kb. 5 perc olvasás
A SZOMBATISTA
A vásári sátor alatt, jó szellős helyen, emberek ülnek civilruhában, az egyik tanyaiasan, a másik hivatalszolgai uniformisban, de mind katona, akik aratási szabadságra jöttek haza, s most menőben vannak visszafelé. Beszélnek arról, hogy ki hogy aratott, hogy van a család, ki merre megy vissza, eddig ismeretlen országrészek, faluk, városok, hegyek nevei hallatszanak. S fölvetődik a szokásos kérdés: – Lössz-e már vége? – Hát tudja isten. Maguk a főgenerális urak sem tudnák megmondani. – Nem ám – véli a harmadik ember -, még maguk a fejödelmi személyiségeik se. Mert az egyik hejjön előre mögyünk, a másik hejjön visszafelé mögyünk: ki tud ebben okos lönni? Egy ember azt mondja, hogy ő soha életében sem sírt, még mikor gyerekkorában megverték, akkor sem jajgatott – hanem egyször volt köztünk annyi sebesülés, hogy elfakadtam sírva…
Egy tanyai zörög a pohárral az asztalon, s cigarettát kér.
Mondják neki a sátorbeliek, hogy nincsen, kifogyott a trafikból.
– No… – mondja -, még ez is.
– De hát – mondják neki -, kend sohase pipázott ezelőtt.
– Nem – legyint az ember -, de odafönt a gödörben rászoktam. Éhösség ellen jó. Azóta aztán kívánom. Nem sokat, de kívánom. Most is, amikor nem vagyok éhös.
Mondja egy juhászos-forma ember:
– Hallom beszélni ezt az éhösségöt, hogy nem volt mit önni. Nálunk ez nem volt így. Ha más nem volt is, de könyér volt.
– Nono – mormog a másik, mintha hazugságban találódott volna -, van az néha másként is. Nálunk is volt, de hátul volt, de nem bírt eljutni hozzánk az első frontba a konyha, mert zárótűz volt három napig. Volt olyan étkös embör, hogy mögötte a herét.
– No – vélik amazok -, ugyan lógyomra löhetött.
– Már mér? – véli emez. – A lónál tisztább étkű állat nincsen. Aztán egyik növény olyan, mint a másik növény. Az embör is nyersen őszi meg a galambbögyet, a fejessalátát, a zöld paprikát, mér ne löhetne mögönni a herét, ha éhös valaki?
– Ejnye – mondják a többiek -, de védelmezi kend ezt a fűövést.
– Hát – feleli az ember -, nem ögyébért, mint csak azért, mert magam is mögpróbáltam, de nem ízlött sehogy sem. Inkább ráfanyalodtam a száraz dohányfűre…
Ezen aztán az egész társaság nevet, hogy ez már aztán csakugyan figura, hogy az egyik fű zölden nem jó, de a másik nyersen is jó, ha száraz.
Azt mondja aztán a hivatalszolgaruhás ember:
– No, a mi szombatistánk ugyan el nem szívott volna egy cigarettát az egész kerek világért sem.
– Hát az miféle, az a szombatista.
– A fene tudja jobban. Szombatista, akkor van az ünnepe, aztán nem fog fegyvert.
– Úgy hát! – vélik az emberek. – Hát akkor nazarénus? Mert az nem szokott fegyvert fogni.
– Olyanforma valami – beszélte amaz -, de nem az idevaló nazarénusok közül való. Mert ezük csak mögfogták a fegyvert. De az nem. Mint került a kompániánkhoz, mint nem, én ezt már nem tudom, de egyször csak ott volt. Aztán nem fogta mög a fegyvert, mert a hite tiltja.
– Üm – mondták az emberek -, akkor könnyű világ lönne, ha mindnyájan azt mondanánk. De ha a hitöd nem tiltja a menázsit, akkor ne tiltsa a fegyvert se.
– Nono – mondja a fehér vászonruhás -, de hát neki tiltotta.
– Üssön bele a ménkű az olyan magyarba.
– Hát – folytatja emez -, várjatok csak. Beleütött. Hanem az később volt. Mikor a kompániához került, aztán nem fogta mög a fegyvert, akkor a főhadnagy úr kezdte kezelni. Hát nem fogta mög, nem fogta, no. A főhadnagy úr beszélt neki mindönt, amit ilyenkor a nazarénusnak beszélni szokás, a szép eszplikálásokat a hazárúl, az asszonyunkról, a gyerekökrűl, a fődről, hát akár a lóval imádkozz, nem fogta mög. Akkor a főhadnagy úr megvörte. Hát mit csináljon vele? Agyonlűjje? Mögtöhette volna, mert följogosítja a szabál. De nem lűtte agyon. Csak mögverte a szömünk láttára. De jól ám, hogy csak úgy zuhogott.
Elhallgatott kissé, kisvártatva folytatván, a pipaszárral arra az emberre mutatva, aki még sohasem sírt, csak „akkor”:
– Hát – mondja megint az elbeszélő -, nem sírt ez se. Egy jaj szava nem volt. Hanem azután azt mondta:
– Főhadnagy úr, tögyön a legveszélyesebb helyre, helyt állok. De fegyvert nem fogok, mert a hitöm tiltja.
Vélik a többiek:
– Akkor csak nem szaladt annak az inába a bátorsága.
– Hát – mondja megint az elbeszélő -, a főhadnagy úr azt mondta neki: én nem lűlek agyon. De ezöntúl te hordod a muníciót, a könyeret, mög mindönt, akármilyen zárótűz van, ha úgy kopog is golyó, mint háztetőn a jégeső.
– Hát aztán?
– Hát vállalta.
– Hordta?
– Hordta. Csak a fegyverbe nem bírt belealapodni, mert azt a szombatista vallás tiltja.
– Úgy – mondja elgondolkozva egy ember. – Az új testamentum könyvben benne van, hogy aki kardot emel, kard által vész el.
Tréfálkoznak vele:
– De nagy tudománya van kendnek.
Ránt a vállán egyet:
– Én nem olvastam. A nazarénusok beszélik.
– Ugyan? – kérdezi egy népfölkelő. – Hátha a muszka kardot hoz ellenöm, akkor én talán a mézeskalácsostól vigyek ellenibe mézeskalácskardot?
– Én csak – védekezik amaz -, azt mondom, amit hallottam. Azt mondják, hogy az írásban van. Én alúllam a lovat is kilűtték, hát én bennem ne kételködjön sönki.
Persze. Nincs is erről egy árva szó sem. Csak éppen hogy beszélgetés közben mindenféle előadódik. A fődolog most már inkább az volna, hogy mire végezte a kompániánál a szombatista.
– Az úgy volt – folytatta az elbeszélő -, hogy egy kis rohamra kimöntünk a gödörbűl, vagyis hogy a régi beszéd szerint sturm volt. Azután a muszka is möghátrált vissza a gödribe, mink is visszacurukkoltunk a gödörbe, de a főhadnagy úr ott maradt a füvön, mert meghalt. Akkor mondta a szombatista:
– Hát a főhadnagy urat ott hagyjuk?
– Akkor mondtuk neki, hogy dehogy hagyjuk oda, hanem várunk vele egy kicsit, majd ha estelödik. Akkor a szombatista kimászott a gödörbűl, elmászott a halottig, a maga hátára fordította, akármint erőködött is a muszka, aztán mászott vele visszafelé. Aztán egészen a gödör széléig elhozta, csak akkor, amikor oldalt mászott, hogy a gödörbe befordulhassanak, akkor érte a szombatistát is a fejlüvés… Az…
Alkonyodik. A nap kezd a dorozsmai dombos templom tornya felé hajolni, hogy a háta mögött a puszták végtelenségén átal valahol a maga tengeri fürdőjét megtalálja. Itt az idő a szétmenésre. Bontják a sátort is, az asszony egyre szól a lányoknak, hogy szedjék széjjel az asztalokat, ne csak a szájatok járjon mindig, hanem a kezetek is. Az emberek, a szombatista sorsa felől elgondolkozva, szétmennek. A szabadság letelt, holnapután jelentkezés.
– No, Isten áldásával. Talán még tanálkozunk.
– Talán.
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN
1916