kb. 24 perc olvasás
OROSZ ISTVÁN
EGY SZEM EPER
Történetdokumentum
© Orosz István, 2010
© Napkút Kiadó, 2010

MÁSODIK RÉSZ
V
SÁRI
1
A szeplős óvónőt Sárinak hívták, Péter a fogorvosnál került vele
intim ismeretségbe, ahol kisegítő asszisztensként hetente kétszer
dolgozott. A foghúzás közben ugyanis Sári olyan odaadó erővel
szorította magához Péter fejét, hogy a férfi szinte késleltetni óhaj-
totta az egész procedúrát. Jó szaga volt a lánynak, valami tejes
babaszag, amibe enyhén belekeveredett hónaljának kipárolgása is,
egyáltalán nem kellemetlenül, Péter nyugtatta volna tovább is a
fejét az eleven párnák között, de Sári elhátrált a széktől és gyöngé-
den visszahelyezte Péter tarkóját a fogorvosi szék támlájára, majd
bátorító mosollyal nézett a férfira: – Ugye, hogy ki lehetett bírni?
– Péter földagadt pofával bólogatott, s nyilván mosolyogni is pró-
bált, de gyorsan fölhagyott arcizmai rendezésével, csak legyintett.
– Igyon pálinkát, ha már kiállt a fájdalomcsillapító hatása! – szólt
még utána az ajtóból a lány, s mintha valami évődésféle bujkált
volna a hangjában. – Az anyád – gondolta Péter –, fogunk mi még
együtt pálinkázni…
És lőn. Sári ugyanis, afféle vadóc, paraszti szépség, azonnal
hozzáment az első matrózlegényhez, aki végigtáncolta vele az éj-
szakát a hajóállomás kocsmájában, s az esküvőre Péteréket is meg-
hívták. A falusi kultúrház olajos padlóján azután Péter is hozzá-
simulhatott Sári arányos idomaihoz, annyiszor, ahányszor jólesett,
tánc közben, büntetlenül. A lány zavarba ejtő magától értetődéssel
kínálta oda a testét, mintha az érintések semmit sem jelentenének.
Ince, a matróz elég hamar berúgott ahhoz, hogy ne érdekelje a
dolog különösebben. Tánc közben az is kiderült, hogy Sári éppen
befejezte az óvónőképző szakközépiskolát és tanulni szeretne még,
csak hát most közbejött ez a házasság – kacarászott zavartan. Péter
furcsa többértelműséget látott a lány sötétlő, barnás szemében, úgy
beszélt a házasságáról, mint valami fura véletlenről, ami megesett
vele, de ő már most, az esküvője napján tudja, hogy ennél jóval
többre vágyik.
– Nem volna kedvetek megtanulni bridzsezni? – húzta el
a mézesmadzagot Péter Sári orra előtt, miután kiderült, hogy a
lány szenvedélyesen szeret játszani. – Á, buta vagyok én ahhoz,
azt mondják, nagyon bonyolult – mondta lebiggyedő ajakkal, mi-
közben megszorította Péter vállát. Péter erre igazán belelendült, és
fél óra múlva úgy indultak hazafelé, hogy a következő hétvégére
megbeszélték az első bridzspartit. Ince, az újdonsült férj bárgyún
mosolyogva bólogatott.
Péter hamarosan azon kapta magát, alig várja, hogy mehes-
sen Panniért az óvodába. Sári általában délutánonként dolgozott,
s ilyenkor cseverészhettek öt-tíz percet, főként persze Panniról,
de a közelgő bridzses estékről is. A lány szakasztott mása volt a
tíz évvel korábbi Évának, ugyanolyan karcsú, ugyanolyan barna,
ugyanolyan kacér, csak hozzá még vadítóan szeplős is! És ráadásul,
ragyogó szemmel itta Péter szavait. Nyilván az idősebb, tapasztalt
férfit látta benne, aki diplomás, okos, és – szemben a falusiakkal
– még nem eresztett sörpocakot. Péter pedig lassan, észrevétlenül
kiterjesztette Panni iránti rajongását Sárira is, ami igen könnyen
megeshetett, hiszen nap mint nap együtt látta őket, és Panni is
ragaszkodott Sárihoz. Ahogy ott öltöztették közösen a kislányt az
óvoda asztalán, a kívülálló számára nyilvánvalóan egy családnak
látszottak.
Ince háromhetes váltásokban hajózott a Dunán, így Sári meg-
lehetős szabadon bánhatott az idejével, bár egyelőre az anyjánál
laktak, s Rozi néni igyekezett kordában tartani a lányát, akiről
néhány hét múlva letagadhatatlanul kiderült, hogy terhes. Ez az-
után teljesen szabadjára engedte Péter verbális energiáit. Lévén,
hogy a lány fizikailag megközelíthetetlen állapotba került – Péter
legalábbis így vélte, bár természetesen nem biztos, hogy igaza volt
–, így Péter hatalmas energiákkal magyarázott neki mindenfélé-
ről, gátlástalanul, könyveket adott neki, kazettákat, és immár órák
hosszat is képesek voltak tárgyalni a gyereknevelés szövevényes
kérdéseit a Duna-parton sétálgatván, miközben Panni homokvá-
rat épített vagy a sirályokat kergette.
2
Egyszer az óvodából hazafelé menet Panni megállt a sarki Krisz-
tus-keresztnél és megkérdezte: – Apu, ki ez itt?
Péter komoly zavarba jött, legszívesebben meg se hallotta volna
a kérdést, de a kislány kérdő, kíváncsi szeme elől nem lehetett ki-
térni. – Ez itt Jézus Krisztus – kezdett bele halkan, bizonytalanul,
de Panni azonnal közbevágott: – És miért van itt? – Péter leült a ke-
rékvető kőre a kereszt lábánál. – Azért, mert a keresztények tisztelik
és emlékezni akarnak rá. – És mi keresztények vagyunk? – hang-
zott Panni megsemmisítő kérdése, három lépéses matt. – Micsoda
kérdés – gondolta Péter –, micsoda kérdés! – Kétségbeesetten te-
kintett föl a keresztre, azután maga számára is váratlanul a követke-
zőt mondta: – Mindenki keresztény, aki ismeri Krisztus történetét.
– Panni nem kérdezett többet, megnyugodva továbbugrált a héza-
gosan kövezett úton. Péter ott ült egypár pillanatig, megdöbbenve
attól, amit mondott, s ami oly nyilvánvalóan ellenkezett a tények-
kel, mégis, valamilyen értelemben oly nyilvánvalóan igaznak tűnt.
Péternek Krisztussal sosem volt semmi baja, csak a bibliával
meg a papokkal, az Izsákot föláldozó Ábrahám történetét oly vi-
szolyogtató átéléssel mesélő Laci bácsival. Templomba tehát nem
jártak, sőt, Pannit meg sem keresztelték, abból kiindulva, hogy
ha fölnő, eldönti maga, akarja-e ezt a misztikus szertartást vagy
sem. Péter határozottan nem hitt a túlvilágban, a föltámadásban,
egyetlen, megragadható, valahol trónoló Istenben, közben vi-
szont lépten-nyomon belebotlott a transzcendencia nyilvánvaló
jeleibe. Tarkovszkijba, Bahtyinba, az Ararátba, Grünewaldba, a
strasbourgi katedrálisba, Bach muzsikájába. És tessék, teljesen vá-
ratlanul, megmagyarázhatatlanul kibukik belőle ez a mondat:
– Mindenki keresztény, aki ismeri Krisztus történetét.
Este beállított Aladár azzal, hogy magánszeminárium indul
Matyival, a filozófus most jött haza Heidelbergből, nincs állása –
őt is kirúgták a Charta-aláírás miatt –, és szívesen beszélne nekik
a lakásán Husserl fenomenológiájáról. – Róla írta első könyvét
– magyarázta Aladár legalább olyan izgatottan, mint amikor az
aláírásívet hozta el Péterékhez a lakótelepi lakásba, és nem hagyta
Pannit aludni. Péter olvasott néhány dolgot Matyitól, az ő írásait
is tiltott irodalomként terjesztették, maszatos másolatokon, egyi-
ke volt a Nyugaton is ismert magyar ’másként gondolkodóknak’,
Lukács-tanítvány, de rendesen kiábrándulóban a mesterből meg a
marxizmusból. Péter megörült a lehetőségnek. Annál is inkább,
mert értelmiségi léte egyre elenyészőbbé soványult a bank üdü-
lőjének cseresznyése és rózsaágyásai, illetve a stencilgép tekerése
között, jószerivel csupán a Panninak, illetve Sárinak nyújtott ma-
gyarázatok alkalmával botlott meghökkentő elméleti problémák-
ba, amint azt a Krisztus-kereszt esete is világosan jelezte.
3
A stencilgép tekerése elképesztően idegesítő és idegölő munkának
bizonyult, miután az első oldalak után elfogyott a Roneo festék.
A gyatra minőségű magyar festék, amit a szállítóktól kaptak, alig
hagyott nyomot a papíron, rengeteg selejtet gyártottak, míg Péter
rájött, milyen hígítás mellett lehet nagyjából elfogadható ered-
ményt elérni. Többször előfordult, hogy az utcai szobában fes-
tékben úszott a dohányzóasztal és mindenfelé benzingőz terjen-
gett, fél óra szellőztetéssel sem lehetett megszabadulni az árulko-
dó szagtól, mielőtt Panni hazajött. Péter állandóan attól rettegett,
hogy a kislány egyszer megkérdezi: – Apu, mi ez a bűz?
Annával dolgoztak együtt reggel nyolctól délután kettőig, Pé-
ter tekert, Anna meg válogatta az összeragadt, selejtes lapokat,
néha Éva is beállt, mikor éppen nem kellett tanítania, lassan, na-
gyon lassan gyűltek a kupacok a manzárd beépített rekeszeiben, és
Péter észrevétlenül őszülni kezdett. Harmincéves korában. Sokáig
persze meg se látta a vállig érő hajában föltünedező ezüstös szá-
lakat, de egyszer Sára visongva mutatott rá a fejére: – Hiszen te
őszülsz! – Péter elhűlten vizsgálta magát este a tükörben. – A fe-
nébe, tényleg őszülök! A szentségit!
Nagy kínlódások árán október végére elkészült az első szám.
Egy egész hétvégén rakták össze hárman, zárt ajtók mögött, a gye-
rekeket kiadták a nagyszülőknek. Hétfőn Péter átment komppal
Zsoltihoz a Duna túlpartjára, hogy elkérje a kocsit, hosszasan töp-
rengett, elárulja-e, hogy mire kell, a végén úgy döntött, korai, vár-
juk meg, hogy reagálnak a hatóságok, felelőtlenség lenne Zsoltié-
kat mindjárt belekeverni, így is elég nagy kockázatot terhel rájuk.
Annyit mondott csak, hogy valami igen fontos és veszélyes dologra
kellene a Skoda két napra, esetleg el is veszhet – nézett talányosan a
mokány kőműves szemébe, aki hümmögött, hümmögött, de aztán
nem kérdezett semmit, csak előkaparta zsebéből a slusszkulcsot. –
Hát, te tudod – dörmögte a bajusza alatt –, biztos jó okod van rá,
hogy ilyet kérj, de ha nekem elvész a kocsim, akkor lőttek a melóm-
nak, ezt azért tudjad! – Péter elszégyellte magát, talán még el is pi-
rult, tudta ő nagyon jól, hogy nem lenne szabad ezt kérnie, de nem
volt más választása, még mindig Zsoltiban bízott meg a legjobban.
4
Éva Bélával megbeszélte a szállítás időpontját, kedden délután Pé-
ter telerakta Zsolti piros Skodáját a Független 1 ezerkétszáz példá-
nyával, bedobozolva, pokrócokkal letakarva, és elindult Pest felé.
Lassan hajtott, nehogy összeütközésbe kerüljön az út mentén lesel-
kedő rendőrökkel, meg azért is, mert az autó bizony csúnya han-
gokat hallatott, tízévesnél is öregebben elég rosszul bírta a meg-
terhelést. – Hogy a fenébe tud Zsolti ezzel a tragaccsal dolgozni?!
– méltatlankodott Péter, és igen drukkolt, nehogy lerobbanjon,
mert akkor aztán fuccs a Függetlennek.
Szerencsésen beért a város határában lévő parkolóba, otthagyta a
Skodát és beült egy moziba. A film valami távoli bolygón játszódott,
Farrah Fawcett tündökölt és tiporta a robotok szívét egy elhagyatott
űrbázison, mind a negyvenkét fogával. Péter nemigen tudta követni a
történetet, alig várta a film végét, hogy mehessen vissza az üres autó-
ért, amit a megbeszélés szerint közben a szállítóknak ki kellett üríte-
niük. Ám amikor visszaért a kocsihoz, legnagyobb megdöbbenésére
az autót sértetlenül találta, benne mind az ezerkétszáz példány Függet-
lennel, nem jött érte senki! Magyarország első, nyomdai úton sokszo-
rosított ellenzéki, szamizdat lapja nem kell a kutyának sem! Péter ma-
gába roskadtan ült be a volán mögé, most aztán mi a szentség legyen?
Lassan elindult hazafelé, a meglehetősen kilátástalan sötétségbe.
Két napba tellett, amíg Éván és Bélán keresztül tisztázni tud-
ták a történteket, illetve a nem történteket, új időpont, új szállítás,
ezúttal sikeres, de Péter követelte, hogy változtassanak a módszeren,
legyen egy szállító, akivel személyesen találkozik, és személyesen
meggyőződhet róla, hogy a Független jó kezekbe kerül. Nem azért
güriznek több hónapig, hogy azután ebek harmincadjára kerüljön
a lap – szentségelt Bélának, aki megértően bólogatott. Így lett az-
után Elemér, akivel a következő két évben rendszeresen találkoztak
a szentendrei Görög Kancsóban, amíg Elemér le nem bukott.
Péter alig várta, mikor tűnik föl Matyi szemináriumán a Füg-
getlen első száma. Egy hónapba is beletelt, mire sikerült szétosztani
a példányokat, december elején Aladár izgatottan lobogtatott vég-
re öt példány Függetlent és ellentmondást nem tűrő módon megve-
tette velük – mondván, hogy ezzel támogatják az ellenzéket. Péter
morgott valamit, hogy neki nem az ellenzéket, hanem a családját
kell támogatnia, de aztán kényszeredetten megvásárolta a lapot,
nehogy gyanúba keveredjen. Mert persze a fiúknak meg Matyi-
nak esze ágában sem volt elárulni, hogy ő nyomtatja a Függetlent.
Nagy jóérzések kerítették hatalmába, miközben a többiek mo-
hón falták az újság cikkeit. Érdemes hát kínlódni – gondolta –,
van látszatja a dolognak. Hazafelé vett egy üveg olcsó pezsgőt és
megitták Évával meg Annával a Független 1 sikeres megjelenése al-
kalmából. Egy hét múlva Lengyelországban katonai puccsal lever-
ték a lengyel ellenzék mozgolódását és a Szolidaritás mozgalmat,
december 13-án Jaruzelski tábornok került hatalomra, a szocia-
lizmus legvidámabb barakkja, Magyarország is elkomorult, Péter
aggódva latolgatta Évával, most aztán mire számíthatnak?…
5
Szerencsére a ’szerveket’ is meglepetésként érte a Független meg-
jelenése, nem tudtak róla. Igaz, házkutatások sorozata indult be,
de csak ismert másként gondolkodóknál, ellenzékieknél, a hullám
nem érte el Péteréket, akiket védett a névtelenség és a vidéki falu
intim nyilvánossága.
A bridzspartik is beindultak, Sárit elkapta a játékszenvedély,
minden második hétvégén hajnalba nyúlóan kártyáztak, ettek-it-
tak, s noha Péter mindig szigorúan Incével alkotott egy párt, Éva
meg Sárival, de így is rengeteg alkalom nyílott az intim érintke-
zésre minden szinten, miközben Sári boldogan gömbölyödött.
Matyi szemináriuma egyre komolyabbra fordult, Husserl után
Heidegger került terítékre, tőle is a Sein und Zeit, magyar fordítása
nem lévén, elhatározták, hogy lefordítják a huszadik század talán
legnehezebben érthető hatszáz oldalát. Új nyelvet kellett alkot-
niuk, ragokból, képzőkből fogalmakat kreálni, majd belepistul-
tak. Igazi kihívás, férfimunka – gondolta Péter –, bármi lesz is
az eredménye, közben megmenekülnek az elhülyüléstől. Heideg-
ger ugyanis az egész európai gondolkodást a preszokratikusoknál
akarta újra kezdeni, és onnan fölépíteni, az ’objektív’ és ’szubjek-
tív’, a ’jelenség’ és ’lényeg’, a ’lét’ és a ’létezés’, az ’alany’ és ’tárgy’,
a ’külső’ és ’belső’, az ’emberi’ és ’isteni’ átkos dichotómiái nélkül,
amelyekről szerinte a régi görögök nem tudtak, s ezért lehettek
valóban boldogok.
Péter töprengve figyelte Matyi fejtegetéseit, aki szenvedélyesen
tájékozottnak mutatkozott a tárgyban, és ugyanakkor nem nyom-
ta el őket nyilvánvaló gondolkodói fölényével – jó húsz évvel idő-
sebb is volt náluk –, türelemmel végighallgatta akadozó, befeje-
zetlen mondataikat. Heidegger minden homályossága ellenére is
egyvalami hamar nyilvánvalóvá vált Péter számára: a szöveg ezer
szálon érintkezik a transzcendenciával. Ezért is fordították Matyi
javaslatára a Dasein alapkategóriát jelenvalólétnek, ami Isten egyik
állandó jelzője a Bibliában.
Tavasszal Anna elköltözött Imivel, ismét magukra maradtak,
de ezúttal már csak halvány derűt éreztek, ha egyáltalán. Éva egyre
több magántanítványt vállalt, ha otthon volt, a Függetlent tekerték,
különben Péter Pannival járta a hegyeket-völgyeket, vagy Sárival a
Duna-partot, fordította Bahtyint és Heideggert, és szinte alig sze-
retkeztek, havonta esetleg, akkor is lagymatag álomba merülően,
szenvedély nélkül, mint akik megadták magukat a sorsuknak.
6
Esztike egy tavaszi nap azzal állított be magából kikelve, hogy
Pista már megint megcsalja, és hogy ő ezt egy percig nem bírja
tovább, elköltözik, elcserélik a lakást, őt nem érdekli, ha Pista az
árokpartra kerül is, de ebből elég volt, ezt nem lehet kibírni, ez
aljasság, ezt vele nem lehet csinálni! Péter döbbenten és rémülten
ült a kanapén, nézte anyja eltorzult arcát, az inas kezeket, amelyek
oly finom rétest tudtak gyúrni, és éktelen düh kerekedett benne
az apja iránt. – Persze hogy itt maradhatsz, amíg rendbe jönnek
a dolgok, most, hogy Anna elment, van hely – mondta minden
meggyőződés nélkül, hiszen tudta: ha anyja valóban ideköltözik,
nekik végük.
Lassan elcsendesedett Esztike sírása, együtt mentek el Panniért,
amikor a kislány Esztike nyakába ugrott, a helyzet meg is oldó-
dott, néhány órára legalábbis. Péter kétségbeesve várta Évát haza,
hogy kitalálják, most mit tegyenek, hogy lehet Esztikének tudo-
mására hozni, hogy nem költözhet hozzájuk, hogy ezzel a lehe-
tőséggel ne számoljon, hogy ez túl sok, túlságosan sokat kér ezzel
tőlük, ezt már igazán nem bírják.
Átbeszélték az egész éjszakát és abban maradtak, hogy Péter
beszél az apjával, megpróbálja jobb belátásra téríteni, Éva meg Esz-
tikével igyekszik elhitetni, hogy ez azért nem a világ vége, elvégre
ő is még vonzó asszony, próbáljon meg magának partnert találni,
sokaknak sikerül, neki miért ne sikerülne?
Péter beszélgetése apjával katasztrofálisra sikeredett, nem-
különben Éváé Esztikével. Pista váltig hajtogatta, hogy Esztike
képzelődik, nincs szeretője, bebeszéli az egészet magának, játs-
sza a mártírt, ahogy mindig is szokta, s különben is, hogy jön
Péter ahhoz, hogy beleszóljon az ő életébe?! Péter halványan
megjegyezte, hogy ez azért sok tekintetben, s egyáltalán nem
elhanyagolható módon az ő élete is, mire az apja csak annyit
mondott: te csak foglalkozz a feleségeddel meg a lányoddal, ha
őket boldoggá tudod tenni, mindent megtettél. Péter erre iga-
zán dühbe jött, elkezdte verni az asztalt, majd rávágta apjára az
ajtót és elviharzott.
Esztike halálra vált arccal, viszolyogva hallgatta ezalatt Éva bi-
zonytalan mondatait arról a lehetőségről, hogy esetleg ő is meg-
csalhatná Pistát. – Hát hogy képzeled te ezt? Te nem értesz sem-
mit! Engem arra neveltek, hogy legyek hűséges a férjemhez, hogy
szeressem, hogy adjak meg neki mindent, ezt tettem egész éle-
temben, így cselekedtem, s akkor most ez a hála? Ezt változtassam
meg azért, mert a Pistának kedve támadt kurválkodni? Legyek én
is kurva? – Éva megsemmisülve hallgatta, hogy hát ő nem egészen
így gondolta, attól, hogy partnert keres magának az ember, nem
biztos, hogy kurva – de erre Esztikéből kitört a hisztérikus sírás,
kirohant a kertbe.
Este Péter és Éva kétségbeesve osztották meg egymással tapasz-
talataikat, hosszú évek óta nem kerültek ilyen közel egymáshoz,
mint most. A teljes tanácstalanságon nem tudtak felülkerekedni,
viszont szeretkeztek egy figyelemre méltót.
7
Másnap Esztike sértődötten bejelentette, hogy látja, itt nem szá-
míthat igazi megértésre, meg nem is akar a terhükre lenni, haza-
megy és beadja a válópert, lesz, ami lesz. Péter szégyenkezve kons-
tatálta magában a nagy-nagy megkönnyebbülést, amikor fölrakta
Esztikét a buszra. – Meglátod, Anyu, minden rendbe jön majd!
– mondta búcsúzóul, minden meggyőződés nélkül. Kezdte igazán
utálni magát ezekért a meggyőződés nélkül kiejtett mondatokért.
Bágyadtan intett a távolodó busz után, ahol anyja tapasztotta sírós
arcát a koszos ablaküvegre. Ez a kép egész életében végigkísérte:
az utolsó kép az anyjáról.
Egy hét múlva ugyanis az apja állított be bűnbánó arccal:
– Anyátok tegnap fölakasztotta magát. Mire hazaértem, meghalt.
Péterből kiszállt minden életerő, leült a küszöbre és ott maradt.
Semmi nem jutott az eszébe, csak anyja barázdált, de még ránco-
san is vonzó arca, amint lassan csorog rajta a könny és elkeveredik
az ablaküvegre ragadt porral. Meg az inas kezek, amint a rétestész-
tát nyújtják, nagy gonddal ügyelve minden mozdulatra…
Minden mozdulatra, még ha fájt is. Mennyit panaszkodott a
fájdalmairól – gondolta Péter –, a végén már oda se bírt hallgatni
az ember. Mi végre?
Éva ült le mellé, átkarolta a vállát. – Gyere, Panni mindjárt
itthon lesz, szedd össze magad! – Most lett volna hatvanéves, a
jövő héten, már az ajándékot is megvettük – mondta Péter telje-
sen értelmetlenül Évának, aki megsimogatta a fejét. – Gyere, ezen
már nem tudunk segíteni. – Péter fölállt, de nem tudott az apjára
nézni. Éktelen düh támadt benne megint, ha Panni nincs, biztos,
hogy nekiugrik és szétveri. Jobb híján. Teljesen értelmetlenül és
igazságtalanul. Miközben saját többszörös kudarca dühítette, hogy
se az apjával, se az anyjával nem bírt dűlőre jutni, egyáltalán nem
bírta befolyásolni őket, azok csak mentek a maguk feje után, s
lám, ez lett belőle. De valahol igazán mélyen az elhallgathatatlan
hang egyre csak azt szajkózta: – Te tehetsz róla, te tehetsz róla…
Elüldözted az anyádat, amikor segítséget kért tőled! Elüldözted…
nincs itt mit szépíteni. Te vagy a bűnös!
8
A Független a harmadik évfolyamában járt és nem buktak le, noha
a titkosrendőrség szinte állandóan zaklatta a szerkesztőket, terjesz-
tőket, mindenkit, akit csak el tudtak érni. Viszont a lap egyre
kevésbé tetszett Péternek. Nem bírta megszólítani a társadalom
szélesebb rétegeit, szűk, értelmiségi elitnek beszélt, elsősorban a
párton belüli és párton kívüli reformistáknak, a párt reformját
szorgalmazta, nem a párt elkergetését, ami Péter ízlésének sok-
kal jobban megfelelt volna, a gondolat minden irracionalitásával
egyetemben is.
Őszülése katasztrofális méreteket öltött, egészen mákos lett a
haja, Éva még jobban elhízott és egyre dühödtebben követelte Pé-
tertől, hogy keressen több pénzt, mert nem tudják törleszteni az
adósságaikat. Eközben Péter reggeltől estig dolgozott.
Panni váltig értelmesebbnél értelmesebb kérdésekkel bombáz-
ta őket, egyre nehezebbnek bizonyult eltitkolni előle, hogy mi
folyik otthon, amíg ő óvodában van. Amikor egyszer Rozi néni
megkérte a gyerekeket, sorolják el, mivel foglalkoznak a szüleik,
Panni büszkén kivágta: apu és anyu könyvet csinálnak otthon.
Egyedül a bridzspartik jelentettek menedéket, mind szenve-
délyesebben merültek bele, hajnali négyig-ötig, a szobában vágni
lehetett a füstöt, a lányok cigiztek, a fiúk pipáztak, Péter rajongva
figyelte, Sári milyen mohón lesi el az összes trükköt és alkalmaz-
za kacéran, bátran, intelligensen, nyilvánvalóan Péter elismeré-
séért küzdve. Amióta megszülte Sanyit, még intimebb viszony
szövődött köztük, noha alig érintették a másikat, legfeljebb ha a
konyhában véletlenül összeütköztek, de hosszú időket töltöttek el
egymás aurájában otthonosan lubickolva. Péter úgy szívta be Sári
bőrének, hajának illatát, mint valami éltető nedűt. Játék közben
annyi ragyogó, mélyre ható pillantást váltottak, hogy az fölért a
legvadabb előjátékkal is. De a főműsorra Péter nem bírta rászánni
magát. Úgy érezte, szövetségét Évával nem lehet fölbontani, hisz
mi lesz akkor a küldetéssel?
Ámbár a küldetés – ha a Független volt az egyáltalán – egyre
kilátástalanabbnak mutatkozott. Egyszer, amikor Panni több hétig
betegen feküdt otthon – elkapta valami ronda influenza –, Péter
arra kényszerült, hogy kitelepüljön a nyirkos pincébe nyomtatni,
ott ült Soma apjának sofőrkabátjában az egy szál lámpa sápatag fé-
nyében órákon keresztül, kínlódott a géppel, és a reménytelenség
olyan erős érzése lett úrrá rajta, hogy szinte megbénította a kezét.
Mi végre? Mi végre? Mi végre? – dobolt az agyában a meg-
válaszolhatatlan kérdés. A hatalom ügyesen integrálni látszott az
illegális lapot, üldözték, de közben titkon, elsősorban Nyugat felé,
büszkélkedtek is vele, lám-lám, látjátok, milyen toleráns a mi leg-
vidámabb barakkunk, még ezt is tűrjük! És a szerkesztők is mint-
ha sokkal inkább a hatalommal akartak volna egyezségre jutni,
nem az emberekkel, akik torkig voltak a szocialista szólamokkal
és a rájuk kényszerített, megalázóan kisszerű, korlátozott, atyailag
felügyelt életmóddal, elzárva információtól és az utazás lehető-
ségétől, a becsületesen elvégzett és rendesen megfizetett munka
örömétől. Cinizmusba, korrupcióba, alkoholizmusba, öngyilkos-
ságba menekült az ország.
9
– Mit szólnál hozzá, ha abbahagynánk? – fordult Évához egy esős,
vigasztalan november délután, amikor végre befejezték a 11-es
számot. Éva azt hitte, rosszul hall. – Mit mondtál? – Hát, azt hi-
szem, már nem sokáig bírom. Menjünk ki Angliába, legalább egy
évre! – Éva döbbenten nézte Pétert, erre nem számított. – Komo-
lyan beszélsz? – Halál komolyan. – Mi lesz a Függetlennel? – Azt
hiszem, Zsoltiék átvennék. Eleget áldoztunk, áldozzon más is! –
Éva a férfi nyakába borult, megcsókolta. – De jó, de jó! – mondo-
gatta suttogva, mint aki még mindig nem meri elhinni. – De jó,
hogy beláttad végre! Én nem mertem mondani, de teljesen igazad
van. Panninak is jót fog tenni, nekünk is. Próbáljuk meg! – Pakolj
el, én elrohanok pezsgőért, ezt megünnepeljük, még van majd-
nem egy óránk Panniig.
Péter úgy érezte, föltámadt. Vad energiák töltötték el, szinte
szaladt a sarki boltba meg vissza, borravalót adott a közértesnek,
merőben szokatlanul, Péter boldogan vigyorgott a meghökkent,
kövér asszonyra: – Tartsa csak meg a visszajárót! – s már viharzott
is haza, és ugyanazzal a lendülettel az utcai szobában ledöntötte
Évát a padlóra a selejtes, festékszagú papírok közé.
Késve érkeztek az óvodába, Panni izgatottan ácsorgott a ka-
puban Rozi nénivel, már mindenki hazament, Éva meg Péter ra-
gyogva kapták föl a kislányt, gesztenyepüréztek a cukrászdában,
viccelődtek, órákon át semmi más nem történt, csak együtt voltak.
Ők hárman. És ez jó volt nekik.
Zsoltiék hamar ráálltak a dologra, házuk a Duna túlsó partján
legalább annyira alkalmas volt az illegális nyomda működtetésére,
mint Péteréké, Zsolti éppoly elszántan utálta a rendszert, mint Pé-
ter. Szerette a rendes, becsületes munkát, nem ivott, a melósainak
sem engedte meg, hogy igyanak az építkezéseken, komoly, meg-
bízható ember, jó kezekbe kerül a lap.
Meg kellett persze beszélni a váltást a szerkesztőkkel. Időbe
telt, amíg Bélán keresztül elintézték a találkozót Józseffel, ahol
Péter bemutatta Zsoltit, a Független reménybeli új nyomdászát.
Megállapodtak, hogy a 12-es szám után Zsolti átveszi a nyomta-
tást, Józsefnek is megtetszett a mokány kőműves, csak a technikai
részletek tisztázása maradt hátra, Zsolti bevezetése az ördögien ra-
koncátlan nyomdagép lelkének rejtelmeibe.
Jól alakultak a dolgok, karácsonyra fölmentek Sáriékkal a Mát-
rába egy elhagyott erdészházba a Szén-patak partján, még az Öreg
fedezte föl évtizedekkel korábban, egy héten keresztül egyfolytá-
ban bridzseztek. Szilveszterre óriási tábortüzet raktak és egész éj-
szaka összebújva énekeltek a patakparti tisztáson, Péter zavartala-
nul ölelgethette Sárit a hátukra terített pokrócok alatt, és többször
is belefogott kedvenc nótájába:
„Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem, mért nem termettél
minden falevelen…”
10
Azután lecsapott február idusa. Ott ültek a nappaliban, szólt a
Wohltemperiertes Klavier, és várták a nyomozókat. Tanácstalanul
fogták egymás kezét, Panni békésen szuszogott a manzárdban,
odakint szállingózott a hó. Péternek semmi értelmes nem jutott
az eszébe, kiüresedve nézte Évát, aki egyik cigiről a másikra gyúj-
tott. Egyetlen gondolat cikázott a fejében tűrhetetlenül: – Mi lesz
most Pannival?
Éjfél után, amikor lejárt a lemez, észrevétlenül álomba merül-
tek egymás vállán. Hajnalban Péter arra riadt föl, hogy éktelenül
fáj a nyaka. Fölbotorkáltak a lépcsőn, lefeküdtek a kuckójukat tel-
jesen betöltő szivacsra, Éva sokáig bámulta a plafont, amíg újra el
nem nyomta az álom. Reggel arra ébredtek, hogy Panni keltegeti
őket. Hökkenten bámultak egymásra. Nem történt semmi.
Nem jöttek a nyomozók. Péterben fölébredt a remény. Hát-
ha… Hátha mégsem buktak le. Nehezen hihető, de mégis. Hátha
nem a Független miatt jöttek ki. De akkor mi miatt?
Kapóra jött Matyi ötvenedik születésnapja a hétvégén, a nagy
buliban beszélhet Bélával, hogy megpróbálják értelmezni a tör-
ténteket. Amikor félrevonta Bélát egy csöndes sarokba és röviden
előadta a helyzetet, Béla halálsápadt lett és csak a fejét ingatta.
A bulin többen lobogtatták a Független konkurens szamizdat lapjá-
nak legfrissebb számát, amelyben Péternek is megjelent egy írása a
saját neve alatt, mi több, a szerkesztőség, meglehetősen óvatlanul,
a kísérőlevelet is leközölte, amelyen szerepelt Péter címe. Lehet,
hogy ez az írás indította a titkosrendőröket a kiszállásra? Ez jó hír
lenne – töprengtek Bélával.
Matyi egy marcipántortát kapott, amely szovjet mintázatú
tankot formált hosszú, fallikus csővel, belőle tejszínhab bugyo-
gott elő bőséggel, nagy röhögések közepette haraptak bele, falták,
cincálták, majszolták a zsarnokságot. Karneváli hangulat termett,
szilajul forgatták egymást, rockiztak, temették a rendszert. Péter
fanyarul fogadta a gratulációkat a megjelent cikke miatt, közben
átkozta magát, hogy megírta. – Hogy lehettem ekkora hülye,
most aztán nyakig benne vagyunk a slamasztikában!?
11
A következő hetekben egyre bizonyosabbá vált, hogy mégsem
buktak le, Szolzsenyicinnek igaza lett: el lehet menekülni a titkos-
rendőrség orra elől! Legalábbis minden erre vallott. Sikerült meg-
szervezni a félig kész szám elszállítását, Zsoltiék helyett – akikről
nem lehetett biztosan tudni, nem keveredtek-e maguk is gyanúba
Péterék lebukása miatt – Ábelék vették át a nyomtatást, a gép is
szerencsésen eljutott hozzájuk. Péter megnyugodott. Mégsem ért
csúfos véget a küldetése. Ámbár egyáltalán nem érezte úgy, hogy
ezzel bárminek is vége szakadt volna, már ami a küldetést illeti.
Levegőre volt szükségük, radikális váltásra, örömökre, lazítás-
ra, szervezni kezdték hát útjukat Angliába. Éva két évvel korábban
töltött két hetet tanári továbbképzésen Exeterben az egyetemen,
szerzett kapcsolatokat, Péter meg Bélától kért segítséget, élénk le-
velezésbe fogtak, és elkezdték mondogatni Panninak, hogy nyá-
ron nagy utazásra indulnak, „világot látni”.
A kislány nem repesett az örömtől. – Mónit is vihetem? – kér-
dezte rögtön, Péter kényszeredett nevetgéléssel legyintette el az
ügyet, bár enyhe rossz érzés kerülgette: – Macskát nem viszünk a
tengerre, utálják a vizet. – És nagypapa is jön? – Péternek össze-
rándult a gyomra. – Nem, nagypapa nem jön, ő már… tudod…
öreg az ilyesmihez – botladozott Péter nyelve, miközben a po-
kolba kívánta apját, aki a tavasz beálltával rászokott, hogy náluk
töltse a hétvégéket és agyontutujgatta Pannit. Panninak legörbült
a szája, Péter az ölébe vette. – Meglátod, mennyi minden izgal-
masat fogunk látni, megyünk majd vidámparkokba, megnézzük
a tengert. A tenger csodálatos. – Lehet fürödni benne? – Persze
hogy lehet. Meg csurgatós várat építeni. – A csurgatós technikát
még az Öregtől leste el Péter, ha az ember a homokos vízparton
vizes homokot vesz a kezébe és a mutatóujját előrenyújtva azon le-
csurgatja, akkor cseppkőszerű tornyok, csúcsok keletkeznek, fan-
tasztikus összevisszaságban kicsipkézett várakat lehet így építeni,
Panni is hamar beletanult. Erre a hírre a kislány fölvidámodott.
Leugrott Péter öléből és beviharzott a konyhába. Péter szorongva
nézett utána – csak tényleg jó legyen neki!… – gondolta bizony-
talanul –, persze ennél, ami itt van, csak jobb lehet – nyugtatgatta
magát –, csak jobb lehet!
Májusra kialakult az útiterv, Jean-Marie-hoz mennek először,
azután Párizsba, azután Exeterbe, ahol egész nyárra szálást ígér-
tek Évának az egyetemi koleszban. Péter pedig kiderítette, hogy
az Open Society alapítványhoz kell majd ösztöndíjért pályázniuk,
ez kifejezetten kelet-európaiak nyugati tanulását támogatja. De a
pályázatot csak „kintről” küldhetik el, különben a titkosrendőrség
azonnal lefülelné. A szocializmusból nem lehet csak úgy, hiva-
talos engedély nélkül, az ember saját szakállára pályázgatni, nem
bizony! Vízumuk mindössze egy hónapra szólt, ennyi idő állt ren-
delkezésre az ösztöndíj megszerzésére – igen kétséges perspektíva.
Évában egyre nőtt a nyugtalanság, ahogy közeledett az utazás
napja – nincs elég pénzünk – hajtogatta –, a végén még a híd alá
kerülünk. – Péter dühösen reagált: – Ne beszélj hülyeségeket, ha
elfogy a pénzünk, hazajövünk. De legalább próbáljuk meg, hát-
ha sikerül kinn maradnunk egy évre. Én itt nem bírom tovább,
és főleg azt a gondolatot tartanám elviselhetetlennek, hogy meg
sem próbáltam. – Éva ingatta a fejét, de nem szólt, látta, Péter
hajthatatlan.
Egy héttel az indulás előtt Péter még elment a nyomda új szín-
helyére, a város szélére, hogy bevezesse Ábeléket a nyomdagép
lelkének sötét bugyraiba. Ábel és két barátja lelkes tanítványnak
bizonyultak, jókedvűen vágtak bele a munkába, Péter megnyu-
godva távozott: jó kezekbe került a Független.
A pályaudvaron, öt perccel a bécsi vonat indulása előtt, amikor
Pannit éppen nagypapa nyakából igyekeztek lefejteni, váratlanul
megjelentek Sáriék. Ince széles mozdulatokkal lapogatta Péter kis-
sé behorpadt vállát: – Aztán hazagyertek nekem, ne hagyjatok itt
minket a szarban! – Persze, persze – nevetgélt zavartan Péter, és
alig várta, hogy hozzáérhessen Sárihoz. A lány egy kissé félrevonta
és a fülébe súgta: – Nem bírtam ki, hogy ne lássalak még egyszer.
Hiányozni fogsz. – Pétert mintha meleg, illatos fürdővízbe me-
rítették volna, csak szívta be Sári illatát. – Visszajövök, ne izgulj!
– és megsimította a lány karját. – Visszajövök.
*
TARTALOM
Első rész
I. Andrea 11
II. Sophie 35
III. Esztike 65
IV. Éva 83
Második rész
I. Esztike 115
II. Judit 127
III. Esztike 155
IV. Panni 167
V. Sári 185
Harmadik rész
I. Jannat 203
II. Joy 219
III. Sári 235
IV. Éva 248
V. Jannat 259
VI. Gabi 271
Negyedik rész
I. Éva 283
II. Panni 296
III. Sári 309
IV. Éva 321
V. Sári 332
VI. Monika 342
VII. Sári 352
VIII. Panni 362
IX. Sári 373
Ötödik rész
I. Panni 383
II. Rozi 395
III. Fiona 408
IV. Esztike 419
V. Diana 429
VI. Péter 440
VII. Elisabeth 452
