kb. 20 perc olvasás
Az interjúban kitértünk arra is,
- miért tekinti az egzisztenciális pszichológia a szorongást az emberi lét természetes részének,
- miért ad valódi súlyt az életnek a végesség tudata,
- hogyan vezethetnek a krízisek mélyebb önismerethez, milyen szerepe van a szabadságnak és a felelősségnek az önmagunkká válásban,
- valamint miért lehet különösen aktuális ez a szemlélet a 21. században.
Közel ezer oldalon írta meg az egzisztenciális pszichológia történetét és alkalmazási lehetőségeit. Amikor nekilátott ennek a monumentális vállalkozásnak, mi volt a legfontosabb célja: a szakma számára alkotni egy átfogó alapművet, vagy azoknak az olvasóknak is kapaszkodót adni, akik szeretnék jobban megérteni önmagukat és az emberi lét alapvető kérdéseit?
Valójában mindkettő. Ezért is igyekeztem egyensúlyt teremteni a szakmaiság és a közérthetőség között. Az egzisztenciális gondolkodás számos szerzőnél rendkívül összetett nyelven jelenik meg, elég csak Heidegger műveire gondolni. Az egyik legnagyobb kihívás pedig éppen az volt, hogy mindezt úgy tudjam átadni, hogy azok is profitálhassanak belőle, akik nem töltöttek éveket ezeknek a nehéz műveknek a tanulmányozásával. Ebben nagy segítséget jelentett, hogy oktatóként dolgozom. Egy oktató feladata ugyanis nem az, hogy összezavarja a hallgatóit, hanem hogy segítsen nekik eligazodni a sokszor rendkívül terjedelmes és szövevényes tudományos irodalomban.
Két könyvének terjedelme és az egzisztenciális pszichológia sokszínű hagyománya is jelzi, hogy erről nem könnyű röviden beszélni. Hogyan fogalmazná meg mégis egy laikus számára, mi az egzisztenciális pszichológia lényege?
Legegyszerűbben akkor érthető meg, ha azt nézzük, milyen alapvető emberi problémákat vizsgál, és milyen módon közelít hozzájuk. Az egzisztenciális pszichológia az emberi létezés alapvető kérdéseivel foglalkozik, például a születéssel, a halállal, a szabadsággal, a felelősséggel, a hitelességgel, az önmagunkká válással, az elszigeteltséggel, a másokhoz való kapcsolódással, az élet értelmével, a szenvedéssel, a transzcendenciával és az alkotással. A legtöbb ember ezekkel a kérdésekkel akkor kezd el igazán foglalkozni, amikor valamilyen életválság vagy kritikus élethelyzet kizökkenti a hétköznapok megszokott rendjéből.
Az imént több olyan fogalmat is említett, például a halált és az elszigeteltséget, amelyek az emberi lét legnehezebb tapasztalatai közé tartoznak. Miért éppen ezek segíthetnek közelebb kerülni önmagunk megértéséhez?
Az ember többnyire belemerül a hétköznapok világába, a megszokott létértelmezésekbe, a kész válaszokba és a mindennapi teendőkbe. Amikor ezek kérdésessé válnak, az ember kiszakad a mindennapok természetes sodrásából, és elkerülhetetlenné válik feltenni a kérdést, mi végre is van ezen a Földön.
Az egzisztenciális pszichológia ezért a nehéz élettapasztalatokat, például a végességet, az idő múlását vagy a szorongást, az emberi lét elkerülhetetlen és meghatározó tapasztalatainak tekinti. Ezeket nem lehet kiiktatni az életből.
Nincs élet végesség nélkül, és nincs élet szorongás nélkül, miközben ezek a tapasztalatok késztetnek bennünket a leginkább arra, hogy túllépjünk a konformitáson, és megpróbáljunk saját, személyes viszonyt kialakítani az élethez.
Ehhez képest a modern társadalom mindent megtesz azért, hogy ne kelljen szembenéznünk az elmúlással. Az egzisztenciális pszichológia szerint miért ennyire meghatározó a halál tudata az ember életében?
Ha a halál tapasztalata nem létezne, lehet, hogy emberi tudat sem volna. De az eléggé valószínű, hogy a filozófia, a művészet és a vallás nem létezne. Van egy modern pszichológiai irányzat, amely kapcsolódik az egzisztencializmushoz: ez a terrormenedzsment-elmélet. Azt állítja, hogy olyan kulturális jelenségek, mint a vallás, a mitológia, a tudomány vagy a művészet részben azért jöttek létre, hogy segítsenek megbirkózni az egzisztenciális kihívásokkal. Segítenek elviselni az elmúlás és a végesség tudatát, miközben lehetővé teszik, hogy ennek ismeretében is jelentésteli életet éljünk. Mindez azért is fontos, mert éppen a végesség tanít meg bennünket igazán élni. A halállal és a végességgel nem valamilyen morbid érdeklődés miatt foglalkozunk sokat. Éppen ellenkezőleg, az élet miatt. Az életet akkor tudjuk igazán tartalmasan és jelentéstelien megélni, ha tudatosítjuk a saját végességünket. Ez ad valódi súlyt az életnek.
Az előbb már szó volt arról, hogy az emberek gyakran egy betegség, egy súlyos krízis vagy egy szeretett ember elvesztése után kezdenek el igazán foglalkozni az élet nagy kérdéseivel. De miért van ez? Miért éppen ezek a nehéz tapasztalatok indítják el az embert az önismeret és az egzisztenciális kérdések felé?
Azért, mert ezek azok a tapasztalatok, amelyek nem engedik, hogy feloldódjunk a konformitásban és a hétköznapiságban. Ilyen helyzetekben a megszokott válaszok egyszerűen elégtelenné válnak. Ekkor szembesülünk azzal, hogy a közhelyes magyarázatok és a megszokott létezésmódok sokszor tartalmatlanok, üresek és személytelenek. Arra ösztönöznek bennünket, hogy keresni kezdjünk.
Sokszor nem is az a legfontosabb, hogy azonnal megtaláljuk a választ, sokkal inkább az, hogy elinduljunk egy úton, és fokozatosan megszabaduljunk a konvencionális mintáktól.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy innentől kezdve folyamatosan valamiféle megvilágosodott állapotban élünk. Inkább azt, hogy kialakul bennünk egy újfajta érzékenység és nyitottság az egzisztenciális kérdések iránt.
„A pszichoterápia sem létezhet a művészet nyelve nélkül”
Az egzisztenciális pszichológia mélyen gyökerezik olyan filozófusok gondolkodásában, mint például Kierkegaard, Nietzsche, Heidegger vagy Sartre. A könyveiben az ő nézeteiket és filozófiai örökségüket is részletesen bemutatja. Elengedhetetlen az ismeretük az irányzat megértéséhez?
Megoszlanak erről a vélemények még az egzisztenciális pszichológia képviselői között is. A néhány éve elhunyt, kínai származású kanadai terapeuta, Paul Wong az úgynevezett egzisztenciális pozitív pszichológia egyik legismertebb képviselője volt. Úgy gondolta, hogy az egzisztenciális kérdésekkel inkább a modern pozitív pszichológia eszközeivel érdemes foglalkozni. Szerinte az a filozófiai örökség, amelyet az egzisztenciális irányzat több mint egy évszázada árnyékként magával hordoz, sokszor inkább akadályozza a gyakorlati, kézzelfogható megoldások megtalálását. Ezzel szemben az olyan szerzők, mint Irvin D. Yalom, úgy vélik, hogy vannak élethelyzetek, amikor a filozófusok több kapaszkodót tudnak adni, mint az empirikus kutatásokra építő pszichológia. Yalom gyakran hivatkozik például Epikurosz halállal kapcsolatos gondolataira, amelyeket rendszeresen megosztott a pácienseivel. Soha nem állította, hogy ezek önmagukban minden helyzetre megoldást jelentenek, mégis sokszor azt tapasztalta, hogy segítettek új nézőpontból tekinteni a halálra és a szorongásra. Nincs tehát egyetértés ebben a kérdésben. Vannak, akik szerint az egzisztenciális pszichológia a filozófiai gyökerei nélkül nem érthető meg igazán, mások szerint a filozófiai háttér ismerete hasznos, de nem feltétele annak, hogy valaki ebből a szemléletből segítséget kapjon.
Yalom éppen azzal tette közérthetőbbé az egzisztenciális gondolkodást, hogy szépirodalmi igényességgel megírt regényekbe ágyazta, ellensúlyozva a legtöbb filozófiai mű nehéz nyelvezetét. Innen adódik a kérdés. A közösségi média rövid üzeneteihez és néhány perces videóihoz szokott ember képes még végigolvasni és befogadni mondjuk Kierkegaardot vagy Heideggert? Vagy az egzisztenciális pszichológiának ma már szükségszerűen új nyelvet kell találnia?
Yalom azért kivételes szerző, mert úgy tudta közérthetővé tenni és sok emberhez eljuttatni az egzisztenciális gondolkodást, hogy közben megőrizte annak mélységét. Erre az irodalom kiváló eszköz. Az egzisztenciális szerzők eleve a filozófia, a pszichológia és az irodalom határterületén mozognak. Példaként említhetőek Sartre vagy Camus művei. Olvasásuk közben sokszor azt sem könnyű eldönteni, hogy filozófiát, szépirodalmat vagy pszichológiát tartunk a kezünkben. Ennek az az oka, hogy mindegyik megközelítés ugyanarra törekszik, mégpedig arra, hogy mélyebben megértse és megvilágítsa az emberi létezést, csak éppen eltérő eszközökkel. A pszichoterápia sem létezhet a művészet nyelve nélkül. A terapeuta nem pusztán tudományos magyarázatokkal segíti a pácienst abban, hogy jobban megértse önmagát. Gyakran metaforákat használ, vagy az álmok képi világából indul ki. Az álmok sokszor önmagukban is műalkotásokra emlékeztetnek, akár egy filmre vagy egy regényre. Ezért azt gondolom, hogy ezt a fajta nyelvezetet az egzisztenciális megközelítés sem nélkülözheti.
Ha már Yalom és Camus szóba került, kiket ajánlana még azoknak, akiknek Kierkegaard, Heidegger vagy Sartre elsőre túl nehéznek bizonyul?
A hallgatóimnak általában azt szoktam javasolni, hogy olvassák el Tolsztoj Ivan Iljics halála című kisregényét. Ez az egyik legfontosabb egzisztenciális remekmű, mert alig száz oldalon keresztül rendkívüli erővel mutatja meg, miről is szól ez a gondolkodásmód. A hallgatók visszajelzései alapján sokaknak ez a kisregény segít igazán megérteni, miről szól az egzisztenciális pszichológia. De kiváló kiindulópont lehet Fjodor Dosztojevszkij életműve is. A modernebb szerzők közül pedig mindenképpen Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényét ajánlanám, amely szerintem az egzisztenciális gondolkodás egyik valódi kincsesbányája.
„A szabadság mindig felelősséggel jár”
Ma folyamatos információs zajban élünk. Milyen hatással van ez az önismeretre? Megakadályozza, hogy szembenézzünk az élet alapvető kérdéseivel?
Én ezt onnan közelíteném meg, hogy a pszichológia rendkívül népszerűvé vált a huszonegyedik században. Az információs zaj jelentős része éppen pszichológiai témájú tartalmakból áll. Tréningeket, könyveket, podcastokat és különféle online felületeket ajánlanak, amelyek önismeretet és személyiségfejlődést ígérnek. Mondhatni, divatba jött az önismeret és az önelemzés. A kérdés inkább az, hogy ezek a felkínált módszerek és eszközök valóban mélyebb önismerethez segítenek bennünket, vagy inkább egy fogyasztói szemléletet erősítenek, amelyben az önismeret is piaci termékké válik.
Egyre többet hallunk arról, hogy sokan a mesterséges intelligenciához fordulnak önismereti vagy pszichológiai kérdéseikkel. Valódi segítséget jelenthet az önismeretben, vagy inkább tévútra viheti az embert?
Segíthet is, és félre is vihet. Én is nagyon sokat használom, elsősorban szakmai kérdések megvitatására. Persze kritikusan kell hozzáállni, mert időnként téved, és olykor valótlanságokat is állít. Mint minden eszköznek, ennek a hatása is attól függ, kinek a kezébe kerül. Nagyon jól is lehet használni, de azt is eredményezheti, hogy az ember eltéved önmagában, ha naivan rábízza magát egy sokszor megbízhatatlan forrásra.
Ebben a digitális világban különösen nehéz kikapcsolni, csendben maradni vagy befelé figyelni. Nem lehet, hogy az állandó információáramlás sokak számára éppen a menekülés egyik formája? Miért félünk ennyire a csöndtől és az önmagunkkal való szembenézéstől?
Mert ilyenkor megszólalnak bennünk az addig elnyomott hangok, érzések és gondolatok. Olyan tartalmak kerülhetnek a felszínre, amelyeket sokszor éppen azzal próbálunk elkerülni, hogy folyamatosan zajjal vesszük körül magunkat. Így nem kell meghallanunk a saját belső hangunkat. Ez nemcsak azért kelt szorongást, mert traumatikus élményekkel is szembesülhetünk.
Az egzisztenciális megközelítés szerint, amikor az ember elkezd önmagává, vagyis hitelesebbé válni, gyakran szembe kerül a közvéleménnyel vagy a környezetében élők megszokott elvárásaival. Ez óhatatlanul konfliktusokat szül. Önmagunknak lenni ugyanis komoly kihívás.
Ezért fordul elő gyakran az is, hogy a pszichoterápia során az önismeret elmélyülésével a kapcsolataink is megváltoznak. A környezetünk sokszor ahhoz a szerepünkhöz alkalmazkodott, amelyet korábban betöltöttünk. Amikor ezen változtatni kezdünk, a környezetünk gyakran megpróbál visszaterelni bennünket a régi működésmódba.
És ezt hogyan lehet feloldani?
Ez elsősorban bátorság kérdése. El kell tudni dönteni, hogy az ember képes-e önmagát választani akkor is, ha ennek az az ára, hogy a kapcsolatai megváltoznak.
Az nem fordulhat elő, hogy ez az embert még mélyebbre taszítja?
De igen. Az átmeneti rosszabbodás szinte mindig része a pszichoterápiás folyamatnak. Ez nem úgy működik, hogy valaki belép a terápiába, és attól kezdve folyamatosan javul az állapota. Amikor a hamis működésmódok kezdenek lebomlani, az ember egy időre védtelenebbé válik. A terápiás kapcsolat és egy másik ember támogatása éppen abban segít, hogy ezt a nehéz időszakot át tudja vészelni. Később, amikor már kellően autonómmá válik, és képes kiállni önmagáért, erre az állandó támogatásra egyre kevésbé lesz szüksége.
Az egzisztenciális pszichológia szerint a szorongás inkább betegség vagy az emberi lét természetes része?
Egyértelműen az utóbbi, bár betegség is kialakulhat belőle. Tulajdonképpen szinte mindenből lehet betegség, ami az emberi létezés természetes velejárója.
A szorongás alapvetően olyan hangoltsági állapot, amely bizonytalanná és kiszolgáltatottá teszi az embert. Ilyenkor átmenetileg elveszítjük a tájékozódási pontjainkat, és egyfajta ürességben találjuk magunkat.
Hosszú távon ennek nem az a megoldása, hogy megszabadulunk a szorongástól, hanem az, hogy fokozatosan felépítjük és újraértelmezzük önmagunkat. Képessé válunk arra, hogy elviseljük, befogadjuk és feldolgozzuk ezeket az állapotokat. Így tudunk tartalmas és jelentésteli életet élni annak ellenére, hogy a szorongás az életünk része. Az egzisztenciális pszichológia nem azt tanítja, hogy egyszer és mindenkorra magunk mögött hagyhatjuk ezeket az állapotokat. Arra ösztönöz, hogy felismerjük, ezek az élet természetes velejárói, és megtaláljuk a módját annak, hogyan tudunk együtt élni velük.
Mindannyian szorongunk, de egyre többet hallani arról is, hogy sokan szorongásos zavarokkal küzdenek. Ezek mögött mindig valamilyen mélyebb létélmény húzódik meg, vagy fontos különbséget tenni az egzisztenciális és a klinikai szorongás között?
A szorongásnak van egy hétköznapi szintje, ezt ontikus szintnek nevezzük. Ide tartoznak a konkrét, kézzelfogható félelmek, például amikor valaki fél liftbe szállni vagy mások előtt szerepelni. Ezek mögött azonban sokszor ott húzódik az ontológiai szorongás, vagyis a létezéssel kapcsolatos szorongás. Irvin D. Yalom szerint az emberi létet négy alapvető tényező határozza meg, a végesség, a szabadság, az elszigeteltség és az élet értelmének keresése.
Sokszor a hétköznapi szorongásaink abból fakadnak, hogy nem tudunk szembenézni azokkal a kérdésekkel, amelyekre nincs végleges válasz. De a létezéssel kapcsolatos szorongás megkerülhetetlen. A kérdés pedig inkább az, hogy mit kezdünk vele.
Létrehozunk egy neurotikus megoldást, például egy fóbiát, vagy kreatív irányba fordítjuk ezt a feszültséget, és alkotni kezdünk. Ha van bennünk elég bátorság és kreativitás, akkor ez önkifejezésre ösztönözhet bennünket. A lényeg az, hogy mindenki megtalálja azt a személyes formát, amelynek segítségével értelmet és jelentést tud adni az életének a születésétől a haláláig. Ez egy folyamatos feladat. Nem arról van szó, hogy egyszer megtaláljuk életünk értelmét, és onnantól minden kérdés megszűnik. Ezek a kérdések időről időre újra felbukkannak, és újra meg kell küzdenünk velük.
Az ember ma szabadabbnak érezheti magát, mint valaha, mégis rengeteg a szorongás és a bizonytalanság. Miért? Elképzelhető, hogy éppen a szabadságunk az egyik legnagyobb szorongásforrás?
A szabadság mindig felelősséggel jár. Felelősség nélkül a szabadság könnyen önkénnyé válik. A technikai fejlődés, a tudomány és az orvostudomány révén valóban sok tekintetben szabadabbak lettünk. Megszabadultunk számos korláttól, ez azonban elsősorban a valamitől való szabadságot jelenti. Ettől még nem oldódik meg automatikusan a valamire való szabadság kérdése. Ez már azt jelenti, hogy önmagunkká kell válnunk, személyes viszonyt kell kialakítanunk az élettel, és egyfajta külső tekintély nélkül kell boldogulnunk a világban. Úgy látom, hogy az emberek nem annyira a valamitől való szabadság elől menekülnek, sokkal inkább a valamire való szabadság és az azzal járó felelősség elől. Kierkegaard azt mondta, hogy a szorongás a szabadság szédülete. Ez azt jelenti, hogy amikor rádöbbenünk arra, hogy a saját életünkért végső soron mi magunk vagyunk felelősek, az egyszerre felemelő és szorongást keltő tapasztalat.
„A saját létem kérdéseire helyettem senki sem adhat választ”
Az egzisztenciális pszichológiáról szóló második kötetének utószavában említést tett Byung-Chul Hanról, korunk egyik legismertebb társadalomfilozófusáról, aki A kiégés társadalma című esszékötetében az önoptimalizálás jelenségét is vizsgálja. Ma sok ember folyamatos önoptimalizálásra törekszik. A produktivitás, a teljesítmény és az önfejlesztés állandó elvárásként van jelen az életében. A kiégés elsősorban a túlterheltség következménye, vagy inkább az értelem elvesztésének tünete?
Azt gondolom, hogy a kettő együtt van jelen, és kölcsönösen felerősítik egymást. Amíg úgy érezzük, hogy annak, amit csinálunk, mély értelme és jelentése van, addig általában sokkal nagyobb terhelést is el tudunk viselni. Ha az ember tudja, miért él, szinte bármilyen hogyant képes elviselni. Az embernek azonban vannak fizikai és mentális határai. Egy bizonyos pont után még az is kimerülhet, aki értelmesnek és fontosnak tartja azt, amit csinál. Ilyenkor a szervezet különféle vészjelzéseket ad. A kiégéshez ezért gyakran társul szorongás, depresszió vagy szerhasználat is.
Viktor Frankl az egzisztenciális pszichológia egyik legismertebb képviselője azt vallotta, hogy az ember alapvetően értelemkereső lény, és erre épül a logoterápiája is. Mit jelent ez a gyakorlatban, és miért lehet különösen aktuális ez a gondolat a huszonegyedik században?
Frankl ma is az egyik legolvasottabb szerző ezen a területen, pedig nem könnyű őt olvasni.
Az értelemkereséssel összefüggő kérdések addig kevésbé kerülnek előtérbe, amíg egy társadalom képes valamilyen közös célt és értelmet felmutatni az emberek számára. Korábban ilyen kapaszkodót jelentett például a vallás vagy a megváltoztathatatlannak hitt társadalmi berendezkedés.
Ezek a kérdések nagyjából a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján váltak igazán hangsúlyossá, amikor a korábban megkérdőjelezhetetlennek tűnő külső támpontok fokozatosan eltűntek az emberek életéből. Drámai változások mentek végbe, és azt gondolom, hogy ma is egy hasonló korszakot élünk. A késői vagy fogyasztói kapitalizmus ígéretei nem teljesültek, hiszen nem vált mindenki számára elérhetővé az a jólét, amelyet sokan vártak.
És nem is fog.
Nem is fog. Egymást követik a különböző válságok, a klímaváltozás korában élünk, ezért egyre többen érzik úgy, hogy a korábban biztosnak hitt kapaszkodók kicsúsznak a kezükből. Ennek következtében az élet értelmének megteremtése egyre inkább az egyén feladata lesz.
A társadalom már nem tud olyan közös jelentést felkínálni, amely mindenkinek irányt mutatna. Az embernek így magának kell szembenéznie élete legfontosabb kérdéseivel.
Az egzisztenciális pszichológia ezt az alapvető magára utaltságot nevezi egzisztenciális izolációnak. A saját létem kérdéseire helyettem senki sem adhat választ.
Ehhez pedig segítséget nyújthat Frankl gondolkodása is, amely szerint az élet értelmét mindig a saját életünkben és a konkrét élethelyzeteinkben kell megtalálnunk.
Igen. Frankl szerint az értelem nem valamilyen elvont filozófiai fogalom. Nem arról van szó, hogy egyik reggel felébredünk, és hirtelen rájövünk, mi az életünk értelme. Az élet értelme az értékek megvalósításán keresztül bontakozik ki. Az ember úgy talál rá, hogy elköteleződik egy olyan érték mellett, amely irányt ad az életének. Ezek az értékek jelen vannak az emberi kultúrában, nem nekünk kell a semmiből megteremteni őket. Kapcsolódni hozzájuk viszont csak belülről, a saját érzéseinken keresztül tudunk, ezért ezt nem lehet megúszni személyes önismereti munka nélkül. Senki sem spórolhatja meg helyettünk ezt a folyamatot, mert az értékekhez vezető belső forrásokat mindenki csak önmagában találhatja meg.
„A magyar társadalom mentális állapota aggasztó”
Ma már a politika, a média és a közösségi média is egyre inkább az érzelmekre és az identitásokra épít. Miért válunk ennyire fogékonnyá a csoportidentitásokra és a leegyszerűsítő világmagyarázatokra?
Mert leveszi a terhet az ember válláról, és erős szorongáscsökkentő hatása van. Nem biztos azonban, hogy egy világmagyarázatokat leegyszerűsítő közösséghez való csatlakozás valódi emberi kapcsolatokat jelent. Sok esetben inkább elszemélytelenít, feloldja az egyént a csoportban, aláveti egy autoritásnak, megfosztja az egyéniségétől, és a vak követés, valamint a dogmatikus gondolkodás irányába tereli. Arra is szocializálhatja az embert, hogy aki nem tartozik közénk, az ellenség.
Az egzisztencializmus alapvetően az egyén létlehetőségeivel foglalkozik, ezért kritikusan viszonyul azokhoz a törekvésekhez, amelyek kollektíven próbálnak erős identitásokat kialakítani és érzelmileg befolyásolni az embereket.
Sokkal fontosabb kérdés, hogyan tudjuk megvédeni magunkat ezektől a hatásoktól úgy, hogy kialakítunk magunkban egy stabil, belső kapaszkodót, amely irányt és tartást ad az életünknek.
A magyar társadalmat történelmi traumák, politikai törések és gazdasági bizonytalanságok sora formálta. Milyen mentális és egzisztenciális állapotban látja ma a magyar társadalmat?
A napokban rendeztek egy nagy konferenciát a magyar mentális egészségügyi ellátórendszer helyzetéről, amelyen a szakma megújulásáról folytak egyeztetések és viták.
Erre azért is van szükség, mert a magyar társadalom mentális állapota aggasztó. Erre utal az alkoholizmus és a szerhasználat elterjedtsége, a depresszió és más mentális zavarok gyakorisága, valamint az agresszió és a bántalmazás jelenléte is.
Ezek mélyen áthatják a társadalmunkat. Ezért nemcsak az egyénnek, a társadalomnak is gyógyulnia kell. Ennek pontos útját és módját nem tudom megmondani, de mindig voltak olyan törekvések, amelyek az egyéni szinten túl a közösség vagy a társadalom egészének gyógyítását is célul tűzték ki. De a kettő nem helyettesíti egymást.
Kimondhatjuk akkor, hogy a magyar társadalom mentális állapota nem pusztán politikai okok következménye, hanem mélyebb történelmi, lelki és identitásbeli folyamatok húzódnak mögötte?
A történelmi és a társadalmi hatások is meghatározóak. A magyar társadalom egészen a huszadik századig rendkívül fejletlen állapotban volt. A feudalizmust nem követte egy valódi polgárosodási időszak, ezért a társadalom nem járta végig azokat a fejlődési szakaszokat, amelyek nyomán egy érett, integrált közösség alakulhatott volna ki. Olyan közösség, amelynek tagjai képesek kiállni a saját jogaikért, nem egy erős vezetőtől várják a megoldást, és hisznek az önszerveződés erejében.
Úgy gondolom, hogy az egzisztenciális szemlélet azért került ismét előtérbe a huszonegyedik század elején, mert választ keres arra a sokrétű válságra, amelyet az emberiség átél.
Magyarországon ez a globális krízisek mellett történelmileg kialakult sajátosságokkal is összefonódik. Éppen ezért válhat egyre fontosabbá ez a gondolkodásmód, mert az autonómiára ösztönöz. Segít felismerni, meddig terjed a saját felelősségünk és cselekvési lehetőségünk, és hol kezdődik a közösség vagy a társadalom felelőssége. Erre különösen nagy szükség van egy olyan közegben, ahol erős hagyománya van annak, hogy a megoldásokat elsősorban a vezetőktől és a felsőbb szintektől várjuk.
Lehet egy népet vagy egy országot bizonyos mintázatok alapján úgy pszichológiai szempontból vizsgálni, mint egy pácienst?
Vannak erre irányuló kísérletek. Több szerző is párhuzamot vont a pszichológia, a pszichiátria és a társadalmi működés között. Viktor Frankl egyik ismert mondása szerint a politika a pszichiátria nagyban. Arra utal, hogy amit egy ember viselkedésében problémának tekintünk, például a folyamatos hazugságot, a valóság figyelmen kívül hagyását vagy a felelősség állandó másokra hárítását, arról az egyén esetében azt feltételezzük, hogy valamilyen személyiségzavar vagy súlyos működési probléma állhat a háttérben. A politikában viszont ugyanezek a jelenségek sokszor a mindennapi működés természetes részének tűnnek. Természetesen nem azonos szintről vagy intenzitásról beszélünk, mégis ezek a hasonlóságok több szerzőt is arra ösztönöztek, hogy analógiákat keressenek a csoportok, a társadalmak működése és az egyéni pszichopatológia között.
„Végre valóban érjen véget a huszadik század”
Első kötete előszavában azt írta, hogy számos pszichológiai irányzat és módszer igyekszik segíteni a kor szenvedő emberén, de az egzisztenciális ihletésű megközelítések rendelkeznek a legátfogóbb emberképpel. Miért gondolja így?
Ez egy bonyolult tudománytörténeti kérdés. A pszichológia alapvetően a filozófiától való elszakadásban, az önálló tudománnyá válásban látta a saját tudományosságának feltételét. Emiatt az akadémiai pszichológia hosszú időn át ódzkodott a filozófiai megközelítésektől, és inkább olyan alapokra épített, mint az evolúcióelmélet vagy az idegtudomány. Ezek fontos területek, de az emberi létezés legalapvetőbb filozófiai kérdéseire nem tudnak olyan mélységben választ adni, mint az egzisztenciális pszichológia. Ez a szemlélet abból indul ki, hogy először meg kell próbálnunk felvázolni egy átfogó emberképet. Meg kell értenünk, milyen az emberi létezés, és hogyan lehet azt úgy vizsgálni, hogy ne torzítsuk el, ne szűkítsük le. Erre épülhet olyan tudásrendszer és olyan alkalmazott módszertan, amely segíti az embert abban, hogy önmagává és szabaddá váljon.
Ebből következik az is, hogy ez az irányzat most ennyire népszerű?
Igen, mert ezek a kérdések nem egy szűk szakmai kör kiváltságai. A filozófia nem kizárólag az akadémikusokra vagy a hivatásos filozófusokra tartozik.
A gyerekeket is foglalkoztatja az élet eredete, a jó és a rossz közötti különbség vagy az élet értelme. A filozófiai kérdésekkel való foglalkozás az emberi lét egyik alapvető része. Ezt tudatosan ápolni kell, és időről időre teret kell adni annak, hogy ezekkel a kérdésekkel is foglalkozzunk.
Ettől válhat teljesebbé és szabadabbá az emberi élet. Ezért áll hozzám közel ez a pszichoterápiás szemlélet is. Ha valaki ezen a mélyebb szinten dolgozik önmagán, akkor a hétköznapok megpróbáltatásai kevésbé fogják kibillenteni.
Mit gondol, a mai ember inkább a haláltól fél, vagy attól, hogy nem élt igazán?
Inkább az utóbbitól. Ez az egzisztenciális pszichológia egyik alapvető tétele. Az fél igazán a haláltól, aki nem élte meg azokat a lehetőségeket, amelyek számára adottak voltak. Ha valaki a lehetőségeihez mérten teljes életet él, sokkal nagyobb nyugalommal tud szembenézni a halállal, és nem a kétségbeesés uralkodik el rajta.
Ön szerint mi a legnagyobb egzisztenciális problémája a mai embernek?
Szerintem a jó élet kérdése. Nem a hedonista értelemben vett jó életre gondolok, hanem arra, hogy van-e tartalma, jelentése és mélysége az életünknek. Hogyan éljek jól? Jó életet éltem-e? Azt az életet éltem-e, amely lehetőségként számomra adott volt, vagy eltávolodtam ettől, és rossz irányba indultam?
És mi adhat reményt egy ilyen korszakban?
Nehéz kérdés. Én magam is régóta küzdök a klímaszorongással. Évek óta foglalkozom a klímaváltozás kérdésével, és nagyon elkeserítőnek látom a helyzetet. Vannak persze biztató kezdeményezések. Jó látni, hogy egyes országok jelentős területeken megtiltották a bányászatot és más környezetkárosító tevékenységeket. Ezek reményt adó lépések. Azt is remélem, hogy az olyan tapasztalatok, mint a mostani hőhullám, segítenek egyre több embernek felismerni, mik az élet valódi prioritásai.
Nem az a legfontosabb, hogy megvehessük a legújabb iPhone-t vagy a Maldív-szigeteken nyaraljunk, hanem az, hogy legyen ivóvíz, tiszta levegő és élő természet. Én azt várom, hogy végre valóban érjen véget a huszadik század, nemcsak időben, hanem gondolkodásmódban is.
Nem szeretnék politizálni, de vannak olyan idős politikai vezetők, például Trump, Putyin vagy Netanjahu, akik szerintem akadályozzák ezt a szemléletváltást. Olyan mértékben pusztítják a természeti környezetet, mintha nem lenne holnap. Abban bízom, hogy az ő korszakuk lezárulásával a huszonegyedik századi gondolkodás is valóban elkezdődhet. Ha az emberek és a társadalmi rendszerek egyaránt ökotudatosabbá válnak, talán enyhíthetjük a klímaváltozás következményeit. Visszafordítani ezeket a folyamatokat valószínűleg már nem tudjuk, mérsékelni a hatásaikat azonban még igen. Így talán ismét marad energiánk arra is, hogy az élet más fontos kérdéseire figyeljünk.
(Borítókép: Dr. Kőváry Zoltán 2026. július 3-án. Fotó: Szollár Zsófi / Index)