Álom egy könyvtárról

Amikor először hallottam, hogy itt könyvtárról, könyvtáramról, magamról kell beszélnem, először vonakodtam ennek az előadásnak a témájától. Hivalkodás nélkül nehéz az embernek önmagáról beszélni, és talán már az is hivalkodás, hogyha önmagáról beszél az ember. Egy Ady-versnek a címe jutott eszembe kiindulópontul: Álom egy méhesről; ezt a címet ma így szeretném alakítani: Álom egy könyvtárról.

Egyszer Kosztolányinak voltam a vendége a budai vár alatt, egy csendes utcában, és megbámultam azt a könyvtárt, amelyet ott láttam, a falak mellett elhelyezett könyvek tömegét. Talán akkor is eszembe jutott, hogy a modern írónak, aki békés évek sorozatát éli meg, megadja a sors, hogy ekkora könyvtárra való anyagot tudjon összegyűjteni. Irigység nélkül állapítottam meg ezt. De talán eszembe jutott akkor az is, hogy vajon a régieknek is volt-e ilyen könyvtáruk? Én nem gondolom, hogy Balassitól Petőfiig ilyen gazdag könyvtáruk lehetett volna a lírikusoknak. Úgy olvastam, hogy Csokonai Vitéz Mihály egyetlenegy szekrényében rendezkedett be, amely nemcsak könyvtára volt, hanem íróasztala is, és ide vonult el a világ elől. Az is eszembe jut, hogy volt egyszer egy Szenczi Molnár Albert, aki a sors szeszélyéből sokat változtatta lakóhelyét Németországtól Svájcig, és Erdély területén is megfordult a harmincéves háború veszedelmei között feleségével és gyermekeivel. Nem hihető, hogy szegény sok könyvet vihetett volna magával. Aztán eszembe jutott Ráday Gedeon is, aki szegény magyar íróknak szívesen elküldte a maga könyveit. Bizony, ha végigtekintünk a magyar irodalom történelmén, kevés írói könyvtárral találkozunk. Ez a világért sem összemérés akar lenni, a nagyságokkal való összemérés, egészen távol áll ez tőlem, csupán azt akarja néhány mondatban kifejezni, hogy a nyugtalan életvonal nem ad alkalmat arra, hogy könyvtárra való anyagot gyűjtsön az ember. Kedves könyveket gyűjt talán, de olyan mennyiségben, amely rendeltetésszerű értelemben megérdemelje a könyvtár nevet, aligha gyűjthet.

Valamikor igen romantikusan hangzó pár sort írtam le, mely nyomtatásban sohasem jelent meg. Erdélyben kicsi kertünk volt. Édesanyai hagyomány volt, hogy mindig ültettünk kertünkben. A fákat nagyon szerettük, s ezekről a fákról írtam: Dobbantott a sors, és menni kellett, sok fát ültettünk, gyümölcséből egynek sem ettünk. Azt a kevés könyvet tehát, amely életünk vonalát és életünk nyugtalanságát szimbolizálja, jórészt elosztogattam gyermekeim között. Életem során azt vettem észre, hogy olyasmit szolgáltam, amit nemrégen az egyház egyik könyvében olvastam: progresszív redukció – teológiai értelme volt a szónak –, hogy az Isten az ő maga céljainak szolgálatára sokszor csökkenti a hívők számát, hogy annál nagyobb legyen a hitnek a megújulása. Ez azt jelenti, eredményes csökkenés, amely azonban odavezet: Omnia mea mecum porto.

Nincsen annyi időnk, hogy sokszor kezünkbe vegyünk egy-egy kedves könyvet, és mindig újra és újra szépségeket fedezzünk fel bennük. Valahogyan így jártam én, a progresszív redukción keresztül maradt néhány könyvem, amelyeket nem tudtam elosztogatni.

Azonkívül egyszer arra gondoltam, hogy mi lenne, hogyha valóban menni kellene, és egyetlen könyvet lehetne mindebből magammal vinni. Az emberek ízlése különböző. Én azonban, be kell hogy valljam, ahogyan végignéztem a könyveket, megsimogattam Csokonait, egy régi Petőfi-kötetet, megsimogattam Reviczkyt, megsimogattam Vajda Jánost, azután az Ady-kötetek első kiadásait, és mégis másutt állott meg a szemem, ott állott meg, egy olyan könyvnél, amelyet én az emberi szépség formában való legnemesebb kifejezésének tekintek, és meg kell mondanom, hogy akkor is, ha mennem kellene egyetlen könyvvel – Szophoklész Antigoné-jánál állott meg a szemem.

Aki ezt a régi gyűjteményemet elemezhette volna, az körülbelül a következő rétegeket állapíthatta volna meg benne: volt itt egy kétkötetes lexikon, az egyetlen könyv, amelyet édesapámtól örököltem. Más könyvet nem is láttam a kezében. Volt egy régi imádságoskönyv, az édesanyám imakönyve, amely ma is megvan. Apámtól egy kétkötetes lexikont és édesanyámtól egy imádságoskönyvet örököltem.

Aki tovább keresné ezt a geológiai rétegződését könyveimnek, találna egy olyan korszakot, amelyet így neveznék: az én irodalmi érdeklődésem orosz korszaka. Egy rendkívül erős és mély korszak volt. Tizennyolc-húsz esztendős koromban, amikor ezeket a könyveket gyűjtöttem, Turgenyev mély hatást gyakorolt rám. Ugyanígy Reviczky Pán halála című költeményében határozottan felismerhető az orosz író hatása. De nemcsak a regényirodalomba szerelmesedtem bele, nemcsak Dosztojevszkij, hanem a költők érdekeltek, úgyhogy minden kötet megtalálható gyűjteményemben. Egy régi füzet került elő ebből az időből, egy név van rajta, a tizenkilenc éves ember naivitása: Nyezsdanov Pál, ez álnevem volt akkor.

Azután következik egy réteg, a párizsi útnak az emlékei, talán pár könyv csak mindössze. Azután egy későbbi francia sorozatot hoztam haza, kedvenc költőim – Baudelaire, Verlaine, Musset – sorozatát. […]

Azután egy olyan réteg következett, amely mondjuk az enyedi fiatal tanárnak a könyvvásárló szenvedélyét mutatná. 1913 mindenesetre csúcsesztendeje volt életemnek, megházasodtam, első gyermekem megszületett, és békében óhajtottam leélni életemet. Akkor minden könyvet megvásároltam, és ezekből a könyvekből sok van.

Ezután üres esztendők következnek: világháború, 1914–18. Történelmi dátumok beszédes évei. Azután az erdélyi fordulat, 1918, és egyszerre csak egészen primitív könyvek bukkannak fel, erdélyi geológiai réteg, néha csomagolópapirosból készült bekötési táblájúak, de rendkívül drágák nekem, mert például ha kinyitom, a címlapon azt látom, hogy egy drága értékű dedikáció: Reményik Sándoré vagy Tompa Lászlóé, Berde Máriáé. Erdélyi írók könyvei sorakoznak, mindegyik megküldte nekem, mint én is a magam köteteit nekik. Egész csomó könyv, megőriztem magamnak.

Ezután szerkesztői évek következnek. Nem kedveznek ezek az évek a könyvvásárlásnak. A szerkesztőnek az írók elküldik könyveiket. Az a szokás, hogy elküldenek két példányt, egyet annak szánnak, aki majd bírálni fogja őket, egyet pedig elküldenek a szerkesztőnek, talán azért is, hogy ajándékukkal hangolják. De ezzel a szerkesztőt elszoktatják a könyvvásárlástól, és leszokik akkor is, ha pénze volna rá, hogy könyvet vásároljon.

Azután egy idegen nyelvekkel való birkózás emlékei következnek. Az Edition Nelson Kempis-kötetei szintén megtalálhatók.

Végül megtalálni egy legújabb réteget, melyben én igen nagy örömmel fogadtam ajándékul egy olyan könyvet, amelyet sajnos, eredetiben sohasem olvastam, pedig ott jártam, ahol megszületett, íródott, és fájdalommal állapítottam meg, lehet, hogy úgy halok meg, hogy ezt a munkát eredetiben sohasem olvashatom: a Kalevala orosz nyelvű fordítását. Néhány orosz nyelvű kötet tartozik ide, válogatott szép orosz elbeszélések, és körülbelül ez volna az utolsó réteg, amelyhez érkeztem.

Álom egy könyvtárról:

Én találkoztam életemben egy nagy könyvtári álommal, egy megvalósult könyvtári álommal. A nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégium könyvtárának magántermében két gyönyörű szép kidolgozású, azt hiszem, diófa szekrény áll, üveges szekrények, és azok gróf Mikó Imrének könyveit őrzik. Én könyvtáros voltam, a Bethlen-kollégium könyvtárosa, éveken keresztül, s gyakran jártam meghatott lélekkel ezek között a gyűjtemények között. A gyönyörű ősnyomtatványokat kezembe vettem, kezembe vettem az olasz klasszikus kiadványokat, az Iliász-t és Odüsszeiá-t, meghatva gondolva arra, hogy Mikó Imre egyetlen fia számára gyűjtötte ezeket a könyveket, és az egyetlen fia tizenöt-tizenhat éves korában meghalt, s úgy végződött a könyvtári álom, hogy a Bethlen-kollégiumra hagyományozta az egyik legszebb klasszikus könyvtárt, amely a görög és latin irodalomnak alkotásait tartalmazza.

Ha minden lírikus megvolna a könyvtáramban eredetiben, ez volna egy kedvem szerinti vonala a könyveknek. Természetes, elsősorban a magyar líra képviselőire gondolok. […] Szeretném, ha erdélyi könyvtáram volna, amely nemcsak irodalmi kötetekkel, hanem amely Erdéllyel, lelkével és természetével foglalkozna. Szeretném, ha orosz sorozatom volna, amely adna nekem Turgenyevet, amellyel tizennyolc éves koromban foglalkoztam, és amelyhez ötven–hatvan között kerültem az eredeti szövegen keresztül közel.

Én jól tudom azt, hogy a könyvnek hatalmas formáló ereje van. Érzékeltem ezt magamban, másokban, tanítványokban. Vajon hogyan találkozunk a könyvvel? A könyvet elolvassuk, és az formálni kezd bennünket, vagy van egy egyéniségünk, és ennek az egyéniségnek van egy kiválasztó ereje, és kiválasztja azokat a könyveket, amelyek az egyéniségének megfelelnek. Egyszer olvastam egy francia író cikkét a szó felelősségéről. Goethe nem érezte azt a felelősséget, amelyet a Werther megírása jelentett, mert utána olyan világáramlat fogta el a lelkét, mint a Byron-könyvek megjelenése. Puskin Anyegin-je az orosz nemzeti lélek megnyilatkozása. Egyszóval, nem tudom, hogy Goethe érezte-e a felelősséget, amely oda vezetett, hogy a Werther elolvasása után öngyilkosságokat követtek el az emberek.

Petőfinek lélekformáló ereje is rendkívüli erejű, úgyhogy egy hatalmas szuggesztió árad a Petőfi-versekből. Én hiszem, hogy egész nemzedékek következtek utána, akik petőfiesen viselkedtek, míg ez karakterformáló erővé vált bennük, és a Jókai-regények olvasásának hatása alatt kezdték észrevenni, hogy a magyar életben jelennek meg olyan emberek, amilyeneket Jókai regényeiben megjelenített. Valósággal típusok fejlődtek ki Jókai hatása alatt. Voltak, akik Jókai típusú romantikus lélekké váltak.

Én hiszem, hogy megtaláltam azokat a könyveket, amelyek a magyarságnak és az emberiségnek a legtöbbet és legszebbet adták. Még akkor is megtaláltam, ha ezeket nem tudtam az élet különböző körülményei miatt egy könyvtárban, a magam könyvtárában csoportosítani, s ha csak az álom könyvtárában gyűjtöttem is össze, csak annyit mondhatok, ha nem is volt könyvtáram, mindig a könyv barátja voltam. És most, amikor egy ilyen nemes törekvésű városnak a közönsége előtt állok, egy megvalósult könyvtári álomnak, egy könyvtári álom megvalósulásának hatása alatt engedjék meg, hogy mély tisztelettel hajtsam meg fejemet ez előtt a nemes város előtt, amely ezt a könyvtári álmot meg tudta valósítani.