kb. 8 perc olvasás

GÁRDONYI GÉZA
A LÁMPÁS
Regény
FEJEZETEK
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV XV XVI XVII XVIII
XIX XX XXI XXII XXIII XXIV XXV XXVI XXVII XXVIII XXIX XXX
XIX
Dél volt, amikor egynéhány pusztán át az első faluba értem.
A mester éppen az asztal mellett ült.
– Tanító vagyok – mondottam, bemutatva magamat. – Világostól jövök.
– Még egy tányért – szólt a mester a feleségéhez.
A fiatal asszony tányért tett elém.
Az étel volt-e jó, vagy az étvágyam nagy, nem tudom? de úgy faltam, hogy szinte könnybe lábadtak szemeim.
– Hol a községe? – kérdezte a mester.
– Uram – feleltem, letéve a kanalamat, ez az egy pont az életemben az, amit még az emlékezetemből is ki akarok törölni.
– Ejnye – felelte, rám vizsgálódva a tekintetével.
Néhány harapás múltán újra megkezdi a beszélgetést:
– Persze nőtlen még uramöcsém.
– Uram – feleltem fölsajgó szívvel -, csak a családi körülményeimről ne kérdezzen.
És ettem tovább.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy az evőeszközeimet kicserélik. Ezüst kést és ezüst villát kapok.
A mester mély tiszteletet kifejező hangon kínálgat a túróscsuszából. Majd összepillant a feleségével s mikor a sárgadinnyét feltálalják, ő maga nem ül le ahhoz, hanem állva marad és alázatos meghajlással kérdezi, hogy parancsolok-e még valamit.
Nem tudtam, tréfál-e vagy komoly a magaviselete.
– Ej kérem – mondom -, ne tessék megszégyeníteni. Én szegény bujdosó vagyok és hálával fogadom még a kenyérhajat is.
– Hohó könyörgöm – feleli a mester – nem vagyom ám én szamár ember.
És jelentősteljesen hunyorít.
– Isten mentsen – feleltem -, én nem is gondoltam azt.
– Tudom, mi a becsület – szól ismét nyomatékkal.
– Kérem – mondom röstelkedve -, én örök hálával gondolok az ön szíves vendégszeretetére.
– Bocsánatot kérek – szól alázatosan felvonva a vállait -, hogy ilyen szegények vagyunk, de több igazán nem telik tőlünk. Ha tudtuk volna…
– Ez is sok, kedves uram; én ennyit sem vártam. Mert én úgy vagyok, mint Krisztus, mikor azt mondta: A rókáknak barlangjaik vannak és az égi madaraknak fészkeik, de az ember fiának nincs fejét hova lehajtania.
– Dehogy nincs, nagyságos uram – ihol egy kis mellékszoba; itt akár hónapokig meglehet. Az ajtó elé húzzuk a sifonért és annak az ajtaján ki-be lehet járni.
– Nem vagyok én nagyságos úr.
– No-no, kérem – feleli mosolyogva -, előttem nem szükséges titkolóznia. Én jó magyar ember vagyok.
Avval betuszkol a kis szobába és azt mondja:
– Tessék egyet aludni, tudom, hogy az ilyen urak hozzá vannak szokva az ebéd után való szundításhoz.
Nagyfürgén egy csibukért futott. A fejem alá vánkost tett. Szóval olyan udvarias volt, hogy azt sem tudta, melyik lábán táncoljon előttem.
Kinek néz ez engem? – kérdeztem magamban, mikor magamra maradtam. A külsőm szegényes. Az arcomban sincsen nagy uras, hacsak az nem, hogy vörös a hajam.
És bosszankodtam is.
Mert ha ez a jó ember utóvégre is megtudja, hogy csakugyan tanító vagyok, önmaga előtt szégyenkezik a tévedése miatt. Megcsalni nem lehet. Isten neki: aludjunk hát egyet, ha már urak vagyunk – egyéb jó úgy sincsen a föld hátán, mint az alvás.
És a csibukomat csöndesen kiszíva, elaludtam.
XX
A mesternek egy leánya is volt.
Ezt csak futólag láttam az első napon. A konyhán volt elfoglalva. Nem is sokat törődtem vele, mert fáradt voltam.
Ez a leányka hozta be másnap a szobába a reggelimet.
– Mi a neve, szép kisasszony? – kérdeztem megfogva a kezét.
– Ida – felelte ő a szemeit lesütve.
Kellemes arcú leány volt; se szőke, se barna, csak amilyen színű a legtöbb van a világon. Egy kis lencse az állán, valami különös bájt adott az arcának.
– Édes Ida kisasszony – szóltam hozzá melegen és bizalmasan -, mondja meg nekem őszintén, kinek néznek engem?
– Apám azt mondta, hogy magyar menekülő.
– Egyebet nem mondott?
– Mondta azt is, hogy kérdezzük meg, mit főzzünk ebédre?
– Édes kisasszonyom, csókolom a gyönge kis kezét, higgye meg nekem, hogy soha életemben nem állottam messzebb a parancsoló szótól, mint a mostani állapotomban. Én szegény ördög vagyok, inkább koldus, mint úr. Sírig hálás leszek azért is, ha egy darab kenyeret kapok itt. Megyek is tovább.
– Azt ne tessék tenni. A falu határán elfognák.
– Ha elhiszik, hogy egyszerű tanító vagyok, maradok; ha nem hiszik el, akkor megyek.
– Én elhiszem, de az apám nem hiszi.
– Hát mit gondol?
– Azt mondja, hogy ön legalábbis gróf.
– Gróf, ilyen ruhában?
– Az álruha.
– Nohát – szóltam nevetve -, megmutatom, hogy nem vagyok gróf.
Azzal leültem a zongora elé és a billentyűkbe erősen belemarkolva, kántoros énekléssel rákezdtem a háromszáz esztendős énekünket:
„Boldogasszony, anyánk,
Régi nagy pátrónánk,
Magyarországról, magyar hazánkról,
Ne feledkezzél el szegény magyarokról”.
Rosszul választottam az éneket. Akaratlanul is könnyek tolultak a szemembe. A lányka is sírt. Miért sírt? Tudja is ő mit siratunk Világos után.
A mester bejött az iskolából az éneklésre. A vállamra tette a kezét és így szólt:
– Öcsém, látom, hogy nem vagy gróf. Maradj nálam segédtanítónak.
– Szívesen – feleltem -, föltéve, hogy nem a sifonér lesz a szobám ajtaja.
XXI
Ida egy este bejött hozzám az iskolába.
És amint ott ültem, a kezemre tette a kezét és a szemembe nézett, mint ahogy a csillagos égboltozat néz a tengerre.
– Kisasszony – rebegtem -, mit gondol most?
– Azt, amit ön.
– Én azt gondolom – feleltem mélyen megrendülve -, hogy a boldogságom útján egy elháríthatatlan tiltó kéz emelkedik felém.
– Ha tiszta a szívünk – szólt elfogódva -, megáld az isten.
A karomba omlott. Mindent elfeledve átöleltem őt és megcsókoltam a kedves gyönge arcát.
És amint így átölelve tartottuk egymást, a kis falusi iskolában csend volt. A külső házereszből behallatszott hozzánk a galambok turbékolása.
XXII
– Kisasszony – szóltam felocsúdva -, én becsületes ember vagyok.
– Abban nem kételkedtem.
– Éppen azért meg kell tudnia, hogy feleségem van.
Elsápadva hátrált. A tekintetében a fájdalom felgyulladó világa tükröződött vissza.
– Szereti? – kérdezte elfulladó lélegzettel.
– Nem.
– Elvált tőle?
– Örökre.
– Miért?
– Mert megcsalt.
– És nem is fog vele találkozni többé?
– Nem.
– Soha?
– Még a túlvilágon sem.
Egy percnyi szünet állott be. Láttam az arcán a kérdést, hogy minek hoztam akkor elő ezt a szomorúságot a múltamból?
– Az egyház törvényei szerint – szóltam elfogódott hangon – én nem házasodhatom meg újra. Szabad-e szeretnem? Miért is kellett találkoznunk!
Lecsüggesztettem a fejem. Ő hozzám lépett és gyöngéden átölelt.
– Bocsásson meg – szólott -, ha valamelyikünk hibás, én vagyok az. Nem tudtam, hogy megszomorítom vele.
– Édes jó Ida – feleltem -, nem kegyed szomorít engem, hanem a tulajdon sorsom, meg a rossz emberi törvények.
– Isten megengedi, hogy boldogok legyünk, ha szeretjük egymást.
– Isten mindent megenged, Ida: jót, rosszat egyaránt. Én azt hiszem, ő nem becsül bennünket többre, mint a hangyákat, amelyek közül a parasztcsizma egy lépéssel százat is eltapos néha az útfélen.
Micsoda boldogság is volt az a miénk? A vérnek és ifjúságnak küzdelme a társadalomnak aszott velejű törvényei ellen.
Kerültük egymást folyton és egymásért sóhajtottunk folyton; szerettük egymást és szenvedést okoztunk egymásnak. Meghaltunk volna egymásért és élni nem élhettünk egymásnak.
Egy este megcsókoltam őt forrón és fájdalmasan.
– Elmegyek – szóltam -, elmegyek innen. Miért szenvedjünk? Talán elfeledjük egymást.
Elsápadt. Lélegzete elállt. Némán, fájdalmasan nézett reám.
– Ezen át kell esnünk – szóltam megkeményítve a szívemet -, az idő orvos.
– Igaz – rebegte halkan -, ezen túl kell esnünk. Sohasem feledem el önt.
Akkor megeredtek a könnyei. Rám borult és ideges fájdalommal kiáltott fel:
– Nem, nem bocsátalak el! Meghalok, ha elmégy.
Akkor azt gondoltam magamban, hogy talán rémítőbbnek látom a kísértetet, mint amilyen valóban.
Maradtam.
Megszoktuk azt, hogy egymást szeretjük és megszoktuk azt, hogy idő időben múlik anélkül, hogy valaki a szerelmünk ellen tiltakoznék.
És fiatalok voltunk és forróvérűek és megrészegedtünk a szerelem gyönyörében.
Egy téli napon észrevettem, hogy sápadt és szomorú.
Sohasem láttam ilyennek.
Az apja meg is kérdezte, mi baja.
– Nem tudom – felelte a leány -, egy kicsit szédülök. Azt hiszem, nincs komoly bajom.
De ahogy az apja háta mögül rám pillantott, láttam szemeiben a kétségbeesésnek sötét felkiáltójelét.
Megrendült a szívem.
Amitől rettegtünk, bekövetkezett.
És még vigasztalni tudtam.
– Légy nyugodt, édes Idám, lelkemnek jobb fele, kicsinyem; egy hét alatt el kell hogy válasszanak a feleségemtől. Az ilyen esetre józan emberi ész nem mondhatja azt, hogy a házasság felbonthatatlan.
És elmentem a paphoz. Előadtam neki, hogy házas ember vagyok és hogy míg a hazát mentettem, elvesztettem a feleségemet.
– Ez az egyetlen szabály, mely alól nincs kivétel – felelte -, a házasság felbonthatatlansága.
– Nézzük meg azt a törvénykönyvet – könyörögtem neki -, sokszor egy szó, egy pontosvessző elég ahhoz, hogy megváltoztassa a törvény értelmét.
– Nem kellett azt a könyvbe tenni – felelte -, hiszen csak három szó az egész: a házasság felbonthatatlan.
– E szerint a papot, aki szétdúlta a tűzhelyemet, a törvény arra ítéli, hogy élje a kakukk-élet örömeit tetszése szerint, engem pedig arra ítél, hogy szerencsétlen és megátkozott legyek mindörökre.
Vállat vont. Belebökött az ujjával a cserép kupájába.
Látszott rajta, hogy unja ezt a témát.
– Csodálom – szólott -, hogy katolikus tanító ilyen felfogással beszél a házasság szentségéről.
– Bocsánatot kérek, de ez az állapot olyan, mintha folyton az akasztófán lógna az ember és nem tudja, mikor szorul a kötél egészen a torkára. Ezt Isten nem rendelhette.
Idát ismét le tudtam csillapítani azzal, hogy magához a püspökhöz megyek.
– Ha az sem tud többet, akkor nincs más hátra, mint hogy elbujdossunk együtt és ha szegényen is, de legalább egymásnak élhetünk.
– És anyám és apám? – kérdezte ő fájdalmasan – vagy élhetnek ők szégyenben?
Életem legnehezebb napjai voltak a ránk következők.
Fölmentem a püspökhöz. Elmentem egyenkint a szentszék tagjaihoz és megmagyaráztam nekik, hogy nekem meg kell, meg muszáj házasodnom, különben szerencsétlenné és földönfutóvá teszek egy egész családot.
– Az anyaszentegyház rendelése megváltoztathatatlan – felelte a püspök olyan nyugalommal, mintha csak egy templom-seprűnek a kicseréléséről volna szó.
– Az anyaszentegyház az egyedül üdvözítő; az anyaszentegyház nem lehet annyira szívtelen és annyira ostoba – feleltem magamon kívül.
Hátat fordított. Otthagyott.
Mikor a kocsim visszatért a faluba, Ida az ablakból nézte az arcomat. Nem is kérdezte meg, mit végeztem. Bezárkózott a belső kis szobába. Apjának, anyjának azt mondta, hogy aludni óhajt.
És reggel halva találtuk.
Megmérgezte magát.
Ez az eset engem is beteggé tett.
Olyan láz vett rajtam erőt, hogy napokig nem tudtam magamról.

Kapcsolódó írások – ABC - A teljes élet: poézis és bölcselet
- Az ún. allergia népbetegsége…2019.06.16.
- Eugéniusz: A romlás könyve VIII. (A „jó”/rossz tanuló – 1.)2019.06.16.
- Parlagfű/ambrózia: istenek eledele2019.06.16.