A Sumér hitvilág és a Biblia

A KIADÓ ELŐSZAVA 
BEVEZETÉS 
ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉSEK 
I. A világ teremtése 
II. A próbatétel 
III. Képek a földtörténetből 
IV. A vízözön 
V. A Nyelvzavar 
VI. Isteni törvények – emberi törvények 
VII. A babiloniai szellem 
VIII. Melkizedek – mágus vallás 
IX. Bűn és bűnbánat 
X. Példabeszédek 
XI. Sirató énekek 
XII. A Bölcsek tanítása 
XIV. Zsoltárrészletek, imák 
XV. Jézus a megszabadító 
Zárószó

MÁSODIK KIADÁS 1973. 

A szerző kijelenti, hogy a könyvben álló teológiai következtetéseket illetően aláveti magát a legfőbb Apostoli tanítóhivatal ítéletének.

A KIADÓ ELŐSZAVA

A könyv, melyet az olvasó kezébe vesz – mint már címe is sejteti -, nem mindennapi érdeklődésre tarthat számot. Benne a szerző bemutatja, hogy miként tanúskodnak a régészeti, történeti, nyelvi, néprajzi stb. szaktudományos módszerekkel föltárt leletek és szövegek olyan korai vallási tanításokról, melyek csak több száz, de sok esetben több, mint ezer évvel később kerültek be az ószövetségi szentírás szövegébe. Rávilágít főként a sumér és más korai egyiptomi mágus, kanaánita stb. emlékekben föllelhető örök isteni igazságokra, amelyek a bibliai szövegben, mint kinyilatkoztatott igazságok jelennek meg előttünk. 
Amikor tehát az egész világ várakozásának megfelelően a II. ‘Vatikáni Zsinat a Kinyilatkoztatásról szóló határozatában ünnepélyesen kimondta, hogy az Ószövetség könyvei „sok ideig való és tökéletlen részt is tartalmaznak”, örömmel fedezzük föl, hogy az ószövetség népét megelőző ókori emberiség bár még tökéletlen vallási tanításaiban, már igen sok tökéletes és örök értékű isteni tanítás csírája rejtőzik. Így tehát szükségessé vált az ószövetség népén kívül, az emberiség más csoportjainak részére adott isteni tanítások tárgyilagos vizsgálata és ismertetése is. Ezek fölött eddig vagy elsiklott tekintetünk, vagy nacionalista törekvések ezekről elterelni igyekeztek figyelmünket. 
A hittudomány és a szaktudományok egybevetésével kapott meglepő eredmények és párhuzamok fölismerésében a szerző kellő fölkészültségének nagy szerepe volt. Dr. Zakar András, aki Margittán, Bihar megyében 1912-ben született és a budapesti Piarista gimnáziumban érettségizett, előbb a Műegyetemet végezte el 1935-ben, és ott lett a Közlekedéstudományi és Vasútépítéstani Tanszéken tanársegéd. Ezután papi hivatását követve a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán folytatta tanulmányait és ott szerezte meg a doktorátust. Így a szellemtudományok, nyelvészet, és a műszaki tudományok gyakorlati szempontjainak egybevetésével szilárdan megalapozott és az egész emberiség összefogását és testvériségének tudatát elősegítő kutatások és tevékenységek vonzókörébe került. 
Személye az Egyesült Államokban sem ismeretlen. 1947-ben a kanadai Ottawában rendezett Nemzetközi Mária Kongresszusra elkísérte Mindszenty József bíboros, esztergomi érseket, mint személyi titkára. A kongresszussal kapcsolatban a bíboros főpásztor meglátogatott sok kanadai és egyesült államokbeli magyar plébániát is. 1948-ban a szerző is börtönbe került, melyből 1953-ban szabadult. 1970-ben bírósági végzéssel rehabilitálták és a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól mentesítették. Számos műszaki, hittudományi, történelmi, nyelvészeti, művelődéstörténeti tanulmányt illetve könyvet írt. Többek közt megírta Tóth Tihamér püspök életét, „ahogy kortársai látták”. Összegyűjtötte a német nácizmus embertelenségeivel szemben fokozatosan kibontakozott magyar fegyver nélküli ellenállás legfőbb okmányait, és mint illetékes szemtanú, jegyzetekkel látta el azokat. Serédi Jusztinián bíboros, prímás ui., akinek utolsó éveiben dr. Zakar András szintén személyi titkára volt páratlanul erélyes, és eredményes föllépéseivel sok százezer különböző nemzetiségű üldözött életét mentette meg Magyarországon. A csikágói Current Anthropologyban 1971-ben jelent meg a sumér- ural- altáji rokonságról folytatott első nemzetközi szintű eszmecsere, melynek vitaindító és záró tanulmányát, fölkérésre, ő írta meg. 
Joggal reméljük tehát, hogy a Kedves Olvasó, amilyen érdeklődéssel olvassa át ezt a munkát, ugyanolyan hasznot is merít belőle. 
Garfield, 1972. 

BEVEZETÉS

Az emberiség történelmének legősibb korát szokás történelem előtti időnek nevezni. Ez az elnevezés azonban nem egészen pontos. A történelem ugyanis az emberrel kezdődik. Még akkor is, ha az ősi időkből nincsenek is írásos följegyzéseink. Ezekből az ősi időkből való embertani, régészeti, néprajzi stb. emlékek ugyanis sokat elmondanak az illető korok emberének képességeiről, küzdelmeiről, mindennapi életéről. Ezeken túlmenően a mítoszok, mondák; regék, legendák sok szájról – szájra adott és máig megőrzött eseményről tájékoztatnak, ha kritikai elemzéssel meg tudjuk állapítani az eredeti közlések szövegét és egymásutánját. Sőt, sok történeti, irodalmi, művészeti stb. hagyományunkból is ki lehet elemezni azokat az adatokat, melyek egy sokkal ősibb kor emlékeként őrződtek meg. Vallási hagyományaink és tanításaink is igen sok ősi elemet őriznek mindmáig, még ha csupán történeti forrásként tekintjük is őket. A keresztény szentírástudomány minden torzítás nélkül őrzi az egész emberiség legősibb korára vonatkozó legértékesebb adatokat. Ezek között joggal a legelsők egyike az ún. Protoevangélium vagyis az evangélium, a jó hír első meghirdetése. 

A bűnbeesés után Isten kiméri a büntetést Ádámra és Évára, a főbűnös, a sátán felé intézve szavait: 

„Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és ivadéka közé. Az széttiporja fejedet, te pedig a sarka után leselkedel.” (Gen. 3, 15). 
Ez az isteni kinyilatkoztatás az emberiség történelmének hajnalán megígérte a sátánt letipró hősnek eljövetelét, aki egy feltétlenül rendkívüli asszony, egy édesanya szülötte lesz de ugyanakkor olyan emberfölötti erővel rendelkezik, hogy áldást és békét tud hozni minden embernek. A kinyilatkoztatás a fokozatosan kibontakozó fejlődésnek megfelelően már az első örömhírben meghirdetett hősnek, Krisztusnak eljövetelével, tanításával, halálával, föltámadásával, s az ő birodalmának, az Egyháznak a megalapításával teljesedik be. 
Az emberiség a fejlődő teremtés része. Az Isten, minden fejlődésnek állandó külső és belső mozgatója, mindig megadta és megadja a fejlődést előbbre lendítő megismerést és jóakaratot azoknak az embereknek, akik szívüket, lelküket nyitva tartják sugallatai előtt. Azokat az embereket, akiket Isten ilyen üzeneteknek másokkal való közlésével is megbíz, prófétáknak nevezzük. Semmi adatunk nincsen arra vonatkozóan, hogy ilyen emberek csak Ábrahám korától, vagyis, nagyjából Krisztus születése előtti 1800. évtől lehettek. 
Ellenkezőleg, a Magyar Kurír 1970. évi 108/A és további számaiban ismerteti az ezzel kapcsolatos új fölfedezéseket és megállapításokat. Norbert Lachwin S. J. a római Biblikus Intézet professzora már régebben kimutatta értékes tanulmányában azt, hogy az Ószövetség előtt is voltak próféták, akik az emberiségnek az Isten üzenetét közvetítették. Maguk az Ószövetség könyvei is többször beszámolnak Ábrahám ivadékai közé nem tartozó prófétákról (Bálaám stb.), sőt Ábrahám kortársa, Melkizedek, az Ószövetség és Újszövetség könyveiben egyaránt a „fölséges Isten papja” néven szerepel. Teológusok arra is rámutatnak, hogy az Ószövetség első könyve, a Genezis, föltűnő keveset ír az Ábrahámot megelőző időkről. Ez nem kis részben oka volt annak a szemléletnek, hogy a hittudomány keveset foglalkozott az Ábrahám előtti idők emberének Istennel való kapcsolatával. Pedig, ha Isten végtelen irgalmából az ellene föllázadó Ádámmal és Évával tovább folytatta a bűnbeesés előtt megkezdett párbeszédét, sokkal inkább folytathatta és folytatta is azt az ős-szülők ivadékaival, akik nem személyes állásfoglalás következtében születtek az eredeti bűn állapotában. 
„Íme én küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Némelyeket majd ezek közül megöltök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, melyet kiontottak a földön az igaz Ábel vérétől …” – mondja Jézus (Máté 23, 34-35, v.ö.: Luk. 11, 49-51 és Luk. 7, 35 ). 
A mai régészeti leletek gazdagságának és a történeti kutatások eredményeinek birtokában is egyre világosabb, hogy az Ábrahám előtti emberiség több százezer évnyi története folyamán sem nélkülözte az isteni gondviselés jótéteményeit. A semita népeket megelőző nem semita kultúrák páratlan emlékei, tisztult erkölcsük, jogintézményeik, szellemi alkotásaik stb. olyan értékeket is mutatnak fel, amilyenekre Ábrahám ivadékai hosszú idő után, még a kinyilatkoztatás birtokában sem jutottak el. Világos, hogy az Ószövetséget megelőző időkkel kapcsolatban sokkal határozottabban kell beszélnünk az ősszövetség vagy alapszövetség koráról. Ennek alapító okmánya az Ádámnak és Évának adott ígéret, hogy utódaikból fog megszületni a Sátánt legyőző Szabadító. Tulajdonképpen tehát Ádám és Éva kiválasztott volt s így valamennyi utódai választottak voltak. Az Ábrahámot illető kiválasztás ehhez képest csak azt a pontosabb körülírást adta meg, hogy az ő utódaiból születik majd meg az az ivadék, akiben áldást nyer a Föld összes népe. Mikor ez az ivadék Jézus eljött, az emberi testvériség világos meghirdetésével és keresztáldozatával helyreállította az istengyermekség kezdeti állapotát elvben és lehetőségben minden ember számára. Az a diszkrimináció, melyet az Ószövetség könyvei sok helyen hirdetnek, lehet, hogy mélyebb teológiai vizsgálatok alapján a szentírók egyéniségének, a korszellemnek; irodalmi nemzeti stílusnak stb. sajátosságaiként értelmezhető, mert – és ez ide is vonatkoztatható – „kezdetben nem így volt”. A világ összegöngyölődésének (Teilhard szavaival élve), az egész emberiség összetartozásának, közös felelősségének egyre határozottabb megtapasztalása és átérzése korában biztos, hogy a hittudománynak is sokkal mélyebben kell foglalkoznia az őskinyilatkoztatással, az alapszövetség idejének vallásával. 

Így érik meg a helyzet arra, hogy ha liturgiánkba nemcsak újszövetségi részeket illesztünk be, akkor az ószövetségi ember imái mellett kellő tiszteletben és arányban majd megszólaltathatunk olyan ősi, Ábrahám kora előtti időkből, az ékírásos szövegekből kiolvasható imákat és történeteket is, melyek az állandóan gondviselő Isten kegyelméből már akkor az Újszövetség szellemében szóltak az Ég Urához vagy vele kapcsolatban. 

Kétségtelenül kitárult a Zsinat nyomán a teológia látóhatára és ez gondviselésszerűen akkor történt meg, amikor a fölmerülő problémák özöne és súlya csak ennek a távlatnak birtokában oldható meg. Elsősorban a Krisztushoz való hűség adja meg ezt a távlatot és szilárd alapot, akitől a mai világ is egyedül remélhet üdvösséget. Ehhez segít hozzá; ha korunk problémáit (melyek között a teológiai problémák állanak első helyen) világosan látjuk és azokról világosan beszélünk. 
Lachwin professzornak már említett tanulmánya az Ábrahám előtti népeknek Istennel való kapcsolatáról, új szempontokat ad régészeti leleteink értékeléséhez is. Ezért egyetemes vallástörténeti vonatkozásai miatt is nagyjelentőségű munka Kalicz Nándor könyve; az Agyagistenek, mely 1970-ben jelent meg a Corvina kiadásában Budapesten az ezzel a kötettel meginduló sorozatban. A munka az újkőkorszak kezdetén a Kárpát-medencében déli hatásokra kialakuló élelemtermelési kultúrák embereinek technikai, művészeti és vallás emlékeiről ad áttekintést gazdag képanyag- és térképmellékletekkel. Az időszámításunk kezdőpontja előtti 4-5 ezer évvel megjelennek hazánk területén a legelső földműves közösségek művészetének rendkívül értékes emlékei. Az élelemtermelés és állattenyésztés gondolatkörében élő Kőrös kultúranépe számára a szerző szerint „termékenység jelképe természetszerűleg a nő lett; mint az élet forrása, de nem minden nő, hanem az elvonatkoztatott gondolkodásnak megfelelően az általános, a mindenek fölött lévő nő, a nagy anya, a „Magna Mater”, aki mindennek a kezdete és vége, minden létező forrása, életet és halált magába foglaló istenanya” (14. 1.). Ha azonban figyelembe vesszük az Istennek Ádámmal és Évával, s rajtuk keresztül az egész emberiséggel kötött első, vagyis alapszövetségét, érthető, hogy az ősszülőktől nemzedékről nemzedékre tovább adott nagy Szabadító eljövetelére vonatkozó hitigazság állt mindenütt az ősműveltségű népek vallásos gondolatvilágának középpontjában (ezt igazolták hívő és ateista világtörténészek egyaránt és jó összefoglalást ad eredményeikről P. Schmidt nagy munkája). Ennek a Szabadítónak a képe pedig szorosan összefonódott az isteni ígéret alapján az ő édesanyja képével, aki ellenkezésben állt a sátánnal; tehát bizonyos isteni védettséget élvezett. Így aztán -az -életet adó, életet teremteni látszó anya, a Nagy Asszony ábrázolása egyben a rajta keresztül megjelenő és a gonosz hatalmakat megtörő Hős iránti Jövő reménység kifejezése, a Krisztus váró lelkiség tiszteletének tárgya is volt. Ennek egyik igen jelentős példájáról így ír Kalicz: 

„A hódmezővásárhelyi Kökénydombon találták a neolitikus vallási élet egyik jelentős alkotását is, egy oltárt, amely a neolitikus mitológiába is betekintést nyújt. A háromszögű kultusztárgyat három mezőben bekarcolt meandroid minta díszíti, kivéve a női nemi háromszögnek megfelelő háromszögű mezőt. Ebben a mezőben egy arc stilizált részlete figyelhető meg. Valószínű, hogy az oltár a szülő istennőt ábrázolja. Ebben az ábrázolásban nem az istennő alakjának a visszaadása volt a fontos, hanem az istennő cselekvése, tevékenysége, a misztikus folyamat ábrázolása. A háromszögű kultuszkép az istenanya és a születő istengyermek kapcsolatát demonstrálja, s minden bizonnyal megfelelő szertartások kapcsolódtak hozzá’ (40-41. 1.). A két szempont, a szerző társadalomtudományi megfogalmazása és az alapszövetségre épülő hittudományi szempont ugyanarra az eredményre jut az. Anya-tisztelet értelmezése és okainak földerítése során. Továbbmenően mindkét szempont bizonyítja azt is, hogy itt megjelenítésről, szimbolikus ábrázolásról van szó. Nem magát a szobrot „imádták” – erre különben is semmi bizonyíték sincs. Ezért helyesebb lett volna a könyvnek „Az Isten agyag-ábrázolásai” címet adni. Ezek a hat-hétezer évvel előtti emberek (s még, ki tudja, milyen ősi korok emberei is) hitük alapigazságait ábrázolták, mint tesszük ezt ma is tudásunk és művészi képességünk szerint, vallásos áhítatunk megjelenítése céljából. 
Kalicz Nándor könyve továbbmenően főbb vonásokkal ismerteti az alföldi vonaldíszes, a bükki, a tiszai kultúra jelentősebb régészeti leleteit és fontos következtetéseket is levon belőlük. Az ábrázolások bekarcolt vonásait és jeleit, azoknak bizonyos szabályossággal ismétlődő jellege miatt, szimbolikus, gondolatot kifejező írásnak véli, melynek – mint mondja – sajnos még nem sikerült az értelmét megfejteni. „A fölhasznált minta maga és az elrendezés hasonlósága ilyen nagy elterjedési területen kizárja azt, hogy csak véletlen legyen. Föltétlenül szimbolikus értelme volt” (33. l.). Aránylag későbbi korból, a bánsági kultúrából került elő több más lelettel együtt az erdélyi Alsótatárlakán három agyagtábla. (Ezekhez hasonlókat nagy számban talált és magyar s német nyelven is közzétett a múlt században Torma Zsófia.) „Ezek bemélyített díszítése olyan jeleket őrzött meg, melyek csaknem tökéletes párhuzamai Mezopotámiában fordulnak elő. A tatárlaki táblákon lévő úgynevezett piktografikus jelek fölvetik az európai neolitikus írás meglétét és ennek a területnek igen szoros kapcsolatát Mezopotámiával” (44. 1.). N. Vlassa, kolozsvári kutató, aki a táblákat megtalálta, úgy gondolja, hogy a jelek többsége Uruk ősi sumér város feltárásakor talált sumér agyagtáblák szám- és szótagjeleire emlékeztet. Ezt megerősítette a kérdés legismertebb szakértője, Ádam Falkenstein, a heidelbergi egyetem híres sumérológusa is. Angol kutatók a leletek korát C 14 módszerrel 1000-1500 évvel idősebbnek határozták meg, mint a régészeti módszerrel megállapított kb. ötezer év. „Harmatta János professzor megkísérelte értelmezni a tartariai táblák piktográfikus jeleit, felhasználva a sumér írás közvetítő szerepét” (I. m. 44: 1.) Makkay János megállapította, hogy „Tartaria két alsó rétegében olyan edénytöredékeket találtak, amelyek magyarországi újkőkorú csoportokból mint importtárgyak kerültek oda. A bükki csoportoknak Erdély két másik rendkívül fontos lelőhelyén is kerültek elő importált leletei: a már említett Tordoson és Erősdön … A bükki csoport területén találhatók Délkelet-Európában egyedül az obszidián lelőhelyek, Tokajban” (Magyar Tudomány, 1970. 1. 68. l.). 
Kalicz említett könyve hozza a kocsi legelső ábrázolását is Európában. Ezekhez hasonlókat nagy számban mutat be mind magyarországi múzeumok anyagából Fettich Nándor „Újabb adatok az őskori kocsihoz a Kárpát-medencében”(Studia Ethnographica 2. – Akadémiai kiadó, 1969.) c. legújabb tanulmányában. A különböző képeket, vonalakat ő is jelképes ábrázolásoknak tekinti. Ezek között sok olyan van, amelynek a temetési szertartáshoz és a hitvilághoz való kapcsolata nyilvánvaló, pl. a Föld-anya, a Föld-édesanya ábrázolása, aki könyöktől felfelé tartott széttárt kezekkel fogadja vissza a halottat, aki tőle indult el az életre. (Meglepő párhuzam a „porból lettél és visszatérsz a porba” isteni kijelentéssel, mely az ősszülőktől nyilván szintén továbbadódott.) Jelentős Kalicz ismételten visszatérő megállapítása: „Az is kitűnik a Kőrös-kultúra népének művészetéből, hogy az alkotások analógiái kétségtelenül délre vezetnek, egészen Anatóliáig és Mezopotámiáig … A Kőrös- kultúra népének figurális művészete azonban a Kárpát-medencét körülvevő területekhez képest meglepően gazdag volt” (I. m. 22-23. I). Ennek a kapcsolatnak a tudata meglepően régi és még az Anonymus előtti időkre nyúlik vissza. Ennek vizsgálata további külön tanulmányok tárgya.- Magyar kutatók régóta sem üres dicsekvésnek, hanem az egész emberiségnek a szolgálata szellemében végzik ilyen irányú munkáikat, nem kis eredménnyel. 
A Kárpát-medencéhez hasonlóan Mezopotámiában is megtalálható az Isten-anya ábrázolás a művészetben (a képzőművészetben és a költészetben egyaránt). En Ana, az Ana istennő Sumérban az életet adó, teremtő Isten, míg a földön megjelenő Isten az En Ki, a lélek Isten pedig az En Lil. (Sumérban az En jelentése: fenn, Ensi pedig: városfejedelem, fenség). Ezekhez viszonyítva más isteni jelenségek, tündérek (sumérul: dingirek) nem utalhatók minden további nélkül egyszerűen a politeista jelenségek körébe, szembeállítva őket Ábrahámnak, egy-két ezer évvel később kapott „monoteisztikus” hitével. „Hiszen a Szentháromságnak politeisztikus látszathoz hasonló megjelenési formája Ábrahámnak sem volt egyszerre érthető és mindmáig hittudományi elmélkedéseinknek is tárgya. Az alapkinyilatkoztatás áthagyományozott és isteni segítséggel óvott hitigazságait és erkölcsi parancsait őrző és tanító papjai iránt egyre nagyobb tiszteletünk és csodálatunk. Semmilyen faji megkülönböztetéssel sem beszennyezve őrizték az Istenanya és az Istengyermek iránti hitet, reményt és szeretetet a legkülönbözőbb népek körében, akiket ez az ősi hit és erkölcs egy családdá kapcsolt össze. Rendkívül nehezen lehetett látniok tisztán a Szentháromság kérdését; ez tény. Mégis a több isteni személy és más isteni küldöttek és jelenségek közepette sokan megőrizhették a Legfőbb Isten iránti hűségüket, amit Melkizedek esetében páratlan tisztelettel és elismeréssel dicsér mind az ószövetségi, mind az újszövetségi Szentírás. 
Milyen alapon vádolhatnánk meg az alapszövetség korának nemzedékeit – minden megkülönböztetés nélkül – sokistenimádással vagy bálványimádással? Az emberiség elszaporodásával az utóbbi évezredek folyamán föllépő háborúk során az istenfogalom sok helyen elnacionalizálódott és messze került az ősi, egyetemes testvériség és közös remény Istenétől. Teológusok ma már hangoztatják, hogy korunk egyik legfőbb feladata: ne egy faji, nemzeti gondolatvilág és irodalom fölfogásának és irodalmi műfajának szemszögéből nézzük az Ábrahám előtti korszak vallásos jelenségeit, emlékeit. Ha valahol, akkor itt szükséges legfőképp a hitigazságoknak a nemzeti mítoszból való kibontakozása. Meg kell fordítanunk a nézőpontot és az első, az alapszövetségből kiindulóan ezeknek az ősi egyetemes, általános nagy közös vallási igazságoknak a nyomait, emlékeit kell keresnünk és tisztáznunk a különböző társadalmi erőhatások árnyékolt szétválasztásával, ha helyes megvilágításban akarjuk látni az ősi korok emberének hitvilágát, emberi értékeit. Ennek a szemléletmódnak kiváló előfutára volt Paulus Hungarus (Magyar Pál), a bolognai egyetem egyházjogi tanára, majd 1216-ban rektora; később a domonkosrendiek magyarországi tartományfőnöke. Egyik munkájában, a Monita-ban többek között ezt a rendkívüli jelentőségű általános szempontot adja meg az ősi magyar mágus-vallás (ma idegen hatásra helytelenül többször „sámán-hitként” emlegetik) elbírálásához: „Nem vétkezik az, aki állati áldozatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás fényénél teszi: és ezt a régi magyarok papjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás a régiek Legfőbb Lényétől (Ente Supremo) ered, mert az Istennel azonosítandó.” (Vo.: Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció. Buenos Aires, 1969.). 

Az ősszülők utódai irányában a gondviselő Isten szeretetteljes gondoskodásának a nyomait és ennek a gondoskodásnak élő tudatát fedezhetjük föl, ha a protoevangélium alapján állva tekintünk szét az ősi korok emlékei közt. Megilletődve láthatjuk az őskori – alapvető vonásaiban egységes – vallás papjának hűségét sok esetben, amikor az alapszövetség isteni igazságait és az emberi közösségek egységének a tudatát egyaránt . szolgálta. Az Ábrahámmal kötött isteni szövetség nem szüntette meg az emberiség egyetemes kiválasztottságát és a testvériség, az egy családba való tartozás tényét, hanem az Ószövetség és annak népe éppen ezt volt hivatva részletbemenően szolgálni. Mikor a megígért Megszabadító, Jézus Krisztus elérkezett, ő maga jelentette ki, hogy minél magasabbra választott ki valakit az Isten, annál nagyobb alázattal kell annak szolgálnia őt: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és életét adja váltságul sokakért.” (Márk. 10, 45), … „nem jöttem, hogy e világot megítéljem, hanem hogy megmentsem.” (Ján. 12, 47) … „Én vagyok a jó Pásztor … és életemet adom a juhokért.” (Jón. 10, 15-15) stb. Az ószövetségi rituális papi szolgálatot nem ez a szellem jellemezte. Ez sokkal inkább a prófétai intézmény sajátja volt. Az utolsó előkészítő szakaszra Ábrahám ivadékai körében Jákob fia Lévi és ennek utódai, Áron leszármazottai kapták meg a papi tisztet. Ez a tisztség azonban eredeténél és lényegénél fogva közvetlenül csak Ábrahám törzsét volt hivatva előkészíteni a megígért Ivadék eljövetelére. Ez kitűnik abból a tényből is hogy az Ószövetség papjai Ábrahámban valamennyien adót fizettek Mélkizedeknek. Ezzel elismerték a neki való alárendeltségüket, a tőle való függésüket s így papságuk egy időre szóló – ideiglenes jellegét -, amint ezt a zsidókhoz írt levél részletesen kifejti. Az ószövetségi könyvek több helyen is meghirdetik egészen világosan, hogy a Messiás, Krisztus, a Megszabadító Melkizedek rendje szerint való pap lesz. 
Ezzel egyszersmind az is jelezve volt, hogy az ároni- papság bevégzi hivatását a Messiás megjelenésekor (Vö.: „a papság megváltozásával szükségképp megváltozik a törvény is” – Zsid. 7, 12 – és megfordítva is). 
Krisztussal Ábrahám törzse számára is a Melkizedek-rendi papság érvénye állt be és ez érvényes az egész világra, minden népre a világ végezetéig. Ilyen értelemben Krisztus a beteljesedés. Ugyanakkor a kezdet is, mert minden kegyelem Krisztus kegyelme. A Krisztus alapította Egyház az üdvösség egyedüli rendes eszköze és azért szükséges az üdvösséghez. Ebből ered a kettős kötelezettség: az egyes embereknek minden erejükből törekedniök kell Krisztus megismerésére és követésére, az Egyháznak pedig Krisztus hirdetésére az egész világot. 

1 2 >> Következő