A vigasznők

A vigasznők (angolul comfort women) olyan nők, akiket a japán birodalmi hadsereg kényszerített szexuális rabszolgaságba a birodalom által elfoglalt területeken a második világháború előtt és alatt.[1][2][3] A kifejezés a japán ianfu (慰安婦) fordítása, mely eufemizmus a „prostituált” szóra. Olyan nőket jelöltek vele, akiknek a feladata a katonák „vigasztalása és szórakoztatása” volt.[4][5]

A vigasznők számát többen is megbecsülték, Hata Ikuhiko japán történész 20 000-re becsüli,[6] mások, például kínai források akár 360 000 vagy 410 000 közé teszik.[7] A kutatások tovább folynak a témában.[8] Sok vigasznő az elfoglalt területekről került ki, beleértve Koreát, Kína egy részét és a Fülöp-szigeteket,[9] de ezen kívül más területekről származó nőket is elhurcoltak úgynevezett „vigaszállomásokra”, Burmából, Thaiföldről, Vietnámból, Malajziából, Tajvanról, Indonéziából, Kelet-Timorból.[10][11] A „vigaszállomásokat” Japán, Kína, a Fülöp-szigetek, Indonézia, a Maláj-félsziget, Szingapúr, Thaiföld, Burma, Új-Guinea, Hongkong, Makaó és a mai Vietnám területén hozták létre.[12] Az elhurcolt nők között kis számban volt holland, francia és ausztrál nemzetiségű is.

Beszámolók szerint a nők egy részét az otthonaikból hurcolták el, másokat gyári vagy éttermi munka lehetőségével csábították a táborokba, majd bezárták őket.[13][14][15][16]

A vigasznő-rendszer története[szerkesztés]

A japán birodalmi hadsereg levelezéseiből az derül ki, hogy a cél olyan állomások létrehozása volt, amelyek segítségével a nemi erőszakot, és így a helyiek ellenséges viselkedését kívánták megakadályozni.[6] Japánban a prostitúció jól szervezett rendszerben működött, ezért logikusnak tűnt, hogy a katonák számára is szervezetten biztosítsák a lehetőséget.[17] Maga a gyakorlat, hogy a katonaság számára prostituáltakat biztosítsanak szexuális kielégítésük végett nem volt ismeretlen más hadseregeknél sem. Sőt évszázadokkal korábban is működtek tábori bordélyok egy-egy haderőnél, ám rendszerük nem volt szisztematizált vagy a központi hadvezetés által irányított (más haderőknél a katonák maguk oldották ezt meg úgy, hogy a megszállt területeken tevékenykedő prostituáltakat illetőleg nyilvánosházakat keresték fel).[18][19] A japán hadsereg céljai közé tartozott, hogy megakadályozza a szexuális betegségek terjesztését, kényelmesebbé tegye a katonák életét és elejét vegye a kémkedésnek. Josimi Josiaki történész szerint azonban ezek az állomások csak fokozták a problémákat. A hadsereg attól tartott, hogy a katonák elégedetlenkedése zendüléshez vezethet, ezért biztosítottak számukra nőket.[20]

Az első vigaszállomást Sanghajban hozták létre 1932-ben. Az első vigasznők japán prostituáltak voltak, akik önként jelentkeztek a feladatra. Ahogy azonban a birodalom terjeszkedett, nem volt elég a jelentkezők száma a katonák ellátásához, így a hadsereg az időközben félig-meddig magánkézbe adott vigaszállomásokhoz az elfoglalt területekről csábított el nőket, vagy egyszerűen elrabolta őket.[21] Sok nőt gyári munkásnak vagy ápolónőnek vettek fel, és nem tudták, hogy valójában szexrabszolgának viszik őket.[22]

Az első időszakban a japánok hagyományos módszerekkel toboroztak prostituáltakat. A japán, valamint gyarmati városokban közvetítők újságokban adtak fel hirdetéseket, azonban ez a módszer kezdett kimerülni, különösen Japánban.[13][23][24] A külügyminisztérium nem volt hajlandó több vízumot kiadni japán prostituáltaknak, attól tartottak, hogy ez hatással lenne a Japán Birodalomról kialakult képre.[25][26] A hadsereg így legfőképpen Koreából és Kínából szerzett be vigasznőket, sokukat csellel vették rá a bordélyházakhoz való csatlakozásra.[27][28][29] A kínai muszlim huj lányok számára „lányiskolát” hoztak létre, ahol az ígéret szerint gésáknak tanítanák őket, innen azonban szexrabszolgának vitték el a lányokat.[30]

A háború előrehaladtával a helyzet egyre rosszabb lett. A hadsereg képtelen volt teljesen ellátni az egységeit, így a katonák a helyiektől erőszakkal szerezték meg, ami kellett. A frontvonalon, különösen vidéken, ahol nem voltak közvetítők, a katonák a helyi vezetőktől követelték, hogy biztosítsanak számukra nőket. Ha a helyieket, különösképpen a kínaiakat ellenségesnek ítélték meg, a „a három mind” elvét alkalmazták (mind megölni, mind felégetni, mind kifosztani), és válogatás nélkül hurcolták el, erőszakolták meg a nőket.[31][32]

1944-ben az Amerikai Egyesült Államok Háborús Információs Hivatala húsz koreai vigasznő vallomása alapján azt állapította meg, hogy a lányoknak sok pénzt ígértek, a lehetőséget, hogy könnyű munkával kifizethetik a családi adósságokat, és új életet kezdhetnek Szingapúrban. A hamis ígéreteknek köszönhetően a lányok külföldre mentek, pár száz jen előleget kaptak. Csak néhányuk térhetett vissza Koreába, miután kifizették az adósságot.[33]

Egy 2015-ös tanulmány olyan archív adatokat vizsgált meg, amelyek korábban elérhetetlenek voltak, részben az 1972-es kínai–japán közös nyilatkozat miatt, melyben a kínai kormány beleegyezett, hogy nem kér kárpótlást a háborús bűnökért. Az újonnan felfedezett kínai dokumentumok bepillantást engednek a japán katonai területeken kialakított vigaszállomások működésébe, felszereltségébe és a koreai vigasznők életkörülményeibe.[34]

A vigasznők[szerkesztés]

Számuk[szerkesztés]

Hivatalos dokumentumok hiányában a vigasznők számának meghatározása nehéz, különösen mivel a háborús bűnökhöz és a magas rangú vezetők felelősségéhez kapcsolódó dokumentumok jó részét a japán kormány parancsára a háború végén megsemmisítették.[36][37][38][39] A történészek más-más becsléseket adnak, meglévő dokumentumok alapján, melyekben szerepel az adott területen a katonák és a nők számának aránya, valamint a nők pótlásának aránya.[40] Josimi Josiaki, a téma kutatója a nők számát 50 000 és 200 000 közé teszi.[6]

A becslések alapján a nemzetközi sajtó körülbelül 200 000 fiatal vigasznő létezéséről számolt be. A BBC 200 000 és 300 000 közötti, az International Commission of Jurists 100 000 és 200 000 közötti számadatról ír.[41][42][43][44]

Származásuk[szerkesztés]

Nozaki Josiko professzorasszony és más források szerint a nők többsége koreai és kínai volt, nagy részük 18 éves vagy még fiatalabb.[45][46][41][47][22][48] Josimi és mások szerint körülbelül 2000 állomáson mintegy 200 000 japán, kínai, koreai, fülöp-szigeteki, tajvani, burmai, indonéz, holland és ausztrál nőt tartottak fogva.[49][47][50][51] Hata Ikuhiko úgy véli, kevesebb mint 20 000 nőről van szó, akiknek 40%-a japán, 20%-a koreai, 10%-a kínai volt, a maradék 30%-ot pedig más nemzetiségek tették ki. Hata szerint a kormány által felügyelt prostituáltak száma a második világháború alatt mintegy 170 000 volt Japánban.[52] Hatát más japán kutatók kritizálták, mert úgy vélik, lekicsinylően ír a vigasznők viszontagságairól.[53]

Josimi ezen felül a birodalmi hadsereg orvosi feljegyzései alapján arra jutott, hogy ha a nemi betegséggel kezelt nők nemzetiségi aránya hasonló lehet a vigasznők egészére nézve is, akkor a koreai nők 51,8%-ot, a kínaiak 36%-ot, a japánok 12,2%-ot tettek ki.[20] A holland kormány tanulmánya szerint számos holland nőt fogtak el a japánok Holland Kelet-Indiában.[54] A japán bordélyházakban talált mintegy 200-300 európai nő közül körülbelül 65 olyan volt, akit csaknem bizonyosan kényszerítettek a prostitúcióra.[55]

Bánásmód[szerkesztés]

Jan Ruff O’Herne, az egyik holland nő, akit elrabolt a japán hadsereg, 1990-ben az Egyesült Államok Képviselőháza előtt a következőket nyilatkozta:

„Számos történetet meséltek el a holland nők gyötrelmeiről, szenvedéseiről, éheztetéséről a japán börtöntáborokban. De egy történetet sosem meséltek még el, a japánok által a második világháborúban elkövetett, az emberi jogok lábbal tiprásának legszégyenletesebb történetét: a „vigasznőkét”, és azt, hogyan kényszerítették akaratuk ellenére ezeket a nőket arra, hogy a japán birodalmi hadseregnek szexuális szolgáltatásokat nyújtsanak. A „vigaszállomáson” rendszeresen megvertek és éjjel-nappal megerőszakoltak. Még az a japán orvos is megerőszakolt minden egyes alkalommal, aki a bordélyházba jött, hogy megvizsgáljon minket, nem vagyunk-e nemi betegek.[56][57]”

O’Herne nyilatkozata szerint a vigaszállomáson a nők fényképei ki voltak téve a verandán, ahonnan az érkező katonák kiválaszthatták a nőt. Verték és megerőszakolták őket, a teherbe esetteket abortuszra kényszerítették. A verések mellett a kínzás is mindennapos volt.[56][58][59][60] Nem ritkán olyan lányokat is elhurcoltak vigasznőnek, akik még nem is menstruáltak.[61]

Egy Pápua Új-Guineán raboskodó katona, Gordon Thomas naplója szerint a japán bordélyházakban dolgozó nők naponta 25-35 férfit is kiszolgáltak. Egy japán sebész naplója pedig arról emlékezik meg, hogy a nőknek akkor is dolgozniuk kellett, ha megfertőződtek vagy fájdalmaik voltak, és hogy sírtak és könyörögtek a segítségért.[62]

A vigasznők mintegy háromnegyede meghalt, a túlélők nagy része terméketlen lett, vagy a trauma, vagy a nemi betegségek miatt.[63]

Kutatás, publikációk[szerkesztés]

1944-ben a szövetséges erők Burmában elfogtak 20 koreai vigasznőt és két japán vigaszállomás-üzemeltetőt. A vallomások alapján készített 49. számú jelentés szerint 1942-ben mintegy 800 lányt csempésztek Koreából Burmába a japánok.[64][33]

Az első, japán túlélő által írt könyv 1971-ben jelent meg, Szuzukuo Sirota álnéven, az első japán dokumentumfilmet pedig 1979-ben mutatták be. 1972-ben és 1975-ben Hirota Kazuko írt könyvet a japán vigasznőkről, és azt találta, hogy ezek a nők büszkék voltak a foglalkozásukra, a háború alatti „az ország jóléte érdekében” szlogennek megfelelően úgy érezték, a hazát szolgálják. Későbbi megkeseredésük és némelyikük öngyilkossága a háború utáni megbélyegzésnek tulajdonítható.[65]

1973-ban Szenda Kakó újságíró írt könyvet a vigasznőkről. Szenda 1964-ben látott először képeket ilyen nőkről japán hadi fényképeken. A nők a fejükön hordták a csomagjaikat, ami koreai szokás volt, ez meglepte Szendát és kutatni kezdett a rendszerről, többek között Koreába is ellátogatott, egy koreai túlélővel is találkozott, az azonban nem akart neki részletekbe bocsátkozni. A könyvből 1974-ben filmet készítettek Japánban.[66]

Az első könyvet, mely koreaiul jelent meg, 1981-ben adták ki. Ez tulajdonképpen Kim Ilmjon 1976-ban kiadott japán nyelvű könyvének fordítása volt, a fordítás tényét azonban nem jelölték és a fordító neve mint szerző alatt jelent meg.[67]

1989-ben Josida Szeidzsi emlékiratait lefordították koreaira, azonban 1996-ban Josida bevallotta, hogy az írás pusztán fikció.[68][69][70]

2007-ben Josimi Josiaki és Hajasi Hirofumi bejelentették, hogy a tokiói per archívumaiban hét olyan hivatalos dokumentumot találtak, amelyek arra engednek következtetni, hogy a birodalmi hadsereg arra kényszerített nőket, hogy Kínában, Indokínában és Indonéziában bordélyházakban dolgozzanak. Az egyik idézett vallomás szerint a katonák nőket tartóztattak le az utcán és bordélyházba hurcolták őket.[71] Ugyanebben az évben Kadzsimura Taicsiro 30 holland állami dokumentumot fedezett fel, amelyek egy 1944-es, Magelangban történt esetet világítanak meg, amikor is tömegesen kényszerítettek nőket prostitúcióra.[72]

2014-ben Kínában 90 dokumentumot találtak a Kvantung-hadsereg archív dokumentumai között, amelyek bizonyítják, hogy ázsiai nőket kényszerítettek bordélyházakba a japánok.[73] Ugyanebben az évben japán archívumokból is megvizsgáltak dokumentumokat, melyek azt bizonyítják, hogy a japánok francia nőket is elhurcoltak Indokínában.[74]

2015-ben Kínában sanghaji, tiencsini és nankingi archívumokból is kerültek elő további korabeli dokumentumok.[75]

Bocsánatkérés és kompenzáció[szerkesztés]

1951-ben Dél-Korea 364 millió dollárt követelt Japántól a kényszermunkára vitt és katonának besorozott koreaiak után, túlélőnként 200 dollárt, halottanként 1650 dollárt és sérültenként 2000 dollárt.[76] 1965-ben Japán végül 800 millió dollárt fizetett, valamint 10 éves, alacsony kamatozású kölcsönt biztosított az országnak.[77] Ez azonban az államnak adott pénz volt, az egyének nem kaptak kompenzációt. 1994-ben a japán kormány létrehozta az Ázsiai Nők Alapítványát (Asian Women’s Fund), dél-koreai, fülöp-szigeteki, tajvani, holland és indonéz áldozatok kompenzálására.[78] 61 koreai, 13 tajvani, 211 fülöp-szigeteki és 79 holland vigasznő kapott ekkor hivatalosan aláírt bocsánatkérő levelet az akkori miniszterelnöktől, Murajama Tomiicsitől.[79][80] Több koreai vigasznő azonban elutasította a kompenzációt, mert bár az alapítványt a japán kormány hozta létre, a pénzt adományokból kapta a szervezet, vagyis nem a japán állam kompenzálta őket.[81][82][83]

1992-ben koreai látogatása alkalmával Mijazava Kiicsi miniszterelnök bocsánatot kért a koreai nemzetgyűlés előtt.[84][85]

2007-ben, amikor túlélő vigasznők bocsánatot követeltek a japán kormánytól, Abe Sinzó úgy nyilatkozott, nincs bizonyíték arra, hogy a japán kormány szexrabszolgákat tartott volna. Nyilatkozta ezt annak ellenére, hogy 1993-ban a japán kormány ezt már hivatalosan elismerte. Néhány héttel később a japán parlament kiadott egy hivatalos bocsánatkérést.[86]

2015 decemberében Abe Sinzó és Pak Kunhje koreai elnöknő formálisan megegyeztek az ügy rendezéséről. Japán beleegyezett, hogy mintegy 8 millió dollárból alapot hoz létre a túlélők számára, Dél-Korea pedig beleegyezett, hogy a továbbiakban nem kritizálja a japán kormányt az üggyel kapcsolatosan, és elbontják a szöuli japán nagykövetség elé helyezett vigasznő-szobrot.[87] A koreai kormány ezzel az ügyet „véglegesen és visszavonhatatlanul lezártnak” tekinti.[88]

A koreai háborúban[szerkesztés]

A koreai háborúban az amerikai hadsereg a japánéhoz valamelyest hasonló gyakorlatot alkalmazott, és katonái számára szintén biztosított prostituáltakat, akiket koreai nyelven üanbunak neveztek. A nőket a frontról gyűjtötték be és alkalmazták a hadsereg bordélyaiban. Később a janggongdzsu (양공주; „nyugati hercegnő”) kifejezés vette át a helyét.[89] Források szerint kényszert is alkalmaztak egyes nőknél, hogy végezzenek szexuális munkát. A mai napig ez is komoly vitákat vált ki és számos kérdést vett fel, ugyanis az amerikai törvények is kimondják az ilyen eljárások törvénytelenségét.[90]

Jegyzetek