kb. 15 perc olvasás
|
Kolozsvári Grandpierre Emil A lóvátett sárkány * A pórul járt gazdag ember Volt egyszer egy falu. Abban a faluban élt egy szegény ember meg egy gazdag ember. A szegény ember nagyon szegény volt, a gazdag ember nagyon gazdag volt. A gazdag ember úgy tett szert a nagy vagyonára, hogy dolgoztatta a szegény embert, de nem fizetett neki. Mikor már századjára is becsapta a gazdag ember, a szegény ember elhatározta, hogy többet nem dolgozik neki, de nem is köszön. Alighogy ezt elhatározta, látja ám, hogy szemben vele az úton közeledik a gazdag ember. Jött, ahogy szokott, peckesen, karbafont kézzel, s úgy nézett körül, mintha azt mondaná, enyém a világ. Azt hitte, káprázik a szeme, mikor látta, hogy a szegény ember elmegy mellette, s meg sem emeli a kalapját. Megfordult és utánakiáltott: – Hé, tán veréb van a kalapod alatt? – Miért kérdi? – kérdezte a szegény ember. – Azért kérdem, hogy miért nem emeltél kalapot előttem? – Azért nem emeltem, mert nem akartam – felelt a szegény ember. – Azonnal emelj kalapot, és köszönj nekem! – kiáltott rá a gazdag ember. – Ne bolondozzék – mondta a szegény ember -, hiszen olyan gazdag, a fél vármegyét megvehetné, nem szorul maga az én köszönésemre. Elgondolkozott erre a gazdag ember. Egy darabig gondolkozott, aztán megkérdezte: – Ha a fele vagyonomat neked adnám, akkor ugye nagyot köszönnél nekem? A szegény ember nevetett, és így felelt: – Se nagyobbat, se kisebbet nem köszönnék, mint amekkorát az előbb köszöntem. A gazdag ember tovább folytatta a kérdezést: – No és ha az egész vagyonomat neked adnám, akkor mit tennél? Akkor ugye köszönnél? Megcsóválta a fejét a szegény ember. – Nem én, nem köszönnék én akkor sem magának. – De hát miért nem akarsz semmi áron köszönni nekem? – Ha kíváncsi, megtudhatja – felelt a szegény ember. – Azért nem köszönök magának, mert ha magára nézek, látok lábat, látok fejet, látok bajuszt, még egy nagy hasat is látok, csak embert nem látok. Azzal a szegény ember továbbment, a gazdag embert pedig úgy elöntötte a méreg, hogy ha kevesebb a szerencséje, a guta is megütötte volna. Ha meg nem is ütötte, három napig kerülgette. Ezen a három napon a gazdag ember egyre azon fogadkozott, hogy a sértésért megfizet a szegény embernek, mihelyt megint találkoznak. Negyednap találkoztak is. A szegény ember az erdőn járt, összeszedett egy nagy csomó szúrós, tüskés rőzsét, felrakta egy talicskára, s tolni kezdte hazafelé. Magasra rakta a rőzsét, úgyhogy nem látott maga elé. Bajt okozni nem akart, ahogy tolta a talicskát, szüntelenül kiabált: – Tüskés rőzse, tövises rőzse! Vigyázat, kitérni! Vigyázat, kitérni! A gazdag ember meghallotta a kiáltozást. Tudta, ki kiabál. Gondolta, itt a jó alkalom, hogy ellássa a szegény ember baját. Kirohant az útra, s mint aki se lát, se hall, egyenesen nekiment a rőzsének. Majd felborította a targoncát. Finom ruháját a sok tüske, tövis összevissza szaggatta, tépte. De nem sajnálta, mert éppen ezt akarta. Így akart bosszút állni a szegény emberen. – No, te gazember – mondta -, látod, mekkora kárt tettél a ruhámban? Gyere a bíróhoz. Holtodig fizetheted a kártérítést. Törte a fejét a szegény ember, majd beleizzadt, úgy törte, hogy mit eszeljen ki. Mert azt jól tudta, ha valami okos dolgot ki nem eszel, sírig a gazdag ember rabszolgája lesz. Mire elértek a bíróhoz, már tudta, mit tegyen. A bírónál a gazdag ember elmondta, hogy gyanútlanul ment az utcán, a szegény ember nekitolta a rőzsés targoncát, a rőzse pedig összetépte-lyukasztotta a ruháját. A bíró meghallgatta, aztán a szegény emberhez fordult: – Miért tetted? – kérdezte. A szegény ember meg sem mukkant. – Hiába teszed magad, hogy süket vagy – mondta a bíró -, a kárt meg kell fizetned. Értetted? Nem szólt a szegény ember egy árva szót sem. Most már a bíró is elveszítette a béketűrését: – A kárt megfizeted. Azonfelül börtönbe záratlak, mert készakarva tettél kárt a más vagyonában. Érted, mit mondok? Felelj! Úgy tett a szegény ember, mint aki nem ért az égvilágon semmit. Dühös volt a bíró, majd megütötte a szél: – Megnémultál? – kérdezte. – No, ha megnémultál, hát majd én megtanítalak beszélni! – Úgy is van – helyeselt a gazdag ember -, nem süket ez, nem is néma, csak ravaszkodik. Hallotta volna bíró uram, hogy kiabált az utcán: „Vigyázat, kitérni! Vigyázat, kitérni!” Lecsendesedett a bíró, mintha kicserélték volna. – Ezt kiabáltad? – fordult a szegény emberhez. – Ezt hát – hagyta rá a szegény ember. No, most a bíró a gazdag emberhez fordult: – Azt kiabálta: „Vigyázat, kitérni!” Maga mondta, hogy ezt kiabálta. Hát akkor miért nem tért ki? Miért ment neki szántszándékkal a tüskés rőzsének? Maga a bűnös, nem ez az ember. Magát büntetem meg. Száz aranytallért fizet, amiért bolondját járatta a bírósággal. A gazdag ember elpirult, aztán elvörösödött, aztán elkékült, aztán elzöldült, a végén olyan lila lett, mint a kökény. A zsebébe nyúlt, hogy kifizesse a bírságot, de kínjában megütötte a guta. – Akkor a száz tallér magát illeti – mondta a bíró. A szegény ember a száz talléron házat vett, lovat, ökröt, tehenet. Aztán megnősült, és ma is gazdálkodik, ha meg nem halt. *
* A rest macska Egyszer egy dolgos legény megkérte egy dologtalan, gazdag lány kezét. Mondta a dologtalan lány, hogy ő hozzámegy a legényhez, de csak akkor, ha megígéri, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá, akár dolgozik, akár nem. – De a macskát megverhetem? – kérdezte a legény. Megvonta a vállát a lány, hogy felőle verheti a legény a macskát, ahogy csak tetszik. Megegyeztek, megesküdtek, összeköltöztek. Az ember egész nap dolgozott, a fiatalasszony egész nap heverészett. Ha meg nem heverészett, elment szomszédolni. Ha nem szomszédolt, akkor sétált. S ha se nem heverészett, se nem szomszédolt, se nem sétált, akkor evett vagy aludt. Az udvart fölverte a gaz, a házat fölverte a piszok, a kemence ajtaját beszőtte a pók, mert a fiatalasszony véletlenül sem nyitotta ki, hogy meleg ételt főzzön. Egy nap az ember munkába indult. Mielőtt elindult volna, így szólt a macskához: – Hallod-e, te macska, azt parancsolom neked, hogy amíg én oda vagyok, minden munkát végezz el. Takarítsd ki a házat, délre főzz meleg ételt, fonj meg egy orsó fonalat, mert ha nem, úgy megverlek, holtodig megemlegeted. A macska a tűzhely mellett szunyókált, úgy hallgatta az emberi beszédet. Hallgatta a fiatalasszony is, közben a vállát vonogatta, hogy lám, a férjének elment a maradék esze is. Aztán megkérdezte a férjét: – Kend miért bíz olyasmit a macskára, amit nem tud? – Tud, nem tud, mindegy – felelte a férje -, ha nem teszi, amit parancsoltam, úgy megverem, három napig moccanni sem bír. Azzal elment a dolgára. Az asszony meg nézte, leste a macskát, hogy hozzálát-e a munkához vagy sem. A macska bizony nem mozdult. Rászólt hát szigorúan: – Végezd el a munkádat, különben megkeserülöd! Elment ő is. Alkonyodott, mire hazajött. A macska akkor is a tűzhely mellett szunyókált. A szobát nem takarította ki, meleg ételt nem főzött, az orsó fonalat nem fonta meg. – No – mondta a fiatalasszony a macskának -, ebből baj lesz. Az is lett. Megjött az ember, körülnézett, látta, hogy a parancsnak nem lett foganatja. – Most megkapod a magadét – mondta. Azzal a macskát a felesége hátára rakta, fél kézzel fogta, a másik kezével csépelte. Nyávogott a macska, majd kinyávogta a lelkét. De a fiatalasszony még keservesebben panaszkodott, mert a macska kínjában összevissza karmolta a hátát. Nohát, hogy a verésnek vége lett, a fiatalasszony hazafutott az anyjához, s elpanaszolta, ami történt. – Mit tegyek, édesanyám, jaj, mit tegyek? – kérdezte a fiatalasszony. – Mást nem tehetsz, lányom, hacsak azt nem, hogy a macska helyett elvégzel mindent – mondta az anyja. A fiatalasszony megfogadta, hogy akármilyen parancsot kap a macska, ő elvégzi. Aztán hazament a nagy fogadalommal. Reggel csakúgy történt, mint előző nap történt volt. Az ember, mielőtt dolgára indult volna, rászólt a macskára. – Hallod-e, te macska – mondta neki -, mire megjövök, kitakarítod a szobát meg a konyhát. – Ki én, édes uram – felelt a fiatalasszony. – Meleg ételt főzöl délre, hogy legyen mit ennem, mikor megjövök a munkából. – Főzök, édes uram – mondta a fiatalasszony. – Fonsz egy orsó fonalat. – Fonok, édes uram – mondta a fiatalasszony. – Mert ha nem teszed meg, amit parancsoltam, ma kétszer annyi ideig verlek, mint amennyit tegnap vertelek. – Nem kerül rá sor, édes uram – mondta a fiatalasszony. Fölkapta a fejét az ember, s odanézett a feleségére. – Mit karattyolsz? – kérdezte. – Nem vagy te macska. – Az nem vagyok, de én jobban tudok beszélni vele, mint te, majd megmagyarázom neki, hogy mit hogy kell csinálni. – Akkor nincs semmi baj – mondta az ember, s elment a dolgára. Még át sem lépte a küszöböt, a fiatalasszony máris hozzálátott a munkához. Kitakarította a szobát, begyújtott a tűzhelybe, vizet tett a tűzre, krumplit hámozott, tyúkot vágott, megfőzte az ebédet. Mikor az ebéd elkészült, kitakarította a konyhát is. Aztán fonni kezdett. Delet harangoztak, megjött az ember. Körülnézett, aztán így szólt elismerőn: – No, ma a macska jó munkát végzett, így legyen ezentúl is, különben jön a macskaverés. – Így lesz, édes uram – felelt a fiatalasszony. S azóta boldogságban, békességben élnek mind a hárman. Az ember, az asszony meg a macska. *
* Jófonó Zsuzsika Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Annak a szegény asszonynak volt egy szép leánya, akit Zsuzsikának hívtak. Dolgozni még csak eldolgozgatott Zsuzsika, de fonni nem szeretett. Pedig a házat majd felvetette a tömérdek fonnivaló. Unszolta az anyja váltig Zsuzsikát: – Fonj, Zsuzsikám, fonj már, édes lányom. – Majd holnap, édesanyám – felelt Zsuzsika. Ha reggel szólt rá az anyja, délre ígérte, ha délben szólt rá, estére ígérte. Addig-addig, hogy az anyja megsokallotta az örökös halogatást, kézbe ragadott egy nagy husángot, s így szólt: – No, ha te nem fonsz, akkor majd én csépelek! – Azzal verni kezdte Zsuzsikát a husánggal, s ahányszor ráütött, mindig így kiáltott: – Nesze neked fonás! Nesze neked fonás! – Jaj, én boldogtalan! Jaj, én szerencsétlen! – kiáltott Zsuzsika, és futott, ahogy az ina bírta, utána az anyja. Végigfutottak az udvaron, végig a kerten. Mikor a rétre értek, Zsuzsika a szalmakazal körül kezdett keringeni. Az anyja a nyomában. Jó ideje kergetődztek már a kazal körül, amikor arra hajtott fehér hintajában a felséges királyúrfi. – Miért üti kend azt a lányt? – kérdezte a királyúrfi a szegény asszonytól. – Az én lányom, akkor ütöm, mikor kedvem tartja – válaszolt a szegény asszony. De a királyúrfi megcsóválta felséges fejét: – Nem addig van az, te szegény asszony. Neked lányod az a lány, de nekem alattvalóm. Azt pedig én nem engedem, hogy az alattvalómat üssék. Hacsak rá nem szolgált. No, gondolta a szegény asszony, ha te bosszantasz, én megtréfállak. – Rászolgált a verésre ez a lány, felséges királyúrfi. Hogyne szolgált volna rá, amikor éjjel-nappal fon, mint a bolond. Ha nem nézek oda, a hajat is lefonja a fejemről. Most meg ezt a kazlat akarja megfonni, hogy egyéb fonnivalót nem adtam neki. Szöget ütött a válasz a királyúrfi fejébe. Az jutott eszébe, hogy a lányon is segít, magán is segít. Így szólt hát: – No, ha csak ez a baj, azon könnyű segíteni. Majd én elviszem a királyi udvarba. Van ott fonnivaló elég, hadd fonjon naphosszat, ha abban leli kedvét. Azzal felültette hintajára, s elvágtatott vele. A királyi udvarban aztán a királyúrfi bevezette Zsuzsikát egy nagy terembe. Az az óriási terem telis-teli volt kenderrel meg csepűvel. – No, leányom – mondta a királyúrfi -, itt a kender, itt a csepű, három napod van rá, hogy megfond. Ha meg nem fonod, jaj neked, mert hajdúval veretlek meg. Ha megfonod ügyesen, még a feleségem is lehetsz. Zsuzsikának megnyikkanni sem jutott ideje, máris fordult a zárban a kulcs. Ott maradt egyedül a tenger sok kenderrel. Sok minden eszébe jutott, csak az az egy nem, hogy fonhatna. Nem is font, hanem sírt, csak úgy dőlt belőle a könny. Jött a szolgálólány, hozta a reggelit, hozta az ebédet, hozta a vacsorát. De hiába hozta, mert Zsuzsika csak sírt, nem evett egy falást sem. Így történt ez az első nap, így a másodikon. A harmadik nap estéjén Zsuzsika egy nagy csattanást hall. Fölnéz, hát egy törpe áll előtte. A szakálla nagyobb nála magánál. Mikor lépett, úgy emelgette, mint az úri dámák szokták a hosszú szoknyájukat. – Miért sírsz olyan keservesen? – kérdezte a törpe. – Hadd lám, mondd meg, hátha tudok segíteni neked. Zsuzsika csak az orrát szívta, hogy rajta bizony senki az égvilágon nem tud segíteni. De a törpe addig kérlelte, unszolta, míg Zsuzsika elmondta, hogy a tömérdek fonnivaló miatt sír. Mert ha a kendert föl nem fonja, a királyúrfi hajdúkkal vereti meg. – Egyet se búsulj – felelt a törpe -, fölfonatom én a kendert holnap reggelre. Ha a nevem kitalálod, itt maradsz, s tiéd a fonal. Ha nem találod ki a nevem, a fonal itt marad, téged meg viszlek, s feleségül veszlek. Ez lesz a fizetségem. Rábólintott Zsuzsika, hogy beleegyezik. Erre a törpe belefújt a kürtjébe. Be sem fejezte a kürtölést, a terem megtelt törpével. Mindegyik törpe a hátára vetett egy nyaláb kendert, markába kapott egy csomó csepűt. Egy szempillantás alatt kiürítették a tömérdek termet. Ekkor ijedt meg igazán Zsuzsika. Megijedt, hogy törpének lesz a felesége. Szakállas törpének, aki kisebb a tulajdon szakállánál. Ijedtében megint elfakadt sírva. Ahogy sírt, búslakodott, egyszer csak beszédet hall az udvarról. A teremnek, ahova bezárták, ablaka is volt, nem is egy, hanem tizenkettő. Hogy a törpék a kendert elhordták, szabad lett mint a tizenkét ablak. Odakünt az udvaron két vadász beszélgetett. Zsuzsika odament az ablakhoz. Hát mit hall? – Mi újság a faluban? – kérdezte az egyik vadász. – Csak annyi újság van – felelt a másik vadász -, hogy a felséges királyúrfi elment vadászni. Ahogy lesett a vadra, egy szürke szakállú kis törpét látott. A törpe kenderfonalat motollált, s úgy szökdösött ágról ágra, mint a mókus. Közben pedig ezt énekelte: Az én nevem Vargaluska Károlyka, Egyéb sem kellett Zsuzsikának, úgy megörült, kis híja, hogy énekelni nem kezdett. De ha már nem énekelhetett, legalább táncolt, azt nem hallhatta senki. Amikor már eleget táncolt, lefeküdt, s aludt hajnalig. Hajnalban megszólalt a kürt, s a terem egy szempillantás alatt megtelt törpével. Miután a tömérdek fonalat rendbe rakták, a törpék eltűntek. Nem maradt ott csak a szakállas törpe. Örömében úgy rezgett a szakálla, majd leesett. – No – kérdezte -, kitaláltad-e a nevem, Zsuzsika? Mert ha ki nem találtad, akkor viszlek, s te leszel a királyné a törpék birodalmában. Azzal már nyújtotta is a kezét, olyan biztos volt a dolgában. De Zsuzsika rákiáltott: A te neved Vargaluska Károlyka, Úgy elszomorodott erre a kis törpe, hogy a szakállát elfelejtette fölemelni. Meg is botlott benne, majd a nyakát szegte. – Akkor isten veled, Zsuzsika – mondta, s eltűnt, mintha ott sem járt volna. De akkor már ropogott a padló. Jött a királyúrfi, jöttek a hajdúk. Az ajtó kinyílt, a királyúrfi belépett, s úgy elcsodálkozott a töméntelen fonal láttán, hogy nyitva felejtette felséges száját. De aztán magára talált, s így szólt: – Szép is vagy, Zsuzsika, jófonó is vagy, feleségül veszlek, ahogy ígértem. Hozzám jössz-e? – Én hozzád, felséges királyúrfi, de csak ha adsz egy zsák aranyat a fonálért, amit fontam. A királyúrfi nem alkudozott, hanem mindjárt adott egy zsák aranyat Zsuzsikának. – Ez a tied – mondta -, de délben esküszünk. – Ahogy felséged parancsolja – mondta Zsuzsika -, de előbb a faluba megyek. Hadd hozzam el orsómat, guzsalyomat. – Hozd csak, hozd csak – biztatta a királyúrfi, mert csak azon járt az esze, hogy ha Zsuzsika minden három nap ennyi fonalat fon, akkor ő lesz a világ leggazdagabb királyúrfija. De Zsuzsika nem az orsójáért, nem a guzsalyáért akart a faluba menni. Ismert ott három förtelmes vén koldusasszonyt. Azokhoz ment. Egyiknek is adott egy marék aranyat, a másiknak is, a harmadiknak is. Meghagyta, hogy az arany fejében jöjjenek el a lakodalomra, s ott mondják a felséges királyúrfinak, amit ő parancsol. Azzal visszament a királyi palotába, felöltözött selyembe-bársonyba, s megkezdődött a lakodalom. Egyszer csak jelentik a királyúrfinak, hogy egy asszony akar elébe járulni. A királyúrfi intett, hogy küldjék be. Nyílott az ajtó, s bejött az első koldusasszony. A púpja akkora, mint ő maga, ha nem nagyobb. Elámult a királyúrfi, amikor a csoda púpot meglátta. Megkérdezte tőle, mitől púposodott meg ilyen rútul, vagy talán így született. – Dehogy születtem púposan, hogy születtem volna így – mondta a púpos asszony -, hét vármegye legszebb lánya voltam, de naphosszat fontam, görnyedeztem, attól nőtt púp a hátamra. Megcsóválta a fejét a királyúrfi, de alig hagyta abba a fejcsóválást, hát egy másik rút koldusasszony járult elébe. Ennek az volt a csúnyasága, hogy az ajka a mellére lógott. Megkérdezte tőle a királyúrfi, így született-e, vagy ha nem, mitől csúnyult el a szája. – Dehogy születtem csúnya szájjal, hogy születtem volna így – mondta a löttyedt szájú asszony -, hét vármegye legszebb lánya voltam, de naphosszat fontam, s fonás közben a számmal szedtem ki a kenderből a pozdorját, attól löttyedt meg így a szájam. Megint csak megcsóválta a fejét a királyúrfi, s a homlokát is ráncolni kezdte. Alig hagyta abba a fejcsóválást meg a homlokráncolást, elébe járul egy harmadik rút koldusasszony. Ennek az volt a csúnyasága, hogy járás közben úgy csapdosott kilógó nyelve ide-oda, mint a kutya farka. Megkérdezte tőle a királyúrfi, így született-e, vagy ha nem, mitől nyúlott meg ily éktelenül a nyelve. – Dehogy születtem lógó nyelvvel, hogy születtem volna így – mondta a lógó nyelvű koldusasszony -, hét vármegye legszebb lánya voltam, de naphosszat fontam, a fonalat a nyelvemmel nyálaztam, attól nyúlott meg ilyen idomtalanul a nyelvem. A királyúrfi most már nemcsak a fejét csóválta, a homlokát ráncolta, hanem hümmögött is, mintha magában beszélne. Látszott, hogy amit tapasztalt, szeget ütött a fejébe. Ahogy elnézte Zsuzsikát, bizony nem örült volna, ha púp nő a hátára, a pici piros szája a mellére esik, a nyelve kilöttyen a szájából. Valamirevaló király nem élhet ilyen feleséggel. Úgy határozott hát magában, hogy inkább szerényen él, de nem hagyja, hogy Zsuzsikát a sok fonás elcsúfítsa. Megkérte hát szép szóval, ígérje meg neki, nem fon soha többé. Megígérte Zsuzsika, hogyne ígérte volna meg, hiszen nem utált semmit jobban a fonásnál. De ha nem is font, jó felesége lett királyurának. Úgyhogy nagy boldogságban éltek.
TARTALOM A tövisdisznó
|
