kb. 41 perc olvasás
PLATÓN
AZ ÁLLAM
Fordította Jánosy István
TARTALOM
Bevezetés. A Bendisz-ünnep
Kephalosz az öregségről és a pénzről
Az igazságosság meghatározásának első kísérlete
Igazságosság az, ha a baráttal jót cselekszünk, az ellenséggel rosszat?
Az igazságosság meghatározásának második kísérlete. Thraszümakhosz szerint: Igazságosság az, ami az erősebbnek előnyös
Harmadik kísérlet az igazságosság meghatározására. Mi az igazságosság haszna?
Szókratész cáfolata: az igazságtalanság nem jár haszonnal. Különválasztja a pénzszerzést a gondozottai javát szolgáló szakmáktól
Szókratész kitérője: a legjobbak nem kívánnak uralkodni
Thraszümakhosz fordított erkölcsi értékrendje
Szókratész problematikus cáfolási kísérlete
Vajon az igazságtalanság erősebb és hatalmasabb az igazságosságnál?
Igazságosságra még a gonoszoknak is szükségük van egymás közt
Vajon az igazságtalan jobban él-e az igazságosnál?
Glaukón Szókratésztől meggyőzőbb bizonyítékot kíván. A jó három fajtája
Mi az igazságosság és az igazságtalanság tisztán önmagában és mi a hatalma a lélekben?
A legtöbb ember az igazságosságot kénytelenségből vállalja, mert az középút a két véglet: a legnagyobb jó és a legnagyobb rossz között
A kettő életét kettejük éles szembeállításával ítélhetjük meg
A költők és a nevelők nem az igazság lényegét magasztalják, hanem a belőle fakadó javakat
Igazságosnak lenni kínos és fáradságos
Minden a látszat. Az igazságtalan még az isteneket is lekenyerezi
Ilyen beszédek hallatán ugyan melyik utat válassza az ifjúság?
Az igazságos csak vagy valami isteni kegyelemből, vagy merő gyöngeségből marad igazságos
Mutassa ki Szókratész az igazság lényegét, s hogyha ez önmagában jobb az igazságtalanságnál, mit idéz elő a lélekben és így miért üdvösebb neki
Szókratész azt ajánlja, hogy az igazságosság mibenlétét egy az emberi lélekkel analóg, mégis sokkal nagyobb méretű modellen vizsgálják meg: tudniillik az államon
Az állam keletkezése
A primitív állam élete
Az igények növekedése megnöveli az államot. A „dőzsölő” állam
Az állam területének védelme: a hivatásos hadsereg
Milyeneknek kell lenniök az állam őreinek?
Az állam őreinek nevelése
Az istenek jók, és senkinek nem ártanak
Az isten nem csal meg senkit, és alakot sem vált
Az isten nem hazudik
Harmadik könyv
Az Alvilág rettenetességeinek kiszínezésével ne riogassák a fiatalokat
A fiatal őrök ne nevessenek fölöslegesen idétlenül
Igazság és hazugság emberi viszonylatban
Féktelenség és önmérséklet
Az emberről csak akkor lehet beszélni, ha már tisztázták az igazságosság lényegét
Az elbeszélő költészet felosztása
Az utánzás feladata. Itt is érvényes a munkamegosztás
Az őrök csak komoly, méltóságteljes, erkölcsös magatartást utánozhatnak
Az éneklés módja és a dallamok
A ritmus
Szép stílus, szép erkölcs, szépalakúság, zene, szerelem
A testgyakorlásról
Az erkölcsök elfajulásával egyre több lesz a beteg és a pörlekedő
A helyes és a helytelen gyógyászat
Milyen a jó bíró?
Az előbbiek összefoglalása
A zene és a testgyakorlás célja: az egyoldalúság elkerülésével a lélek összhangjának kialakítása
A vezetők kiválasztása
A polgárok tekintsék testvéreknek egymást
Három emberfajta
Az őröknek nem lehet magántulajdonuk
Boldogok-e az őrök?
A gazdagság és a szegénység egyaránt ártalmas
Háború
Mekkora legyen az állam?
Minden a neveléstől függ
A nevelés terén káros az újítás
Nem kell minden apróságot szabályozni
A vallás
Hol találhatjuk meg az államban az igazságosságot?
A négy erény az államban
A bölcsesség
A bátorság
A józan önmérséklet
Az igazságosság
Az igazságosság az egyes emberben
Az állam erkölcsössége a polgárok erkölcseinek függvénye
A lélekben három hajlam van: gondolkodás, indulat, vágyakozás
A vágyakozás különbözik a gondolkozástól
Az indulat különbözik a vágyakozástól és a gondolkozástól
Az egyén igazságossága
Az igazságtalanság
Az igazságosság a lélek egészsége, az igazságtalanság a betegsége
Az igazságosság előnyös, az igazságtalanság káros
Az igazságtalanság fajai
Ötödik könyv
Nő- és gyermekközösség
A nők nevelése és kötelességei ugyanazok, mint a férfiaké
Ellenérv: a nő természete különbözik a férfiétól
A férfi és nő képességei közt nincs alapvető különbség, csak fokozati
A férfiak és a nők egyforma alkalmazásának előnyei
A nő- és gyermekközösség az őröknél, és ennek előnyei
A gyermekek nevelése
A nő- és gyermekközösség erősíti az állam egységét
Az őrök boldogsága
Katonai nevelés
Fegyelmezés és jutalmazás
Az ellenséggel való bánásmód
Görögök egymás közti háborúskodása
Hogyan valósulhat meg az ideális állam?
Ki a filozófus?
„Tudás” és „vélemény”
A „vélemény”
Hatodik könyv
A filozófusnak kell kormányoznia, mert csak ő ismeri az igazságot
A filozófustermészet tulajdonságai
A filozófusok állítólag értéktelenek az állam szempontjából
Ennek az állam az oka: miért nem használja fel őket?
Miért fejlődik rosszul a legtöbb filozófus?
A filozófustermészetet megrontja a környezete
A filozófiát elárasztják a selejtes elemek
Az igazi filozófus kénytelen visszavonulni
Hogyan kellene ápolnia az államnak a filozófiát?
Még a tömeget is meg lehetne győzni a filozófia értékéről
A filozófus az államot isteni mintára alkotja meg
Lehetséges, hogy egy államot filozófusok kormányozzanak?
Az őrök nevelése
Az őröknek a „jó” ideáját kell megismerniük
Mi a „jó”?
Miként a Nap megvilágítja a látható dolgokat, akképpen a „jó” az ésszel felfogható dolgokat
A megismerés tárgya négyféle, s négyféle a megismerés formája is
Hetedik könyv
Barlanghasonlat
Életünk olyan, mint a barlanglakóké
A nevelésnek a lélek szemét a jó ideája felé kell irányítania
A filozófusokat kényszeríteni kell az államvezetésre
Milyen tudományokkal kell nevelnünk a filozófust?
A mennyiségtan
A mértan, a csillagászat, a zene
Minden tudomány még csak bevezetés a dialektikába
A dialektika célja a jó megismerése
Emlékeztető az őrifjak helyes kiválasztására
A nevelés korszakai: 17-től 20 éves korig kötelező a testnevelés, 20-tól 30 éves korig az előkészítő tudományokkal való foglalkozás
A helytelenül művelt dialektika veszélyei
30-tól 35. évükig a dialektikával foglalkoznak, majd 50 éves korukig állami szolgálatot teljesítenek
Első teendők a hatalomátvétel után
Milyenek legyenek az őrök?
A hibás államformák
A timokrácia
A timokratikus állam jellege
A timokratikus jellemű ember
Az oligarchia
Az oligarchia jellegzetes hibái
Az oligarchikus jellemű ember
A demokrácia
A demokratikus állam jellegzetes vonásai
A demokratikus jellemű ember
Hogyan lesz az oligarchikus jellemű emberből demokratikus jellemű?
A türannikus állam
A túlságos szabadság szolgaságra vezet
Három társadalmi réteg: herék, szegények, gazdagok
A nép vezért keres
Hogyan lép fel a türannosz? Mik a jellegzetes tulajdonságai?
A türannosz testőrsége és környezete
Kilencedik könyv
A türannisz embere
Az ember lelke mélyén egy gonosztevő szunnyad
Erósz türannosz
Az igazságtalan a legnyomorultabb, az igazságos a legboldogabb
Három bizonyíték a türannosz boldogtalanságára. Első: államforma és egyén megfelel egymásnak; a türannosz élete mindenkiénél nyomorultabb
A második bizonyíték: a lélek három része és az ezeknek megfelelő háromféle gyönyörérzés. Az értelem gyönyöre a legmagasabb rendű
A harmadik bizonyíték: a tudásszerető gyönyöre a létező szemléletében gyökerezik, és ez különb, mint a többi értelmetlen gyönyör
Összefoglalás: az igazságosság mindenben előnyösebb az igazságtalanságnál. Az ember rendeltetése: alárendelni ösztöneit az értelemnek
Tizedik könyv
Visszatér a költészet kritikájára
Mi az utánzás? Ideák, való dolgok, műalkotások és ezek alkotói: isten, kézműves, művész
Homérosz és a tragédiaköltők kritikája: nem értenek ahhoz, amit ábrázolnak
A lélek halhatatlansága
A testben lakozó lélek nem észlelhető eredeti, örök mivoltában, hanem csak torzultan
Az igazságos evilági jutalma
Mi vár az igazságosra a túlvilágon?
Végső tanulság
ARISZTOTELÉSZ
POLITIKA
A SZÖVEGET SZABÓ MIKLÓS FORDÍTÁSA ALAPJÁN
AZ EREDETIVEL EGYBEVETETTE: HORVÁTH HENRIK
ELSŐ KÖNYV
MÁSODIK KÖNYV
HARMADIK KÖNYV
NEGYEDIK KÖNYV
ÖTÖDIK KÖNYV
HATODIK KÖNYV
HETEDIK KÖNYV
NYOLCADIK KÖNYV
1. Minthogy minden városállamban egy bizonyos fajta közösséget ismerhetünk fel, s minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult (mert hiszen az emberek mindent a jónak látszó cél érdekében tesznek), világos, hogy noha mindezek valami jó elérésére törekszenek, a legfőbb jó elérésére elsősorban mégis az a legfelsőbbrendű közösség törekszik, amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig az, amit városállamnak nevezünk, vagyis az állami közösség. Mármost, akik azt hiszik, hogy egy városállamban a polgár, a király, a családfő vagy a szolgatartó úr szerepe azonos, ezt nem helyesen mondják (nem látják, hogy nem a tagok nagy vagy csekély számában, hanem a más és más jellegben van a különbség; ha kevesek felett gyakorol hatalmat, szolgatartó úrról, ha több ember felett, akkor családfőről, ha még több felett, akkor városállami polgárról vagy királyról beszélnek, mintha nem lenne különbség egy népes család és egy kis állam között. A városállam polgárát és a királyt úgy különböztetik meg, hogy ha maga gyakorolja a hatalmat: akkor király, ha pedig az államtudomány normái szerint egyszer vezető, máskor meg alattvaló: akkor polgár; csakhogy mindez nem így van!); de mindjárt világosan látjuk az elmondottakat, ha azokat a már kipróbált módszer szerint vizsgáljuk. Mert ahogyan az összetett jelenséget más területen is az egészen egyszerű elemekig kell lebontanunk (mert ezek az egész legkisebb részei), akképp egy városállamnak is alkotó elemeit kell vizsgálnunk, hogy lássuk, miben különböznek azok egymástól, s lehet-e valami tudományos megállapításra jutni a fölvetett kérdésekben.
2. Ha mármost keletkezésüktől kezdve szemléljük a dolgokat: miként más kérdésekben, itt is így látunk majd a legtisztábban. Először is azok kényszerülnek társulni, akik egymás nélkül nem tudnak meglenni, pl. a nő és a férfi nemzés céljából (éspedig nem külön elhatározás folytán, hanem úgy, ahogy a többi állat és növény is ösztönszerűen törekszik arra, hogy olyan egyedet hagyjon hátra, aminő ő maga), azután a természet szerinti vezető és az alárendelt elem a biztonság céljából. Akiben megvan az előrelátás képessége, az természetszerűen vezetésre és parancsolásra hivatott; aki pedig csupán a parancsnak testi erővel való teljesítésére képes, az alárendeltségre és szolgaságra való; s így úrnak és szolgának ugyanaz az érdeke. Természettől eredő megkülönböztetés van a nő és a szolga közt (mert a természet semmit sem alkot olyan fukarkodva, mint a kovácsok az ún. „delphoi kést”, hanem mindent a maga céljára; mert minden eszköz csak úgy töltheti be funkcióját tökéletesen, ha nem sokféle, hanem csak egyetlenegy célra szolgál). A barbároknál az asszony és a szolga együvé van sorolva. Ennek az az oka, hogy nincs köztük természetszerű vezető elem, hanem az ő közösségük csupán nő- és férfiszolgákból alakul ki; ezért mondják a költők: „rendjén van, hogy barbárnak hellén az ura”, mert hisz barbár és szolga természetszerűen ugyanaz. Nos, e két közösségből először is háznép keletkezik, s helyesen mondta költeményében Hésziodosz: „legelsőbben is szerezz házat, asszonyt és ekehúzó ökröt”, mert az ökör a szolgát pótolja a szegény embernél. Szóval a mindennapi élet szempontjából létrejött közösség természetszerűen a háznép, amelyet Kharondász „asztaltársaknak”, a krétai Epimenidész pedig „jászoltársaknak” nevez; az ezután következő első olyan közösség, mely több háznépből áll, s nem napi szükségletek kielégítésére alakult: a falu. Természeténél fogva a falu legjobban egy háznép széttelepüléséhez hasonlít, melynek tagjait egyesek tejtestvéreknek, gyermekeknek és unokáknak neveznek. Valóban, ezért uralkodtak kezdetben királyok a városállamokban, s uralkodnak még most is a népeken: ezek olyan emberekből alakultak, akik királyság alatt éltek, amint valóban minden háznép a legidősebb családtagnak mintegy királyi uralma alatt él, s ugyanígy – közös származásuk folytán – ennek széttelepülései is. Ez az, amit Homérosz mond: „törvénykezik pedig ki-ki gyermekein és feleségén”. Ti. a családok szétszórtan élnek, s ez így volt hajdanában is. Az istenekről is azért tartja mindenki azt, hogy királyi uralom alatt élnek, mert az emberek maguk részben még most is királyoknak hódolnak, részben pedig hódoltak; s amiként az istenek külső alakját is önmagukról mintázzák az emberek, akképpen azok életformáit is. A több faluból álló közösség a városállam, amely – hogy úgy mondjam – már eléri a teljes, önmagában való elegendőség (autarkeia) szintjét, s míg létrejöttének célja az élet, fennmaradásának célja a boldog élet. Így tehát minden városállam a természet szerint létezik, csakúgy, mint a legalsóbb fokú közösségek. A végső céljuk ezeknek ugyanis a városállam; márpedig a végső cél a természetes állapot, amelyre minden egyes jelenség eljut létrejöttének befejezésével, és ezt az állapotát nevezzük természetesnek – pl. az emberét, a lóét, a családét. Ezen túl pedig a végső cél, vagyis a legfőbb jó: az autarkeia, ami a végső cél és a legfőbb jó egyaránt. Mindebből tehát világos, hogy a városállam természetszerű, s hogy az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény, s hogy az államon kívül élő ember is természet szerint, nem pedig véletlen folytán vagy satnyább, vagy erősebb, mint más ember; pl. az is, akit Homérosz csúfol, hogy „rokontalan, istentelen, hajléktalan”; a természet folytán ilyen: sóvárog a háború után, mint afféle magának való, ahogyan azt az ostáblánál mondják. Világos, hogy miért inkább hivatott az ember állami életre, mint a méh vagy bármely más, csoportban élő állat. Hiszen, mint mondani szokás, semmit sem tesz vaktában a természet; márpedig beszédre egyedül az ember képes az élőlények közt; a megszólaló hang kétségtelenül a fájdalmat és az örömet jelzi, s ezért a többi élőlénynél is megvan (természetük azonban csak addig jut el, hogy a fájdalmat és örömet megérzik és egymásnak jelzik): az értelmes beszéd a hasznos és a káros, tehát egyúttal az igazságos és az igazságtalan kifejezésére is szolgál. Valójában éppen az a többi élőlénnyel szemben az ember sajátossága, hogy ő az egyedüli, aki felfogja a jót és a rosszat, az igazságost és az igazságtalant, márpedig éppen azokból, akik erre képesek, jön létre a család és az állam. Sőt a természetnél fogva az állam a háznépnél és mindegyikünknél előbbre való. Hiszen az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész: ha megsemmisítem az egészet, nem marad meg se kéz, se láb, legfeljebb hasonlat formájában, mintha pl. azt mondanám „kőkéz”; csak ha az eredetit szétromboltam, beszélhetek ilyenről, hisz minden dolgot megvalósulása és lehetősége határoz meg, ha már egyszer valami nem ilyen minőségű, arról nem is mondhatom, hogy még mindig ugyanaz – legfeljebb, hogy névleg hasonló. Világos, hogy a városállam természet szerint előbbre való, mint az egyes ember; ha ez utóbbi külön-külön nem tud önmagának megfelelni, csak úgy viszonylik az egészhez, mint minden egyéb rész; viszont aki nem képes a társas egyesülésre, vagy akinek autarkeiája folytán semmire sincs szüksége, az nem része az államnak, mint az állat vagy az isten. Természetünknél fogva törekszünk az ilyen közösségre; aki pedig ezt elsőnek megalkotta, az a legnagyobb áldás forrása. Mert valóban, miként – ha a tökéletesség fokát elérte – a legkülönb teremtmény minden élőlény közt az ember, de ha eltér a törvénytől és a jogtól, akkor mindennél alábbvaló. Azonban a legveszedelmesebb az az igazságtalanság, amelyiknek fegyvere van: márpedig az ember veszedelmes fegyverekkel születik, amelyek arra szolgálnak, hogy ésszel és erénnyel éljen, de éppen ezeket lehet az ellentétes célokra is a legjobban felhasználni. S így az ember erény híján a legelvetemültebb és legvadabb, s a nemi élvezetben és evésben a legaljasabb lény. Viszont az igazságosság az állami életben gyökerezik; mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje; márpedig a jog szabja meg az igazságot.
Miután kimutattuk, mily részekből alakul a városállam, először is szólnunk kell a család kormányzásáról, mert minden állam családokból áll. A család kormányzása azokra a részekre vonatkozik, melyekből egy háznép összetevődik; egy teljes háznép pedig szolgákból és szabad emberekből áll. S minthogy mindent elsősorban a legapróbb részleteiben kell vizsgálni, a háznépnek pedig legelemibb és legkisebb részei az úr és szolga, a férj és feleség, az apa és gyermekek, ezt a három viszonylatot kell majd megvizsgálnunk, hogy mi a lényegük és milyeneknek kell lenniük. Ilyen tehát az urasági és a házastársi kapcsolat (nem tudjuk külön megnevezni az asszony és a férfi együttélését), s harmadszor az apa és gyermek viszonya (erre szintén nincs külön szavunk). Vegyük hát ezt a három viszonyt, amelyet említettünk. Van aztán egy másik jelenség, melyben egyesek magát a családkormányzást, mások azonban ennek csak leglényegesebb részét vélik fölismerni; ennek mibenlétét jól szemügyre kell vennünk. Itt most a pénzszerzés módjáról beszélek. Beszéljünk hát az úr és szolga viszonyáról, hogy egyrészt szükségszerű egymásrautaltságukat lássuk, s másrészt – hátha a rájuk vonatkozó kérdésekben valami helyesebb felfogáshoz is sikerül eljutnunk, mint aminők mostanában járják. Egyesek ti. úgy vélik, hogy az úr uralkodásának a szolga felett valamilyen tudománya van, és ugyanilyen létezik a családfői, a szolgatartó urasági, az állampolgári és királyi hivatásban is, amint azt már a bevezetésben említettük, de vannak mások, akik az úr és a szolga viszonyát természetellenesnek tartják. Mert azt tartják, hogy csak törvény szerint szolga az egyik ember, és a másik szabad, a természet szerint nincs köztük különbség. Ezért nem is igazság ez, hanem erőszak.
4. A vagyon hozzátartozik a családhoz, s a vagyonszerzés a családfenntartáshoz (mert az életszükségleti cikkek nélkül élet és boldog élet egyaránt lehetetlen); s valamint az egyes mesterségeknek föltétlenül szükségük van a maguk külön-külön szerszámára, hogy a munka eredményes legyen, a szerszám pedig részben élettelen tárgy, részben élőlény, ahogyan például a hajókormányosnak a kormányrúd élettelen, a matrózlegény pedig élő eszköze (mert segédeszközként szolgál a mesterségben): ugyanúgy a családfőnek is eszközszámba megy a szerzemény a megélhetés szempontjából, a vagyon pedig ilyen eszközök összessége, s a szolga olyan, mint egy élő, szerzett tárgy. S valóban, bármely szerszámnál többet érő szerszám minden alárendelt kisegítő személy. Mert ha minden szerszám parancsra vagy a maga jószántából el tudná végezni munkáját, mint az Daidalosz készítményeiről vagy Héphaisztosz háromlábú székeiről beszélik, melyek a költő szavai szerint maguktól járnak az istenek tanácsába; ha így a vetélőfa is magától szőne s a lantverő pálcika is magától játszana: nem volna akkor szükségük se az építőmestereknek mesterlegényekre, se az uraknak szolgákra. Mármost, míg az említett szerszámok valaminek az elkészítésére szolgáló eszközök, addig a szerzemény csak arra való, hogy vele valamit tegyünk; mert míg pl. a vetélőfa a puszta használatán túl, valami mást is létrehoz, addig a ruházatot és az ágyat kizárólag csak használjuk. S mivel az elkészítés és az egyszerű cselekvés lényegében különbözik egymástól, s mindkettőnek szüksége van szerszámokra, természetesen ezekben is meg kell lenni ugyanezen különbségeknek. Nos, az élet cselekvés, nem pedig munkálkodás: tehát a szolga is csupán segéd mindabban, ami ezen cselekvésre vonatkozik. A szerzett tárgyról továbbá ugyanazt mondhatjuk, amit a részről. A rész is nemcsak hogy valami másnak a része, hanem teljességgel máshoz tartozik: éppúgy a szerzett tárgy is. S így az úr a szolgának csupán ura, de nem hozzá tartozik, míg a szolga nemcsak hogy szolgája az úrnak, hanem teljességgel az övé. Mindebből tehát kitűnik, hogy mi a szolga természete, tartalma és jelentése; ti. aki ember létére, természettől fogva nem a maga ura, hanem másnak a tulajdona, az a természet rendje szerint szolga; mástól függő ember pedig az, aki ember létére csupán szerzett tárgy, s mint ilyen csak eszköz, mely cselekvésre szolgál, s éppen csak különválasztható attól, aki használja.
5. Vajon van-e természettől fogva ilyen ember vagy nincs, vajon jobb és igazságosabb-e az ilyennek, hogy szolgáljon – vagy pedig mindennemű szolgaság természetellenes; ezeket kell megvizsgálnunk, s ezt nem is nehéz egyrészt okoskodással végiggondolni, másrészt a tényekből megállapítani. A vezetés és az engedelmeskedés ugyanis nemcsak szükségszerű, hanem hasznos is. S mindjárt születése pillanatában különválik az alárendelt elem a vezetőtől. És ugyancsak sok fajtája van mind a vezetésnek, mind az alárendeltségnek (mindig jobb az a vezetés, amelynek különb alárendeltekkel van dolga, pl. jobb a vezetés ember, mint állat felett; mert annál jobb a munka, minél különb az, aki végezte: márpedig ahol az egyik fél vezet, a másik engedelmeskedik, ott a munkának eredményesnek kell lennie; ami több, akár összefüggő, akár különálló részből tevődik össze, s lesz valami közös egységgé, mindabban meglátszik a vezető s az alárendelt, és ezt megtaláljuk a természet egész körében, elsősorban a lelkes lényekben; bár bizonyos felsőbb rendű elem ugyan az élettelen jelenségekben is létezik, pl. az összhang. De ez talán kissé távolabb esik vizsgálódásunk tárgyától. Mármost elsősorban is, az élőlény lélekből és testből áll, melyek közül természet szerint amaz a vezető, emez az alárendelt. A természeti törvényt tehát inkább a természetszerű, nem pedig az eltorzult lényekben kell vizsgálnunk. Amiért is a testben és lélekben legtökéletesebben fejlett embert kell vizsgálat tárgyává tennünk, mert ebben észlelhető ez világosan; a gonosz vagy romlott életű emberekről azonban akárhányszor azt hihetnők, hogy bennünk a test uralkodik a lélek felett, mivel kóros és természetellenes az életük. Tehát, miként mondom, elsősorban élőlényen kell megvizsgálni az úr-szolga viszony és az államkormányzás lényegét, mivel a lélek úgy uralkodik a testen, mint az úr a szolgán, az ész pedig a kívánságokon, mint az államférfi vagy a király az alattvalókon; amiből kitűnik, hogy természet rendje szerint való dolog, és hasznára van a testnek a lélek kormányzása, lelkünk akarati részének pedig az ész és az eszes rész vezetése; viszont ennek fordítottja vagy az egyenlő hatáskör, mindannyiunkra káros lenne. De az ember és az állatok között is hasonló a viszony: a háziállatok természetüknél fogva előbbrevalók a vadaknál; de valamennyiüknek többet ér, ha megmaradnak az ember vezetése alatt, mert így részesülnek védelemben. Sőt tovább megyek; a hím és a nőstény viszonya természettől fogva az, hogy amaz erősebb, emez gyengébb, amaz uralkodó, emez az alárendelt elem. S szükségszerűen így kell ennek lennie mindenütt az emberek között is. Akik közülük annyira különböznek másoktól, mint a lélek a testtől vagy az ember az állattól (ennyire vannak azok, akiknek munkája nem más, mint testüknek foglalkoztatása, s ez az ő legértékesebb teljesítményük), azok természet szerint szolgák, akiknek javukra van, ha amazok vezetésének alárendelik magukat, aminthogy az említett esetekben is láttuk. Mert természet szerint szolga az, aki mástól függővé tudja magát tenni (amiért azután egészen a másé is lesz), és akinek csak annyi jut az észből, hogy éppen csak az észlelésre elég, de egészen a magáénak nem mondhatja. A többi élőlény pedig már nem is az értelmével észlel, hanem érzéseinek és indulatainak rabja. De az alkalmazásban igen csekély köztük a különbség: a szükségletek kielégítéséért dolgozik testével mindkettő, a szolga és a háziállat egyaránt. A természet ugyan a szabad embernek s a szolgának még a testét is meg akarja különböztetni, emezeké erős a szükséges munkára, amazoké pedig egyenes tartású, mely az olyan munkára alkalmatlan, de megfelel az állampolgári életre (ez pedig háborús és békés foglalkozásra oszlik); sokszor azonban ennek az ellenkezője is előfordul, hogy ti. az egyiknek a szabad emberből csak a test jut, a másiknak csak a lélek; mert az már csak természetes, hogy ha annyira kimagaslanának egyesek, csupán testalkatra, mint az istenszobrok, akkor mindenki helyesnek tartaná, hogy a gyengébb testűek ezeknek szolgáljanak. Márpedig, ha ez a testre nézve igaz, sokkal méltányosabb, hogy a lélek szempontjából is elvégezzük ezt a megkülönböztetést, csakhogy nem olyan könnyű meglátni a lélek szépségeit, mint a testieket. Látjuk tehát, hogy természettől fogva vannak, akik szabadok, s vannak, akik szolgák, s ez utóbbiaknak hasznukra van a szolgasors, és igazságos is.
6. De nem nehéz észrevenni, hogy bizonyos tekintetben azoknak is igazuk van, akik az ellenkező állásponton vannak, ti. kétféle értelemben beszélnek szolgaságról és szolgáról. Mert létezik törvényadta szolga és szolgaság is, és bizonyos általános megegyezésen alapul az a törvény, hogy a háborúban legyőzöttek a győzők birtokába jutnak. Mármost ezt a jogot akárhány törvényismerő ember, mint egy rossz rhétort törvénytelennek nyilvánítja, mert tűrhetetlen, hogy aki erőszakot alkalmazhat, az a nyers erőnek fölényével áldozatát szolgájává és alattvalójává tehesse. Még a bölcsek közt is akadnak, akik így gondolkoznak, de vannak a másik véleménynek is hívei. Ennek a véleményeltérésnek, ami a nézetek különbözőségét előidézi, az oka az, hogy bizonyos tekintetben az erény, mely anyagi erőre támaszkodik, az erőszakot is jobban tudja alkalmazni, s a győzelem oka mindig valami jó tulajdonságnak kimagasló fokában rejlik, úgyhogy a látszat az, hogy a nyers erő nem mindig erény nélküli, s így csupán a jogosság kétséges (ezért aztán az egyik valamiféle jóindulatnak tartja a jogot, a másik szerint pedig a jog az erősebb uralma); éppen ezért legalábbis addig, míg ez a két szempont mereven szemben áll egymással, sem szilárd alapja, sem valószínűsége nincs az olyan érvelésnek, hogy nem az erényben kiválóbbnak kell vezetnie és uralkodnia. Végre egyesek ragaszkodnak ugyan – amint ők hiszik – egy bizonyos jogi alaphoz (mert a törvényben van bizonyos jogi alap), s a háború okozta szolgaságot jogosnak ismerik el, de egyszersmind tagadják is azt. Mert háború támadhat jogtalanul, és sehogy sem nevezhetjük szolgának azt, aki jogsértéssel került szolgasorba, mert különben úgy fordulhat, hogy a legnemesebb származású férfiak szolgasorba kerülnek, és rabszolgafajzattá lesznek, ha történetesen fogságba kerülnek, és eladják őket. Ezeket tehát nem is hajlandók szolgáknak nevezni, hanem csak a barbárokat. Bárha – mikor ezt mondják – semmi mást nem vizsgálnak, mint azt a természet szerinti meglevő szolgarendet, amiről eleve beszéltünk; mert kénytelenek megállapítani, hogy bizonyos emberek mindenütt szolgák, mások pedig sehol sem azok. De ugyanígy áll a dolog a nemességnél is: ők nemcsak maguk között tartják nemeseknek magukat, hanem mindenütt, a barbárokat azonban legfeljebb csak a maguk hazájában; létezik valami, ami feltétlenül nemes és szabad, s van olyan, ami nem feltétlenül az, amint pl. Theodektész Helenéje mondja: „Két isteni gyökérnek büszke magzatát – rabszolga-névvel vakmerőn ki illeti?” Ha így fejezik ki magukat, semmi mással, csupán az erény és a gonoszság alapján határozzák meg a szolgát és a szabadot, a nemest és a nemtelent, mert úgy ítélik, hogy amint az embertől ember, az állattól állat, azonképpen a jóból is csak jó származik. A természet azonban gyakran csak szeretne így tenni, de nem képes erre. Látjuk tehát, hogy van némi alapja a véleményeltérésnek, és nem az a helyzet, hogy vannak természet szerint szolgák és szabadok, de az is világos, hogy van, amikor ez a megkülönböztetés valóban fennáll, amikor az egyiknek a szolgaság, másiknak az uralkodás hasznos és igazságos, s hogy az egyiknek engedelmeskedni, a másiknak meg vezetni kell, mert számára a vezetés természetadta, és az úr-szolga viszony is; ha azután ez rosszul alakul, mindkét félnek kára lesz belőle (mert ugyanaz az érdeke a résznek, mint az egésznek, s a testnek, mint a léleknek; a szolga pedig csak része urának, mint testének valamely élő, de tőle elválasztott része; ezért bizonyos kölcsönös érdek és barátság is fűzi a szolgát és urát egymáshoz, már ti., akiket erre a természet jelölt ki – míg ellenben azokra, akik nem így, hanem a törvény és erőszak útján jutottak ebbe az állapotba, ennek éppen az ellenkezője áll).
7. Nyilvánvaló már ezekből is, hogy az úr helyzete a szolgájával nem ugyanaz, mint az államférfiúé az alárendeltekkel szemben, aminthogy a vezetésnek formái sem felelnek meg egymásnak, mint némelyek képzelik. Mert az egyik természettől fogva szabad emberekre, a másik szolgákra vonatkozik, s míg a háznép kormányzása egyeduralmi (minden család egyeduralom alatt él), addig az államkormányzás szabad és egyenlő polgároknak a vezetése. Mármost az urat nem valami tudományos képzettsége szerint nevezik így, hanem mert annak született; hasonlóképpen a szolgát és a szabad embert is. Pedig lehetne olyan tudomány is, amely az úri és a szolgai minőséggel függ össze; a szolgai állapotra vonatkozólag pl. olyan, amilyet az a bizonyos szürakuszai ember tanított, ott ugyanis valaki tandíj fejében oktatta a fiatal szolgákat az általános szolgai teendőkre; de elképzelhetünk más ilyen fajta tanulmányt is, mondjuk a szakácsságot s a szolgai foglalkozás egyéb ágait is. Mert hisz egyik foglalkozás a másiknál megbecsültebb vagy szükségesebb, s a közmondás szerint „szolgája, ura válogatja”. Az ilyesmi tehát mind a szolgasághoz tartozó tudás; az úrnak tudománya viszont a szolgákkal bánni tudás. Az úr szerepe ugyanis nemcsak az, hogy szolgákat szerez, hanem, hogy azokat fel is használja. Ebben a tudásban azonban semmi különös vagy magasztos vonás nincs; mert csak amit a szolga elvégezni képes, azt kell az úrnak elrendelni tudni. Éppen ezért, akiknek megvan rá a módjuk, hogy ne maguk vesződjenek az ilyesmivel, azoknál a sáfár veszi át ezt a szerepet, ők maguk pedig a közéletnek vagy a bölcseletnek élnek. A szolgaszerzés módja azonban különbözik ama kétféle tudástól, és jogszerű formájában nem egyéb, mint a háborúskodás és a vadászat egy neme. Ennyit a szolga és az úr hivatásáról.
8. A tulajdon minden formájáról általában és a vagyonszerzés kérdését illetően a fentebbi módszer szerint fogunk vizsgálódni, mert hiszen a szolga is a vagyonnak csak egy része. Elsősorban is fölmerülhet az a kétség, hogy a vagyonszerzés ügyessége azonos-e a háznép kormányzásával, vagy annak csak egy része, vagy segédtudománya; s ha ez utóbbi, vajon olyan módon, mint a vetélőfa-készítés a szövőmesterségnek vagy mint az ércöntés a szobrászatnak (ezek nem egyforma értelemben segédtudományok, az egyik szerszámot ád, a másik anyagot; anyagnak nevezem azt, amiből valami tárgy készül, pl. a takácsnak a gyapjú, a szobrásznak az érc). Mármost annyi bizonyos, hogy családkormányzás és vagyonszerzés nem ugyanaz (az egyik beszerzést végez, a másik feladata a fölhasználás; ugyan melyik volna hivatva a ház vagyonának kezelésére, ha nem a családkormányzás tudománya?); hogy aztán csak része-e ez amannak vagy egészen külön fajtája, arról lehet vitatkozni: ha a vagyon szerzésével foglalkozónak valóban az a föladata, hogy kieszelje, miből lesz vagyon és szerzemény, és ha a vagyonszerzés és a gazdagodás sok formát foglal magában, először is meg kell vizsgálni, hogy a mezőgazdaság vajon csak része a vagyonszerzésnek, vagy külön tudományág; és általában táplálékról való gondoskodás és annak megszerzése. Ámde sokféle faja van az élelmezésnek is, és ezért sokféle az életmódja állatnak, embernek egyaránt; mert táplálkozás nélkül élni nem lehet, s így a táplálkozás különfélesége az élőlények életmódját teszi különbözővé. Az állatok egy része csoportosan él együtt, másik része egyenként szétszórva, aszerint, amint táplálkozásuk szempontjából alkalmasabb; vannak köztük húsevők, növényevők, és végül mindent megevők, úgyhogy a létfenntartás megkönnyítése és a táplálék kiválogatásának szempontjából határozta meg a természet életmódjukat. S minthogy természetük szerint nem mindegyikük ugyanazt kedveli, hanem az egyik ezt, a másik azt, maguknak a húsevőknek és növényevőknek az élete is egymáshoz viszonyítva eltér egymástól; így van ez az emberek közt is. Igen különbözik ezek élete egymástól. A legtétlenebb a nomád népeké (a háziállatok húsából szerzett élelmük fáradság és munka nélkül megvan; s mivel barmaiknak a legelő miatt is szükség van a helyváltoztatásra, ők maguk is kénytelen-kelletlen velük együtt vándorolnak, mintha eleven földet művelnének; más részük vadászatból él, éspedig ilyenből vagy amolyanból; egyesek fosztogatásból, mások halászatból, azok, akik tavak, mocsarak, folyók vagy arra alkalmas tenger mellett laknak, ismét mások madarakból vagy vadból; az emberiség legnagyobb része azonban a földből; éspedig annak élvezhető terményeiből él. Körülbelül ennyiféle életforma van, amely az élelmicikkeket az őstermészettől kapja, nem pedig csere vagy kereskedelem útján szerzi meg; azaz: állattenyésztő, földművelő, fosztogató, halász, vadász. Vannak olyanok is, akik ezek egynémelyikét párosítják, s így rendezik be kellemesen életüket; fogyatékos életmódjukat, mely a tökéletes függetlenség szempontjából hiányosnak bizonyul, egy másik foglalkozással mintegy kiegészítik, és egyesek az állattenyésztést és a kalózkodást, mások a földművelést és a vadászatot egyszerre űzik, s így tovább; ahogy a hasznossági szempont egymásra utalja az egyes foglalkozásokat, úgy élnek. Ezeket az anyagi javakat – úgy látszik – minden teremtménynek maga a természet ajándékozta, miként már a születés pillanatában, akképp kifejlett korában is. Valóban, az élőlények egy része már az élet legkezdetén a magzattal együtt annyi táplálékot hoz létre, amennyi annak mindaddig elég, amíg az magamagának meg tudja azt szerezni, ilyenek a féregfélék vagy a tojást rakók; az elevenszülőknek pedig magzatuk részére egy bizonyos időre való táplálékuk van a testükben, amit természetére nézve tejnek neveznek. De ugyanígy természetes az is, hogy mihelyt valami a világra jött, arról a természet gondoskodik, s higgyük el, hogy a növényzet az állatok kedvéért, az állatok pedig az ember kedvéért vannak, éspedig a háziállatok munkára és táplálkozásra egyaránt, a vadak pedig, ha nem is mind, de a legnagyobb részük, táplálkozásra s más hasznos célra szolgálnak, hogy ruha és egyéb szükségleti cikkek készüljenek belőlük. Ha tehát a természet se tökéletlenül, se hebehurgyán semmit nem alkot, ebből szükségképp az következik, hogy mindezen teremtményt az ember használatára hozta létre. Így a hadvezetés művészete is valamiképpen természetes vagyonszerző vállalkozás (s a vadászat is ide számít), melyet a vadállatokkal s az emberekkel szemben – akik, bár természettől fogva engedelmeskedésre születtek, de abba nem akarnak beletörődni – alkalmazni kell, mert a természetnél fogva jogos az ilyen háború. Íme egy fajtája a vagyonszerzésnek, mely természet szerint hozzátartozik a családfenntartáshoz, amiért is annak vagy már meg kell lennie, vagy pedig gondoskodnunk kell róla, hogy meglegyen, vagyis az anyagi javak felhalmozása, amely az élethez szükséges, s a városállam és a család közösségére hasznos. S úgy látszik, az igazi gazdagság ezekből áll. Mert az effajta vagyonnak a boldog élet szempontjából elégséges mennyisége nem korlátlan, mint ahogy Szolón mondja költeményében: „nincs a gazdagságnak megmérhető határa az emberek szemében”. Ugyanaz áll rá, ami a többi mesterségre: semmiféle mesterségnek semmiféle eszköze nem lehet végtelen, sem tömegében, sem nagyságában, márpedig a gazdagság nem egyéb, mint a családi és állami élet vagyoni eszközeinek a sokasága. Kifejtettük tehát, hogy a családfő és az államférfiak szempontjából csakugyan van egy bizonyos természetes vagyonszerző feladat, és hogy miért van.
9. Van aztán a vagyonszerzésnek egy másik fajtája, melyet, éspedig joggal, pénzkeresésnek nevezünk; ez az, ami azt a látszatot kelti, hogy a gazdagságnak és a vagyonnak nincs határa. Ezt sokan az előbb említettel egy és ugyanazon jelenségnek tartják, mert vele rokon; ám se nem azonos az előbbivel, se nagyon messze nem esik tőle. Az egyik természettől való, a másik nem, hanem inkább bizonyos gyakorlat és ügyesség eredménye. Erre vonatkozólag induljunk ki a következőkből: minden vagyontárgynak kétféle használati módja van, s mindkettő magával az illető tárggyal áll vonatkozásban, de nem ugyanazon értelemben, hanem míg az egyik annak sajátos lényegén alapul, a másik azon kívül esik; pl. a lábbelit lehet használni és el lehet cserélni. Íme két mód a lábbeli felhasználására; mert ha valaki pénzért vagy élelmiszerért cserél lábbelit olyannal, akinek arra szüksége van, a lábbelit akkor is csak mint lábbelit használhatja föl, csak éppen hogy nem a természete szerinti célra; mert hiszen eredetileg nem cseretárgynak készült. De így van ez minden egyéb vagyontárggyal. A csere valamennyire alkalmazható, s ez eredetileg abból a természetszerű helyzetből keletkezett, hogy az embereknek a szükségleti cikkek némelyikénél az egyikből több, a másikból kevesebb volt. De éppen ebből következik, hogy a kereskedelem nem természetes tartozéka a pénzkeresésnek, és csak oly mértékben, amennyire a szükséglet kívánta, kellett a cserekereskedést alkalmazni. A legalsóbb fokú közösségben (a családban) nyilvánvalóan semmi szerepe sem volt, hanem csak mikor a közösség kiterjedtebb lett. Mert míg a család tagjainál minden közös volt: amikor különváltak, sok közös, de sok más olyan tárgy is akadt, amelyekből szükség szerint részeltetniük kellett egymást, amint ezt még most is sok barbár nép teszi, a cserekereskedés útján. Csupán életszükségleti cikkeket cserélnek ki ugyanolyanokért, egyebet nem, pl. bort adnak és vesznek búzáért, s egyéb hasonló cikket. Az ilyen cserekereskedés tehát nem természetellenes és semmi köze sincs a pénzkereséshez (mert hisz a természet szerinti önfenntartás teljessé tételére szolgál); mégis ebből fejlődött ama másik, egész következetesen. Amint a hiányzó cikkek behozatala s a fölösleg kivitele által az életszükségletek ezen pótlása egyre távolabbi vidékekre terjedt ki, kényszerűségből a pénz használatához folyamodtak. Valóban nem minden természetes életszükségleti cikk hordozható könnyen, azért is a cserekereskedés lebonyolítására egy olyan értékkel való adás-vételben egyeztek meg, amely amellett, hogy maga is használati cikk, azon haszonnal is járt, hogy könnyen kezelhető volt bárminő célra, mint pl. a vas, ezüst s más effajta, éspedig kezdetben egyszerűen nagysággal és súllyal határozták meg, végtére azonban ismertetőjelet is nyomtak rá, hogy ez a mindenkori méréstől mentesítse őket; a jel a mennyiség jelzésére szolgált. Mikor aztán a pénz forgalomba került, a csere szükségszerűségéből a pénzkeresésnek másik fajtája fejeződött ki: a kiskereskedelem, először talán csak egyszerű formák közt, de idővel a gyakorlat folytán egyre ügyesebbé lett abban, hogy honnan és hogyan kell cserélni, hogy az a legnagyobb hasznot hajtsa. S így a pénzkeresés nyilvánvalóan főképp a pénz körül forog, s lényege az, hogy meg tudja állapítani, mivel lehet nagy pénzösszeget keresni, és ez a gazdagság és vagyon tudománya. Sőt, gyakran a gazdagságot egyszerűen fölhalmozott pénztömegnek tartják, mivel arra irányul a pénzkeresés és a kiskereskedelem. Máskor viszont a pénzt csak lim-lomnak s egyáltalában csupán szokásból elfogadott jelképnek tekintik, nem természettől valónak, mivel ha megváltoztatják azok, akiknél forgalomban van, többé semmire se jó, se föl nem használható semmiféle életszükségleti cikk beszerzésére; másrészt pedig olyannak, aki bővében van a pénznek, sokszor nincs meg a betevő falatja; márpedig furcsa gazdagság az, amelyben dúskálva, mégis éhen halhat valaki, mint arról a híres Midaszról is mesélik, hogy vágyainak telhetetlensége miatt minden étel, amit elé tettek, arannyá változott. Ezért másban kutatják a gazdagság, és másban a pénzkeresés lényegét, nagyon helyesen. Mert más a pénzkeresés, és más a természet szerinti gazdagság, éspedig ez a családkormányzás körébe tartozik, az pedig a kiskereskedés tudománya, ti. a vagyongyűjtés, bár nem általában, hanem a javak cseréje útján; és az úgy látszik, a pénz útján történik; mert a pénz az árucsere alapanyaga és végcélja. És valóban, a pénzkeresés ilyen módján szerzett gazdagság nem ismer határt. Mert valamint az orvosi hivatás a gyógyításban határt nem ismer, s a többi mesterség is a maga céljának elérésében nem korlátozható (mindegyik a legeslegjobban iparkodik célját elérni), azonban céljuk szempontjából mégsem határtalanok (mert a határt mindegyik számára kitűzi a cél): akképpen az efféle pénzkeresés sem ismer korlátozást célja elérésében, márpedig célja éppen az említett gazdagság és a pénzszerzés. A sáfárságnak azonban, amely nem ilyen pénzkeresés, igenis van határa, mert nem a mértéktelen meggazdagodás a feladata. S ily értelemben nyilvánvalónak is látszik, hogy minden gazdagodásnak szükségszerűen van határa; ám a tapasztalatból látjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője történik: mindenki, aki pénzzel foglalkozik, határtalanul iparkodik azt gyarapítani. Ennek oka pedig a gazdálkodás két formájának lényegbeli rokonsága. Használatukban fedik egymást, mivel a tárgyuk azonos; a vagyon mindkettőnek ugyanaz, amit használ, de más a célja; az egyik felhalmozza azt, a másik viszont más célt szolgál. Ebből adódik, hogy egyesek azt hiszik, ez a házvezetés tudományának a föladata, és kitartanak amellett, hogy megőrizzék és korlátlanul gyarapítsák pénzbeli vagyonukat. Ennek a fölfogásnak oka az életre, de nem a helyes életre való törekvés; s mivel ez a vágy határt nem ismer, az azt megvalósító eszközökre is mérték nélkül áhítoznak még azok is, akik a helyes élet elvét is elfogadják. Inkább arra törekszenek, hogy a testi szükségleteket megszerezzék, s mivel látszólag ennek a feltétele is a vagyonban van, minden törekvésük a pénz keresésére irányul, s a gazdálkodásnak ama másik fajtája éppen ezáltal jött létre. Mikor ugyanis az életigények fölcsigázódtak, akkor aztán azon törik a fejüket, hogy mily módon tudnák azt a többletet előteremteni, s ha pénzkeresés útján ezt nem tudják elérni, más úton-módon próbálkoznak vele, s minden tehetségüket úgy használják, ahogy az nem természetes. Pedig a vitézségnek nem az a föladata, hogy pénzt, hanem az, hogy biztonságot teremtsen, ahogyan a hadvezéri és orvosi tudományé is az, hogy a győzelmet, illetve az egészséget biztosítsa. De lám, az emberek mindent pénzkeresetté tesznek, mert hisz szerintük az a cél, s mindennek a célhoz kell igazodnia. Íme, kifejtettük a nem föltétlenül szükségszerű pénzkeresés elméletét, hogy voltaképp mi az, és miért szoktuk gyakorolni; s másfelől a szükségességről kifejtettük, hogy egyik a másiktól különbözik, az egyik a házvezetésnek természetes része, az élelem megszerzésére vonatkozik, de nem telhetetlen, mint amaz, hanem bizonyos határok közt marad.
10. De tisztázódik az a kezdettől fogva fölvetett kérdés is, vajon a családfenntartás és az államkormányzás művészetének szerves alkotórésze-e a pénzkeresésben való ügyesség, vagy pedig nem. Kell, hogy létezzenek az anyagiak (amiként az államkormányzás művészete az embereket nem maga teremti, hanem a természettől kapja, s úgy használja fel őket a maga céljaira, akként táplálékot is a természet kell hogy nyújtson nekik, ti. termőföldet, tengert stb.); viszont, hogy a meglevő anyagi javakat hogyan kell fölosztani, az a családfenntartóra tartozik. Mert nem a takácsmesterség feladata, hogy a gyapjút előállítsa, hanem hogy azt fölhasználja, s felismerje, melyik a jó és alkalmas minőségű, s melyik a rossz és használhatatlan. Mert, nemde, akkor azt is méltán kérdezhetné valaki, hogy miért tartozik hát a pénzkeresésben való ügyesség a házvezetés tudományához, hogyha az orvostudomány nem tartozik hozzá; márpedig az egészség ugyanúgy szükséges az egész háznépnek, mint az élet, s az egyéb szükségszerű munka. De miként némelykor a családfőnek és az államfőnek az egészségügyre is tekintettel kell lennie, máskor viszont nem, hanem ráhagyhatja az orvosra, akképp a pénzügyi kérdésekben is: van eset, hogy a családfőt illeti, de arra is van eset, hogy nem őt, hanem az alárendelt személyzetet. Elsősorban, mint azt már mondottuk, a gazdasági föltételeket a természet biztosítja. A természet dolga, hogy a világra jött lényeket táplálékkal ellássa; mert minden lénynek – kivéve azt, amiből keletkezik -, a többi teremtmény táplálékul szolgálhat. Így hát természetes, hogy valamennyien a növény- és állatvilágból szerzik be a szükséges anyagokat. Minthogy azonban, mint említettük, a gazdálkodásnak kétféle módja van, éspedig az egyik a kereskedelem, a másik a házvezetői teendők ellátása, s minthogy csak ez utóbbi szükségszerű és dicsérendő, amaz ellenben árucserén alapszik, s mint ilyen, joggal gáncsolható (mert így már nem természetszerű, hanem a kárára van alapítva): teljesen érthető, hogy annyira gyűlölik az uzsorásságot, mert az magából a pénzből szerzi a vagyont, s a pénzt nem arra használja, amire az eredetileg rendeltetett. Az a cserekereskedés céljaira keletkezett, s lám az uzsora mégis őt magát szaporítja. Innen ered az uzsora görög neve is, ami azt jelenti, hogy „magzat”, a megszületett kicsinyek rendesen ugyanis hasonlítanak az őket létrehozó lényekhez, márpedig az uzsora mi egyéb, mint mikor a pénz megfiadzik. Valóban elmondhatjuk, hogy ez a gazdálkodási mód valamennyi közt a legtermészetellenesebb.
11. Minthogy már az elméleti részt eléggé kifejtettük, a dolog gyakorlati oldalát kell áttekintenünk. Minden ilyen kérdésben az elmélet szabad, a gyakorlat ellenben szükségszerűséghez kötött. Mármost vannak a gazdálkodásnak valóban hasznos részei: hogy az ember értsen a jószághoz, melyik hajt több hasznot, hol és miként, hogyan vásároljon lovat, marhát, aprójószágot, s egyéb állatot (érteni kell nemcsak ahhoz, hogy egymáshoz viszonyítva melyek a leghasznosabbak, hanem hogy milyen fajták mely vidéken; mert más-más vidéken más-más fajok tenyésznek); értsen ezenkívül a földműveléshez, éspedig akár vetésre előkészített, akár beültetett földről van szó; a méhészethez, a többi állatfajhoz, halakhoz és madarakhoz, egyaránt mindahhoz, amiből haszna lehet. A bennünket legközelebbről érintő gazdálkodási módnak ezek az ősi elemei; az árucserének pedig a legjelentősebb formája a kereskedelem (ennek is három válfaja van: hajózás, teherszállítás és üzleti kiárusítás; a különbség köztük az, hogy az egyik biztosabb, a másik több hasznot hoz), másik fajta a kamatoztatás, a harmadik a bérmunka (ehhez tartozik egyfelől a kéziipar, másfelől az olyan munkások keresete, akik mesterséghez nem értenek, csupán testi erejüket hasznosítják); a gazdálkodás harmadik faja a két említett közé esik (van benne valami a természetesből és az árucseréből), ez a földből, s a föld olyan terményeiből való gazdálkodás, melyek gyümölcsöt ugyan nem hoznak, de mégis hasznosak, mint pl. a fakitermelés, s mindennemű ércbányászat. Ez utóbbinak aztán már annyi változata van, amennyi faja van a földből kibányászott ércnek. Ezen gazdasági ágakról külön-külön általánosságban már úgyis elmondtuk a véleményünket; a kérdés további tanulmányozása pedig – bár a részletenként való, tüzetes tárgyalás az egyes foglalkozások szempontjából hasznos volna – felesleges időtöltés. Az egyes foglalkozási ágak közül a legnagyobb jártasságot azok követelik, amelyekben a véletlennek legkevesebb szerepe van; a legközönségesebbek, melyek a testet legjobban elnyűvik; a legalantasabbak, melyekben főleg a testi képességre; a legnemtelenebbek pedig, melyekben az erényre van legkevésbé szükség. Minthogy azonban ezen kérdésekről egyesek már írtak, mint pl. a paroszi Kharész és a lémnoszi Apollodórosz a termőföldről, mind a bevetetlenről, mind a beplántáltról, s így tovább, mások más tárgyról is: akit a dolog érdekel, ezen művekben nézzen utána; s ezenkívül mindazt a szájhagyományt is össze kell gyűjteni, hogy egyesek milyen úton-módon értek célt a gazdálkodásban. Hisz mindez hasznos a gazdasági kérdésekkel szívesen foglalkozóknak, pl. a milétoszi Thalész esete; ez se más, mint egy ésszerű gazdasági fogás, csak éppen hogy bölcs híre miatt az ő nevéhez fűződik, holott általános érvényű. Midőn ugyanis szegénysége miatt folyton azt hányták szemére, hogy bölcsessége semmi hasznot sem hajt neki, kiszámította, mint mondják, csillagászati úton, hogy bő olajtermés lesz, s bár kevés pénzzel rendelkezett, még a télen valamennyi milétoszi és khioszi olajsajtolóra foglalót adott, s olcsón kibérelte őket, mivel senki sem ígért többet; mikor aztán elérkezett az olajsajtolás ideje, egyszerre és hirtelen nagy kereslet támadt, s ekkor ő olyan áron adta az övéit bérbe, ahogy akarta, s így sok pénzt harácsolva össze, bebizonyította, hogy könnyű megvagyonosodniok a bölcselőknek, ha éppen akarnak; csakhogy nem ez a céljuk! Thalész tehát így tett bizonyságot bölcsességéről; azonban, mint említettük, az ilyesmi nem egyéb, mint általános érvényű gazdasági elv, mindenkinél, aki egyedáruságra tud szert tenni. Ezért aztán némely állam így szerzi bevételét, ha megszorul pénzben: a kereskedelmi cikkeket egyedárusítja. Szicíliában is valaki, akinél pénz volt letétben, a hámorokból az összes vasat összevásárolta, s akkor aztán, mikor megérkeztek a kereskedők a kikötőkből, ő egymaga árusította ki nekik nem is túlságosan magas árat számítva; de még így is az ötven talentumon százat keresett. Dionüsziosz tehát, megneszelvén a dolgot, elrendelte, hogy az illető a pénzt ugyan magával elviheti, de többé Szürakuszaiban nem maradhat, mert olyan jövedelmi forrást fedezett fel, amely az ő érdekeit sérti; pedig lám, Thalésznak a módszere ugyanaz volt, mint ezé; mindketten egyedáruságot mesterkedtek ki maguknak. De haszonnal jár ennek az ismerete az államférfiakra is. Mert sok városállam rá van utalva a gazdálkodásra, és az ilyen jövedelmi forrásokra, akárcsak egy család, sőt még inkább. S ezért aztán némely államférfiú egyébbel sem foglalkozik, mint evvel.
12. A családfői hivatásnak három ága van: egyik az úr-szolga viszonyra, melyet már előbb tárgyaltunk, a másik az apa-fiú viszonyra, a harmadik pedig a házastársi viszonyra vonatkozik. Mert a feleséget és a gyermekeket kormányozni, ez mindkét esetben szabadok kormányzását jelenti, de ezek különböznek egymástól a kormányzás módjában; a feleség kormányzása politikai, a gyermekeké királyi. Mert egyfelől a férfi természettől fogva inkább vezetésre hivatott, mint a nő, hacsak nem természetellenesen fejlődött, másfelől az idősebb és a kifejlett egyén is inkább, mint a fiatalabb és a fejletlen. S bár a legtöbb állami kormányzatban a vezető s az alárendelt elem váltogatják egymást (mert a cél az, hogy a természetadta jog egyformán érvényesüljön, s ne legyen köztük semmi különbség), mégis, amikor az egyik uralkodik, a másik engedelmeskedik, szívesen látnak valamiféle különbséget köztük, magatartásban, beszédmódban, méltóságban, amint Amaszisz is mondta a lábmosó tálról szóló példázatában; márpedig a férfi a nővel szemben mindig ilyen viszonyban van. Viszont a gyermekeken való szülői hatalom olyan, mint a királyé, mert a szülő a szeretet és az idősebb jogán gyakorolja azt, és a királyi hatalomnak is ez a jellege. Ezért helyesen szólította Homérosz Zeuszt ekképpen: „emberek és istenek atyja”, őt, aki mindannyioknak királya. Mert természettől fogva ugyan megkülönböztetettnek, de vér szerint rokonnak kell lenni a királynak népeivel; s ez a viszony illik az idősebbre a fiatalabbal, s a szülőre a gyermekkel szemben.
Nyilvánvaló tehát, hogy a családfői tevékenység buzgóbban foglalkozik az emberekkel, mint az élettelen tárgyak megszerzésével, s inkább amazoknak az erényes nevelésével, mint a vagyonszerzésnek, azaz a gazdaságnak előnyeivel, s inkább a szabad emberekkel, mint a szolgákkal. S mindenekelőtt a szolgákat illetőleg fölmerülhetne a kétség, vajon a szolgaembernek a csupán eszközszerű és mások szolgálatára hivatott hasznán kívül van-e valamelyes, ennél értékesebb kiválósága is, mint pl. józanság, férfiasság, igazságosság s más ilyenfajta jellemvonás, vagy egyáltalában semmiféle más nincs, csak a testi erővel való szolgai munka. A kérdés kétoldalú: mert vagy van, s akkor miért különböznek a szabad emberektől?, vagy nincs, s ez is érthetetlen, mert hisz ők is emberek, éspedig ésszel megáldott emberek. Nos, végeredményben ugyanezt kérdezhetjük az asszonyról és a gyermekről is, hogy vannak-e hát ezeknek is erényes tulajdonságaik, s hogy az asszonynak is józannak, bátornak s igazságosnak kell-e lennie, s hogy van-e gyerek is rakoncátlan is, higgadt is, vagy pedig mindez nem így van. Sőt általánosságban azt kell vizsgálnunk, hogy a természettől fogva engedelmességre, illetve vezetésre hivatott egyének erényes tulajdonságai egyformák-e vagy különbözők. Mert hiszen, ha mindkettőben meg kell lenni az erkölcsi tökéletességnek, ugyan miért parancsoljon akkor az egyik, a másik pedig miért engedelmeskedjék mindig és mindenben. (S még csak a különbözőség kisebb vagy nagyobb foka sem lehetséges, mert az alárendeltség s az uralkodás lényegében különböznek egymástól, ámde a fokozati viszonyok nem.) S viszont, ha csak az egyikben kell meglennie ama tökéletességnek, a másikban nem, ez képtelenség. Hiszen, ha a vezető nem józan és igazságos, mi módon kormányozhatna jól? Ha pedig az alárendelt nem az, hogyan engedelmeskedhetne helyesen? Amelyik féktelen, lagymatag, mi módon cselekedhetne tisztességesen? Nyilvánvaló, hogy szükségszerűen mindkét félben kell valamiféle erénynek lennie, csakhogy ezek között is különbség van ugyanúgy, mint a természet szerint alárendeltek és vezetők közt is. S ez az eszme azonnal átvezet a lélekhez; benne ugyanis természettől fogva az egyik rész vezető, a másik alárendelt, melyek szerintünk különböző tulajdonságúak, az egyik értelmes, a másik értelmetlen. Nyilvánvaló tehát, hogy ugyanígy áll a dolog egyebütt is, úgyhogy nagyobb részben a természet dönti el, melyik a vezető, s melyik az alárendelt elem. Mert hiszen másképp uralkodik a szabad ember a szolgán, másképp a férfi a nőn, másképp a felnőtt ember a gyereken. Pedig valamennyiükben megvannak a léleknek ama részei, ámde különbözőképpen. A szolgaembernek egyáltalában nincs megfontoló képessége; az asszonynak van, de nem teljes értékű, s a gyermeknek is van, de még ki nem fejlett. Tehát szükségképpen úgy kell értelmeznünk az erkölcsi értékek kérdését is, hogy részesednek ugyan bennük valamennyien, de nem egyazon módon, hanem oly fokban, amint kinek-kinek a maga hivatása kívánja. Így hát a vezetőben a tökéletes erkölcsi kiválóságnak kell meglennie (mert az alkotás elsősorban a tervező érdeme, márpedig az ész a tervező), a többiben aztán annyi, amennyi őket megilleti. Így természetes, hogy valamennyi fölsoroltnál van erkölcsi érték, csakhogy nem ugyanolyan az asszonyi józanság, mint a férfiúi, de a bátorság és az igazság sem ugyanolyan, mint ahogy ezt Szókratész gondolta, hanem az egyik fajta bátorság vezetésre, a másik engedelmességre van hivatva, s ugyanígy a többi erény is. Nyilvánvaló ez akkor is, ha a dolgot részletenként, behatóbban vizsgáljuk; mert önmagukat ámítják azok, akik általánosítva azt mondják, hogy az erény a lélek helyes élete, a helyes cselekvés vagy más efféle; azok, akik – miként Gorgiász – az erényeket egyenként sorolják föl, sokkal helyesebben beszélnek, mint akik ilyen meghatározást adnak. Éppen ezért, amit a költő mond az asszonyról, általános igazság: „az asszonyra díszt a hallgatás hoz”; de a férfira már nem! Minthogy a gyermek még kifejletlen, természetes, hogy erényét sem önmagához, hanem a végső célhoz s az őt vezetőéhez kell viszonyítani, de hasonlóan a szolgaemberét is az uráéhoz. Megállapítottuk, hogy a szolga az életszükségletek szempontjából jelent hasznot, tehát természetes, hogy kevesebb erényre van szüksége, éspedig csak annyira, hogy se féktelenkedésből, se tunyaságból el ne hanyagolja kötelességeit. De fölvethető az a kérdés is, vajon, ha ezek a megállapítások helyesek, az iparosoknak is szükségük van-e az erényre; mert fegyelmezetlenségük miatt sokszor elhanyagolják munkájukat. Vagy talán ez mégis egészen más természetű kérdés? Mert hiszen a szolga a házi közösségbe illeszkedik bele, amaz ellenben attól távolabb áll, s csak annyiban részesül ebből az erényből, amennyire a szolgaságból, mert hiszen a kézműves iparos szolgasága elhatárolt, s míg a szolga természet szerint az, a sarukészítő vagy más egyéb iparos nem. Nyilvánvaló tehát, hogy ezeket az erényeket az úrnak kell a szolgában fölkelteni, de nem csupán a munkára oktató, parancsoló hangon. Nem is helyes azoknak a beszéde, akik a szolgáktól a gondolkodást el akarjak vitatni, s egyre azt hajtogatják, hogy kizárólag parancsolni kell nekik: sőt jobban kell tanítgatni a szolgákat, mint a gyermekeket.
E kérdésekben tehát ez a mi álláspontunk; a férj és feleség, az apa és gyermekek viszonyával pedig, valamint ezek erényével s egymással való érintkezésével, azaz hogy mi a helyes és mi a helytelen, hogyan kell a jóra törekedni és a rosszat kerülni, mindezzel az államformákról szóló részben kell majd foglalkoznunk. Mivel ugyanis minden család része a városállamnak, amint azok, akikről szó van, részei a családnak, viszont a rész kiválóságait az egészével kell egybevetnünk: szükséges, hogy mind a gyermekeket, mind az asszonyokat állami szempontból neveljük, ha ugyan a városállam megbízhatóságának szempontjából nyom valamit a latban az is, hogy a gyermekek és az asszonyok megbízható jelleműek legyenek. Márpedig ez nem közömbös, hisz az asszonyok a szabad lakosság felét teszik ki, a gyermekekből pedig a városállam közösségének tagjai lesznek. S így, mivel ama kérdésekre nézve megállapodtunk, a többiről pedig egyebütt kell szólnunk, hagyjuk abba – ezen részen célhoz érvén – a tárgyalás eddigi menetét, s új pontból kiindulva folytassuk a fejtegetést; először is vegyük sorra azokat, akik a kormányzás legjobb formáiról véleményt nyilvánítottak.
