kb. 18 perc olvasás
Az önértékelés zavarai

Az ideális önértékelés azt jelenti, hogy ember tisztában van saját előnyös és hátrányos tulajdonságaival, és egyik listát sem nagyítja fel a másik rovására. Értékes embernek, a társadalom hasznos, másokkal egyenértékű tagjának tartja magát. Éntudata független a külvilág visszajelzéseitől, és a kritikákra sem reagál szélsőségesen. „Belső kontrollos”, azaz sokkal inkább magának akar megfelelni, mint másoknak. Magának is legalább annyi örömöt akar szerezni, mint a többi embernek. Törekszik arra, hogy jó viszonyt alakítson ki más emberekkel, de nem engedi, hogy lelkivilágát és személyiségét mások formálják. Jól be tud illeszkedni a közösségekbe, a konfliktusokat képes építő módon megoldani, és nem fél előre az összetűzésektől. Őszintén és elfogadóan képviseli önmagát a külvilág felé, ezért meg tudja különböztetni a jogos kritikát az alattomosabb támadásoktól. Magáról tett kijelentései őszinték, egyértelműek, elfogadó jellegűek. Önmagába vetett hite automatikusan tiszteletet vált ki a környezetéből.
Ami zsugorítja az önértékelést
Az önértékelést a külvilágra irányuló túlzott figyelem zavarja össze. A pszichológia „külső kontrollosnak” nevezi azt a személyiségtípust, amelyik hagyja, hogy mások véleménye irányítsa. A jelenség eredhet a gyerekkori beidegződésekből, különféle családi és szülői mintákból, de hajlam kérdése is lehet. Az ilyen gyerek csak akkor érzi jól – vagy jónak – magát, ha valaki megdicséri. Egy idő után már semmi sem lesz fontos neki, csak a környezet visszajelzése. A negatív kritikát is sokszorosan magára veszi, és szinte parancsnak tekinti: „Változz meg! Így nem vagy elég jó.” A külső véleményeknek megfelelően hízik vagy fogy az önbizalma. Egy idő után valóságos „jóváhagyás-függőség” alakul ki nála, mivel pozitív vélemények híján egyre csak apad az önbizalma. A pozitív visszajelzést passzív – szánalmat ébresztő – és aktív – túl rámenős – módon is kicsikarhatja.
Bizonytalan létben…
Honnan vehetjük észre, hogy valakinek zavart az önértékelése? Igyekszik kerülni a figyelmet, de ha mégis rászegeződik az, állandóan kijelentéseket tesz saját magáról. Vagy a hibáit, vagy az előnyös tulajdonságait nagyítja fel. Bizonygatnia kell, hogy ő ilyen vagy olyan, sokszor anélkül is, hogy mások erre okot adtak volna. Saját magába vetett hite nem elég neki, sőt mintha ez totálisan hiányozna nála. Ha nem mondhatja ki, amit magáról gondol, illetve, ha nem csikarhat ki másoktól megjegyzéseket és bírálatokat, egész létét bizonytalannak érzi. Túlérzékennyé válik a környezet visszajelzéseire. Vérmérsékletéhez mérten önmarcangoló (önmegalázó) vagy éppen ingerült lesz, és azonnal védekezik vagy támad.
Miniteszt
Minél több igaz ránk az alábbi állításokból, annál alacsonyabb az önértékelésünk:
— Én vagyok önmagam legszigorúbb kritikusa.
— Gyakran kritikusabb vagyok magammal, mint másokkal szemben.
— Sokszor érzem, hogy inkább másoknak kell megfelelnem, mintsem magamnak.
— Sokszor nem mondom ki, amit érzek, mert félek mások véleményétől.
— Tökéletességre törekszem.
— Az önmagamról kialakított véleményem attól függ, hogy mit gondolnak rólam mások.
— Inkább a társa(i)m kívánságait követem, mint a sajátjaimat.
Alacsony önértékelés és külső szerénység
Az önbizalom-hiányos embertípus általában önmagát marcangolja és emészti. Ha dicsérik, azonnal felhívja a figyelmet valamely hibájára, vagy legalábbis lekicsinyli a saját érdemeit. Semmiféle bóknak nem hisz. Mindent elkövet azért, hogy elterelje magáról a figyelmet, és ezért sokszor nyíltan hízeleg. Tükörré változik, és mindenkinek olyan tükörképet mutat, amivel tetszést arathat. Úgy gondolja, ezáltal jobban fogják szeretni. Elfogadja, amit mások gondolnak róla, sőt a döntéseket is átengedi a környezetének. Mindezt azért teszi, mert ösztönösen kerüli a felelősséget. Önmagunk felvállalása, önértékelésünk táplálása és saját döntéseink meghozatala ugyanis felelősségvállalást követel tőlünk.
Ennek a típusnak lényeges vonása még a tökéletesség kényszere. Tökéletes akar lenni az élet minden területén, és mivel ez nem sikerülhet, igazolást nyer abbéli hite, hogy értéktelen ember. Túl magasra helyezi a lécet, és elérhetetlen célokat gyárt magának.
Az ilyen ember vesztésre rendezkedik be. Mivel nem bízik magában, és nincs tisztában a saját értékeivel, eleve vesztésben gondolkodik, és úgy tesz, mintha a kudarc meg sem érintené. Persze legbelül ezerszeresen fáj neki minden meghiúsulás, ezért egy idő után csak olyan kísérleteket tesz (például olyan állásra pályázik), amelyek alulmaradnak képességein.
Saját maga sárba tiprásával mindenekelőtt azt akarja elérni, hogy senki se legyen irigy rá, mivel fél az irigységgel járó szeretetlenségtől, ellenségeskedéstől. Olyan embernek akar látszani, aki senkit sem fenyeget, akit csak szeretni lehet. Ez azonban csak afféle műszerénység – amit a külvilág is érzékel.
Az önbizalom-hiányos, alacsony önértékelésű ember sokszor úgy érzi, hogy nem méltó a családtagjai vagy barátai szeretetére. Ez az állapot „szociális fóbiává” alakulhat, vagyis egyre kevésbé tudja magát jól érezni más emberek társaságában. Örökké szorong attól, hogy mi lesz a véleményük róla.
FONTOS! Ez a belső hozzáállás a külvilág számára is észlelhető, és előbb-utóbb önbeteljesítő jóslattá változik. Ha valaki erősen hisz abban, hogy földbe
fogják tiporni, akkor ez be is következik. A környezet számára rendkívül fárasztó egy olyan ember, akinek állandó visszajelzésekre van szüksége, és ha nem öntözik dicséretekkel, elhervad, mint egy kiszáradt növény.
Alacsony önértékelés és külső magabiztosság
A látszólag rengeteg önbizalommal rendelkező embereknek is lehet alacsony vagy zavart az önértékelésük. Itt is a tökéletesség kényszerét fedezhetjük fel a háttérben. A (vélt vagy valós) pozitív vonásait és eredményeit hangoztató ember retteg a kudarctól és a lesújtó kritikától, és ingerülten, agresszívan fogadja azt. A véleményt adó ember jelentőségét, hitelességét kétségbe vonja, és nemritkán személyeskedő hangnemben csap vissza. Mindenkinél okosabb, ügyesebb, műveltebb, gazdagabb, leleményesebb, szerencsésebb stb. akar lenni, illetve annak akar látszani. Meg akarja előzni, hogy magas lóról beszéljenek vele, ezért a lehető legmagasabb lóról beszél már a társalgás elején. Fél attól, hogy leleplezik a hibáit, a kudarcait, a „műveletlenségét”, az „élhetetlenségét” – vagyis mindent, amit valójában ő hisz magáról. Ez rendkívül törékeny mű-önbizalom.
A magabiztosnak látszó emberek azt a taktikát is választhatják a külvilág lefegyverzésére, hogy lázadni kezdenek mindenki más véleménye ellen. Dühösek, amiért nem érzik magukat jól a bőrükben, és hevesen bizonygatják, hogy semmiféle bírálat nem fáj nekik. Ez oda vezet, hogy bűnbakokat keresnek, és tekintélyharcokba keverednek.
Noha a túl szerény és a kérkedő típus különbözőnek tűnik, sok hasonlóság van közöttük.
A LÉNYEG: mindketten erős bizonytalansággal küzdenek, de az egyik passzív, a másik agresszív hozzáállást alkalmaz. Végső soron mindkettő figyelemfelkeltő stratégia. A figyelem elnyerésével hatalomra teszünk szert, hiszen felénk áramlik mások energiája. Mindkét viselkedésforma eltorzítja a valóságot, azaz egyik sem hiteles. Az egészséges önértékeléssel rendelkező emberek asszertív stílusban beszélnek: őszinte, nyílt, realisztikus kijelentéseket tesznek magukról, nem kérkednek, és nem káromolják saját magukat. Az egészséges öntudatú ember őszintén nagylelkű másokkal szemben, azaz nem irigy és nem hamisan hízelgő.
Lépésenként felfelé
Az önértékelés fejlesztéséhez először fel kell tárnunk, hányadán is állunk saját értékeinkkel. Ennek két lépése van.
-Először is rendszeresen módot kell találnunk rá, hogy magunkba fordulhassunk, és őszintén szembenézzünk önmagunkkal. Teremtsük meg a belső csendet és nyugalmat, és képzeljük el, hogy megszabadulunk minden rossz beidegződéstől, gátlástól és kényszerképzettől! Használjuk ki a képzelet erejét: biztosítsuk magunkat saját feltétlen szeretetünkről és elfogadásunkról, ismerjük el saját jó tulajdonságainkat és kimagasló eredményeinket, illetve képzeljük el, hogy olyan embereket vonzunk be az életünkbe, akik szintén elfogadják a mi valódi személyiségünket! Írjuk fel legalább 30 jó tulajdonságunkat és figyelemre méltó eredményünket! Ezt a listát magunkkal is hordhatjuk, így minél többször elolvashatjuk, és könnyebben tudatosodhat.
-A második lépés: meg kell tanulnunk kívülről figyelni a viselkedésünket, illetve mások reakcióját! Ha már tudjuk, milyen „tünetekkel” nyilvánul meg önértékelési zavarunk, nyakon csíphetjük kényszeres megnyilvánulásainkat. A gátlásos tartsa számon, hányszor kér bocsánatot egy nap, és hányszor szidja le magát! A kérkedő pedig, azt, hányszor érez visszafojthatatlan késztetést arra, hogy irigylésre méltó dolgokat hangoztasson magáról, vagy csak egyszerűen felülkerekedjen a többieken! Ha ránk tör a késztetés, hogy hivalkodással „nyomjunk le” másokat, vegyünk egy nagy lélegzetet, mielőtt megszólalnánk, és gondoljuk át, van-e értelme annak, amit teszünk! Milyen jutalmat kapunk azért, hogy hivalkodtunk? Vajon jobban fognak szeretni, tisztelni? Aligha. Legfeljebb többet fognak suttogni a hátunk mögött.
GONDOLJUK VÉGIG: csupa olyan embernek akarunk megfelelni, akiknek szintén zavart az önértékelésük. Bárhol járunk, unos-untalan versengésnek lehetünk szemtanúi, amelyekben az emberek egymás eredményeit vagy kudarcait igyekszenek túllicitálni. Ha rendben lenne az önértékelésük, erre nem lenne szükségük. Vegyük észre, hogy mekkora eltérések vannak a felénk érkező visszajelzésekben, és ne tulajdonítsunk a kelleténél nagyobb jelentőséget nekik! Mindenki a saját hiedelmeinek rabja.
TIPP: néha tanulnunk is kell másoktól, mert az ember sokszor nem veszi észre a saját hibáit. Az igazi kihívás az, hogy nyitottak és rugalmasak maradjunk anélkül, hogy túlzottan ráhangolódnánk a külvilágra. Ehhez szilárd belső értéktudat kell, egyfajta „lelki gerinc”, ami mindig tartást ad nekünk.

Önértékelési zavar vagy kisebbségi érzés
Hogyan tanuljuk meg szeretni önmagunkat?
Még a sikeres embereket is gyakran gyötrik kisebbségi érzések. Ha az önértékelés hiánya nem válik tudatossá, hanem elnyomják és pótcselekvéssel kompenzálják, akkor gyakran jelentkeznek stressz okozta betegségek vagy szívinfarktus. A kisebbségi érzés azonban nem legyőzhetetlen sorscsapás, hanem felváltható egészséges öntudatossággal.

A kisebbségi komplexusban szenvedő emberek kevésbé élvezik az életet, környezetüket nemritkán fenyegetőként, embertársaikat ellenségként érzékelik. Érzelmi világukat a tehetetlenség, bűntudat, szorongás és rejtett agresszió határozhatja meg. Másfelől azonban a kisebbségi érzések természetes kísérői az énfejlődésnek egy fiatal emberi lény esetében, akinek először meg kell tanulnia világosan megkülönböztetni magát a szüleitől, és felfedezni saját lényének egyediségét.
Az egészséges önértékelés segítségével észleljük és elfogadjuk önmagunkat anélkül, hogy szükségét éreznénk a másokkal való összehasonlításnak, illetve annak, hogy folyamatosan értékeljük önmagunkat és másokat. Félelem nélkül ismerjük fel érzéseink és hangulataink széles palettáját, elfogadjuk és átéljük, komolyan vesszük azokat mint saját lelkünk jelzéseit. Érzéseink észlelésén át értjük meg a szükségleteinket és saját lényünket, valamint élettörténetünket és a többi emberhez fűződő viszonyunkat. Az önértékelés négy pillére a következő: önelfogadás, önbizalom, kontakt- és kapcsolati képesség, pozitív szociális kapcsolatok.
A rövid ideig tartó kisebbségi érzések természetesek, mindig szemben áll velük a felismerési és cselekvési szükséglet, ha hosszabb időre átvennék a főszerepet érzelmi világunkban és tartósan alaphangulattá válnának. Ahelyett, hogy éveken át tétlenül szenvednénk, elnyomnánk vagy pótcselekvésekkel kompenzálnánk azokat, fontos önmagunknak beismerni, hogy kisebbségi érzésekkel küzdünk, tudatosan szemügyre venni a helyzetet és egészséges önbizalmat felépíteni.
Az elnyomott érzések miatt utat veszthetünk
A kisebbségi érzések gyakran félelemből erednek, vagy olyan érzésekből, mint a bűntudat vagy a gyász. Ha ezeket a nemkívánatos érzéseket elnyomjuk, az egész érzelmi világunkat eltompítjuk, és hamarosan nehezünkre esik majd az érzéseinket felismerni. Ezzel nemcsak az elevenségünket veszítjük el, hanem belső irányérzékünket is. Mivel az érzések mindenekelőtt a test és a lélek üzenetei, ilyenkor bizonytalanná válunk saját döntéseinket illetően, elsősorban konfliktushelyzetben. Ez a bizonytalanság azután további szorongást és kisebbségi érzést vált ki.
Az érzések helyes elrendezése céljából szükséges megértenünk, milyen forrásból táplálkoznak, ezzel gyakran sikerül megtörni a hatalmukat. A három legfontosabb forrás a következő:
• Valamilyen jelenbeli, aktuális történés, például kudarc, kritika, visszautasítás vagy be nem teljesült várakozás negatív önértékeléssel.
• Saját élettörténetünk: a gyerekkori élmények felerősítik az érzelmeket. Nemritkán ez magyarázza meg a heves, az adott helyzethez képest eltúlzott reakciót.
• A szülők vagy más elődök elnyomott érzéseinek átvétele.
A megmagyarázhatatlan kisebbségi érzések a gyerekkorban gyökerezhetnek. Tartósan megragadnak a lélekben, és bár gyakran áldozatul esnek az elfojtásnak, tudattalanul tovább élnek. A gyermeki lélek fogadásra van beállítva, bizalommal telt, gyakran és könnyen megsebezhető. A gyerek, szubjektív érzékelésének köszönhetően, mindenért felelősnek érzi magát, ami fájdalmas dolog a családjában történik. Ha például a szülők folyton veszekednek vagy el akarnak válni, ha a családban valaki megbetegszik vagy meghal, a gyerekek azt hiszik, erről ők tehetnek. Emiatt pedig az a meggyőződés alakul ki bennük, hogy jobb lenne, ha a világon se lennének.
A gyerekek gyakran nem képesek feldolgozni ezeket az erőteljes érzelmi megrázkódtatásokat, és elnyomják azokat. Ezek az elnyomott érzések pedig egy hasonló érzelmi telítettségű aktuális esemény hatására újra a felszínre törhetnek és túlzásba vitt reakcióhoz vezethetnek.
A gyerekek lelke felfogja a szülők elnyomott érzéseit
A gyerekek átvehetik a szülők és az ősök kisebbségi érzéseit is. Különösen erősen érzik azokat az érzelmeket, amelyeket a szülők elnyomtak és saját gyerekkoruk óta elfojtva tartanak. Mivel a gyerek még nem fejlesztette ki a maga „lelki bőrét”, szűrés nélkül veszi át a szülők érzelmi energiáit, és ezek valósággal a hatalmukban tarthatják őt. Minél erősebben nyomják el a szülők a fájdalmas emóciókat, annál fokozottabban terjed ez át a gyerek lelkére, és ott blokkolja az én fejlődését.
Sok gyerek öntudatlanul szolidaritást vállal egy olyan rokon kisebbségi érzésével, akit a saját szülei megvetnek vagy kirekesztenek – néha még akkor is, ha ezt az illetőt az életben nem látta. Főként a „szendvicsgyerekek” (akik középen állnak a testvérek sorában) hajlamosak öntudatlanul is azonosulni a szülők egy kirekesztett közeli rokonával, a család „fekete bárányával”. Az ilyen idegen érzéseket az emberek maguk is „démoniként” érzékelik, hiszen megmagyarázhatatlan, kiszámíthatatlan és uralhatatlan magatartást eredményezhetnek. Az olyan átvett érzések, amelyeknek nem ismerjük az eredetét, elbizonytalanítanak és kisebbségi érzést váltanak ki.
Erre a helyzetre lehet példa annak az asszonynak az esete, aki úgy érezte, nem képes tartósan szeretni valakit, és ebből súlyos kisebbségi komplexusa fejlődött ki. Valahányszor beleszeretett egy férfiba, azt tapasztalta, az érzés néhány hónap elteltével tovatűnt. A magyarázat ebben az esetben nem a saját, hanem az édesapja gyerekkorában rejlett: az apa még csak csecsemő volt, amikor az ő apja elpusztult a háborúban. A kisfiú tehát kicsi korától kezdve hiába vágyódott az elérhetetlen apafigura után, és ezt az érzést később tovább adta a saját lányának is. A lány felnőve olyan magatartásmintát örökölt, hogy mindig az elérhetetlent akarja, és ha egy szerelme megkaphatóvá vált, iránta táplált érzései azonnal elillantak.
Egy másik példa azé a férfié, aki szintén korán elveszítette az édesapját, és amikor másodszorra is lánya született, öngyilkossági gondolatok ébredtek benne. Felnőtt férfiként ugyanis az volt a legnagyobb vágya, hogy a szeretetét tovább adhassa a fiának, ily módon csillapítva a lelkében még mindig elevenen élő gyermekkori fájdalmat. Ebben az esetben az egyik szülő arra használja a gyerekét, aki önnön „belső gyermeki énjének” pótlékául szolgál, hogy saját korábbi élettörténetének egy problémáját oldja meg vele. A gyerek, akire ez a szeretet irányul, szenved e csere miatt. Úgy érzi, nem önálló lényként fogadják el, hanem valaki más pótlékaként, mintha másnak kellene lennie, mint aki a valóságban. Gyakran akkor találkozunk „kedvenc gyerekkel”, ha a szülő ily módon összecseréli saját valódi, hús-vér gyerekét önmaga gyerekkori énjével. Ezektől a kivételezett gyerekektől azután azt várnák el, hogy meggyógyítsák apjuk vagy anyjuk belső lelki sebeit. Ezért el kell rejteniük saját lényüket, és folyamatosan szerepet játszaniuk. Ebből pedig kisebbségi érzés fejlődik ki.
A túlterheltség miatt csökken önmagunk érzékelése
A kisebbségi érzéseket azonban nemcsak a sérülés, hanem a lelki túlterheltség is előhívhatja. Szeretetteljes hozzáállásának és együttérzésének, valamint nyitott lényének köszönhetően egy gyerek szívesen kapható arra, hogy lelki támaszt nyújtson egy felnőttnek, ha az nem képes önmagáról gondoskodni, és más felnőttektől nem kap segítséget. Így lesz például a fiú partnerpótlék az elvált anya számára, vagy a lány gondoskodik szülőpótlékként a túlterhelt, egyedülálló anyáról. Ebben a szerepben a gyerek az együttérzés specialistájává válik. Ez azonban azt jelenti, hogy lelkileg sokkal többször lesz „házon kívül” és kevesebbet „otthon”, önmagánál. A saját lelke tehát ismeretlen tájék marad számára. Ilyenkor fejlődik ki a „segítő szindróma”, azzal a veszéllyel, hogy később kiégettség vagy kimerültségi depresszió lesz a következménye a tudattalan túlterheltségnek és a hiányos önérzékelésnek.
Létezik sorsszerű vagy társadalmi okok miatt kialakult kisebbségi érzés, például fogyatékosok, természeti katasztrófa áldozatai, munkanélküliek esetében, illetve olyan embereknél, akik kénytelenek megvetett munkát végezni. Ebből nemritkán plusz társadalmi problémák adódnak, mint alkoholizmus, kíméletlen viselkedés az utakon, erőszakosság, intolerancia és agresszivitás a külföldiekkel és a munkanélküliekkel szemben.

Hogy a kisebbségi érzést ne kelljen tudatosítaniuk, sokan pótcselekvésekkel helyettesítik. Ezek a következők lehetnek:
• Rendkívüli erőfeszítésekkel fáradoznak az elismerés megszerzésén, azt a képletet követve, hogy önértékelés = teljesítmény x elismerés. De ugyanilyen eltúlzott lehet adakozókedvük (segítő és megmentő szerep) vagy lelkiismeretességük.
• Magukat mások felé emelik büszkeséggel, arroganciával, hiúsággal, sztárallűrökkel, túlzott érzékenységgel, mindentudással, idegenek iránti ellenségeskedéssel, vallási türelmetlenséggel.
• Igyekeznek másokon uralkodni, őket irányítani: hatalomvágy, bírvágy, kapzsiság, fukarság, féltékenység, dac, csökönyösség, erőszakosság.
• Háromszögkapcsolatokba bonyolódnak önigazolásként.
• Szenvedélybetegségek: alkohol, drogok, evészavarok.
A kisebbségi érzés nem megváltoztathatatlan
A legfontosabb, amit a szülők a gyereküknek adhatnak, az egészséges önértékelés. Ehhez a gyerekeket szeretetre méltó, önálló személyiségként kell elfogadniuk, akiknek ők maguk is jó példát mutatnak. Éppen ezért a szülőknek fel kell ismerniük saját kompenzációs mechanizmusaikat, amellyel kisebbségi érzéseiket palástolják, és nem szabad a gyereket saját presztízsszükségleteik kielégítésére használniuk. Ez nemcsak a saját lelküknek, hanem a gyerekük lelkének is javára válik.
A gyerek számára nagyon fontos a szülők egészséges önszeretete, amely empátiával, együttérzéssel és kölcsönös tisztelettel párosul, különösen elvált párok esetében.
Ha felismerik és megértik az okait, a kisebbségi érzés önmagunk hatékonyabb felfedezéséhez vezethet, és kiemeli az embereket áldozati szerepükből. A páciensek modern, integratív, ambuláns vagy kórházi pszichoterápia keretein belül tanulják meg felismerni régi, önértékelésüket károsító alapmeggyőződéseiket, és megtanulnak szembeszállni velük. Az imaginációs (utazás és kapcsolatfelvétel a belső gyermekkel) és figyelemerősítő gyakorlatok, meditáció és autogén tréning segítségével megszerezhetik lelki nyugalmukat és megtalálhatják belső csendességüket.
Ezen túlmenően hasznos lehet a családállítás és a saját „részekkel” végzett munka, az úgynevezett belső családi konferencia. Ennek során a páciens megismeri komplex személyisége „belső csapatát”, megtanul ellentmondani a „belső kritikusnak”, felépíteni egy „jóindulatú belső kísérőt”, aki „ön-szülői szerepben” fair és gondoskodó módon kezeli a „sebzett, segítségre szoruló gyereket”. A páciens mindennapos gyógyító rituálét fejleszt ki, és az önmegismerő csoportokban szociális kompetenciát és érzelmi kommunikációt tanul.
Így juthatunk egészséges önértékeléshez
Ha a kisebbségi érzés egyeduralkodóvá válik a lelkünkben és nagy terhet ró embertársainkhoz fűződő kapcsolatainkra, akkor a következő professzionális módszerek segítségével juthatunk egészséges önértékeléshez:
• Gyászmunka: annak feldolgozása, ami gyerekként hiányzott. A fájdalom elfogadásával az ember eljut önnön énjéhez. El kell fogadnia, hogy a szülei saját megoldatlan problémáik miatt nem tudták azt adni neki, amire gyerekként szüksége volt.
• Megtanulni önmagát megvédeni anélkül, hogy kemény lelki pajzs mögé húzódna vissza. Légzési és testérzékelési gyakorlatok segítségével a páciens megtanulja, hogyan határolja el magát jobban a többi embertől, hogyan oldja meg eredményesebben a konfliktusokat, hogyan birkózzon meg a csalódásokkal és hogyan mondjon nemet.

• A családi történettel végzett munka, annak felismerése, hogy az illető saját szülei projekciójának volt az áldozata.
• Elválni a (belső) szülőtől és annak problémáitól, és a saját sorsra figyelni. A páciens felismeri, hogy neki magának kell vállalnia a felelősséget lelki problémáiért és az élete értelmét kutató kérdésekért.
• Letenni a problematikus gyerekszerepeket (segítő, partnerpótlék, szerető, bűnbak, megváltó, szülőpótlék stb.), a felelősséget visszaadni és felfedezni eredetiségünket, önnön érzelmeinket és saját helyünket a világban.
• Megszabadulni a negatívan értékelt érzésektől, mivel elnyomásuk káros hatást gyakorol a belső orientációra. Tudatosan érzékelni az érzelmek erejét mint lelki jelzéseket, és konstruktív módon bánni velük.
• Elbúcsúzni a halottaktól, pótolni a ki nem élt gyászt, beleegyezni az elhunytak sorsába.
• A rokonsági rendszerben senkit ki nem rekeszteni, és együttérzéssel figyelni a sorsukat.
• Megkeresni azokat az embereket, akikben megbízhatunk, hogy általuk kiegyensúlyozott kötődést építhessünk fel. Közben mi magunk is legyünk jó barátok: figyeljünk oda, vegyünk részt a másik életében, ne ítélkezzünk és ne terheljük túl a másikat.
• Fokozzuk önmagunk észlelését, fejlesszük ki saját kreativitásunkat, tehetségünket és érdeklődési körünket. Olyan dolgokat csináljunk, amelyek örömet szereznek nekünk.
• Ismerjük fel és győzzük le a pótcselekvéseket.
• Keressünk spirituális utakat egészséges önértékelésünk fokozására, például meditáció útján.
– nori –
XVI. évfolyam 5. szám

Honnan tudhatom,
hogy önértékelési zavarom van?
Tünetek és jelek
Meglöknek az utcán, és te kérsz bocsánatot. A másik rádmordul, és kellemetlenül kezded érezni magad, hogy miért nem a másik járdán mentél.
Elkövetsz egy hibát, lehet apró vagy nagyobb, mégis úgy érzed, mintha megbocsáthatatlan bűnt követtél volna el. Mardos a bűntudat, a szégyen, úgy érzed, hogy meg sem érdemled, hogy élj.
Nemet mondani valakinek, elképzelhetetlen és fájdalmas dolognak tűnik a számodra. Nem teheted meg, nem bánthatsz meg másokat azzal, hogy nem állsz a rendelkezésükre bárhol és bármikor, még akkor is, amikor esetleg fáradt, kimerült vagy rosszkedvű vagy.
“Nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég szép. Nem vagyok elég okos. És egyáltalán, nem érdemlek szeretet.”
Ismerős helyzetek? Ismerős mondatok? A felvázolt három helyzet csak töredék a megszámlálhatatlan sok között, amelyben egy alacsony önértékelésű ember saját magát kezdi el kritizálni, függetlenül attól, hogy erre oka van, vagy nincs. De tisztázzuk először is, hogy mi az az önértékelés.
Az önértékelés az, ahogyan önmagunkról gondolkodunk. Ha általánosságban jó véleménnyel vagyunk magunkról, jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ha a véleményünk azonban állandóan rossz, vagy az önmagunkról alkotott kép hibás, az önértékelésünk alacsony lesz, és pocsékul fogjuk érezni magunkat. Ha ez az állapot tartóssá válik kialakul az önértékelési zavar.
Az önértékelési zavarra jellemző a negatív, kritikus éngondolatok megjelenése. Mintha egy személyreszabott ellendrukkerünk lenne, aki mindig tudja, mi esne a legrosszabbul, hol van a gyenge pontunk, és azt célozza meg. Ez a belső hang néha olyan észrevétlenül végzi munkáját, hogy fel sem tűnik, csak az, hogy elromlott a kedvünk. Egy hasonlattal élve a negatív önértékelés olyan, mintha össze lennénk zárva valakivel, aki mindig kritizál.
Ezek a kritikus éngondolatok sugallhatják azt is, hogy értéktelenek vagyunk, hogy a céljaink elérhetetlenek, hogy folyton szégyellnünk kell magunkat minden különösebb ok nélkül, és hogy nem érdemeljük meg mások szeretetét. Eltelíthetnek félelemmel és szorongással, valamint ártalmas kapcsolatok fenntartására sarkallhatnak bennünket.
Milyen külső tünetek jelezhetik az önértékelési zavart? Glenn R. Schiraldi, a Marylandi Egyetem professzora szerint az alábbiak:
– a személy túlérzékeny a kritikára – a legkisebb, kritikának vélt véleményen is megbántódik, nem kritkának szánt mondatokat is magára vonatkoztat,
– visszahúzódik a társas kapcsolatokról – rosszul érzi magát az emberek között,
– ellenségesnek éli meg a környezetét – azt feltételezi, mások figyelik, hogy ő mikor hibázik, illetve hogy kritizálják a háta mögött,
– kizárólagosan a saját problémáira koncentrál, illetve
– folyton fáradt, alvászavarral és fejfájásokkal küzd.
Az önértékelés nem kőbe vésett dolog, életünk során alakulhat. Megterhelő életesmények megrendíthetik akár egy magabiztosabb ember önértékelését is. De egy alacsonyabb önértékleésű ember odafigyeléssel és gyakorlással javíthat is rajta.
A továbbiakban az önértékelési zavar kialakulását előidéző okokról, és a lehetséges kezelési módokról fogok írni.
Forrás:
Low self esteem Understanding low self esteem Signs of low self esteem
SZENDI GÁBOR: AZ ÖNÉRTÉKELÉS CSAPDÁJÁBAN

“Milliók szenvednek önértékelési zavarokban, külön iparág alakult az önértékelés „fejlesztésére”, megszámlálhatatlan könyvet lehet kapni a pozitív önértékelés kialakítására – holott az önértékelés egy idejétmúlt szociális jelzőrendszer, ami túlélte a törzsi társadalmak széthullását. Az önértékelési csapdából csak az önértékelés őseredeti funkciójának megértésével lehet szabadulni.”
A linkre kattintva megtekinthető az előadás:
http://lelekmagazin.hu/video-szendi-gabor-az-onertekeles-csapdajaban/
Kapcsolódó írások – ABC - A teljes élet: poézis és bölcselet
- Szavakkal bántani…2019.03.30.
- Ütőtáv – hatvan évvel ezelőtt kezdődött Papp László profi karrierje2019.03.30.
- Tapintatlan „zsebben turkálás”!?2019.03.30.





