S ha mint zsidó nem boldogul,
A keresztvíznek áll ki,
S ötven krajcárért Széchenyi
Lehet ma már akárki.
Maholnap Kohn-ivadék lesz
Magyar miniszterelnök,
S x-lábú snájdig őrnagyért
Rajonganak a delnők.
Zsidó fiú kispapnak áll
(Ősei bóvlit mértek):
S idők múltán Goldstein-utód
Az esztergomi érsek!
Bank, színpad és redakció
Ővelük van már telve:
S kilökni az utolsó gójt,
Ez mindnyájuknak elve.
S mi deklamálunk, hősködünk,
S iszunk a Honhazáért,
S nem látjuk, hogy a sok beszéd:
Kutya veres faszát ér…
*
József Attila
HAZÁM
1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. május
