kb. 21 perc olvasás
Ha leszáll az éj, csodaváros emelkedik ki hirtelen az óceánból az ég felé. Mintha tűzből épült volna. Vörös szikrák tengere ragyog fel a sötétségben és ezerszínű kristályokból álló templomok, paloták, kastélyok merész szökkenésű tornyainak körvonalait rajzolják az égbolt fekete hátterére. A levegőben arany pókhálók remegnek, összefonódnak a lángnyelvek alkotta áttetsző varázsképekkel. Elragadtatott pillantást vetnek saját szépségükre, amely visszatükröződik a vízben, azután egyszerre szertehullanak a semmibe. Mesebeli és megfoghatatlan ez a tűz, amely ég, lángol, ragyog, de mégsem fogy ki sohasem; kimondhatatlanul gyönyörű, amint lobogásával elkápráztatja a szemet és a szikraváros parázslatos képét vetíti az ég és a tenger puszta alapjára. Mintha rózsás hajnalpírból szőtt sátorbúra lengene felette. Képét – olvadt arany szeszélyes foltjaival keverve – visszaverik a játékos, hullámzó habok…
A tűz játéka csalóka képzeteket kelt: mintha ott, a mesekastélyok termeiben, a káprázatos lángbeli fénytanyákon halk, de büszkén zengő zene szólna, amelyet senki sem hallott még soha és sehol. Mintha e dallamfolyó hullámairól gondolatok röppennének fel, mint szárnyas csillagok – a világ legszebb gondolatai. Szent táncuk közben röpkén meg-megérintik egymást, majd időnkint mámoros ölelésben egyesülve új lángképeket, új gondolatokat szülnek erre az álomvilágra.
Mintha ott, a lágy homályban, az óceán rengő kebelében aranyfonalakból és virágokból szőtt csillagokból ácsolt óriási csodabölcső ringana, amelybe éjszakánkint a Nap tér nyugovóra.
*
Ha kivilágosodik a reggel, az ember közelebb kerül az élet valóságához. Nappal a tűzmese helyén csupán nagy, fehér épületek légies körvonalai látszanak.
Az óceán pihegésének ködében, amely összevegyül a város szürke, zavaros párájával, ezek az áttetsző, légies lepelbe burkolt fehér és könnyed építmények olyanok, mint a délibáb. Sejtelmesen remegnek, mintha megejtő ígéretekkel csalogatnák maguk felé távoli nézőiket. Mintha valami nagyon-nagyon szépet, valami nagyon-nagyon örömtelit ígérnének neki.
Távolabb a háttérben, köd és por felhőibe burkoltan, súlyosan állnak kőlábaikon a város nagy kockaházai. Mintha telhetetlen éhség, olthatatlan szomjúság morogna, hörögne, zakatolna ott. Ez az idegfeszítő lárma, amely egyformán megremegteti a lelkeket s a levegőt, egy acélhúrú óriás hangszer zengése, az Arany hatalmától lenyűgözött életerőknek ez a fájdalmas üvöltése, a Sárga Ördög eme csúfondáros és hideg füttyszava, ez az észbontó hangzavar elűzi, eltaszítja az embert arról a földdarabról, amelyet terméketlenné tesz és beszennyez a város bűzhödt teste. És a nép elindul az óceán partja felé, ahol azok a szép fehér épületek emelkednek, amelyek nyugtot és pihenést ígérnek neki.
Szorosan egymás mellett épültek annak a földnyelvnek a homokkőtalaján, amely kés módjára: hegyesen és mélyen fúródik bele a sötét vizekbe. Meleg és sárga ragyogással csillog a homok, amelynek bársonytalaján az építmények légies körvonalait mintha fehér selyemszálakból hímezték volna ki. Talán járt ott valaki a földnyelv legvégén, s mielőtt a hűs habokba merült, gazdag ruházatát szerteszórta maga körül.
Jó lenne közel menni és megérinteni e lágy, simogató tapintású szövedéket; jó lenne leheveredni pompás redőzetében, onnan bámulni a puszta messzeségbe, ahol fehér madarak szárnyalnak gyorsan, hangtalanul és a Nap tikkasztó sugárözönében tenger és égbolt összefolyik.
*
Úgy hívják ezt: Coney Island.
Hétfőnkint diadalmasan írják a város ujságjai:
„Tegnap 300 000 ember fordult meg Coney Islanden. 23 gyerek veszett el.”
…Soká kell menni, lármás utcák porában, majd villamossal végig Brooklynon és Long Islanden, amíg feltűnik az ember szeme előtt a ragyogó, káprázatos Coney Island. És mikor végre ott állsz a tűz városának kapuja előtt, elvakul a szemed. Százezernyi hidegfehéren izzó szikra táncol előtted s a sugárzó portenger láttára fejed szédülni kezd. Mintha lángoló tajték örvénylene forgószélként körülötted, pergésével elszédít és magába húz. E szilaj tűzijáték elkábítja és összepréseli elmédet, kiűz belőle minden önálló gondolatot, s az egyéniséget a tömeg részecskéjévé változtatja át. Akaratuktól megfosztott részegek botorkálnak ide-oda a sziporkázó tűzáradatban. Tompa-szürke köd tölti el lassan agyadat, amelyre szomjas várakozás ragadós leple borul. A káprázattól lenyűgözött tömeg fekete patakja beletorkollik a fény rendíthetetlenül sugárzó tavába, mintha az éjnek egyre szűkebbre fonódó korlátai elől keresne ottan menedéket.
Kis lámpácskák ontják mindenünnen szúrós és hideg fényüket. Minden póznához, minden falhoz tapad belőlük legalább egy; ablakrácsról és párkányról lógnak le; hosszú, egyenes sorokat alkotnak a villamosmegállóhelyek egymás mögé sorakozó oszlopain; minden tetőről ontják holt fényüket és apró, éles sugaraikkal elgyötrik az ember szemét. Mindenki vagy elveszetten hunyorog vagy bambán mosolyog a tömegben, amely lassan vonszolja magát tovább a földön, egy összecsomózódott vaslánc súlyos láncszemeihez hasonlóan…
Az embernek össze kell szednie az erejét, hogy magához tudjon térni ebben a tömkelegben, amelyet porig lenyűgöz a csodálkozás, de semmiféle elragadtatás, sem öröm nem lelkesít. Akinek pedig sikerült magához térnie, az rájön, hogy a lámpatüzek tengeréből áradó rideg és levetkőztető fény leleplezi a távoli, csalóka szépséget: sivár rútságnak mutatja közelről. A messzi mesevárosról most kiderül, hogy sietve összetákolt olcsó és fantáziátlan deszkatömkeleg – gyerekek mulatságára készült. Mintha egy kivénhedt tanítómester tehetségtelen műve lenne, aki retteg a pajkos gyermekektől és ilyen eszközökkel akarja a még játékos nebulókat engedelmességre, tisztelettudó viselkedésre bírni. Fehér építmények tucatjai, amelyek különböznek ugyan egymástól, de mégis egyformán torzak és egyiken sincs árnyéka sem a szépségnek. Deszkákból, gerendákból épült és gondatlanul gyalult felszínükre úgy mázolták oda a fehér festéket, hogy közelről úgy tetszik: ugyanabban a ragályos bőrbetegségben szenved mindegyik. Két halálosan unalmas, egyenes vonalban sorakoznak szorosan egymás mellé az alacsony oszlopsorok és magas tornyok légiói. A közömbösen sugárzó hideg fény sivárrá, faragatlanná vetkőztet mindent; a legkisebb zugot is betölti ez a fény, árnyék nincs sehol. Tágranyitott szájjal áll a sok bódé, mint megannyi bámész féleszű. Bensejükben pedig: párafelhő, sárgarézsípok s trombiták fülsértő vonítása, kintornanyikorgás és sötét emberi figurák, amelyek ide-oda ténferegnek, isznak, dohányoznak.
De emberi hangot nem lehet hallani. Az a hangfolyam, amelynek hullámai elárasztják a levegőt, az ívlámpák sziszegéséből, zenefoszlányokból, az orgonák fasípjainak szegényes dallamából, füttyökből, csengetésekből, motorlármából tevődik össze. Mintha óriási, túlfeszített, láthatatlan húrt pengetnének szakadatlanul és ebben a szüntelen lármában, amely pillanatnyi pihenést sem enged, az emberi hang legfeljebb félénk suttogásnak hallatszik. S közben mindenütt minden tolakodóan csillog-villog tovább, mesterséges fényével leleplezve önnön rútságát…
Az ember lelkét teljesen hatalmába keríti a vágy, élő tűz után, amely valóban lángol s piros virágokban ragyog, mert ez talán szabadulást nyujtana a tarka sivárság e börtönéből, ahol eltompul a fül és elvakul a szem… Milyen jó lenne tűzbevetni ezt az egész talmi és félbolond cifraságot, utána egy jót táncolni, nagyot kiáltani és énekelni az ezerszínű lángnyelvek szilaj játékának közepette. Hiszen ez nem más, mint egy roskadásig dús halotti tor, amelyet e pukkadásig felfújt üres pompa kimúlása felett kellene megülni…
Valóban sokszázezer foglya van ennek a városnak. Fekete legyek felhőjéhez hasonlóan tolonganak óriási terein, ahol egymás hegyén-hátán állnak a nagy fehér bódék. Nyüzsögnek az építmények összes termeiben. Várandós anyák önelégülten cipelik méhük terhét. Gyermekek keringenek ide-oda, szótlanul tátják a szájukat és elkáprázott szemük olyan izgatottan és komolyan tekint körül, hogy az emberben mélységes sajnálat ébred irántuk a látványért, amelyben gyönyörködnek: az ízetlen csúfságokért, melyeket szépségnek vélnek. A sok simára borotvált férfiarc olyan furcsán egyforma: mindegyik merev és mozdulatlan. A legtöbb férfi feleségét és gyerekeit is elhozta ide, s most úgy érzi, hogy családjának jótevője, hiszen a mindennapi kenyéren kívül nagyszerű mulatságban is részesíti őket. A gyermekeknek valóban tetszik ez a csillogó-villogó világ, de túlságosan komolyak ahhoz, semhogy nyiltan kimutassák érzelmeiket. Inkább összeszorítják keskeny ajkukat, összehúzzák a szemüket és szemöldökük ráncolásával jelzik, hogy ők olyan emberek, akiket mi sem tud csodálkozásra bírni. De érezni, hogy e felszínes nyugalom mögött, amellyel „érettségüket” akarják mutatni a világnak, feszült vágyakozás él, hogy kikóstolják a város minden élvezetét. A komoly férfiak fensőbbséges mosollyal leplezik szemük sóvárgó csillogását – és felülnek a villanyhajtotta körhinta falovainak s elefántjainak hátára; lábukat lóbálva izgatottan várják, hogy mikor indul útjára a szédítő gyönyöröket nyujtó hullámvasút; hurrázva emelkednek a magasba és nagyokat füttyentve száguldanak a mélybe. A gyomrokat felkavaró utazás befejeztével arcizmaikkal ismét illendő módon helyére huzigálják az arcbőrüket és újabb gyönyörűségek felkutatására indulnak…
Efféle gyönyörűség számtalan akad. Íme ez a magas acéltorony, amelynek csúcsán két hosszú, fehér hinta himbálózik; a hinták végén kalitkaszerű tákolmány függ, s a kalitkában – emberek. Amikor a hinta egyik vége súlyos lassúsággal az ég felé emelkedik – komollyá, szorongóvá válik a bennülők arca. Mindenki kerekre nyitja a szemét és néma izgalomban bámul a föld felé, amelytől egyre távolabb s távolabb kerül. De a hinta másik szárnyának kalitkájában, amely ugyanekkor aggodalmas óvatossággal ereszkedik lefelé – mosoly virágzik ki az emberek arcán és elégedett hangok hallhatók. Utóbbiakat leginkább macskakölykök nyivákolásához lehet hasonlítani, amelyet akkor hallatnak, amikor az ember lerakja őket a földre, miután előbb a nyakuk bőrénél fogva a levegőbe emelte.
Egy másik torony csúcsa körül merev rudakra pányvázott ladikok keringenek a légben, ismét másutt fémből készült műléghajók mozognak – általában mindenhol minden mozog, lobog, lármázik – csend, nyugalom sehol. Minden inog, nyög, recseg, szédületbe hozza az emberek agyát, s az önfeledt áldozatokat jóleső kimerültségbe taszítja a mozgásnak, fénynek és hangnak összevisszasága. A ragyogó szemek még jobban ragyognak az értéktelen deszkatenger csillogó fehér mázának hatása alatt, miközben az agyvelőkből lassan kiszivárog minden éltető vér. Az egész egyre sivárabb és sivárabb lesz; mintha egyre fokozódnék az emberek undora önmagukkal szemben. Mintha ez az undor a sok tízezer egyforma, sötét figurát nagyszabású össztáncba hajszolná és úgy sodorná tetszése szerint, mint a szél az utca porát vagy a tehetetlen felhőket, amelyek hol szétválnak, hol ismét összeütköznek ellenállhatatlan parancs szerint…
*
Az építmények belsejében is százféle szórakozás kínálkozik. De ezek gyakran komolyak és „nevelő” jellegűek. Például bemutatják az embereknek a Poklot a legkülönbözőbb, legkegyetlenebb kínzásaival együtt. Ezeknek a gyötrelmes rendszere mindenkit elér, ha megszegi a számára előírt szent törvényeket…
A Poklot papírmaséból csinálták és sötétvörös festékkel mázolták be. Mindent valami tűzálló anyaggal futtattak be, amelynek sűrű szaga az ember orrát csavarja. Undok mű ez a Pokol, még a legigénytelenebb ízlésű nézőben is visszatetszést kelt. Nagy barlangot ábrázol, teli összevisszahányt műkövekkel. Vöröses félhomály tölti be a barlangot. Az egyik kövön ül a Sátán. Vörös trikót hord és sovány, rozsdabarna képét fintorgatja. Kezét dörzsöli, mint az uzsorás, aki jó üzletet csinált. Valószínűleg unja már az üldögélést, a papírtrónus ropog és ingadozik alatta; lehet, hogy észre sem veszi ezt, hiszen egészen elmerült görbe lábának bámulásában. Az ördögök a szerencsétlen bűnösökkel foglalkoznak.
Itt egy kislány, aki éppen új kalapot vásárolt magának és boldog megelégedettséggel néz a tükörbe. De mögötte már két vézna ördög settenkedik, akik látható módon nagyon éhesek a prédára. Megragadják a hónaljánál fogva; rémülten kiált fel, de késő! Az ördögök simafalú vályúba gyömöszölik, amely egyenesen a Pokolbarlangba vezet. A barlangban persze több helyen ég a tűz. Igaz: a lángnyelvek piros papirosból vannak. Ideviszik az ördögök a kislányt tükrével és kalapjával együtt.
Amott egy kamasz, aki megivott egy pohár pálinkát – az ördögök már őt is tuszkolják a mű-tűzbe.
Szánalmas Pokol ez. Az ördögök kicsik és soványak. Nyilvánvaló, hogy nagyon kimeríti őket munkájuk, amely éppen olyan egyhangú, mint amilyen eredménytelen. Ezért nem is nagyon törődnek tovább a bűnösökkel, miután a máglyára vetették őket. Láttukra az embernek kedve lenne odakiáltani nekik:
– Elég volt ebből a butaságból! Csapjátok oda az egészet, fiúk!
Egy másik fülkében fiatal lány látható, amint néhány bankjegyet csen ki egy férfi tárcájából, de az ördögök abban a minutumban már el is bánnak vele a Sátán nagy örömére, aki valóságos táncot lejt körülötte és olyan „ördögi gúnykacajba” tör ki, hogy az ember megundorodik tőle. Az ördögök dühös pillantásokat vetnek a Sátánra, akinek úri dolga van az övékéhez képest és mérgükben a papiroslángok közé taszigálnak mindenkit, aki akár szerepe szerint, akár véletlenül a közelükbe kerül…
A közönség hallgatagon s komolyan figyeli ezeket a szörnyűségeket. A teremben félhomály honol. Egy holdvilágképű fiatalember, akinek göndör haja, bő kabátja és olajos, mély hangja van, kezével mutogatva magyarázza kikiáltó módjára a látnivalókat.
Kifejti, hogy aki nem akar a pirostrikós, karikalábú Sátánnak áldozatául esni, annak az egyház áldása nélkül tilos lányokkal csókolóznia, különben ezek a lányok prostituálttá válhatnak; az egyház engedélye egyébként azért is szükséges, mert különben a fiatalok csókjaiból kislányok és kisfiúk születhetnek; a prostituáltaknak tilos pénzt kilopni vendégük tárcájából; végül mindenkinek tilos bort vagy hasonló más italt inni, amely alkalmas a szenvedélyek felkeltésére; kocsma helyett a templom látogatandó, utóbbi hasznosabb a lélek számára, azonkívül olcsóbb is…
A fiatalember nyilván maga sem hisz el egy betűt sem abból a prédikációból, amelyet parancsra ledarál.
A vétkes emberiség épülésére szolgáló szónoklat hallatára az ember szeretne felkiáltani:
– Uraim! Ha azt akarják, hogy az emberek lelke csakugyan megtisztuljon, akár ricinus-kúra segítségével is, akkor az erkölcsprédikátorokat jobban kell megfizetni.
A rémes história betetőzéséül émelyítően gyönyörű angyal bukkan fel az egyik zugból. Kifeszített dróton siklik a levegőben; fogai között fakürtöt tart, amelyet aranypapírral burkoltak be. A Sátán az angyal láttára eltűnik a Pokol mélyében – hirtelenül, mint a csuka a tóban; minden mozgásba jön, recseg és ropog; a papirossziklák össze-vissza hengerednek a helyükről; az ördögök boldogok, hogy abbahagyhatják a munkát és mehetnek pihenni, a függöny legördül. A közönség összeszedelőzködik és kitódul. Vannak, akik mosolyogni mernek, de a legtöbben komoly arckifejezéssel gondolataikba merülnek. Talán ilyesmi jár a fejükben:
„Ha a pokolban ilyen undorító az élet, akkor nem érdemes bűnözni.”
Tovább kígyózik a tömeg. A következő bódéban „A túlvilág” látható. Tekintélyes intézmény ez, szintén papírmaséból: visszataszító, kriptaszerű szobáiban értelem nélkül tengenek-lengenek a halottak feltűnően ízléstelenül öltözött lelkei. Szemezni szabad velük, de csipkedni őket tilos! Rémesen unatkozhatnak földalatti labirintusuknak durva falai között és hideg pincéik állandó, dohos léghuzata sem lehet kellemes számukra. A túlvilági lelkek közül néhány csúnyán köhécsel, mások bagót rágnak és sárgákat köpnek a földre; egy magános lélek az egyik sarokban a falhoz dőlve szivarozik…
Ha elhaladsz előttük, fénytelen pillantással bámulnak az arcodba, görcsösen összeszorítják ajkukat és fagyoskodva rejtik kezüket túlvilági rongyaik közé. A szegény lelkek – fáznak és látnivaló, hogy egyiket-másikat reuma gyötri. A közönség szótlanul bámulja őket és miközben a dohos levegőt szívja, saját mélabús unalmát nyujtja táplálékul nekik, amely kiolt minden gondolatot, mint amikor nedves, mocskos rongyot dobnak az alig pislákoló parázsra…
A következő bódéban „A vízözön”-t mutatják be, amely annakidején tudvalévően az emberek vétkeinek megtorlására zúdult a világra…
Ebben a városban minden látványosságnak ugyanaz a célja: megmutatni az embereknek, hogyan és miként fizetnek majd bűneikért haláluk után; megtanítani őket arra, hogy jámbor és törvénytisztelő életet éljenek ezen a földön…
Mindenünnen ezt harsogják feléd:
– Tilos!
Ugyanis a közönség túlnyomó többsége – dolgozókból áll…
*
Csakhogy pénzre szükség van és a pénzt valahogyan meg kell keresni. Ezért a fény városának eldugott zugaiban, mint mindenhol a földön, a kicsapongás megvetően kikacagja az álszenteskedést és a hazugságot. Persze, ez a titkos élvezet is olcsó és sivár, hiszen a „nép”-nek szól. Jól kifizetődő vállalkozást csináltak belőle, amely a munkás zsebéből kiszippantja bérét. Az arany utáni sóvárgásnak ez a megnyilvánulása háromszorosan visszataszító és undok a fényes sivárságnak ebben a mocsarában…
És a nép örül a bűnnek…
…Dús patakban ömlik a két szikrázva ragyogó házsor között, s a házak éhes torokkal nyelik el az embereket. Jobbról az örök kárhozat borzalmai rémítgetik őket:
– Ne bűnözzél! Veszélyes!
Balról, a tágas táncteremben, ahol lassan keringenek a nők, mintha minden azt suttogná:
– Bűnözzél csak! Jólesik!
S a szegény halandó, akit elvakít a tűzáradat, megejt az olcsó pompa, s részeggé tesz a hangzavar, önmagát kínozva és mégis szívesen lejti a lassú táncot: hol balra – a bűnhöz, hol jobbra – ahonnan feloldozást prédikálnak neki.
Ez az akaratnélküli tántorgás letöri és kimeríti; de egyformán hasznos az erkölcs kufárai és a mámor árusai számára.
Így rendezték be az életet: hat napon át dolgozzon a nép, a hetediken pedig bűnözzön és fizessen bűneiért, majd gyónjon meg és fizessen a gyónásért – úgy-e, milyen egyszerű az egész?!
*
Sziszegnek az ívlámpák, mintha százezer kígyót ingereltek volna fel egyszerre. A zümmögő embersokaság pedig, mint a légyrajok, lassan, leverten, gépiesen mozogva, belé-beléakad a bódék és építmények csillogó, finom pókhálóiba. A fény városának látogatói sietség nélkül, borotvált arcukon a mosoly nyoma nélkül, lustán elidőznek a hívogató kapuk előtt, betérnek, sokáig álldogálnak a vadállatok ketrecei előtt, rágják a bagót, köpnek egyet.
Az egyik óriási ketrecben egy férfi pisztolylövésekkel és vékony ostorának kíméletlen ütéseivel bengáli tigriseket hajszol. A pompás fenevadakat megőrjíti a félelem, vakok a tűztől, süketek a lövések s a zene lármájától, eszüket vesztve ugrándoznak, üvöltenek, fújnak rácsaik mögött; zöld szemük csillog-villog; ajkuk remeg; éles agyaraikat mutogatják és karmokkal ékes lábaikkal tehetetlenül kapálják a levegőt. De kínzójuk egyenesen a szemük közé lő… a fájdalom, a vaktöltések ijesztő csattanásai, a korbács metsző csapásai újra meg újra a ketrec sarkába taszítják az izmos és hajlékony testű bestiákat. Remeg az elkeseredéstől, hörög a fájdalomtól, fogát vicsorgatja a megaláztatástól a dzsungel rab vadja. Majd egy pillanatra csendesen meghúzódik a sarokban és tébolyodott szemmel néz, óriáskígyóhoz hasonló farkát idegesen csóválja…
A kemény izmok a rugalmas testet szinte gombóccá gyúrják. A tigrisek feszülten remegve lesik a pillanatot, hogy a légbe repíthessék gazdájukat, a korbácsos ember húsába fúrhassák karmaikat, szétszaggassák, megsemmisítsék ellenségüket…
A hátsólábak acélrugók módjára feszülnek, a nyakak kinyúlnak, a zöld szembogarakban a mámor vérvörös szikrái csillognak.
És a ketrecrács mögül az egyforma sárga arcokból hidegen várakozó, fénytelen, de szúró pillantások fúródnak beléjük. Mintha egyetlen nagy réztányér lenne ez a sok sárga arc…
Iszonyatos a halálos mozdulatlanság, amelyben a tömeg vár, vár és vért kíván látni, de nem bosszúvágyból, csak kíváncsiságból, mint az olyan fenevad, amelyet már réges-régen megszelídítettek.
A tigris behúzza fejét a válla közé, fájdalmasan tágranyitja szemét és lágyan hullámzó testtel hátrál, mintha jégeső verte volna végig a bőrét, s oltotta volna ki bosszúvágyának tüzét.
Az állatszelidítő pedig tovább lő és csattogtatja ostorát. Ordít mint az őrült, rikkantásaiba igyekszik rejteni nyilvánvaló rettegését a fenevadtól, s szolgai aggodalmát, hogy nem szolgálja ki elég jól a közönséget. Ez pedig feszülten lesi a bestia végzetes ugrását. Lesi és nem is tudja, hogy az ősi ösztön ébredt fel és liheg benne is: a harc ösztöne, amely kéjesen megremegteti, amikor két élő test halálos küzdelemben összefonódik előtte, vér freccsen, a ketrec padozatára párolgó emberi húscafatok repülnek, jajkiáltás és halálhörgés száll a magasba…
De e seregletet már annyira átitatta a különböző tilalmak és gátlások mérge, hogy ugyanakkor, amikor szomjazik a vérre, fél is tőle. Szeretné is, meg nem is, s ez az önnönmagában vívott sötét küzdelem sajátos élvezetet nyujt neki: az életnek, a létnek tudatát…
A korbácsos ember valamennyi fenevadat megfélemlítette. A tigrisek lágy kúszással visszahúzódtak valahová a ketrec mélyébe, ő pedig verejtékben fürdik ugyan, de boldog, hogy ma ismét sikerült életben maradnia. Mosollyal leplezi vértelen ajkának remegését. Mélyen meghajol a sárgarézarcú tömeg előtt, mintha bálványt imádna.
S a tömeg üvölt, tapsol, majd sötét foszlányokká szakadozik szét és darabjai felszívódnak a környező sivárság mocsarában…
Kiélvezvén az ember küzdelmét a fenevadakkal, a sereglet elindul, hogy újabb mulatságot keressen magának. Íme – a cirkusz! A kerek aréna közepén valaki hosszú lábával két gyereket hajigál a levegőbe. A gyerekek úgy röpködnek felette, mint fehér galambpár, amelynek levágták a szárnyát. Néha lecsúsznak az artista lábáról, lepottyannak a földre és ilyenkor ijedten pillantanak apjuk elcsavart fejére, véraláfutásos arcára, vagy az igazgatóra – és ismét felszökkennek a levegőbe. A porond körül összegyűlt tömeg szuszog és bámul. Ha a gyerek lehuppan a földre, az arcok megélénkülnek, mint amikor szellő borzolja könnyedén a zavaros tócsa szunnyadó vizét.
Jólesik a részeg ember látványa is, aki borvörös képével járna, de nem tud, csak tántorog, dalol, rikkant és boldog, hogy – íme – részeg, amit minden valamirevaló ember őszintén irigyel tőle…
Harsog a zene és darabokra hasogatja a levegőt. A zenekar tizedrangú, a zenészek fáradtak, a fúvóshangszerekből botladozva törnek elő a hangok, mintha mind sánták lennének. Tiszta dallamról szó sincs; mintha egy egyenes vonalat cikk-cakkosra tördeltek volna szét, úgy lökdösik egymást, botladoznak, tántorognak a zene szólamai. S a képzeletnek úgy tűnik, mintha minden egyes hang különös módon egy-egy taglejtés lenne, egy-egy emberi fintor: torz száj, kifordult szem, kitágult orrlyuk, hosszú fehér fül. A karmester, akire rá sem pillantanak a zenészek, kis pálcájával a fejük felett hadonászik, mintegy elkapdossa és feldobja a levegőbe e torz hangokat. Azok összegubancolódnak egymással, ebből áll a zene, amelytől még a mindenhez hozzászokott cirkuszlovak is ijedten hátrálnak és idegesen rázogatják hegyes fülüket, mintha meg akarnának szabadulni egynéhány rezes hangtól, amely beléjük bújt…
Különös fantáziákat szül ez a zene, amely még a legszerencsétlenebb rabszolgákat sem tudná vidámságra hangolni. Jó lenne kicsavarni a muzsikus kezéből a legnagyobb réztrombitát és teljes tüdőből olyan hosszas és rettentő erősen belefújni, hogy az iszonytató harsonahangtól űzve, mindenki szerteszaladjon e sivár fegyházból!…
A zenekartól nem messze medveketrec. Az egyik hatalmas, sötétbarna állat a ketrec közepén álldogál és ütemesen csóválva fejét, pislog ravasz szemecskéjével. Valószínűleg ezt gondolja:
„Ennek csak úgy van értelme, ha szándékosan azért csinálják, hogy mindenkit vakká, süketté és szerencsétlenné tegyenek. Ha ez így van, magam is elismerem, hogy a cél szentesíti az eszközt… De ha az emberek csakugyan azt gondolják, hogy ami itt történik, az szórakoztató, akkor soha többé nem hiszek a józan eszükben!”
Két másik medve szemközt ül egymással, mintha sakkozna. Egy negyedik gondterhelten gereblyézgeti a szalmát a ketrec egyik sarkában, miközben fekete karmai végig-végigpengetik néha a rácsozatot. Az ötödik mozdulatlan pofáján csalódottság ül; nyilvánvaló, hogy mit sem remél ettől az élettől és aludni szeretne…
A vadállatok élénk érdeklődést keltenek, az emberek vizenyős pillantása megtapad rajtuk. Mintha valami régen elfelejtett élményt keresnének az oroszlánok s párducok gyönyörű testének szabad és erőteljes mozgásában. Kísérleteznek. A rácsok között átdugott botokkal némán bökdösik a fenevadak hasát, oldalát. Várják: mi lesz?
Azok a bestiák pedig, amelyek még nem ismerik az emberi jellemet, megdühödnek, mancsaikkal a ketrec falát döngetik, tágra tátják a torkukat, üvöltenek. Ez – tetszik. A nézők biztonságban érzik magukat a rettentő csapásoktól, tudják, hogy nem kerülhetnek veszélybe, nyugodtan tekintenek az acélfalon túl szikrázó, véraláfutotta szemekbe és elégedetten mosolyognak. De a legtöbb vad oda sem ügyel az emberekre. Ha botütés vagy köpés éri őket, lassan feltápászkodnak és pillantást sem vetve a bántalmazóra, elhúzódnak a ketrec egyik távoli sarkába. A félhomályban mozdulatlanul hevernek az izmos, pompás oroszlánok, tigrisek, párducok és leopárdok – az emberek iránti megvetés zöld lángja tör elő kerek szembogarukból.
A nézők pedig mégegyszer rájuk tekintenek, majd tovább indulnak, mondván:
– Unalmas dögök…
*
Valamelyik bódé sötét, tátott torkú, félköralakúan kiképzett bejáratában kétségbeesett buzgalommal játszik a zenekar. Előtte széktámlák egymás mellett, mintha fogsor lenne. A székek s a zenészek között asztal, az asztalon láncocskával kipányvázott két majom: anya és gyermeke. A kismajom szorosan anyja kebléhez simul és hosszú, vékony kezének ujjacskáival a hátába fogózkodik; az anya egyik kezével erőteljesen magához szorítja, másik kezét védelmezően maga elé tartja, s ennek a kéznek az ujjai egyenlőtlenül görbülnek, készen arra, hogy karmoljanak vagy üssenek. Az anya szeme feszülten kitágul; tehetetlen kétségbeesés, marcangoló fájdalom olvasható benne; várja az elháríthatatlan bántalmakat, a gonoszság kínzó megnyilvánulásait. A gyerek pofácskáját odalapítja anyja melléhez és jeges rettegéssel a szemében, ferdén néz az emberekre. Meglátszik rajta, hogy életének első napjától fogva és azóta is állandóan át- meg átitatja a félelem. Az anya fehér fogacskáival vicsorog, egyik kezével pillanatra sem engedi el magzatát, a másikkal meg szünet nélkül igyekszik elhárítani a nézőknek feléje böködő sétapálcáit és ernyőit. A nézők élvezik fájdalmát.
Sokan vannak a nézők. E fehérbőrű vadak fekete kemény- vagy tollas puhakalapot hordanak a fejükön és remekül mulatnak azon, hogy az anyamajom milyen ügyesen próbálja megvédeni gyermekét a kis testének szánt ütésektől.
Az állat gyorsan forgolódik ide-oda a kerek asztallapon, amely alig nagyobb, mint egy jókora tál. Az anyamajom minden pillanatban abban a veszélyben forog, hogy kínzóinak lába elé hull. Fáradhatatlanul lök vissza mindent, ami kicsinyéhez érhetne. De néha mégsem sikerül egy ütést kivédenie s ilyenkor panaszosan felnyög. Kezecskéje úgy jár, mint a cséphadaró, de a nézők túlságosan sokan vannak és mindegyik ütni akar, vagy a majom farkát, a nyakához fűzött láncot akarja kezébe keríteni. És a kis állat néha kudarcot vall. Ilyenkor szeme panaszosan csillog, szája körül a gond s a fájdalom ráncocskái láthatók.
A gyerek keze most görcsösen markolja anyja mellét, olyan erővel, hogy ujjacskái csaknem teljesen eltűnnek anyja bőrének finom szőrzetében. Szeme mereven az emberi arcok sárga foltjaira szegeződik; a tompa pillantásokba fúródik, amelyekből rettegése egy kis élénkséget csihol ki…
Néha valamelyik zenész a majom felé fordítja ostoba rézhangszerének torkát és nyakonönti recsegő hangjával – az állat összehúzza magát, fogait mutogatja és szinte szúr a pillantása, ahogy visszanéz.
A közönség mulat és helyeslően bólogat a zenész felé, aki örül a sikerének és néhány perc mulva megismétli mutatványát.
Nők is vannak a nézők között; valószínűleg anyák is. De senki sem emel szót a gonosz mulatság ellen. Mindenki meg van elégedve…
Néhány szempár szinte pattanásig megfeszül, amint elmerül az anya bánatának s a gyerek rettegésének szemléletébe.
A zenekarral egysorban – elefántketrec Fényes kobakú, kopaszodó, élemedett úr sétál benne. Néha kidugja orrmányát a rácsok között és fejét ingatva komoly pillantást vet a nézőkre. Talán ez jár a derék és értelmes állat fejében:
– Persze, persze… az unalom piszkos szele hordta ide ezt a söpredéket, amely a legszentebb dolgok felett is gúnyolódni merészel. Már hallottam hírüket az öreg elefántoktól. Sajnálom ezt a szegény kis majmot… Azt is hallottam, hogy az emberek, mint a sakálok meg a hiénák, időnkint egymást is marcangolják. De ez már nem segít a majmocskán, bizony nem segít rajta semmit!
…Nézzétek ezt a két szempárt! Az egyikben az anya fájdalma tükröződik, aki nem tudja megvédeni a kicsinyét; a másikban kitéphetetlenül gyökeret vert a mélységes, jeges iszony az embertől. És nézzétek ugyanakkor ezt a népséget, amely élvezni tudja két élőlény gyötrelmeit. Az ember szeretne a majomhoz fordulni és mentegetőzni:
– Állat, te! Bocsáss meg nekik! Majd megjavulnak…
Balga ötlet! Hasztalan! Van anya, aki megbocsáthatná gyermekének megkínzását? Ilyen, azt hiszem, a kutyák között sem akad…
Talán a disznók között…
*
Igen…
Íme – ha leszáll az éj – az Óceánon hirtelen csodaváros gyullad ki. Mintha tűzből épült volna. Ég, lángol az éjszakai égbolton, de nem enyészik el soha.
A vizek ragyogva tükrözik vissza szépségét.
Légies épületeinek csillogó pókhálójában szürke, fénytelen tekintetű emberek tízezrei bolyonganak, mint tetvek a koldus rongyainak ráncai között.
Irígyek, gonoszak – leplezetlenül megmutatják visszataszító énjüket, ravasz kis eszük felszínességét, telhetetlen kapzsiságukat. A gyilkos tűz hideg fénye meztelenre vetkőzteti butaságukat és diadalmas sugarai mit sem hagynak leplezetlenül körülöttük…
De hiába – gondosan elvették a látásukat és ezek a szerencsétlenek boldogan isszák a nyomorult méregitalt, amely gyógyíthatatlan beteggé teszi a lelküket.
Lassan kering fáradt táncában ez a tömeg, amelynek lehellete – a sírboltok dohos szele…
Egyetlen jó van a sivárság városában – az ember egész életére teleszívhatja magát gyűlölettel a butaság ellen…
(1906.)
Fordította dr. Kovács György