kb. 20 perc olvasás
A kapuban állva is verselt Devecseri Gábor
Ahhoz képest, hogy az Óda a sporthoz (Ode au Sport) című vers eredetileg – francia és német változatban párhuzamosan – már 1912-ben megjelent, a magyar fordítás majdnem fél évszázadot késett. Devecseri Gábor nem önszántából ültette át magyarra a modern olimpia atyjának számító Pierre de Coubertin alkotását, felkérésre dolgozott. Az előzményekről Keresztényi József olimpiatörténész beszélt a Népsport 1964. november 1-i számában: „Négy évvel ezelőtt, kutatásaim során, levelet intéztem a kölni sportfőiskola rektorához. A sport és az irodalom kapcsolatait kerestem. A rektor 1960. április 22-én keltezett levelének mellékletében, nagy örömömre, elküldte nekem különlenyomatban ennek az ódának német szövegét, amellyel G. Hohrod és M. Eschbach szerzők az 1912-es stockholmi olimpián, az irodalmi művek között, aranyérmet nyertek… A rektor nagy meglepetésre közölte velem, hogy a díjnyertes mű igazi szerzője nem más, mint Pierre de Coubertin, az újkori olimpiák megálmodója. Coubertin kettős álnév alatt pályázott, és csak halála előtt fedte fel az igazságot… (…) Megkapó ódájának kézhez vétele után megkértem Devecseri Gábort, hogy fordítsa le magyarra a művet. Múltak a hónapok, és már arra gondoltam, hogy Gabi megfeledkezett a kérésemről, amikor – azt hiszem, a római olimpia idején – megjelent nálam, elém tette ezt a kéziratot, mondván: »Megszültem…« Rögtön elolvastam, és ma is azt mondom, amit akkor: Devecserinek ez talán az egyik legszebb műfordítása…”
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöki tisztségét 1896 és 1925 között betöltő francia sportvezető műve kilenc versszakból áll, felütésük egy-egy sporttal társított fogalom vagy jelző: Istenek ajándéka, szépség, igazság, bátorság, tisztesség, öröm, termékenység, haladás, béke. A német szövegváltozatból fordító Devecserit elmondása szerint Coubertin munkájában leginkább az fogta meg, hogy az ókori görög sportesemények ihlette darabokhoz hasonlóan „kiindulásnak tekinti a sportot, az általános nagy emberi célok megénekléséhez. Kiindulásnak, de nem – ürügynek! Mert éppen a sport által formálható és formálandó emberi tulajdonságokról szól.”
Az antik minta felemlegetése az 1964-es Népsport-interjúban a Kossuth-díjas író, költő, klasszika-filológus életpályáját ismerve szinte törvényszerű: az Iliasz és az Odüsszeia fordítója, az ókori kultúra elmélyült kutatója gyakorta nyúlt vissza az európai műveltség gyökereihez Nyelvi kifinomultságára, a formák iránt tanúsított tiszteletére jellemző az epizód, amelyet Keresztényi József idézett nekrológjában a Népsport hasábjain, 1971. augusztus 2-án: „Az Egyetemi Könyvtár ókori ihletésű előcsarnokában egyik találkozásunk alkalmával Pindarosz életéről és költészetéről beszélgettünk. A többi között arról, hogy a görög lantosok fejedelmének halhatatlan alkotásaiban a kocsi- és lóversenyek győztesei, a diadalmas ökölvívók, birkózók és futók milyen mesterien elevenednek meg. Mivel az olimpiai, a püthói, a nemeai és az iszthmoszi ódák csupán a húszas évek végén készült fordításban olvashatók magyarul, mai nyelvezetünk szerinti átültetésükre kértem őt. »Sokat kell még stílusomnak csiszolódnia, hogy erre a megtisztelő feladatra vállalkozhassak« – válaszolta a tőle megszokott igényességgel és szerénységgel. Később aztán többször nyugtatott, hogy már érnek, érlelődnek benne a pindaroszi sorok. Sőt, már idézett is belőlük, de – mint mondta – ezek még nem kellően csiszoltak.”

A budapesti zsidó családban született Devecseri személyes, ifjúkori sportélményeiről annyit tudunk, amennyit interjúiban ő maga elmesélt. Kedvtelésből úszott, kerékpározott, futballozott, kapusként a tétlen percekben állítása szerint verset írt, a tokiói olimpiai arany után ehhez tréfásan hozzátette: „Örülök, hogy Szentmihályi a példámat nem követte.” Lágymányosi istenek című visszatekintésében kitér a részletekre is: „Öcsémmel hozzá-hozzászegődtünk a labdarúgókhoz. S így esett meg, hogy kapus is voltam s egyszer gólt engedtem be, mert védés közben verset írva, elkerülte figyelmemet, hogy a játék már nem az ellenfél kapuja közelében zajlik, hanem a miénk előtt. De még ilyenkor is, ha a játék végén megálltunk a Ménesi úton, és körülnéztünk, friss versolvasmány-élményeinket vetítettük a zöldesen alkonyodó égboltozatra, vagy lemutattunk egy a mai Kosztolányi Dezső tér táján csillogó fagylaltszínű házra: ott lakik Illyés Gyula. Alattunk a rét, a Ménesi út és Villányi út közötti nagy lejtős térség, gyerekkorunk főszíntere, alsó végében a labdarúgópályával, melyről később, negyvenötben, verset írtam, mert az idő összelapult, az idő darabkái egymásba nyomultak, összetöredeztek és megsokszorozódtak: »Mikor az ágyú szólt, merengtem, / A virágokkal verekedtem. / Hol nemrég labdát rúgtam nevető / fiúkkal, rendben áll a temető. / Rendben áll, mert a temető is élet: / nincs itélet, mely ne volna ígéret.«”
Amikor sportkötődéseiről kérdezték 1964-ben, Devecseri Gábor hasonlattal felelt: „Diákkoromban ott voltam a Zeneakadémián annyi nagy mesterünk irodalmi folyóirata, a Nyugat 25 éves fennállásának a jubileumán. Nagy Endre, a kitűnő író-konferanszié beszédében magáról ezt mondta: »Igaz, hogy velem végződik a Nyugat ragyogó írói gárdája, de velem kezdődik a Nyugat lelkes közönsége« Én, ami a sportot illeti, még ezt sem mondhatom el magamról: a szurkolásban igen-igen sokan megelőznek. A nagy sportesemény-sorozatok alkalmából, mint éppen most a tokiói olimpia volt, azonban engem is magával ragad a lelkesedés, és ez – nagyon jó dolog!”
Kő András újságíró több cikkében is felidézte a Devecseriről baráti-családi körben fennmaradt emléket: dolgozóasztalánál ülve szavajárása volt, hogy ír egy kicsit, aztán elmegy úszni. Amiből persze végül soha nem lett úszás, újra és újra igazolódott Móra Ferenc témába vágó megfigyelése, amely szerint „az író az életét a betűtengeren éli le”.
Mintegy a bölcsesség alátámasztásaként maga Devecseri Gábor tette zárójelbe Sportolj velünk! című 1966-os propagandaversének üzenetét, amikor Kiss Sándornak felelevenítette a költemény születésének kulisszatitkait (a beszélgetés megjelent A meztelen istennő és a vak jövendőmondó című kiadványban): „Lehet, hogy a Szent István gimnáziumnak, ahová első-másodikban magam is jártam, nagyon szép udvara volt, de olyan szép udvara nem lehetett, mint az egyik budai, azt hiszem, Jurányi utcai iskolának, ahova engem és Farkas Ferencet meghívtak, hogy egy sportkantátát írjunk. Meg is írtuk, időnként megy a rádióban, az a címe, hogy Sportolj velünk. Hát nagy bajnok nem lenne az, aki a Farkas Ferivel és velem sportolna, mert mi ezt csak megírtuk sportolás helyett. De bementünk oda, és az udvarból alig akartam följebb menni, mert ott olyan gyönyörű fiatal lányok tornásztak, hogy mondtam a Ferinek, ne is menjünk föl a tárgyalásra. De hát neki nem volt sok ideje, fölment, én pedig egyre hátrább csavarodó nyakkal mentem a lépcsőházban vele. Na most akkor ott összeültek az összes sportkorifeusok, tanárok, mindent megbeszéltünk, hány perces legyen a mű, Bessenyei fogja mondani a szöveget, a lánykórus fogja énekelni és így tovább és így tovább. Kérdezték a honoráriumot. Erre azt mondom én, hogy a legutóbbi tapasztalataim alapján engedtessék meg, hogy én a honoráriumot természetben kérjem, a zeneszerzőt kétszer annyi illeti mindig, mint a szövegírót. Én kérek tíz lányt, húszat a Farkas Ferencnek. Erre a Farkas megrántja a vállát, ő inkább pénzt akart. Aztán így elrontotta az üzletemet, mert pénzt kaptunk.”
Három évvel korábban is Bessenyei Ferenc színművész adta elő a Népstadionban az Országos Sport Napok alkalmából rendelt aktuális Devecseri-verset, amely – szubjektív vélemény – gondolatgazdagságban, emelkedettségben felülmúlta az 1966-os, „Bennünk az erő / művünk a jövő, / ne maradj hátra, / de tarts velünk. / Sportolj velünk!” jellegű buzdításoktól harsogó úttörőinduló-féleséget. Az Erő, szépség, öröm! című 1963-as mű szép ívet rajzol fel a „Kicsi az ember” kezdősortól a „Nagy az ember” zárásig, az utolsó versszak pedig a magyar sportirodalom egyik kevéssé ismert gyöngyszeme: „Mert ez az öröm: nem pihenve tenni. / Kik élvezzük szépségét a virágnak, / tudunk, ha vágyunk rá, virággá lenni, / s medre lenni az erőnek, mely árad; / a mindenséget fogtuk két karunkba, / mert titkait kilestük türelemmel; / örömmé bomlik magvából a munka / s a mindenségbe tárul. Nagy az ember.”
![]() |
DEVECSERI GÁBOR
(1917-1971)
Aligha lehetett szebb, daliásabb férfit elképzelni, mint a harmincöt-harminchat éves Devecseri Gábort alezredesi egyenruhában, ahogy ott áll akár a katonai főiskola katedráján, akár az Írószövetség elnöki asztalánál, homlokába hulló fekete hajfürtjét hátrasimítva tanít vagy magyaráz vagy cseveg akár görög mondai hősökről, akár szovjet költőtársakról, akár kultúrpolitikai napi feladatokról, ide-oda csapongva latin közmondások, a marxizmus klasszikusaiból vett idézetek és felettébb erotikus hasonlatok között. A nők – minden korosztályból – elragadtatottan lelkesedtek érte, és ő tréfát és áhítatot vegyítve lelkesedett minden nőért. A férfi barátok szívük mélyéig szerették, akkor is, amikor éppen mérgesek voltak rá, akár éppen „túlvonalassága” vagy éppen minden komoly dolgot gúnyoló cinizmusa miatt. Soha életében egy cigarettát el nem szívott, szeszes italba ugyan társaság kedvéért olykor belekortyolt, de nem ízlett neki se bor, se rövid ital, még a feketekávét is csak baráti körben éppen hogy megitta, ha elébe adták (akkor is rengeteg cukorral, hogy elvegye az ízét) – mégis mindig úgy tetszett, hogy mámoros állapotban van: szerelemtől, költészettől, egy sajátos nyelvtani igealaktól vagy éppen egy izgalmas pletykától. Egyformán izgatta és késztette klasszikus formájú versre vagy elsuttogott indiszkrécióra is, hogy Odüsszeusz mikor melyik mondabeli nővel feküdt le, vagy a baráti körben melyik nőnek melyik férfival van éppen viszonya. És ha igazi lendületben volt, akkor az antik vagy a napi pletykaanyagot görög vagy latin és angol versben fogalmazta meg olyan versformában, ahogy éppen kívánták. Igazán nagy tudós, művész-bűvész verselő, mindig segítőkész jó barát és soha fel nem serdülő kamasz egyszeri, sosem volt, utánozhatatlan egysége vált valóra ebben a tüneményes emberi jelenségben, akit a tanítványai is Gabinak neveztek.
Magánéletében meg tudta valósítani a legmeghittebb, mély érzelmekkel teljes hitvestársi szerelmet – amelyben a feleség igazi élettárs, munkatárs, múlhatatlan múzsa – és a legszabadosabb csapongást, a szakadatlan lángolást az egész női nemért, az olykor egy napon belül is váltogatott szerelem férfidiadalát.
Mint költő a Nyugat „harmadik nemzedékének” egyik kitűnősége volt; mint tudós a magyar klasszika-filológia nemzetközi tekintélyű kiválósága; mint műfordító, mint az antik kultúra tolmácsa versenytárs nélkül első az évszázadok magyar irodalmában.
Afféle csodagyermeknek indult. Tizenöt éves korában már tökéletes formabiztonságú versei jelennek meg, húszéves kora előtt már rendszeresen közli a Nyugat a költeményeit. A kamaszkor és az éppen felserdülés életigényét, életszeretetét, mindenre szomjúságát fejezi ki olyan csengő-bongó ritmus- és rímbiztonsággal, hogy a sokkal idősebb kortársak is az egyenrangúaknak kijáró elismeréssel fogadják maguk közé. És a gyors sikertől sem „bízza el magát”. Folyton többet akar tudni. De nagyon szerencsés az indulása. Apja rendkívül nagy műveltségű magántisztviselő, amolyan elszürkült egykori zsenijelölt, aki többek közt kitűnően tud görögül, és életének fő vágya, hogy hamar tehetségesnek bizonyuló fia az ókori ismeretek tudósa legyen. Anyai nagyapja, Guti Soma, valamikor közismert, igen művelt újságíró, egyidőben népszerű – bár jelentéktelen – regényíró és drámaíró. Anyja, Guti Erzsébet a legjobb angol regényfordítók egyike, a pesti társaságok híresen szellemes asszonya. A szülők legjobb barátai közé tartozik Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Somlyó Zoltán. Ezek szinte saját szellemi gyermeküknek érzik a serdülő Devecserit, ő pedig egyszerre talál eszményt Kosztolányi formatudásában és Somlyó Zoltán bohéman romantikus csapongásában. Igazában Somlyó az, aki már a gyermek Devecseriben felfedezi a költőt, ő ír majd előszót elsőnek megjelenő versei elé is.
Az érettségizett, de máris ismert fiatal költő úgy indul el az egyetem latin-görög szakán, hogy latinul és angolul már jól tud, görögül már olvas. Egyetemista korában pedig összebarátkozik Kerényi Károllyal, a mitológia világhírű magyar tudósával (aki később mint egy svájci egyetem nemzetközi tekintélyű professzora halt meg). A kapcsolat nem olyan, mint professzoré és diáké, hanem mint idősebb és ifjabb szakemberé. Kerényi ösztönzésére fordítja le Devecseri még a háború előtt a nálunk addig merőben ismeretlen Homéroszi himnuszokat. Ezzel már doktorátusa előtt nemcsak mint kitűnő műfordító, hanem mint számottevő ókortudós is kivívja az általános elismerést. Azután a felszabadulást követő első években tanársegéd az egyetem Görög Intézetében. És habár a legelső pillanatokban még a Nyugat viszonylag politikamentes humanista költészetét folytatja, hamarosan bekövetkezik a hirtelen fordulat: elragadja a marxizmus, a kommunisták új arculatú, hazát építő lendülete, a szocialista jövő kilátása. Egy délelőtt a belvárosi Aero eszpresszóban baráti ösztönzésre bravúros kis verset ír Terv címen a tervgazdálkodás lelki élményéről. A tizenhat soros költemény néhány nap múlva megjelenik a Magyar Kommunista Párt lapjában, a Szabad Népben (a rovatvezető Keszi Imre örömmel adja le, mintegy bizonyságául annak, hogy a széplélek, a nyugatos Devecseri is íme hozzánk tartozik). Ez a vers az egész irodalmi életben feltűnést kelt, sokan meghökkenve állapítják meg, hogy Devecseri kommunista lett. Ez a meghökkenés jobban tetszik neki, mint az elragadtatás másfelől. Most már ezt az utat akarja járni, és hamarosan belép a kommunista pártba, és egyszerre egyik vezéralakja lesz az új költészetnek. 1948-ban a Katonai Akadémia meghívja irodalomtanárának: ez előbb őrnagyi, majd alezredesi rangot jelent. Ő pedig egy kamasz fiú játékosságával örül a szép tiszti egyenruhának, amely alighanem senkin nem mutat olyan jól, mint rajta. Nemsokára az Írószövetség főtitkára. Egyszerre játékosan és áhítatosan örül a szerepnek, lelkesedik mindenért, ami van. Pedig ez a személyi kultusz kora. De ez a személyi kultusz tette őt alezredessé, főtitkárrá, ez ad Kossuth-díjat neki (ámbár kissé bosszantja, hogy nem mint költő, hanem mint műfordító kapta a magas kitüntetést). És bár életének egyik felét leköti a nagy feladat: a teljes Homéroszt megszólaltatni magyarul, élete másik felét betölti nem is a szocializmus, hanem a Rákosi-kurzus elragadtatott szolgálata. Politikai közhelyeket, bálványimádó tiszteletet, közvéleményre kényszerített hazugságokat versel meg bravúros formacsillogással (ezeknek egy részét már néhány év múlva szégyellte és megtagadta, de amikor írta – valóban hitt bennük, ahogy hitt azoknak a fellobbanó szerelmeknek az örökkévalóságában is, amelyeket már másnap tökéletesen elfelejtett). A különös és jellemző, hogy mindeközben tudtommal nem haragudott igazán senki se rá: Devecserit nem lehetett nem szeretni. És mindeközben szívós munkával elkészítette a teljes magyar Homéroszt; nemcsak az Iliászt és Odüsszeiát, nemcsak a Homéroszi himnuszokat, hanem a homéroszi kor valamennyi fennmaradt emlékét. Ez a gyűjtemény a magyar műfordítás-irodalomnak talán legnagyobb eddigi teljesítménye, amelyet nyelvileg is, formailag is a tökéletesség fokán valósított meg. Emellett azonban igen jelentékeny az a műfordítói tevékenység is, amellyel nagy kötetre való verset a világirodalom különböző tájairól, nem utolsósorban a szovjet irodalmak világából tolmácsolt magyarra forma- és tartalomhíven.
1956 lelki válsága után egyszerre mindenestül hátat fordított minden közéleti szerepnek. Költészete is inkább a magánélet élményeit, hangulatképeit tükrözi. És előtérbe lép az értekező próza. Műhelytanulmányai, útirajzai, sőt önéletrajzi jellegű írásai is sajátosan vegyítik a szakmának is újat jelentő ókortudományt a tudósélet lírájával. Drámát is ír Odüsszeuszról (egyébként már korábban is kísérletezett színpadi művekkel). De a drámában is lírikus marad. A fővonal azonban a műfordítás. Homérosz után számos görög és latin klasszikust fordít. Catullus kora ifjúságától izgatja. Végül kikerekedett a teljes Catullus is. A mai olvasó az európai ókor klasszikusainak java részét Devecseritől ismeri. De jó időt szán Firdauszíra is, és a Sáhnáme kedvéért megtanul perzsául. És azután egyszerre ráront a betegség. Nem közlik ugyan vele, hogy rák…, de hamarosan jól tudja, hogy menthetetlenül közeledik a halál. Talán még soha senki nem viselkedett így a bizonyos elmúlás tudatában. Vagy egy évet tölt kórházi ágyon, és többet dolgozik, mint valaha. Költészete felmagasodik: az életet, az élet szépségét ünnepli; csak úgy ontja a vallomásos prózát, terveket fogalmaz, folytatásos cikksorozatokat ír, mintha egyenest szemébe nevetne a halálnak. A szerelem és a költészet részegsége után új bódulatként ébred benne a halállal kacérkodás, a halálmegvetés mámora. Félelmetes és felemelő ez a mámoros lélekkel haldoklás. Itt érte el végérvényesen antik eszményeit, a spártaiak halál előtti gőgjét és a római férfiak, a Petroniusok és Senecák szellemes halálvárását. Az antik héroszokért lelkesedő budapesti kamasz úgy halt meg az antik héroszok férfiasságával, mintha mulatságos kamaszcsínyt követne el. Olyan elegánsan, mint egykor alezredesi egyenruhájában, lépett Kháron alvilágba vivő csónakjába.
*
| Devecseri Gábor | |
![]() |
|
| A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyike | |
| Született | 1917. február 27.[1] Budapest |
| Elhunyt | 1971. július 31. (54 évesen)[1] Budapest[2] |
| Állampolgársága | magyar |
| Házastársa | Huszár Klára (1941–1971) |
| Szülei | Devecseriné Guthi Erzsébet |
| Foglalkozása | |
| Iskolái | Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem (–1939) |
| Kitüntetései |
|
| Sírhelye | Farkasréti temető (25-1-1/2) |
|
|
|
| Devecseri Gábor aláírása | |
Devecseri Gábor (Budapest, 1917. február 27. – Budapest, 1971. július 31.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító, klasszika-filológus. Az európai ókor klasszikusai munkáinak legnagyobb részét – így az Iliaszt és az Odüsszeiát is – Devecseri Gábor korszerű és élvezetes fordításában ismerheti meg a mai magyar olvasó.
„ Mint költő a Nyugat „harmadik nemzedékének” egyik kitűnősége volt; mint tudós a magyar klasszika-filológia nemzetközi tekintélyű kiválósága; mint műfordító, mint az antik kultúra tolmácsa versenytárs nélkül első az évszázadok magyar irodalmában. ”
– Hegedüs Géza[3]
Életpályája
Harci jelenet az Iliaszból
Devecseri Gábor sírja Budapesten
Farkasréti temető: 25-1-112.
Fekete Tamás alkotása
Devecseri Emil bankhivatalnok és Devecseriné Guthi Erzsébet operaénekes, író és műfordító fiaként zsidó családban született.[4] Tanulmányait is Budapesten végezte, református gimnáziumban érettségizett. Csodagyerekként indult. Tizenöt éves volt, amikor első, Karinthy Gáborral közös kötete Somlyó Zoltán előszavával megjelent. Első önálló verseskötete: A mulatságos tenger (1936). Kerényi Károly antikvitás-felfogásával, Kosztolányi nyelvi játékaival gyakorolt rá mély benyomást, de nem maradt rá hatástalan Szerb Antal és Babits Mihály sem.
1938-ban lefordította és Kerényi Károly bevezetésével jelentette meg Catullus összes verseit, ezután éles vitába keveredett Csengery Jánossal, a neves klasszika-filológussal. 1939-ben szerzett diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetem görög–latin szakán, miközben már a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozónak számított a Nyugatban és a Szép Szóban megjelent verseivel. 1941-ben doktorált, doktori disszertációjának címe: A művészi tudatosság Kallimachosz költészetében. Ugyanebben az évben megnősült, felesége Huszár Klára operarendező, zeneíró, zeneszerző, karmester, műfordító. 1942-ben tanári diplomát szerzett. 1942-től 1945-ig a Baumgarten Könyvtár könyvtárosa. Egymás után jelentek meg Plautus, Platón, Hérodotosz stb. fordításai, köztük Arisztophanész Lüszisztratéja (1943).
1945-ben publikálta Az élő Kosztolányi című esszékönyvét és az Állatkerti útmutató című, gyermekek számára írt, szellemes és eredeti verseskötetét.
1945 után a budapesti tudományegyetem görög tanszékén irodalomtörténetet, a Színművészeti Akadémián művészettörténetet tanított. A sztálinista diktatúra kiteljesedése során belépett az MKP-ba (1948 júniusától MDP) és egyik vezéralakja lett az új, Révai József és Horváth Márton irányította irodalompolitikának. 1948–1954 között őrnagyi rendfokozatban oktatott irodalmat a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján. 1953–1956-ban a Néphadsereg Szabad Hazánkért c. irodalmi és művészeti folyóiratának szerkesztője volt. Egyebek mellett Sztálint, Rákosit, a tervgazdálkodást dicsőítő versei, tanulmányai, műfordításai a legkülönbözőbb lapokban, antológiákban és önálló kötetekben jelentek meg. Rendkívüli formaérzéke révén bármit képes volt megverselni, ő készítette el az Odüsszeia (1947) és az Iliasz (1952) korszerű magyar fordítását, lefordította a homéroszi himnuszokat, sőt a homéroszi kor valamennyi fennmaradt emlékét is, ezzel irodalmunk antikvitásélményét alapvetően megváltoztatva; munkáját 1953-ban Kossuth-díjjal jutalmazták.
Személyesen és műveivel is az 1956-os forradalom mellé állt[5], a november 4-én megalakuló MSZMP-be nem lépett be. A forradalom leverése után a közélettől magát távol tartva költeményekből, műhelytanulmányokból, útirajzokból, önéletrajzi jellegű írásokból élt, drámát írt Odüsszeuszról, kiteljesítette a Catullus-fordítások sorát. A perzsa irodalom kedvéért ezt a nyelvet is elsajátította. 1971-ben halt meg Budapesten. Hosszú betegsége alatt is, még a kórházi ágyon is írt – A hasfelmetszés előnyeiről.
Mág Bertalanné, született Kelemen Éva gépelte le Devecseri Gábor valamennyi művét és műfordítását, a Bikasiratót és A hasfelmetszés előnyeit, valamint A múlandóság cáfolatául címmel megjelent utolsó verseit is. Devecseri Gáborhoz – súlyos betegsége utolsó hónapjaiban – a kórházba is bejárt, s hangfelvételeit azonnal írásban a Magyar Nemzet szerkesztőségébe továbbította.[6]
Tagságok, díjak, kitüntetések
Baumgarten-jutalom (1939, 1946)
1949-től 1951-ig a Magyar Írók Szövetségének főtitkára
József Attila-díj (1950, 1952)
Kossuth-díj (1953) (Homérosz-fordításáért)
Szocialista Munkáért Érdemérem (1955)
A Munka Érdemrend arany fokozata (1970)
Művei, publikációi
Epidaurosz, Aszklépiosz-templom, Harc az amazonokkal
Magyar Rádió Online A szerző egy műve, saját előadásában
Devecseri Gábor, Karinthy Gábor versei; előszó Somlyó Zoltán; Fórum Ny., Bp., 1932
A mulatságos tenger, vers, 1936
Devecseri Gábor: Villon „Átköltése”, Nyugat 1937. 11. szám
Barátaimhoz, vers, 1939
A művészi tudatosság Kallimachos költészetében, tanulmány, 1941
Ál-állatkereskedő, vagy Az igaz szerelem diadala. Vígopera szövegnek szánt verses komédia; Vajna-Bokor, Bp., 1942
De amore, vers, esszék, 1943
Állatkerti útmutató, gyermekvers, 1945 [5. felújított kiadás 1994]
Margitszigeti elégia (Budapest, 1945)
Az élő Kosztolányi, kismonográfia, 1945
Margitszigeti elégia, vers, 1945
Budapest, tündérváros, tanulmány, vers, 1946
Levél a hegyről. Válogatott versek; Hungária, Bp., 1946
Terjed a fény (Budapest, 1950)
Budapest tündérváros (tanulm. és versek, Budapest, 1946)
Önkéntes határőr, elbeszélő költemény, 1951
Jövendő tükre (versek, Budapest, 1954)
Három hét egy esztendő. Verses útinapló a Szovjetunióból. 1954. november 27. – december 21., 1955
Műhely és varázs (1959) (tanulmánykötet)
Anselmus diák, verses operaszöveg, 1957* Műhely és varázs, görög-római tanulmány, 1959
Homéroszi utazás. Görögországi útinapló, 1961
Horatius összes versei, szerk. [Borzsák Istvánnal], 1961
Odüsszeusz szerelmei (színmű és versek, Budapest, 1964)
Lágymányosi istenek (visszaemlékezések, Budapest, 1967)
Csak annyi meleget (versek, Budapest, 1968)
Epidauroszi tücskök, szóljatok. Görögországi útinapló [fotó: Gink Károly], 1969
Ithaka, vers [fotó Gink Károly], 1969
Öreg fák, vers [fotó Vajda Ernő], 1969
Kalauz Homéroszhoz, tanulmány, 1970
Variációk. A pamutszamár keservei, átváltozásai és végső boldogsága, vers [rajz: Reich Károly], 1970
Balatoni almanach. Csoóri Sándor, Devecseri Gábor versei a Balatonról; Múzeumi Ismeretterjesztő Központ–Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, Veszprém, 1970
Bikasirató (Budapest, 1971)
A meztelen istennő és a vak jövendőmondó (regény Budapest, 1972)
A mulandóság cáfolatául (Hátrahagyott versek, bevezette Somlyó György, Budapest, 1972)
Beszalad az idő (válogatott versek, Budapest, 1972)
A hasfelmetszés előnyei, emlékezések, vers [sajtó alá rendezte Vajna János], 1974
Összegyűjtött versek (Budapest, 1974)
Műveinek gyűjteményes kiadása (Budapest, 1977)
Vörösalakos váza i. e. 460–450
Lágymányosi istenek. Összegyűjtött esszék, 1979
Torna-tér; Magvető, Bp., 1984
De amore, elbeszélés [szerk. Huszár Klára], 1993
Töredék-óda Budapesthez. Lágymányosi Istenek; Belvárosi, Bp., 2000
A keresztre feszített múlt. Szikra a szűz motorban; Publio, Hédervár, 2014
Magyar Rádió
Kemény Egon – Devecseri Gábor: „Állatkerti séta” rádiójáték (1948)
Kemény Egon – Devecseri Gábor: „Álomkerti séta” zenés-verses mesejáték (1950). Vezényel: Blum Tamás
Műfordításai
Neki köszönhető a teljes modern Homéroszon kívül egyebek közt Ovidius Átváltozások, Firdauszí Királyok könyve c. művének fordítása, mintegy három tucat antik dráma (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész, Menandrosz, Plautus) és több száz lírai mű (köztük a teljes Catullus-életmű) magyar nyelvű változata.
89 író közel ezer versét, drámáját és regényét fordította magyarra.
Homérosz: Odüsszeia [7]
Homérosz: Iliasz [8]
A világirodalom szerelmes verseiből[9]
Anakreón versei. Anakreóni dalok (1962)
Firdauszí: Királyok könyve (1959)
Ovidius: Átváltozások (1964)
Fohász a múzsákhoz – Tíz ógörög költő
N. Morland: Az árny-gyilkos, bűnügyi r., 1936
Catullus összes költeményei, 1938
Homérosi himnuszok Herméshez, Dionysoshoz, 1939
Homérosi himnuszok Aphroditéhez, az Istenanyákhoz, Hestiához, a Naphoz és a Holdhoz, 1941
Plautus: A hetvenkedő katona. Három ezüst. Vígjátékok, 1942
Aristophanes: Lysistrate. Vígjáték, 1943
Hérodotos: Kyros és Kroisos története, 1943
Kallimachos himnuszai, 1943
Steffen Albert válogatott versei, 1943
R. L. Stevenson: A kincses sziget, ifj. r., 1943
Platón: Sokrates [későbbi kiadásokban Szókratész] védőbeszéde, 1944
A. A. Milne: Hatévesek lettünk, gyv., 1945
Görög versek [Trencsényi Waldapfel Imrével], 1947
Homérosz: Odysseia. [későbbi kiadásokban Odüsszeia], 1947
Homéroszi himnuszok, teljes kiad., 1948
Homérosz: Iliasz, eposz, 1952
M. Iszakovszkij: Válogatott versek, 1954
Szophoklész: Élektra, tragédia, 1956
Firdauszi: Királyok könyve, eposz, 1959
Shakespeare: A windsori víg nők, vígjáték, 1959
Euripidész: Iphigeneia Auliszban, tragédia, 1960
Euripidész: Iphigeneia a taurosok között, tragédia, 1961
R. Bradford: Ádám apánk és gyermekei. Szatirikus mesék felnőtteknek [Majoros Istvánnal], 1961
Plautus-Terentius: Római vígjátékok [Kárpáty Csillával], 1961
Anakreón versei. Anakreóni dalok. Töredékek, 1962
Aiszkhülosz drámái, 1962
Ovidius: Átváltozások, költemény-ciklus, 1964
Görög drámák [Arany Jánossal, Trencsényi Waldapfel Imrével], 1965* Catullus összes versei, 1967
Euripidész: Bakkhánsnők, tragédia, 1968
Menandros: Epitrepontes. Ítéletkérők, komédia, 1971
Homérosz: Iliasz. Odüsszeia. Homéroszi költemények, 1974
Plautus vígjátékai, I-II. [s. a. r. Szilágyi János György], 1977
Arany lant, műford. I-II. [vál., szerk. Somlyó György], 1979
Szophoklész drámái [D. G. és Babits Mihály], 1979
Görög tragédiák, 1980
Görög komédiák, 1982
Aiszkhülosz: Oreszteia. Áldozatvivők. Eumeniszek, d., Szentendre, 1994
Devecseri Gáborról
Hegedüs Géza: A Magyar irodalom arcképcsarnoka
Az 1956-os forradalom és szabadságharc története
A Dunánál: Magyarok 20. században (1918-2000), Irodalomtörténet, Veres András: Államosított irodalom
Rónay László: D. G. alkotásai és vallomásai tükrében (Arcok és vallomások, Bp., 1979)
Erki Edit: Az Élet és Irodalom látogatása D. G.-nál (Élet és Irod., 1968)
Angyal Endre: Emléksorok D. G.-ról (Életünk, 1971. 5. sz.); Karinthy Ferenc: Istenek gyermeke (Kortárs, 1971. 10. sz.)
Keresztury Dezső: D. G. sírjánál (Kortárs, 1971. 10. sz.)
Búcsú D. G.-tól: Szilágyi J. György, Somlyó György, Hubay Miklós, Boldizsár Iván írásai (Élet és Irod., 1971. 32. sz.)
Falus Róbert: Menandros és Mozart varázsa (Nagyvilág, 1972. 7. sz.)
Ortutay Gyula: Devecseri Gábor emlékezete; Nyomdaipari Grafikai Vállalat, Bp., 1972
Abody Béla: D. G. (Félidő, Bp., 1973)
Ortutay Gyula: D. G. (Fényes tiszta árnyak, Bp., 1973)
Pesti Ernő: D. G. bibliográfia (Bp., 1976)
Ungvári Tamás: Monotroposz (Kortárs, 10. sz.)
Rónay László: Az istenek kegyeltje (Kortárs, 1977. 5. sz.).
Hegedüs Géza: In memoriam (vers, Ország Világ, 1971. 32. sz.)
Weöres Sándor: In memoriam D. (vers, Egybegyűjtött versek, Bp., 1975)
Keresztury Dezső: Vázlatok egy költő arcképéhez (Jelenkor, 1972. 8. sz.)
Lakatos István: D. Homéroszának hátlapjára (vers, Egy szenvedély képei, Bp., 1972)
Takáts Gyula: Bacchus és Devecseri (vers, Sós forrás, Bp., 1973)
Vihar Béla: A fuvoláshoz. D. G. emlékének (vers, Egy katona megy a hóban, Bp., 1978)
A mulandóság cáfolata. Vinkler László rajzai Devecseri Gábor verseihez; összeáll. Tandi Lajos; Szegedi Nyomda, Szeged, 1982
Devecseri Gábor könyvtárának katalógusa; katalógusszerk. Tóthné Király Katalin; BDTF, Szombathely, 1992 (Series bibliothecae Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola)
Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére; szerk. Maróti István; Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 2001
Képek
Sírja a Farkasréti temetőben
Arcképe könyvborítón
Portré
Szemüveggel és könyvvel
Portré írógéppel
Mosolygós arckép

