kb. 17 perc olvasás

HINTALÓ
Életemben egyszer ültem lovon, az is szamár volt, arról is leestem, mégis lószakértő lett belőlem, mire megöregedtem. De hát nincs is az megírva sehol, hogy csak a Mussolini pályájának lehetnek meglepő fordulatai.
Persze, hogy ezt a lappangó talentumot is ifjabb Ferenc ásta ki belőlem. Ugyanaz a sötétmultú vadember, aki megtanított arra, hogy a fogpasztával milyen szép téli tájképeket lehet festeni a fekete kredencre, hogy milyen üdítő ital a szappanhab szidollal keverve s hogy milyen dekoratív hatása van a meggybefőtt piros levének a kék plüssön, akármit mond az elfogult női kritika.
Mikor a karácsonyi gondok listáját a kezembe adták, elkomorodva csóváltam meg a fejemet.
– Ezt én így nem terjeszthetem a mennyei kancellária elé. Teljesen hiányzik belőle a nemzeti jelleg.
Természetesen elképedve nézett rám az egész nemzet, amelynek impériuma alá tartozom.
– No, igen. Vasút, autó, telefon, repülőgép, hajtány, de hol a hintaló?
– A modern gyereket csak a modern technika vívmányai érdeklik – vélte a mérnök úr, aki atyai jogokat formál a vademberhez.
Most derült ki, hogy én alapjában mégis csak konstruktív magyar vagyok. Kijelentettem, hogy a házi tűzhelyem határain belül nem tűröm a destrukciót. Hivatkoztam az őseimre, akik közt, a szájhagyomány szerint, lovas betyár is találtatott. Abból, hogy engem ló mellőzésével mondanak néha betyárnak, nem következik az, hogy az unokámból kiöljünk minden faji tradíciót.
– Egyszeribe szétszedi az egész lovat – jövendölte a mérnök úr.
– Hát aztán? – intettem le az ifjú embert, aki logarléccel méri a világot – mit értesz te ahhoz? Az is turáni vonás, hiszen őseink is lovat áldoztak, te is tudhatnád a Buda halálá-ból.
A logarléces fiatal elhallgatott, mert megijedt, hogy megint letétetem vele az érettségit. A női nemzet ugyan előhozakodott vele, hogy gyalogszerrel se lehet bírni a gyerekkel, baj lesz abból, ha még lovat is adok alá, de a női nemzetet könnyű fegyelmezni. Elég csak annyit mondanom, hogy „arraerreirriorrourruhu!” Esztendőben egyszer esik az, hogy én ilyen káromkodást viszek véghez, de arra mindenkiben megáll az ütő.
– No hát! – fogtam a ceruzát és megszaporítottam a Jézuska gondját egy szilaj hintalóval.
Ez délben történt, én nálam mindíg nappal születnek a nagy elhatározások, de aztán jön az éjszaka és az elkezdi őket ürgetni-forgatni, melleszteni-koppasztani. Hátha a gyerek nem örül majd a hintalónak? Minek szomorítsam én el azzal magamnak a szent estét, amelyiken én úgyis mindíg számonkérő szemmel fogadom az angyalt. (- Ó, te vén bohó, – szokott ő erre mosolyogni – hát tehetek én arról, hogy olyan kicsi volt a házatok akkoriban és nem fértem volna be karácsonyfával az ajtaján?)
Másnap megkérdeztem a kis druszát, hogy hajlandó volna-e gráciájába fogadni egy hintalovat? Képeskönyvben mutattam meg, hogy miféle teremtése ez az Istennek, mert két és féléves földi pályafutása alatt még ilyen zoológiai egyeddel nem találkozott.
Ferenc elég értelmesen fogta fel a dolgot. Az első kérdése tökéletesen vademberes volt.
– Ki jehet södni a haját a hintalónak, apapa?
Mikor ez irányban megnyugtató választ kapott, föltette a második kérdést. Az is illet Ferenchez, a világ leggyávább vademberéhez.
– Apapa, nem esök le jója?
– Nem, – mondom – majd megkérjük a Jézuskát, hogy olyan pejkót válasszon az istállójából, amelyikről nem lehet leesni.
– Makója is el jehet veje mönni?
Mikor még apapa ráérősebb ember volt és Ferencet a térdén hoppoltatta, akkor mindíg ez volt a direkció. „Felültem a fakóra, gyerünk lovam Makóra.”
– Hogyne, – mondom – a hintaló odavisz, ahova akarod.
– Akkor az jó, jó – állapította meg a vadember, ennélfogva még aznap nyakamba vettem a várost. Minden játékkereskedésbe azzal mentem be, hogy olyan hintalovat adjanak nekem, amelyről nem lehet leesni. Van olyan?
– Hogyne – mondták a boltosok és elkalauzoltak a fából való ménesekhez.
– De biztos az, hogy erről nem esik le az unokám? Vállalják érte az urak a garanciát? Mert tudják, hogy én milyen ember vagyok. Kiírom az újságba, ha a gyerek betöri az orrát és országvilág előtt önökre hárítom a felelősséget.
A boltosok a vállukat vonogatták. Úgy ismerik híréből az unokámat, hogy több baj van vele, mint egy életfogytig való fegyházra ítélt gonosztevővel.
Természetesen felháborodva hagytam ott őket, magamban mélyen lesujtó véleményt alkotva a vidéki kereskedelemről.
– Majd Pestről hozok én olyan lovat, amilyent Szegeden nem láttak a honfoglalás óta.
A pesti kereskedő csakugyan egészen más, mint a vidéki. Pedig én se vagyok éppen együgyű ember és ezúttal igazán ravaszul tettem föl a kérdést:
– Kérem, van-e olyan hintalova, amelyikről le lehet esni?
– Nem létez – mondta a pesti játékkirály.
– Például ez? – választottam ki egy aranyos kantárú, piros nyergű, nagy fehér lovat. Annak a dédcsikaja lehetett, amivel Árpád meghatalmazott követe és minisztere kedveskedett Zalánnak. – Megbízható, szolíd állat ez?
– Ojjé! Kilenc éve itt áll és még senkit se vetett le magáról. Tessék idenézni!
Azzal a játékkirály ráhuppant a fatáltosra és öröm volt látni, ahogy ringózott rajta. Akaratlanul is elkezdtem dudolni.
– Felültem a fakóra, gyerünk lovam Makóra.
Az eredmény az lett, hogy a paripa vágtatni kezdett és az úrlovas orráról leesett a cvikker, de ő maga olyan peckesen maradt a nyeregben, hogy megképzett előttem Sobri Jóska. Különösen mikor százhúsz pengőre értékelte a Bucephalust.
– Hát mi olyan drága rajta, kérem?
– Kengyele is van, kérem. Valódi vasból van a kengyele, garantált.
Persze, a szegedié bizonyosan művasból lett volna.
– És a szőre?
– Az a valódi birkaszőr, kérem.
– És könnyen ki lehet ezt szaggatni?
– Tessék megpróbálni – mondta a kereskedő mérgesen.
Megpróbáltam és tele maradt a markom valóságos birkaszőrrel.
– Ilyen kell nekem – konstatáltam boldogan és boldogságom a boltos urat is felvidította. Nem mondta, de bizonyosan azt gondolta, hogy neki is ilyen vevő kell.
És a szent estén kiderült, hogy a pesti paripában valóban a valódi birkaszőr az egyetlen haszonra való dolog. Ferencnek az volt az első dolga, hogy kopaszra szaggatta és úgy kacagott hozzá, hogy az angyal teljes óra hosszáig ott könyökölt az ablakunkban. (Bizonyosan ezért maradt az idén néhány raj Fercsike karácsonyfátlanul a szegénysoron.)
Mikor a hajtalanítási müvelet végetért, Ferenc kijelentette, hogy a ló most már szép ló és felszólított, hogy nyissam ki.
– Bolondkám, a lovat nem lehet kinyitni.
A vadember nem ismeri a lehetetlenség fogalmát és rendes körülmények közt toporzékolva kezdett volna velem filozófiai vitát. A csillagszórós este azonban egy kicsit megzavarta a karakterét. Minden drámai póz nélkül, de nagyon őszinte megvetéssel fordított hátat a lónak.
– Akkoj ez nem jó jó. Ezt csak oda köjj adni a házmestőj Gizinek.
– Lányok nem szoktak lóra ülni – magyaráztuk neki és különféle észokokkal, amelyek közt nem utolsó volt a női nem lecsökkentése, rávettük, hogy próbát tegyen, milyen az a huszár-élet.
– Felültem a fakóra, gyerünk lovam Makóra – hoztam lassú ringásba a táltost.
– Sebösebben, apapa!
Nagyobbat lódítottam a lovon, Ferenc sötéten nézett rám.
– De hát ez nem mögy, apapa.
– Majd megy az, csak ringázd magad! Így ni!
– Én csak lemönök ejjül! – ordította el magát a próbalovas. S mire kimondta, már meg is tette, de fejjel lefelé, örök szégyenére a pesti szavahihetőségnek. Soha többet nem lehetett rávenni, hogy megismételje a kísérletet. A ló azóta ott búsul a sarokban, lévén neki elég nagy feje hozzá. Takarításkor, ha összecsendül valódi vasból való kengyele, Ferenc odafordul hozzá, ráölti kis piros nyelvét és becsmérlő tekintetet vet rá:
– Me-e! Majd hoz neköm az én apapám jó jovat is, ha elmögy vijággá.
*
És apapa eleget megy világgá gránicon innen és gránicon túl, de mindig csak a vonaton jut neki eszébe, nem az, amit hozott, hanem amit ott felejtett a világban. Például ma délután is, ahogy visszafelé fordította a szekérrudat Pozsonyból, csak Galánta táján jött rá, rendbeszedvén útlevelét, vasúti jegyét és a többi életmegszépítő találmányokat, hogy a vasárnapi tárca kéziratot ott felejtette az asztalon a Carlton-szállodában. Arra-erre-irri-orro-urru-hu! Talán mondani se kell, hogy a legszebb tárca, amit valaha írt! Olyant nem is lehet írni, csak éjfél után három órakor, mikor az ember már túl van előadáson, vacsorán, aszúboron, koffercsomagoláson és zúgó fejjel néz ki a pozsonyi ködbe és meglátja benne az öreg Casanovát, pont azon a sarkon, ahol százötvenegynéhány évvel ezelőtt fordult meg valami viganó után, Bécsből Varsó felé igyekezvén. Igen, Seingalt lovaggal csináltam interjút az éjszaka, föladván neki a kérdést:
– Nézze csak, kollégám, már erre a kis időre úgy sem érdemes lefeküdni, diskuráljunk egy kicsit. Mondja csak, ha Casanovából öreg korára könyvtárigazgató lett, a könyvtárigazgatónak van-e valami kis kilátása arra, hogy öreg korára Casanova lesz belőle?
Én bizony most már meg nem tudom mondani, mit felelt a kedves öreg svihák, de tán jobb is, ha a tárca nem kerül meg s a dolog előttem is homályban marad. De csak most ítélem így meg a helyzetet, ott a vonaton nagyon el voltam keseredve. Hol az ördögbe veszek én most témát, még ha asztalhoz jutnék is? – evett a méreg és álomba haragudtam magamat.
Arra ébredtem fel, hogy az érsekújvári állomáson igen veregeti valaki a kupém ajtaját. No, tőlem veregetheti. Nyissa ki ez az angol sörfőző, aki itt szuszog velem szemben. Én nem nyujthatom ki a kezemet, mert én most alszom.
– Hamar, hamar, apapa, mert mindjárt elindul a vonat.
A hang ugyan ismeretlen, de az apapa mégis csak én vagyok. Félretoltam az ajtót, egy úrhölgy mosolyog rám két kicsi bórembukkal.
– Az este bent voltunk Pozsonyban az előadásán, tudtuk, hogy most itt megy keresztül és kihoztam megmutatni az én két vademberemet. Hát látjátok, ez az a bácsi.
A bórembukkok szemmelláthatólag elcsudálkoztak, hogy apapának nincs olyan szép hosszú fehér szakálla, mint a százesztendős jövendőmondónak, de mint jól nevelt bórembukkok, nem árulták el a csalódásukat. Csak előhúztak valamit a hátuk mögül és azt mondták:
– Tessék ezt elvinni a szegedi vadembernek.
Már akkor fütyült a vonat és meg se simogathattam az érsekújvári vadembereket. Hanem az álom egyszerre kiment a szememből, amint megláttam, mit hagytak ott.
Hát ez az a ló, amivel apapa tartozik az ő külön vademberének. Ez a valóságos jó ló, amely megfelel minden vademberi követelményeknek. Csak feje van, mint az óperzsa királyi paloták oromdíszül szolgáló lovainak, de az szaggatható fekete sörényt visel, amilyent apapa is hordott ezeknek előtte. A teste nádpálca, amely nem ingerel kinyitásra, ellenben leesni se lehet róla.
Most már csak az a kérdés, hogy hipp, hopp, oda megy-e vele az ember, ahová akar? Reggelre az is kitudódik, mert ide fektetem magam mellé a pesti hotel-ágyba. Majd megválik, elvisz-e piros ködön innen, fehér ködön túl Seholország közepibe, fekete erdő tövibe, ahol nincs se toll, se tinta, csak lapulevél s az alatt még az idősb vadember is addig alszik, ameddig akar.

A BÁRÁNY UTAZÁSA

Valahol, jó néhány száz kilométerre innét, Gyümölcsoltó délelőttjén virágszagú úriház tornácán fiatal lány játszott a napsugárral és egyszer csak elmosolyogta magát. Lehet, hogy öreg varjút látott a rózsafa-karón, vagy koldustarisznya formájú felhőt az égen, olyant, amilyennel a múzeumigazgatók szoktak járni, – elég az hozzá, hogy bekiáltott a szobába:
– Tudjátok mit? Küldjünk a szegedi apapának húsvéti bárányt és üzenjük meg neki tőle, hogy szeretjük.
Három drága jó ember nevetett vissza a napsugárba öltözött lányra és vita nélkül megszavazta a javaslatot. Először azért, mert csakugyan lehet azt szeretni, akit egyszer láttunk az életben, vagy egyszer se. Másodszor, mert menyasszonnyal nem szokás ellenkezni, már pedig a napsugaras lány menyasszony, még pedig hódított. Bécsből hozta a kis gazda s úgy megtanította magyarul, hogy már az én írásom is megérti, amit pedig én se mindíg mondhatok el magamról. (Nono, csak a sajtóhibákra célzok.)
– Ohó, hiszen ez tulajdonkép a magyar irodalom diadala – pattant fel az öreg gazda és szaladt bárányt keríteni. Pedig nem mai gyerek már ő se, hogy is mondjam, olyan magamformájú meglett férfi, de azért addig tüsténkedett, míg csakugyan kerített húsvétra való bárányt. Hófehéret, rózsás orrút, gömbölyűt, kezeset, az őseit bizonyosan a betlehemi mezőkön legeltették a csordapásztorok.
A ház fehérhajú úrnője piros pántlikát keresett elő, a kis gazda ezüstcsengőt szerzett, valóságos anziksz-bárány lett a bariból. Tömték sós kenyérrel, hízelegtek neki tejes cuclival s hogy még a szél se ártson neki, éjszakára az előszobában vetett neki ágyat a menyasszony, bársonypokróccal takarta be s azzal cirógatta álomba, hogy siessen elaludni, mert reggel korán kell kelni, hogy le ne késsen a vonatról.
Persze mit tudhatja azt egy menyasszony, hogy ha a gyereket utazással biztatják, egész éjszaka nem tud aludni? Kihajnallott, mire a barika álomba bégte magát, addig a ház népe se foghatta le a szemét s így bizony mindnyájan későn ébredtek. Lóhalálban kellett vágtatni a kocsisnak, hogy elérje a déli vonatot s közben a bárányt is ölelgetni, hogy ki ne ugorjon a kocsiból. Már akkor érezte az ártatlan, hogy a kultúra vívmányait nem neki találták ki s egész úton hajtogatta a maga bárány-idiómáját:
– Szegény anyám, ha tudta volna, dehogy szült volna engemet!
Hát még ha mindazt tudta volna, ami meg volt írva róla a csillagokban!
A vonatot ugyan elérték, de azzal nem sokra mentek. A forgalmi irodista mérgesen csapta össze a kezét:
– De hát micsoda ember kend, hogy így akar egy bárányt feladni?
A kocsis engedelmet kért, hogy ő nem micsoda ember, hanem Mihály, a főügyész úr kocsisa és ő nem tudja, hogy így kötőben, rossz nadrágban nem lehet bárányt föladni, ha tudta volna, akkor fölvette volna az ünneplő-ruháját.
– Bolond kend, – nevette el magát a tiszt úr – a fene bánja a kend gúnyáját, nem arról beszélek én. Mit mondtak kendnek otthon?
– Hogy adjam föl ezt a bürgét, vesszen meg a gazdája.
– Hát ki a gazdája?
Mihály előkotort a kötényzsebből egy névjegyet.
– Erre föl van írva mind a kettő. A tekintetes főügyész úr is, meg a szegedi tekintetes úr is.
– No jó. Hát mondja meg kend otthon, a bárányt tegyék ketrecbe és állítsák ki róla a fuvarlevelet, mert kend ahhoz nem ért.
Hát a ketreccel nem volt baj, mert a ház úrnője rögtön fölajánlott e célra egy tyúkketrecet, amiből ügyes emberek könnyűszerrel szerkeszthetnek bárány-palankint. Pláne a kis gazda elektrotechnikus mérnök, hát most megmutathatja, mit tud.
Hanem a fuvarlevél kiállítása már nem ment ilyen könnyen. Azt a menyasszony magának követelte. Ő így akar levizsgázni a magyar tudományból.
Le is vizsgázott. A „címzett neve” rovatba beírta, hogy „Id. és ifj. Ferenc uraknak, Szeged”. Bizonyosan ilyen tökéletesen megfelelt volna a többi kérdésre is, de a többi kérdést nem értette meg. Kénytelen volt a vőlegényét ültetni az íróasztalhoz, ő maga pedig elment báránykalitkát szerkeszteni.
A kalitka el is készült, már az utolsó lécet szegezték a bárányra, mikor a vőlegény kitámolygott az udvarra. Halálsápadt volt, ősz hajtincs tapadt verejtékes homlokára és megtört hangon kért egy pohár vizet.
– Nem bírom tovább – támaszkodott a falhoz.
– Mit? – rohantak hozzá.
– A fuvarlevélkiállítást. Nem nekem való ez. Én csak mérnök vagyok. Te vagy a jogász, papa. Neked kell mindenhez értened.
A főügyész egy kicsit bátortalanul mosolygott, mikor leült az asztalhoz, de mire felkelt, egész imperátorprofilt nyert az arca.
– Mi lesz a mai ifjú nemzedékből, ha már egy fuvarlevelet se tud kiállítani? – kérdezte szelíd dölyffel és újra útnak indította Mihályt a báránnyal.
Mihály elment, mint nyájas tavaszi reggel és visszajött, mint förgeteges nyárest.
A ménkű üsse meg ezt a bárányt, ünnep délután nincs fölvételezés.
No, ezt jó tudni, mert holnap is ünnep lesz, tehát Mihálynak már kakasszókor jelentkezni kell a teherrel a forgalmiban. Mihály jelentkezett is és meghozza a hírt, hogy a fuvarlevél rossz, tessék okos emberrel kitöltetni, az az üzenet. A jogtudomány egy kicsit hervadtnak érzi magát, a mérnöki tudomány elnézően mosolyog, aztán tanácsot tart a két tudomány, hogy hol lehetne okos embert keríteni, különösen így kettős ünnep második délelőttjén.
Farkast emlegetnek, kert alatt jár: kopogtat az ajtón az okos ember. Megyei virilista, kereskedelmi kamarai tag, gyárigazgató, hát ez már csak tudja a dörgést. Hozzá fekete szakálla is van, tud imponálni, ha arra kerül a sor. Lecsap a fuvarlevélre, mint a héja s rögtön fölfedezi a hibát.
– Hát persze, igaza volt a vasútnak, így kell ezt ni, most már mehet a Mihály.
Mihály viszi a bárányt és hozza a bárányt és kijelenti, hogy a fuvarlevél most már valóban gilt, de a forgalmi iroda és a haza üdve passzust is kíván.
Az ám, csakugyan, hogy is lehetett ezt elfelejteni? – kérdik a lecsökkent tudományok az okos embertől.
– Az semmi, – legyint a gyakorlati élet embere – azt ád akármelyik mészáros.
Hiszen lehet, hogy ád, de hol lehet ünnep másnapján olyan mészárost találni, aki józanul tekinti a világi dolgokat? Hárman négyfelé szaladnak, végre találnak egy vérben dolgozó iparoskeblű honfitársat, aki azonban túlságosan józanon fogja fel a dolgot.
– Hogy gondolják ezt, uraim? Állategészségügyi kihágásra akarnak engem csábítani?
Itt nem imponál a legkoromfeketébb szakáll se. Egy törvénytisztelő mészárosmestert veszedelmes dolog sokáig kísérteni, mert bárd van a kezében. Mit lehet most már csinálni?
– Mi lehet? – lép fel mosolyogva a ház fehérhajú úrnője, mint a remény angyala. – Hát itt van a kománk majorja, ő földbirtokos ember, bizonyosan megszánja passzussal Sándort, ha kiszalad hozzá.
A major alig húsz kilométerre van a városhoz, öreg este van, mire Sándort, a főügyészt hazadöcögteti Mihály a kátyus, hancsíkos mezőkön keresztül, de hála Istennek, legalább megvan a passzus. Megcsörgetik a barika előtt, aki kissé mélabúsan néz ki a rácsai mögül, nyilván arra gondol, hogy báránynak ugyan még bárány, de mi lesz ő belőle, mire a húsvéti címig és jellegig elér?
Reggel kettős lárma veri fel álmából a házat. A kocsin a bárány béget, a tornácon Mihály káromkodik.
– A hétszentségit ennek a dögnek! Meg annak is, akinek megy!
Mihály kellő nyomatékkal figyelmeztettetik a káromkodást tilalmazó törvényre, minélfogva most már nem a bárányt szidja, hanem azt, aki a törvényt csinálta.
– De hát mi baja kendnek a törvénnyel?
– Mert a vasútnál is azt verték a fejemhez. Hogy a törvény állatorvosi bizonylatot is kíván a bürgétől.
Újabb konferencia a gyakorlati ember bevonásával, aki fölényesen mosolyog.
– Nem kell kétségbeesni, emberek. Két nap a vasút fütyült ránk, most mi fütyülünk a vasútra. Föladjuk a bárányt postán. Gyerünk csak, Mihály, a postára.
A postafőnök, kedves, derék úriember, van érzéke az irodalom iránt is és azt mondja a gyárosnak a helyszíni szemle után:
– Rendben van, eltekintek a kedvedért az állatorvosi dokumentumtól, csak a ládát vegyétek kisebbre, mert ezt nem vehetem fel, e tekintetben nagyon szigorú a szabály.
A család szétszedi a ládát, elfűrészelnek a lécekből és megszerkesztik az új ketrecet, tekintetbevévén azt is, hogy a bárány három nap alatt határozotton összébb ment három kilóval. De úgy látszik, inkább lelkileg van megviselve, mert íme kiderül, hogy az új ketrecbe nem fér bele, tehát szétszedik és összerakják mégegyszer. Még ide egy szög, ohó, amazt meg el kell verni, hogy meg ne szúrja magát a bari, no, most már viheti, Mihály.
Mihály elmegy és Mihály visszajön. Most már szólni se tud a dühtől, csak az öklét emelgeti az ég felé. Szeretne valami alkalmas istennyilát elfogni.
– A posta csak húsz kilóig vehet föl csomagot. A mi csomagunk huszonegy kiló és ötven deka.
Az ötös tanács elhatározta, hogy megköveti a vasutat és Mihály mint nagykövet és meghatalmazott miniszter, szerdán újra felveszi a tárgyalás fonalát a forgalmi irodával. A vasút megbocsátott, de kötötte magát az orvosi bizonyítványhoz. Mihály megpróbált előhozakodni a bárány megrendült egészségi állapotával.
– Hiszen láthassák, mán alig áll a lábán a szegény pára-jószág! – bökött felé az ostorával.
– Annál elengedhetetlenebb az állatorvos – fordította Mihály ellen saját fegyverét a vasút.
A bárány beszállíttatott a városi állatorvoshoz, aki élénk figyelemmel kísérte lélekzését, megmérte a vérnyomását, megnézte a nyelvét és megmarkolászta a hasát, végül kiállította az írást, hogy a hazai juhállomány veszélyeztetése nélkül elutazhat Szegedre.
Természetesen mindez időbe került s ezúttal megint a vasút fütyült a bárányra.
Csütörtökön Mihály már hajnalban megszállta az állomást s minden pakernek és vasúti bakternek az orra alá dörzsölte az állatorvosi okmányt.
– Csúffá van téve a vasút!
A vasutat persze nem lehet csúffá tenni. A vasút föltekintette az okmányt és visszaadta Mihálynak.
– Ez nem jó, öregem. Nem a városi állatorvostól kíván bizonyítványt a szabály, hanem a járásitól.
Mihályt egy kicsit megütötte a szél, de aztán csak helyrekáromkodta magát és kijelentette, hogy ő szégyenletiben sem megy haza, míg a bárányt föl nem adja. Elfuvarozta a járási állatorvoshoz, azt délután három órára előkerítette s most már triumfálva tért vissza a vasúthoz.
– No, van-e még baj?
Nem, most már minden rendben találtatott, az írás kiállíttatott s Mihállyal közöltetett, hogy mennyi a szállítási sarc.
– Hű, az árgyélussát! – hördült fel a kocsis – ötven fillérem hibádzik. Muszáj volt egy kis nyakolajjal erősíteni magamat, mert még ma egy falatot se ettem. Mindjárt hazaszaladok érte, ugyan vigyázzanak erre az istenadta teremtésre. Vagy tán be is tehetnénk már a vagónba, egybe itt leszek a pénzzel, inkább kocsit, lovat itt hagyok zálogba.
A vasút jó szívvel volt Mihályhoz, de már ezt az egyet igazán nem tehette meg neki, mert ez fegyelmi vétség lett volna. Azt mondja a szabály, hogy a szállításra felajánlott tárgyak letétbe nem tehetők.
Így az én húsvéti bárányom még egy utat megtett a városba s egy vonattal később fogadta utasának a magyar állam. Már nem tudom, az életbiztosítás használt-e neki, vagy a kettős állatorvosi bizonyítvány, de örömmel jelentem, hogy elegendő erőben megérkezett. Ahhoz elegendő ereje van, hogy szívszaggató kérdéseket intézzen hozzám:
– Me-é? – Me-e-é?
Hiszen ha én azt tudnám, hogy mért?
Ifjabb Ferenc őszinte részvéttel kérdezi:
– Apapa, mit mond a bajika?
– Azt, Ferencem, hogy le ne vágjuk, mert egy hét alatt nemcsak ezt a szegény bárányt átkozták meg, hanem azt is, aki megeszi!

Kapcsolódó írások – ABC - A teljes élet: poézis és bölcselet
- Aszódi fiúnevelő intézet (1973)2019.01.10.
- NARCISSUS. ECHO – Ovidius átváltozások2019.01.08.
- Nárcisz és Ekho története2019.01.08.