A lámpás – 3.

VIII

Odamentem hozzá. Mosolygott.

– Megszökött? – kérdezte rám pillantva.

– Meg. A német táncot nem szeretem. De ha kegyed akarja, szívesen táncolok.

– Köszönöm. Én is szédülök.

– Akkor hát, ha jobb mulatsága nincs, Boriska, beszélgessünk.

– Mondani akar valamit?

– Sokat. Mindent.

A leanderek között egy pad volt. Leült s kérdően nézett rám.

Én melléje ültem. Térdemre tettem a szalmakalapomat. A szívemre valami édes teher ült, alig tudtam megszólalni.

– Boriska – kezdtem halk, ünnepi hangon -, nagyon örülök, hogy magával találkoztam. Látom, hogy fiatal, én is fiatal vagyok.

– De furcsákat beszél – szólott nevetve.

– Bizony – feleltem magam is elmosolyodva – furcsákat beszélek. Nem is merem folytatni, mert akkor igazán kinevet.

– De csak folytassa, a kezdet elég érdekes.

– Hát tudja, arra gondoltam, hogy… ej, mire is gondoltam.

– No lássa, már elfelejtette.

– Nem felejtettem biz én, csak nem merem kimondani.

– De hát miért?

– Hátha szégyent vallok vele.

A szemébe néztem komolyan és szerelmesen.

Elpirult.

Megértett.

– Boriska – szóltam a kezét megfogva -, engedje meg, hogy a nyár folyamán meglátogassam.

– Szívesen – rebegte -, akármikor jön…

Azután, hogy a nevét kiáltották, felugrott és elsietett.

Én utána néztem, mert gondoltam, hogy visszapillant rám.

A kertajtóban csakugyan visszafordult.

IX

Szüretkor megvolt a lakodalmunk.

Két falu népe örült rajta. Én boldog voltam.

A pap is ott volt a lakodalmomon. Olyan dicséreteket mondott rám egy pohárköszöntőben, hogy minden felleg eloszlott iránta a szívemben.

Ettől a naptól jó viszonyban voltunk. Gyakorta átjött hozzánk. Beszélgettünk, vitatkoztunk, együtt jártunk sétálni is, szóval olyan barátságféle valami támadt közöttünk, mint amilyen az együtt nőtt kutya és macska között van.

A feleségem kedves kis boszorkány volt. Egy-két nap alatt úgy átváltoztatta a régi mesterházat, hogy nem lehetett ráismerni. A falak hótiszták, a földön szőnyeg terül; az ablakokban virágok nyílnak; virít és ragyog a keze nyomán minden.

Az istállóban tehén bőgött, az ólban malac sírt; apró baromfiak is megjelentek az udvaron s én talán ezt a félévet mondhatom az életem legboldogabb idejének.

De még az is rossz numerusos^[14] esztendőbe került.

A nemzetet akkor rohanták meg délről és nyugatról a rablógyilkosok ezrei. Az országban Kossuth Lajosnak holtakat ébresztő csatára hívása mennydörgött, zászlók jelentek meg a falukban és a kovácsok kardokat kovácsoltak.

A pap járatott egy lapot.

Remegő szívvel olvastuk ezt mindennap.

Mikor híre jött, hogy Jellasich^[15] átlépte a határt a rablóseregével és asszonyokat, gyermekeket öldösnek a katonái, a vér a fejembe tolult és felkiáltottam:

– El kell menni!

– Hová? – kérdezte a papom.

– Hová? Oda, ahová a kötelesség hí. Minden magyarnak, akinek ép a keze, fegyvert kell ragadnia és addig ne aludjék párnán senki, míg a magyart gyilkolják. Magammal viszem az egész falut.

– És a tanítás?

– Csak nem gondolja, plébános úr, hogy én az ábécét az égő ország világítása mellett fogom tanítani. A leckét az ellenségnek adjuk karddal és ágyúval. Az iskola a csatatér. Ott van maga az isten is a megtámadott nemzet élete fölött. Önnek is ott a helye. Ön is erős ember és magyar ember.

Elsápadt.

– Nem, én nem mehetek – szólott a fejét rázva -, nem hagyhatom itt a falut. A betegeknek és haldoklóknak szükségök van rám és a templom a vigasztalás helye.

Aztán, hogy tovább beszélgettünk, felajánlotta, hogy ha a háború a télen át is tartana, ő a hazáért kész tanítani az iskolában.

A faluba toborzó huszárok jöttek.

Kitűztem zászlójukat a templom ajtaja elé és megkértem őket, hogy addig ne táncolgassanak, míg én nem beszéltem a falu népével.

A nép hamar összesereglett a zászló körül. A harangot is félreverettem, hogy senki ne hiányozzék.

Magamra vettem az ünnepi atillámat s oldalamra kötöttem a kardot, amellyel a bandérium^[16] vezetője megajándékozott.

Azután fölléptem a templom elé tett asztalra és így szóltam a néphez:

– Véreim! Magyarok!

A félrevert harangok ma egy égő ország veszedelmét kongatják. Orgyilkosoknak vad csordái rohanták meg a hazánkat. Ezer meg ezer kés van irányozva a nemzet szívére. El akarnak minket törölni a föld színéről.

Próbálta azt már velünk török, tatár, német, csakhogy a magyar nemzet ilyenkor fölkelt, mint a haragvó oroszlán és megsemmisítette az ellenségeit.

Apáink hősi vére csörgedez bennünk. Vajon összetett kezekkel nézzük-e országunk égését? Vajon siket fülekkel hallgassuk-e, hogyan kiáltoznak asszonyaink és gyermekeink a gyilkosok kardjai alatt?

Azt akarjuk-e, hogy rabláncra verjék kezeinket és a házunk falára üszökkel írják, hogy gyáva volt a magyar és megérdemelte, hogy eltöröltessék a föld színéről?

Fegyverben van már az egész nemzet. Csak a mi zászlónk nem lengedez még a haza védőinek táborában. Aki férfi és magyar ember, velem jön a Kossuth zászlója alá. Velem jön és én előttetek járok mindenütt és ha kell, esküszöm itt az Isten házának kapuja előtt, hogy véremet ontom szeretett hazámért.

– Elmegyünk! – kiáltották a férfiak.

A zene megzendült. A Rákóczi-induló hangjai mellett osztották szét a piros sipkákat. S másnap reggel kétszázharmincan indultunk a tábor felé.

X

Bizony nehéz volt a válásom szép kis fiatal feleségemtől. Az apósom velem jött. Az anyósom pedig a feleségemhez költözött.

Mit írjak a nagy nehéz időkről? Küzdöttem én is, mint minden becsületes magyar ember. Tizenhat csatában vettem részt és ugyanannyi sebforradás van testemen.

Az apósom mellettem hullott el a moóri csatában.^[17] Vértől harmatos galambősz fejét a mellemen nyugtatva adta ki lelkét.

– Meghalok – szólt hozzám -, isten akarta, hogy meghaljak a hazámért.

Ez volt az utolsó szava s örökségül nekem hagyta az anyósomat.

XI

Budavár ostrománál egy kartács szilánkja a lábamba fúródott. Egy becsületes német polgárnak a háza előtt estem össze a Krisztinavárosban.

A német meglátott az ablakból. Kijött értem a feleségével. Bevittek. Ágyba fektettek.

A német is levetkezett.

– Sógor – mondom neki fájdalmaim között -, csak nem akar tán mellém feküdni.

– Nem – felelte -, hanem elmegyek neked helyett, mert én is magyar megvagyok, kruci türki.

Azzal magára öltötte a honvédruhámat.

A felesége sírt. A két kis szöszke gyereke is sírt. Belekapaszkodtak.

A német megcsókolta a két gyereket, rám mutatott.

– Nézzétek – szólt a gyerekeihez -, ez itt egy hős mekfan.

Azután saját mellére mutatott:

– Én pedig leszek egy hős mekfan.

És kirohant az utcán zúgó harci förgetegbe.

XII

A jó asszony egy orvossal bekötöztette a sebemet. Engem előfogott a sebláz. Napok teltek el, míg végre eszmélethez jutottam.

Mikor fölnyitottam a szemeimet, a jó német asszonynak az arcát láttam fölém hajolva.

– Hogy érzi magát? – kérdezte részvéttel.

– Köszönöm. Jól. Mióta fekszem?

– Tíz napja.

– Bevették Budát?

– A magyaroké.

– Éljen!

– Kímélje magát. Még nagyon gyönge.

– A lábamat nem amputálták?

– Nem. De sántítani fog sokáig.

– Mikor kelhetek fel?

– Az orvos azt mondta, egy hónap múlva.

– Akkor kérem szíveskedjék átvitetni a katonai kórházba. Önök jók. Sohasem felejtem el a jóságukat. Ha önök nincsenek, elvérzettem volna az utca porában.

– Maradjon – szólt az asszony -, az ágyra nincs szüksége senkinek.

Ezeket mondva zokogni kezdett.

– A férje? – kérdeztem szomorú sejtelemmel.

Ráintett a fejével.

Azután, mikor szóhoz tudott jutni, fájó hangon rebegte:

– Még azon éjjel hozták haza. A golyó a mellén ment keresztül.

Hosszú szünet következett.

Az asszonynak ott mellettem ömlöttek a könnyei.

Kinyújtottam a kezemet és megfogtam az övét:

– Az Isten jó – szóltam vigasztalóan -, az Isten megsegíti önt.

– A férjem órás volt – felelte -, semmi vagyonunk nincsen. Ez a két gyerek, meg harminc óra maradt rám.

Az asszonynak Gutmanné volt a neve. A budai sváb-németek közül való volt. Szőke, világosbőrű, kékszemű, csupa szelídség, jóság és szorgalom.

Mikor átvitettem magamat a katonai kórházba, minden délután meglátogatott a két gyerekével együtt.

A két gyerek vonzódott hozzám. Furcsa nevük volt: Gutmann Attila, Gutmann Bendegúz. Attila négy esztendős, Bendegúz három.

Meséltem nekik, játszottam velök.

A gyerekek jól mulattak.

– Mi leszel, Attila? – kérdeztem az idősebbiktől.

– Huszár leszek – felelte a szakállamat megfogva.

– Hát te Guzi?

– Én is huszár leszek.

– Nem hiszem – mondta szomorúan Gutmanné -, ez a família már talán a világ teremtése óta mindig órás, pedig valamennyi nyomorgott a mestersége mellett. Mindegyik Gutmann eltökéli, hogy mást nevel fiából, de aztán kiüt mindegyiken az órásság iránt való szeretet. Meglássa, ezek is órások lesznek.

– Isten adjon szerencsét nekik. Az órásság szép mesterség. A legtöbb feltaláló az órások között van. Olvastam olyan órásokról, akik a találmányaik által meggazdagodtak.

– Ön jó ember – szólt Gutmanné, gyöngéden rátéve a kezét a kezemre -, mindig megenyhült szívvel megyek öntől haza.

– Dehogy vagyok jó ember – feleltem -, hát nem ismeri kegyed azt a mondást, hogy vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó.

– Azt hiszem, feleségének nincs oka ezt hinni.

– Szegény feleségem – szóltam sóhajtva -, még nem tudtam eltalálni, hogy írjam meg neki a szerencsétlenségemet.

– Én már megírtam neki. Ne haragudjék érte. A lapokban olvastam az ön nevét a budavári halottak között. Megírtam neki, hogy ne aggódjék, ön csak megsebesült és már jobban van.

– Köszönöm – feleltem könnybe lábadt szemekkel -, sohasem fogom kegyedet elfelejteni.

Aztán arról beszélgettünk, hogy ha rosszra fordulna a sorsa, én az Attila gyereket magamhoz veszem.

– Nem tudom miért, de úgy megszerettem azt a kis huncut kölyket, mintha az én fiam volna.

Az asszony erre sírva fakadt és mielőtt megakadályozhattam volna, megcsókolta a kezemet.

XIII

Egy hét múlva lábra álltam és sétálhattam az udvaron. A lábadozók között megismerkedtem egy Szőlősi Benedek nevű hadnaggyal. Szürke szakállú vidám ember volt. Lehetett már ötven éves. Ennek az arcán egy nagy sebforradás vöröslött.

– Kard? – kérdeztem az arcára tekintve.

– Az – felelte -, egy német vágta rám. Tudott vívni.

– De visszavágott ön, reménylem.

– Vissza – és pedig elég szerencsétlenül.

– Hogy-hogy?

– Vékony volt a nyaka szegénynek. Bizony leesett a feje is.

– Mit sajnálja? azok sem sajnáltak bennünket.

– Pap vagyok – felelte szomorúan -, nem akartam ölni.

– Micsoda vallás papja?

– Katolikus.

– Ej – feleltem -, ha minden katolikus pap eljött volna, már rég kivertük volna a németet.

Egy félkezű cigányhonvéd ült mellettünk. Siska Marci. Az is megszólalt:

– Bezzeg a német nem sajnálta magát, hadnagy úr. Aki győzi, az mari. Engem se sajnáltak. Ki billegeti már most a hegedűmet, ha muzsikálni akarok?

– Ne búsulj azon, Marci – felelt a pap -, ha felgyógyulunk, velem jössz a faluba.

Úgy számítottunk, hogy egynéhány nap múlva hazaindulhatunk.

Azonban Erdélyből és a Tiszántúlról izgató harci hírek jöttek. Győzelmekről és vereségekről keverten szólottak ezek a hírek. Marci hordta a városból.

Egy éjjel valami nyomást érzek a vállamon.

Fölpillantok. Marcit látom magam előtt.

– Mi baj? – kérdeztem.

– Kossuthot elfogták.

– Lehetetlen.

– Katonák beszélik.

– Mit tegyünk?

– Elmegyünk a táborba.

Fölkeltem. Kiszöktünk a kórházból. Szőlősi már a kapu előtt várt bennünket s csak ennyit mondott:

– Útközben ráérünk meggyógyulni.

S egy parasztkocsira ülve, elindultunk a Rákoson át Szeged felé.

Ma már nem tudom megérteni azt a lázt, amely akkor hatalmában tartotta a lelkeket. Mind a hárman gyöngék voltunk még. Sebeink még sajogtak, de azért készek voltunk újra odaállni a harcsorba, hogy küzdjünk és vérünket ontsuk a hazáért.

Különösen a cigányt bámultam. Ez a fél karját már elvesztette és kész volt ismét kardot ragadni a megmaradt kezébe.

Az életnek nem volt értéke a hazafi előtt.

Ami pedig a cigány gyávaságát illeti, Marci ugyan nem örökölt semmit.

Csöndesen, többnyire szótlanul ültünk a kocsinkon. Néha mégis felsóhajtottunk.

– Szegény Gutmanné – szóltam én -, el sem búcsúzhattam tőle.

– Szegény hazám – mondotta Szőlősi -, szomorú sejtelmeim vannak, ha az orosz leigáz bennünket.

Marcinak egészen másfelé jártak a gondolatai.

– Ha, úgymond, most egy birkát találnék, bizonyisten ellopnám és megsütném.

Mikor Szegedre érkeztünk, éj volt. A vámőrök megállítottak bennünket.

– Kik vagytok?

– Magyarok vagyunk.

– Hova mentek?

– A Görgey táborába.

– Olyan már nincs.

– Micsoda?

– Görgey tegnap lerakta a fegyvert Világosnál.

Szőlősi elsápadt. Én a szívemet éreztem megszakadni.

A vámtiszt (más tiszt lehetett az!) látva a mi megdöbbenésünket, sírva fakadt és a nyakamba borult.

– Elveszett – úgymond -, elveszett minden.

XIV

Egy kis fogadóban töltöttük az éjet, de azt hiszem, egyikünk sem aludt.

Reggel egy beretvált arcú reverendás pap nyújtotta a kezét felém. Alig ismertem rá. Szőlősi volt.

– Mától fogva újra pap vagyok – szólott szomorú mosollyal -, vesd le te is a honvédruhát, különben veled együtt kötik fel a németek.

– Merre mégy?

– Hevesbe. Mátraszél a falum neve. Írj néhanapján.

– Szívesen. Én Szabadka felé megyek. És te Marci?

– Elmegyek a plébános úrral harangozónak.

Megöleltük, megcsókoltuk egymást. Azzal elváltunk: ők jobbra, én balra.

XV

Egy oláh fuvaros vállalkozott arra, hogy elvisz Szabadkáig. Agg, ősz ember volt. Mikor kívül jártunk a városon, azt mondtam neki:

– Cseréljünk ruhát, öreg.

– Minek? – kérdezte az tiszta magyarsággal.

– Azért – felelem -, mert ha kend visz engem, elé fognak a németek és lehúznak, a kocsijáról, de ha én viszem kendet, akkor kend azt mondhatja, hogy én a kocsisa vagyok.

– És ha engem húznak le a kocsiról?

– A nyolcvan esztendős embereket nem bántják.

– De hátha valamelyik meg találja húzni a szakállamat?

Ezt mondva, levetette a körszakállt és én egy fiatal, barna arcot láttam magam előtt.

Nevetett.

Aztán bemutatta magát.

– Ziegler Sándor vagyok. A bécsi légióval^[18] jöttem le és a magyar kormánynak fegyvergyárosa voltam.

– Menekülsz?

– Mint te. Aradon a muszkák lefoglalták a fegyvergyáramat. Összes vagyonom ez a kocsi, meg ami rajtam van.

– Hát pajtás, akkor vigyük egymást. Az ősz szakállt csak dobd el. Legjobb, ha éjjel megyünk, nappal pedig meghúzódunk, ahol lehet.

Mikor a Dunához érkeztünk, elővette a fuvoláját.

– Fújok egy nótát – szólott -, aki ilyen félelmes világban fuvolázni mer, arra nem gyanakszanak.

Belefújt a flótájába.^[19]

A lovak a hangtól megbokrosodtak és elragadták a kocsit.

Egyenesen a Dunának rohantak.

A dunaparton egy fűzfa állott.

A két ló annál szétvált. A kocsi rúdja olyan erővel ütődött a fához, hogy a kocsi ezer darabra törött.

– Ez ugyan furcsa nóta volt, pajtás – jegyezte meg föltápászkodva.

Azután engem is fölsegített a sárból és részvéttel kérdezte, hogy nem esett-e bajom?

A kocsi darabokban volt. A lovak a Dunába vesztek. Bizony gyalog kellett az utunkat folytatnunk.

Az úton jobbára a lefolyt harcokról beszéltünk. A szemeink gyakran megteltek könnyekkel, mikor a haza sorsáról gondolkoztunk.

Lengyelország sorsa lebegett előttünk. Csak azt nem tudtuk, hogy egészen a német uralom alá jutunk-e, vagy hogy a muszka is kiszakít egy darabot az országunkból.

Már ekkor tele volt menekülőkkel minden út.

Egy falu közelében megkérdeztük, hol kaphatnánk szállást, ahol kialudhatnánk a fáradságunkat.

A becsületes magyar paraszt, akihez a kérdést intéztük, így felelt:

– Ezt a falut kerülje még a madár is. Látják azt az úriformájú házat?

– Látjuk.

– Az malom ott. Annak a gazdája az utóbbi két nap alatt valami tíz bujdosó honvédet szolgáltatott már a német kezére. Áruló gazember.

Éhesek voltunk és fáradtak.

Az én barátom egyet gondol, aztán így szól:

– Hát csak azért is oda megyünk.

– Csak nem megyünk tán az oroszlán torkába?

– De éppen oda megyünk, csakhogy előbb maszlagot adunk neki. Csak bízd rám magadat.

A szemei csillogtak. Szép ember volt és bátor és vidám.

Bekopogtattunk az ajtón. Maga a gazda nyitotta ki.

Egy rendkívül vörösfejű ősz ember volt. A tekintete ravasz. Szürke molnárruhába volt öltözve.

– Janicsek Pál urat keressük – szólt az én barátom.

– Én vagyok – felelt a molnár.

– No hál’istennek. Azt hittük, már sohasem érünk ide. Hát kedves bátyám, mi bujdosó honvédek vagyunk. Hallottuk, hogy bátyám uram igazi jó magyar hazafi és itt a falu szélén azt mondom én a barátomnak: Vannak még becsületes jó magyar emberek, gyerünk Janicsek bácsihoz, akiről én a táborban egy bajtársomtól sok jót hallottam. Az idő fordulhat, hogy visszaszolgálhatjuk neki s ha véletlenül a magyar ügy felülkerekedik, kérni fogjuk Kossuthot, hogy tüntesse ki az érdemeiért.

A molnár kezet nyújtott. Bevezetett a szobájába.

– Jó vacsorát, de hamar! – Így kiáltott ki a konyhába.

Aztán tudakozódott tőlünk, hogy hol hallottunk az ő jó hírnevéről.

Az én bujdosó társam mondott neki hirtelenében valami olyan mesét, hogy én majd elnevettem magamat.

Jól megvacsoráztunk és ittunk is rá az öreggel együtt.

Mikor magunkra maradtunk, azt mondom a pajtásomnak.

– A jó vetett ágyból nem kerülünk-e holnap vasba?

– Nem – felelt ő -, az én számításom tiszta: ez az ember valóban rosszlelkű hazaáruló és ő jól tudja, hogy mindenki gazembernek tartja, de éppen emiatt fél is. Már most íme bevetődik hozzá két olyan ember, aki alkalmul kínálkozik neki, hogy a hazafiságát és becsületességét hirdesse velök. Ő minket nem ad fel, hanem holnap útra bocsát. Följegyzi a neveinket és elteszi, hogy ha az idők esetleg megváltoznak, ránk hivatkozhassék.

Lefeküdtünk.

Néhány perc múlva megszólal ismét.

– Pajtáskám. Kelj fel.

– Minek?

– Nyisd ki a kályhaajtót és dugd bele a fejedet, beszédet hallok.

Úgy teszek, ahogy mondja, hát csakugyan hallom ám a molnár hangját:

– …mert lásd anyjuk, okos embernek mindenre kell számítani. Kossuth visszatérhet és engem pörbe foghatnak. Akkor ez a két ember, meg ezeknek a családja mellettem bizonyít, hogy én a bujdosó magyarokat rejtegettem és rebellis^[20] voltam.

XVI

Este volt, mikor a falum határát elértem.

Az utamra a csillagok világítottak. A prücskök és békák méla zengése üdvözölt. A jegenyefák mint néma, sötét őrök magaslottak ki a faluból. – A korcsma ablaka világos volt. Valaki harmonikázott benne. Megösmertem kicsoda: Csik Lőrinc, a részeges csizmadia legény.

A szívem feldobogott, mikor az utcára léptem.

Még egy perc és én átölelve tartom az én kedves fiatal feleségemet.

A bakter szembe jött velem.

– Jó estét, Marci! – szóltam hozzá örömmel.

– Jó estét – felelte meghökkenve. És rám bámult.

– No – kérdeztem -, meg sem ismersz talán?!

– Minden lélek dicséri az urat – rebegte elfulladó lélegzettel -, hát csakugyan a mester úr volna?

– Nem is az ördög.

– Hát nem halt meg?

– Láthatod.

– Ajnye, ajnye! – szólott a fejét vakarva.

Tovább akartam menni, de ő visszatartott.

– Megálljon, mester úr – szólott -, álljon meg csak egy kicsit.

– Mit akarsz mondani?

– Mit? hát hogy egy kis baj van.

– Micsoda?

– Nem tudja még?

– Nem. Meghalt tán a feleségem?

– Dehogy halt.

– Hát mi baj van?

– Ajnye, ajnye – szólt ismét fejét csóválgatva.

– Nyögd ki hát, ne várakoztass.

A bakter halkan és sajnálkozó hangon szólott:

– Gyerek van a háznál.

– Az én házamnál?

Ráintett a fejével.

– Micsoda gyerek?

Vállat vont. Azután a botjával a port turkálva felelt:

– Azt mondják, hogy a pap…

Azt hittem, leroskadok.

A szemem előtt összefutottak a házak, a csillagok, a fák és a bakter.

Az útfélen egy ledöntött fatörzsök volt. Leültem arra és egy kis idő múlva így szóltam a bakterhez:

– Mondj el mindent, amit tudsz.

A bakter nem tudott egyebet, mint azt, hogy a pap szorgalmasan átjárt hozzám tanítani. És hogy a feleségem az utóbbi hónapokban annyira elzárkózott, hogy senki sem látta. Végre ezelőtt két héttel a bába is megjelent a háznál.

– És engem holtnak hittetek?

– A papunk mondta.

– Jól van – feleltem -, hadd higgyenek annak. Eredj Marci a dolgodra és ne szólj senkinek arról soha, hogy engem láttál. Megteszed?

– Megteszem.

– Esküdj meg rá.

– Isten engem.

Elment.

Én még ott maradtam egy darabig ülve a fatörzsökön.

Végignéztem a botomon.

Erős, súlyos somfabot volt.

Azután fölkeltem és elindultam a plébánia felé.

XVII

A plébánia ablakai sötétek voltak. Ellenben az én udvari ablakaimból világosságot láttam kisugárzani.

Valami ösztönszerű késztésre átmentem és az ablakhoz lopózva benéztem a függönyhasadékon.

Ott volt az egész família.

A feleségem az ágyban ülve szoptatta a gyereket. A pap mellényben és nadrágban az asztalomnál ült és a kékvirágos csészémben kevert valamit. Az anyósom pedig a másik ágy fölvetésével foglalkozott.

És én néztem, néztem őket, gondolat nélkül való butasággal.

Olyan volt nekem, mintha csak álmodtam volna, hogy én mester vagyok és hogy az az asszony az én feleségem. Az nem az én feleségem. Az a papé. Nem igaz, hogy én mester vagyok. Én valami csavargó vagyok.

Mi lesz, ha ide berontok?

Ha agyonütöm a papot, egy pillanat alatt összecsődül a falu, engem elfognak és felakasztanak.

Hát akkor rendben lesz a világ?

Nem. Csak két emberrel lesz kevesebb benne.

Otthagytam az ablakot és kiléptem újra az utcára.

Csak mentem-mentem, azt sem tudtam, merre.

A szívemen mint egy szorító kígyó ült a fájdalom.

A papot mégis megölöm – szóltam -, ő megölt engem, én megölöm őt; a számvetés tiszta.

Visszatértem a ház elé és leültem a padra.

Nem tudtam gondolkozni. A fejemben mintha sötét örvény forgott volna.

Egyszer eszembe jutott az Arden Enoch meséje. Az ős tengerészmese ez. A tengerész húsz évi hányódás után hazatér és más férjnél találja a feleségét. Nem bántja őket, hanem visszatér szótlanul a tengerre.

Igen, csakhogy ez a pap rabló.

Aztán más irányba tértek a gondolataim.

Magamat ölöm meg – így szóltam -, úgyis azt hiszik, hogy halott vagyok. A világon fölösleges nincs már, csak én. Ki sir utánam? senki.

Magam sem tudom, hogyan kerültem a folyóhoz.

Megálltam a hídon, lenéztem a vízre.

A víz csillogott. Az éjjeli ég fényessége visszatükröződött benne.

Mi történik, ha én innen levetem magamat?

Egy pillanatnyi szenvedés.

Azután nem történik semmi több: egy boldogtalan életű ember megszabadul az életétől.

XVIII

Egy kéz nehezedett a vállamra. A bakter állt mögöttem.

– Tanító úr – mondá -, jó az Isten.

– No nem túlságosan – feleltem keserűen.

A bakter folytatta:

– Ne nézzen abba a vízbe, tanító úr. Legénykoromban engem is fejbeütöttek egyszer úgy a furkósbottal, hogy megszédültem tőle. Akkor azt gondoltam, hogy mihelyst föl tudok kelni a földről, mindjárt bicskát vetek a hasába Tóth Lajosnak. De aztán, mikor kijózanodtam, másképp gondolkoztam.

A bakter beszéde olyan volt nekem, mintha messziről hallanám.

Ma sem tudom, elbúcsúztam-e tőle vagy sem. Csak egyszer azon vettem észre magamat, hogy az országúton ballagok és hogy hajnalodik.

A nap fénnyel borította be az eget. Az útszéli fákon és füveken harmatgyöngyök csillogtak. Egy veréb ott csicsergett előttem egy kiálló akácfagallyon.

Úgy éreztem magamat, mint a bakter, mikor kijózanodott.

– Elvégre is – szóltam egyet dobbantva a botommal – nagy a világ, megélhetek én egy falu, egy asszony, meg egy pap nélkül.

Az országúton egy szekér zörgését hallottam. Visszanéztem. Borított tót szekér volt.

– Hova megy atyafi? – kérdeztem a tótot, aki a gebéje mellett baktatott.

– Trencsinbe – felelte az.

– Nem vinne el engem egy darabig?

– Meddig?

– Ameddig meg nem unjuk egymást.

– Beteg az úr?

– Bizony nem érzem jól magamat.

– Nohát üljön fel.

Edényszállító tót volt.

A kocsija tele volt jószagú szénával. Amint belebújtam a szénába, elaludtam.

Ez az alvás jót tett nekem. A bánatom is elaludt. Mikor fölébredtem, eszembe jutott minden. Letöröltem a könnyeimet és azon gondolkoztam, hogy mitévő legyek.

Kezdem ott, ahol kezdtem.

Pécsre megyek, bekopogtatok minden mester ajtaján. Elvégre is a háborúból jövök és olyan világot élünk, hogy nem ritka az ajtón az idegen.

Elbúcsúztam a cserepesemtől és nekivágtam gyalog a világnak.