Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet

Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet. Az I. kötetet fordította Tandori Dezső, Tandori Ág­nes, Csejtei Dezső, Juhász Ani­kó, a II. kötetet fordította Csejtei De­zső, Juhász Anikó. Osiris Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 1018 oldal, 6980 Ft

A XIX. század három nagy gondolkodója, Schopenhauer, Kierkegaard és Nietzsche, összehasonlíthatatlan hatást gyakorolt nem csupán a filozófiára, de az egész európai kultúrára. Ebbe a próza, líra mellett a film, képzőművészet, zene, vagy a színház is beletartozik. Túlzás nélkül állítható, hogy a század nagy kulturális történései e három gondolkodó ismerete nélkül értelmezhetetlenek. E körben pedig az origó a Hegel utáni filozófia első nagy alakja és egyben kritikusa, Atrthur Schopenhauer.

Babits, a legfilozofikusabb magyar költő írja: „Schopenhauer, Nietz­sche nagy mestere kivételes helyet foglal el: az ő műveltsége elsősorban nem természettudományos, hanem irodalmi műveltség volt; elemzések és kísérletek helyett az emberi műveken tanulmányozta az emberi lelket; ami kétségkívül összefügg filozófiájának bizonyos gazdagabb, karakterológikus vonásaival” (Nyugat, 1911).

A magyar irodalomról azt szokták mondani (némileg jogosan), hogy – szemben mondjuk a német, francia irodalommal – afilozofikus, pontosabban: nálunk a líra tölti be azt a helyet, amit máshol a filozófia. Ha ez így is van, a XX. század első harmada ez alól mindenképpen kivétel. A Nyugat és köre nagyon erőteljesen kapcsolódott a Babits által említett két filozófushoz, mondhatni, a magyar kultúra ebben a tekintetben ekkor „együtt lélegzett” az európaival. Nem véletlen, hogy az első magyar fordítás, az első (és második) látásra furcsa címet viselő Nemi szerelem metafizikája, már 1882-ben megjelent (a II. kötetből). De a teljes mű ekkor még nem.

A XIX. század három nagy gondolkodója, Schopenhauer, Kierkegaard és Nietzsche, összehasonlíthatatlan hatást gyakorolt nem csupán a filozófiára, de az egész európai kultúrára. Ebbe a próza, líra mellett a film, képzőművészet, zene vagy a színház is beletartozik. Túlzás nélkül állítható, hogy a század nagy kulturális történései e három gondolkodó ismerete nélkül értelmezhetetlenek. E körben pedig az origó a Hegel utáni filozófia első nagy alakja és egyben kritikusa, Arthur Schopenhauer.

Életében kevés figyelmet kapott, voltaképp utolsó éveiben fedezték fel, amikor is egészen elképesztő őrület tört ki körülötte. Ha nem gyűlölném a szót, azt írnám, celeb lett. Rajongók lepték el Frankfurtot, mindenki vele akart találkozni, olyan kabátot viseltek, mint ő, olyan kutyát sétáltattak, amilyen az övé volt, a kadétiskolákban titokban a már említett Nemi szerelem metafizikáját olvasták stb. Minderre az ekkor már idős filozófus rezignáltan csak annyit mondott: „a Nílus megérkezett Kairó alá”. A tömeg zsivaját „dicsősége komédiájának” nevezte, és joggal. Ezért az étteremben inkább kifizette a mellette lévő asztal fogyasztását, csak ne kerüljön a közelébe senki.

Ezek fényében nem véletlen, hogy bár magyarul kifejezetten sok fordítás jelent meg műveiből, de inkább csak részletek. A fő mű még váratott magára. 1991-ben ugyan megjelent A világ mint akarat és képzet (Európa Könyvkiadó), ám csak az első, 1818-as kötet. A második (1844), terjedelmét tekintve a vaskosabb, viszont nem. Egészen mostanáig. Míg az első kötetben (négy könyvben) a képzet és akarat fogalmát tisztázza a szerző, számos olyan, a mai napig rendkívül érdekfeszítő kérdéssel egyetemben, mint az etika és a művészet, addig a második kötetben ezek „kiegészítéseiről” van szó, amelyek azonban többek mint addendák. És egyben kifejezetten olvasmányosak. Itt ugyanis olyan problémákról van szó, mint az őrület, a költészet esztétikája, a zene metafizikája, amelyek magyarázzák a művészetekre gyakorolt revelatív hatást, gondoljunk például Richard Wagnerre. Ugyanebben a kötetben beszél a szerelem és a halál összefüggéseiről vagy az életakarat kérdéséről, amelyek minden embert érintenek és érdekelnek – már ha tud olvasni. A negyedik (és egyben utolsó) kiegészítéshez írja, hogy ezeket az írásokat „viseli leginkább a szívén”, így filozófiájában a „piramis csúcsát képezik”. És valóban. Az élet magyarázata például a halál felfogásától nem különülhet el, abban nem csupán a végső elmúlást, hanem olyan alkalmat kell látni, amely a véges térben és időben élő ember számára kreatív erőt jelenthet. Aki erről lemond (a tömegember), azt mély megvetéssel szemléli és vitriolos szavakkal illeti: felesleges terméknek tartja, akárcsak később Nietzsche vagy Kierkegaard. Tegyük hozzá: ezek a megjegyzései soha nem voltak annyira aktuálisak, mint manapság. Csak el kell olvasni, minden benne van ebben a hatalmas műben, amelynek megjelentetése (fordítása) maga is hatalmas munka volt, amit a „kiegészítésekben” egy alapos jegyzetapparátus, valamint egy csaknem könyv méretű utószó fémjelez.