kb. 26 perc olvasás
Eugéniusz:
Nagy Jenciklopédia
A boldog(talan) ember – XX.
Életminőség-vizsgálódó tükör
A bölcs és/vagy a balga lelkek
ppppppppppppp
Táltos paripa vagy állatorvosi ló
Isten édes gyermeke – ördög/sátánfajzat
Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok
Ön-sorsjavító vagy rontó típusok példatára
Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek/halálok
Szándékok-következmények és okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
„Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap,
Laikus, gazdag vagy szegény,
Fösvény, tékozló, kicsi, nagy,
Úr, paraszt, szép, rút, bűn s erény,
Bármily rangú földi szirén,
Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár,
Hiába: e föld kerekén
Mindenkit elvisz a halál.”
François Villon:
Nagy Testamentum
(Szabó Lőrinc fordítása)
https://mek.oszk.hu/00500/00528/00528.htm#19
Villon-Faludy György
A haláltánc ballada
Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldökén
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
„Mit sírsz” – rivallt reá – „bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!” … S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje
s elfújta, mint a porszemet.
– Kényúrként éltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakában sírt az Orvos:
„Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kínra s melytől
meggyógyul minden szenvedő?”
S az ajtó nyílt: keszeg magiszter
táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva színtelen borát:
„Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál testvér; e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar.”
– Kontárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingecskében, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képét, mely játszani hívta őt:
… „Ha jössz: a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot.”
„Jövök már!” – szólt, s a kútvíz nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
– Balgán játszottunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél ült a Céda:
„Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rózsája még kemény…”
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
„Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt bíborán!”
– Buján fetrengtünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: „Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem.”
– Kufárok voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: „ne még, ne még”,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsú, gót ívét,
„engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát” –
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
– Tunyán henyéltünk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
„Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig.”
„Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted”
s vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
„Aludni mégy most, mint a többiek.”
– A Titkot űztük mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvét vasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
„Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög –
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn – én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!”
– Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
„Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!”
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
– A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
*
Charles Baudelaire
HALÁLTÁNC
Ernest Cristophe-nak
Büszke, mint aki él, elegáns termetére,
Zsebkendő ékíti, kesztyű és nagy csokor;
Ahogy jár, hanyagul, holmi bizarr ledérre,
Sovány kokottra vall az únt, fanyar modor.
.
Volt-é már, mint övé, oly karcsú test a bálban?
A túlzó, tág ruha omló, királyi, bő
Redőkkel hull köré, s alul szárazka láb van,
S hegyén sziromszerű, csinos, csokros cipő.
.
A rezge fodrok, a kulcscsont szélére torlón,
Mint felvert, buja hab a szirtfokok alatt,
Védik szemérmesen – ne törjenek vigyorgón
Rejtekükből elő -, a gyászos bájakat.
.
Szeme mélyeiben üresség és homály van,
S a koponyát, melyet ügyes füzér szorít,
Törékeny csigolyák viszik, himbálva lágyan.
– Óh, cifra Semmi, te, kit vad bűbáj borít!
.
Lesznek sokan, akik torzképül magyaráznak,
S nem értik meg, a hús szerelmétől vakok,
Névtelen, elegáns báját a puszta váznak,
De én, nagy Csontalak, hű ínyenced vagyok!
.
Jöttél, hogy bénító grimásszal halni rontsad
Az Élet ünnepét? vagy űz egy régi vágy?
Kéjekkel hiteget egy új boszorkaszombat,
És sarkantyúzni még él bordádba vág?
.
Míg hegedű dalol, és a gyertyák lobognak,
Reméled, hogy konok lidérced szétomol?
S hogy míg az orgiák vad zúgói csobognak,
Megenyhül a szived mélyében gyúlt pokol?
.
Badarság s ócska bűn apadhatatlan kútja!
Ősrégi fájdalom örök lombikja, te!
Bordáid görbülő rácsa közt ott visz útja
Kígyódnak – látom én -, még éhséggel tele!
.
Lásd, attól tartok én, hogy gúnyos kelletésed
Méltó táncos szivet találni nem segít;
A halandók az ily tréfát szeretni késnek,
S az Iszony bája csak bátrakat részegít!
.
Szörnyű gondolatok bozsognak mély szemedben,
Szédületet lehell örvényük, s fogadom,
A gyáva táncosok rossz ízre émelyedten
Látnak örök mosolyt harminckét fogadon.
.
Mégis, ki az, aki csontvázat nem ölelt még,
S a holt dolgok izét ki nem kóstolta meg?
Mit érnek párfőmök, frakkok vagy drága kelmék?
Téged csak az utál, ki szépként tetszeleg.
.
Orratlan bajadér, biztos győzelmü vad lyány,
E kényes táncosok hadd hallják hát szavad:
„Kevély cifrák! A sok festék és púder alján
Halálszag bűzlik ám! Ó, pézsmás váz-csapat,
.
Roncs Antinouszok, kopasz kikent-kifentek,
Sok vánnyadt dandy és nyűtt nőcsábász-tetem,
A halál tánca visz, s tovasodródva mentek
A táj felé, melyet nem ismer senki sem!
.
A hűvös Szajnapart s a Gangesz égő tája
Mindegy: a földi nyáj csak ugrál és liheg,
S hogy a plafon likán az Angyal Trombitája,
Mint setét puskacső ásít, nem látja meg.
.
Groteszk emberiség! A Halál is csodálja,
Mily rángó tánc fölé süt mindenütt a nap,
S olykor párfőmösen vegyűl ő is a bálba,
S az őrület közé iróniája csap!”
Tóth Árpád fordítása
Aki
úgy hiszi,
úgy tudja,
hogy a lélek
nem halhatatlan,
annak a halál csak
egy ijesztő megsemmisülés,
ami egyre jobban nyomasztja,
hogy naponta közelebb van hozzá…
Ráadásul bárki bármikor meghalhat,
„ezért” ő az „életét” örök rettegésben „éli”…
Neki ez nem tettre ösztönző: carpe diem…!?
Aki
maga
a nem gördülő kő:
hiányzik az életdinamikája,
minden oldala csupa moha,
megtorpant és állva maradt,
elveszítette életlendületét:
pl. egy penészes vénlány…
Aki nem halad, az lemarad.
Az visszafejlődik, retardál…
Aki nem mer bátran élni,
mert fél a kockázatoktól,
az azt is elveszíti, amije
Maga-
mentő/vesztő
Semmit nem kockáztat,
és nem ülteti el a magot:
hetvenszeres termés helyett
így még az az egy is elpusztul…
Aki menteni akarja éltét, elveszíti azt…
Esetleg csak a halálos ágyán döbben rá,
hogy addig-addig kímélte magát, míg
semmit sem használva fog elporladni…
Önkezű
Ha már az életed
nevetséges(nek látod),
vagy bolhákból elefántot csinálva
magad számára elviselhetetlenné tetted,
ill. Istent kihagyva reménytelennek tűnik,
akkor jöjjön a bátornak látszó gyáva döntés,
ami nem felmagasztosít, de tovább alacsonyít…
Rád nézve
tényleg jogos
a vicces kérdés:
van-e Élet a halál előtt…
Mintha tetszhalott lennél,
egy életjeltelen agy/szívhalott
aki már nem is akar „feltámadni” …
Akinek nem ér a neve, aki itt sincs,
aki minél jobban beolvadna a háttérbe –
ami vészhelyzetben életmentő lehet,
de amúgy meg halálút a vegetálásba,
sőt akár a szklerózis multiplexbe is…
Rész
és egész
Lehet, hogy
külön-külön
senki sem boldogul,
és mindenki boldogtalan,
de a társadalom fejlődik,
az ország halad, a nép boldog…
Ahogy igazából a katona sem boldogtalan,
ő csak ezt úgy érzi: de boldogítsa az a tudat,
hogy feláldozták, és így hősi halált halt stb.
Majd, ha netán voltak gyerekei, az ő unokái
már a kommunista Kánaánban fognak élni!?
A
halálfóbiás,
aki létbotránynak,
teremtési hibának stb.
tartja az ő halandóságát,
de aki a délutánját dögunalomban tölti,
két kézzel szórja, herdálja drága idejét…
Aki
nem ér rá
itt-most élni,
mert a halál elleni
csodaszereket keresi –
ő maga akarna örökké élni,
nem pedig a (remek)műveiben,
illetve a felnevelt utódaiban, ill.
a folyamatos lélekvándorlásban stb.
(ha teljesülne a kívánsága, attól koldulna,
ahogy ezt pl. S. Beauvoir regénye ábrázolja…)
Aki
ha már egyszer,
az anyja félelméből
kór-házban született,
akkor ott is akar meghalni,
hátha ott van halál elleni orvosság…
Nyugtatózva, „fájdalom-csillapítóktól
elkábítva, félrebeszélve, eszméletlen,
emberi méltóságát veszítve távozik el…
Aki
mindent,
még olyasmit is
szeretne, akar tudni,
ami feleslegesen túlterheli,
vagy netalán még másként is káros:
pl. akár halálos veszélybe is sodorhatja…
Aki nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik/hal…
Aki
rabló-
gazdálkodást folytat
a belső és külső természet ellen –
kizsákmányolja, lepusztítja mindkettőt,
mintha csak egy nap, egy év lenne a világ,
és csak rokkantság, halál, sivatag marad utána…
(mint anno sok oly nagynak tartott birodalom után)
Aki
egy „büszke”, gőgös,
egy ún. öntörvényű lény,
nem tiszteli se a természet,
se a társadalom törvényeit –
így megdöbbenve tapasztalja,
hogy amikor kiugrik a toronyból,
akkor ő nem repül, de szabadon
esve-gyorsulva zuhan a halálba…
Ha
ő képes
csúzlit gyártani,
és élet-halál ura
a nála kisebbek és
gyengébbek felett,
akkor úri passzóból
miért is ne lődözné le
például a szelíd galambot?
Vagy szívtelenül-esztelenül
irtja az ún. káros élőlényeket…
Aki
süni létére
újra és újra
úgy akar a hegyet mászni,
sziklákon ugrálni, mint a zerge,
sőt repülni, mint a fecskemadár:
így garantálja magának nem csak
a gyakori kudarcélményeket, de
a lerokkanást, sőt a korai halált is…
Aki már
olyan mocskos,
annyi sok és súlyos,
„halálos” bűnt követett el,
hogy így már nem is mer
az „Isten színe elé állni” –
úgy hiszi, nincs bocsánat,
pedig Jézus főleg érte jött el…
Aki
rejtett,
bevallani nem
akart/mert bűnei miatt
sokáig, akár életfogytiglan is
a lelkiismerete kínpadján szenved
(nem is beszélve a zsarolhatóságról,
ami új szégyellt bűnök eredője lehet,
és – sajnos – többnyire tényleg lesz is,
ha időben nem száll ki az ördögi körből…)
Aki
szenvelegve
nyavalyog, panaszkodik,
sőt akár még istent káromol
az ő botrányos halandósága miatt,
de már legkésőbb koradélután dög-
unalomtól szenved, és magát is unja,
nem tud mit kezdeni magával,
isteni ajándékú élet-idejével…
„Tetszhalott”
Aki beolvad környezetébe:
folyamatos mimikri, mintha itt sem lenne
Mint kinek a „játékban” nem ér a neve…
A szklerózis multiplex vészjelet nem érti –
ő csak eltűnne, beleszürkülne a háttérbe…
A vészhelyzetben életmentő taktika
hosszabb távon már életveszélyes…
Minden
egyes napod
egy folyamatos és súlyos
vészhelyzet, amit túl kell élni?
Mintha árvíz, tűzvész stb. lenne…
(A hiba nem a te készülékedben van?)
Úgy rohangálsz, száguldozol, mint aki
épp vizet visz a már-már szomjan halónak…
Mint aki örökkön bizonyítási kényszerben van,
hogy ő milyen nagyon fontos lény/munkát végez…
„Létminimum”
Ép testben még éppen, hogy élek
Mindent csak átvészelni, túlélni, kibírni?
Vagy csak takarékon, sosem csúcsra járatva
Mindig tartalékolva – mindig csak a cserepadon
Mint aki folyton csak készül, bemelegít, edz stb.
Ön-
túlélő
Nemcsak
egy életveszélyt,
egy súlyos betegséget,
de horribile dictu, vagyis
még kimondani is szörnyű:
önmagad is túl lehet élni?!
A „Száll a kakukk fészkére”
filmben az indián kegyelem-
döféssel megöli az ún. lobotómia
után már csak roncs, biomassza főhőst…
Aki
ha már egyszer,
az anyja félelméből
kór-házban született,
akkor ott is akar meghalni,
hátha ott van halál elleni orvosság…
Nyugtatózva, „fájdalom-csillapítóktól
elkábítva, félrebeszélve, eszméletlen,
emberi méltóságát veszítve távozik el…
Carpe diem
Ragadd meg a napot,
de ne vágd le a tyúkot,
amelyik aranytojást tojik…
Mintha csak egy nap lenne a világ,
úgy tékozlunk és élősködünk a jövőn –
mindegy mi lesz, utánunk a vízözön?
Éljünk mi jól, mit törődjünk mi az utódainkkal?
Bolond, aki nem az örökkévalóságra rendezkedik be…
Aki
rabló-
gazdálkodást folytat
a belső és külső természet ellen –
kizsákmányolja, lepusztítja mindkettőt,
mintha csak egy nap, egy év lenne a világ,
és csak rokkantság, halál, sivatag marad utána…
(mint anno sok oly nagynak tartott birodalom után)
Majd holnap?
Időm van temérdek!
Pedig már születésedkor,
vagy még hamarabb elkezdődik
a végső visszaszámlálás,
és mi, emberek sosem tudhatjuk,
hogy ez most éppen hol is tart…
Ej, ráérünk arra még?
Bármely napod lehet utolsó!
Az első komolyabb betegséged,
vagy közeli hozzátartozód hirtelen halála
döbbent csak rá: mily rosszul gazdálkodtál,
eddig mennyit tékozoltál, vesztegettél el
hiábavalóságokra, vagy hagytad rabolni azt…
Kvantitatív
A minőség-érzéketlen
mennyiség-centrikus életszemléletű,
ő az egy, de elég jó helyett a rossz(ab)ból
vesz, eszik, habzsol, halmoz, tesz stb. jóval többet
Kudarc-kerülő
Aki csak megúszni akarja az életét,
akinek az a siker, ha nincs (nagy) kudarc,
ezért Ő szinte semmit nem is kockáztat…
De: aki nem mer, az nem is nyerhet semmit…
Aki
csak
a Vidám Park
álveszélyes kaland–
játékaira fizet be,
azt nagyon élvezi is –
de életútján már nem vállal
semmilyen nagyobb kockázatot
Aki
ő maga
nem boldog,
mert életgyáva,
a nehézségei miatt
magának felmentést ad,
és aki kihívásnak éli meg,
ha hasonló körülményekben
mégis ilyen embereket lát –
amire az az ő válasza, hogy
próbálja azt csak illúziónak,
megtévesztő látszatnak bemutatni…
Aki
meg se próbál már
a saját lábán megállni,
pláne nem járni – nem kel fel…
Esetleg azért, mert beleszeretett
a szimulált rokkantsággal járó
anyagi előnyökbe, segélyekbe,
az ezzel járó Élet alóli felmentésbe:
nyugdíjas ülés, fekvés
(hamar a tepsibe) …
Aki
önerőből,
támogatás nélkül életképtelen –
mintha vastüdős vagy rokkant lenne,
aki élete végéig magatehetetlenül
mindig mások segélyére szorul,
aki így „ússza meg” a saját életét
ebben az áldozat-szerepcsapdában…
Aki
gyerekként
sérelmeit tovább-
adva, továbbverve
a végsőkig kiélvezi,
hogy ő élet-halál ura,
vannak nála is gyengébb,
védtelenebb kiszolgáltatottak,
és mint egy kegyetlen szadista
kínoz-öldös hangyát, lepkét, később
akár így már könnyebben még embert is…
(lásd például.: Csáth Géza: Wittmann fiúk)
Aki
ön- és
közveszélyes,
mert óvatlanul
nem tudatosítja:
az a motor, amin ül,
a civilizációs vívmány,
az egy kibiztosított fegyver:
elég egy óvatlan mozdulat,
és emberi életet olthat ki,
vagy maga lehet rokkant…
Vagy ezért nem is mer
felülni rá/autót vezetni,
mert az önhibáján kívül
bármikor embert ölhet….
Arany János:
HÍD-AVATÁS
Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta… késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
„Egy fiatal élet-remény.”
.
A kártya nem „fest”, – a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!… ő vándorútnak
– Most már remény nélkül, magán –
Indúl a késő éjszakán.
.
Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet.
.
Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; –
Lenn, csillagok száz-ezeri.
.
S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.
.
Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
„Uj hid! avatni mind! vigan.”
.
„Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
„Egymásé a halál után!”
S buknak, – mint egykor igazán.
.
Taps várja. – „Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” –
„Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.
.
Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
„Én a quaternót elszalasztám!”
„Én a becsűletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”
.
S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: „Én most tanúlám
Az elsőt; pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”
.
Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
„Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog! –
Fogadd be, nyílt örvény-torok!
.
Unalmas arc, félig kifestve –
Egy úri nő lomhán kikel:
„Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.
.
Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
„Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napleont!”
A többi sugdos: „a bolond!…”
.
Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
„Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”
.
„Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -„
„Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltűnnek mind, a járt uton.
.
„Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó!” –
„Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -„
.
Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.
.
Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.
.
Néz a fiú… nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sűrübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.
.
S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.
(1877 aug. 22)
*
Szép Ernő
Sötét lesz a Duna háta
A hat hidat el kell zárni
Be kell a Dunát deszkázni
Vagy dróthálót kell rá tenni
Ne lehessen nekimenni
.
Jönnek jönnek a szegények
Látjátok már nem is félnek
Holnap mind a hídon lesznek
A halálba bukfenceznek
.
Süthet a nap a Dunára
Kacsinthat a felhő rája
Sötét lesz a Duna háta
Akár a papok kabátja
.
Ez a folyó meg fog állni
Halott hangon fog kántálni
A hala majd mind elhagyja
Vagy ott szorul megrothadva
Aki
retteg
minden egyes
új élethelyzettől,
pláne a krízistől,
és csak valahogy,
minél kisebb bajjal
megúszni akarja azt:
nem is látja bele, hogy
ezzel, illetve ez után jobb,
szebb, igazabb élete lehetne –
pláne, ha még engedné, hogy
jól és jót segítők beavatkozzanak,
ne önerőből akarjon a gödörből kimászni…
Aki
csak egy
betanított munkás,
aki amúgy egészében is
egy betanított életet él(ne) –
vagyis egyszer és mindekorra
mondják meg, hogy mit kell csinálni,
minden lehető esetre legyen kész szabály…
(s ha elakad, akkor a főnöke adjon eligazítást)
Aki
rettegve,
és menekülve
a felnőttség kihívásaitól,
a szabadság felelősségétől
egy regulás Rendbe menekül,
vagy rendőrnek-katonának áll,
vagy „óriáscsecsemő” marad otthon,
az őt maximálisan kiszolgáló mamahotelben,
vagy férjhez megy egy atyáskodó társhoz…
A
külcsín-centrikus
Aki a belbecse, lelki élete rovására
csak a „kirakatát” rendezgető, szépítő,
aki nem lenni akar boldog, csak annak látszani
(előbb-utóbb ki is ül arcára is a sivár lelkivilága)
Egy bolond: ő nem a halhatatlan lelkével törődik,
vagyis nem az örökkévalóságra rendezkedik be…
Aki
a két végéről
elégeti a gyertyát:
az éjt is nappallá teszi,
mintha vészhelyzet lenne,
mintha közeledne a világvég,
mintha másnap reggel kivégeznék,
mint aki már mielőbb megboldogulna…!?
Abban bízik, hogy így jobb létre szenderül?
Aki
a nehezen,
áldozatos erővel
felépített pozitív képét,
jó hírnevét, a hitelességét,
akár fél élete egyik főművét,
egy rossz mondatával összetöri,
visszamenően is megkérdőjelezi,
és kezdheti az egészet elölről,
nulláról, vagy mínuszból…
Önhitt
személyválogató
A taníthatatlan/nevelhetetlen
Magad mindenkinél különbnek gondolod
így elesel attól a lehetőségtől, hogy tanulj
hiszen így meg sem látod azt, amiben más jobb,
okosabb, műveltebb, jellemesebb, szebb, bölcsebb,
képzettebb, tájékozottabb, tapasztaltabb stb. stb.
Ehhez az is elég, ha „csak” személyválogató vagy,
és így eleve kizárod a lehetséges ismerősök közül
a cigányt, a zsidót, a gójt, a szegényt, a priuszost…
Társas köröd/életed kóros előítéletesen beszűkíted …
Aki
sajnálja az időt
a nagycsaládi összejövetelekre,
saját élettörténete megismerésére,
hogy milyen sorsokat „örökölt”, milyen
szokást, döntésmintát követett vakon,
legfeljebb csak a temetésekre jár el,
de ahol már nincs halotti tor, vagyis
emlékfelidéző búcsú-összejövetel se…
Számkivetés
Akik szóvá teszik,
hogy a király meztelen,
azokat örökre száműzik a hazájuktól,
elvágják őket az élettő gyökereiktől –
(mások meg tkp. önként emigrálnak,
álindokokkal elmenekülve a honból,
hazájukból, erőt sugárzó szülőföldjükről,
mintha magukat akarnák büntetni…!?)
Aki
szégyell
bűnbánóan,
önkritikusan stb.
végleg hazatérni és
megtérni az önként
vállalt „száműzetéséből”,
vissza az őt éltető gyökereihez
a csúnyán, rútul elárult övéi közé –
inkább tovább ócsárolja a hazáját,
így könnyítene számkivetett életén…
Ha
más
anyanyelvű,
és így kultúrájú
a választott élettársad:
konyha-angolos érintkezés
extenzíven-intenzíven redukálja
a mindennapi életminőségeteket…
Ez így nem bölcs kompromisszum,
de balga önfeladó megalkuvás…
Élő-
égő fáklya
Aki bármire képes,
hogy legalább öt percig
csak őróla beszéljen a világ –
akár még fel is gyújtja magát…
Keres is hozzá valami „nagy ügyet”,
ami magasztossá tenné mártírkodását…
Szalmalángként lobban ki az élete,
amivel pedig álhatatosan, kitartva stb.
éppen azt sokkal jobban szolgálta volna
Aki
nincs résen,
aki itt és most
nem ragadja meg
az egyetlenegyszer
átrepülő ihletet, sugallatot –
az így az örökre messze száll,
és utólag meg sopánkodni kár…
Ezért is teljesen ötlettelen,
vagyis fantáziátlan, unalmas,
szürke, egyhangú, uniformis stb.
az öltözködése, a lakberendezése,
a beszéde, az udvarlása, a főzése,
az étele stb. – vagyis az egész élete…
Aki
nem nyugszik
bele a végleges válásba,
és a rész/féligazságaival
évek múlva is még hidegháborúzó –
saját élete javítása helyett az erőit
az őt megbocsáthatatlanul elhagyó
egykor „imádott”, rosszul szeretett
Ő élete megkeserítésére pocsékolja,
amihez a gyerekeket is felhasználja…
Akinek
még ma is
tilos a válás,
mert tiltja a „vallása” –
a legvégsőkig, sőt azon túl is
ki kell tartania az egyszer rosszul
beválasztott élettárs mellett, akkor is,
ha naponként háromszor bele is döglik,
és a közös édes gyermekek is megsínylik –
odaát ezért majd nagy jutalomban lesz része…
Aki
csak
kesereg,
összeroskad
háza/élete romjain,
mert nem látja az esélyt,
hogy új, szilárdabb alapra
egy sokkal jobbat építhetne,
az utolsóból így egyik első lenne…
Akinek
ez a földi élet
még nem az igazi „fellépés”,
ez csak gyakorlás, kísérletezgetés,
vagy ez még csak a (fő)próbaidő –
folyamatos mindennapi vizsga,
kiválasztódás az igazi örök életre…
Aki
a bátorság próbát
gyáván kerülő, illetve
azt gyáván rendre elbukó,
vagy a bizonyítási kényszer,
netán imponálási vágy miatt
esztelen hazardőr mutatványos,
aki nem kisebb dologgal, mint
az egyetlen életével játszik…
Annyira
letompítod
a veszélyérzéked,
hogy istenkísértésben élsz:
mint aki még keresi is a veszélyt…
Pl.: az extrém „sportok” preferálója.
Életeszméd lehet az „Élj veszélyesen!” –
vagy még az utcára se mersz kimenni,
hátha a fejedre esik a tetőről egy tégla?
Önbeskatulyázó
Ő egy peches ember, aki
semmit nem bíznak a véletlenre –
A vajas kenyeret is direkt úgy ejti le,
hogy mindenki előtt bizonyítsa az igazát…
Az örökké képzelt beteg hipochonder,
akinek a sírfelirata a végleges cáfolata
az életképtelenségében kételkedőknek:
Na, ugye!
Ön-
beteljesítő jós
Tanult tehetetlenségét
a nagyon rosszul értelmezett
„büszkeségével” összepárosítva
igencsak megnehezíti magának,
sőt egyenesen lehetetlenné teszi,
hogy valaha is ki is kerülhessen
a halmozott és még halmozódó
úgynevezett hátrányos helyzetei
zártnak tűnő ördögi köréből…
Aki
egy kis botlás után
még a saját lelkében is
önmagát javíthatatlannak,
egy téves orvosi diagnózis,
illetve egy protokollos sokk után
magát menthetetlennek könyveli el,
és tehetetlenül sodródik a bűn
és a betegség lejtőjén…
Akit
folyton csak
zavarnak az álmai,
(nem tudja kontrollálni…)
Aki a legszívesebben nem
is álmodna semmit, mert
pl. rossz lelkiismerete miatt fél,
hogy szörnyű rémálmai lesznek,
fél az álmok igazmondásától,
vagy amúgy is lemond arról,
hogy ebben a tudatállapotában
életmentő isteni üzenetet kapjon…
Álomfeladó
alkoholista „elit”
A rossz körülményekre hivatkozó,
a nehézségek elől gyáván meghátráló
(pedig tényleg itt-most lenne szép győzni)
a talentumát elásó, azt nem kamatoztató –
aki borba fojtja bánatát, így vigasztalódik,
és ezzel a „passzív ellenállással” tüntet,
mert ő büszke, hogy nem lesz megalkuvó…
(az értelmiségi előtt ma ez az út járható…)
Áldásból átok
Aki a tehetségét
egyáltalán nem hagyja parlagon,
de akarva-akaratlan, jó/rosszhiszeműen
szinte csak, vagy főleg rosszra használja…
Mint pl. Cirifischio, a Legyetek jók, ha tudtok
című film jobb sorsra érdemes bandavezére,
aki így már ifjan az akasztófán végzi
gyorsan és végleg eltékozolt életét…
Akinek
drágább rongy élete,
mint a haza becsülete:
vagyis aki életét mentve
csak egy erkölcsi nulla/hulla…
Anno a nemest, ha a hívásra
nem ment el, állt ki a csatába,
vagyon/fejvesztés fenyegette…
Aki
egy jó,
együttműködő,
a fehér köpenyt
kisistenként tisztelő,
már-már vakbizalmas „beteg”,
aki igen sok felesleges és káros,
kínzó orvosi vizsgálatot-kezelést
büszkén kibír, ha nem is használ,
sőt inkább árt is neki – szinte bármit,
csak neki ne kelljen változtatni életén…
Aki
soha
nem a magáét,
de mindig más bőrét
viszi a vásárra, a háborúba.
Aki mindig mással kapartatja ki
magának a tűzből a forró gesztenyét…
Aki mindig más farkával veri a csalánt…
Akinek mindenki más, csak egy eszköz,
hogy saját hamis, rossz céljait elérje –
de bírvágya elvileg kielégíthetetlen,
ő meg örökre boldogtalan marad…
Aki
mindent
meg akar őrizni
a süllyedő élet-léghajón,
nincs fontossági sorrend,
neki semmi sem ballaszt,
semmi sem felesleges teher,
ezért bele is zuhan a tengerbe,
vagyis a végén semmije sem marad…
Aki
informatikai,
számítógépes stb.
tudást bírva úgy véli:
aki előtte élt, hülye lehetett,
és a mesterséges intelligencia
majd bölcsebb életvezetési tanácsot ad,
mint saját digitális analfabéta nagyapja,
vagy Arisztotelész, a sztoikusok, Jézus stb.
Aki
sűrűbben
váltogatja az elveit,
mint más az alsónadrágját, fehérneműjét:
olyan, mint a szélkakas, vagy a kaméleon…
Mert ő mindig a győzteshez stb. igazodik…
Életének nincs néhány állandó, fix vezérelve,
ezért nincs szilárd egysége, integritása,
tartása – csak egy szétfolyó híg massza…
… és így kb. ennyibe is fogják venni!
Tartósan,
és igazolatlanul
már régóta nem
vagy jelen-való
a névsorolvasásnál:
hiányzol az igazi Életből
Nosztalgiás fájón elvágyódó,
vagy fantaszta, ábrándozó álomlakó…
Mint akinek mindig „elmentek otthonról” …
Mint akinek itt és most nincs lélekjelenléte…
Igazolatlan hiányzó
Sohasem vagy itt és most jelen!?
Mindig máshova és más korba vágyódsz:
vagy nosztalgiával, értsd: fájó elvágyódással
egy olyan múltba, mely úgy sohasem lehetett,
vagy pedig futurisztikus fantazmagóriákba,
mely utópia, ha megvalósulna, szörnyű lenne…
Egyik sem késztet itt és most önváltoztatásra…
És így a sírig áltatod magad: ott boldog lennél…
Ady Endre:
Kétféle velszi bárdok
Azoknak a poéta-társaimnak,
akiknek az élet s a magyar élet
több a poézisnál.
A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.
.
Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.
.
Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.
.
Egy emberöltőn folyt a dáridó
S ékes meséje Toldi hűségének,
Soha egy riasztó, becsületes,
Egy szabaditó vagy keserü ének.
.
Most már orgia és eszeveszett
Haláltánc már a nemesurak tánca
S dühbe csapott a béres igricek
Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.
.
De künn a dal szabaditó s szabad,
Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
Most már csakis úgy nem volna remény,
Ha, mint tegnap, aljasul elpihenne.
*
Juhász Gyula:
Haláltánc ének
A bölcsességek bölcsessége:
Táncolni a halál elébe,
Táncolni vígan és vakon,
Mint pille őszi parlagon.
.
Próbáltam én mindent e földön,
Tudást, szerelmet vágyva, gyötrőn,
De minden léptem sírba vitt
És minden vágyam kába itt.
.
Elfonnyad itt a csók, a rózsa,
A csillag is lehull a porba,
Igazság, szépség hervatag,
Nincs semmi új a nap alatt.
.
A bölcsességek bölcsessége:
Táncolni a halál elébe.
Táncolni vígan és vakon
A rózsatermő sírokon.
*
Ratkó József:
TÁNC
Fábry Zoltánnak
Magyarország temetőföld,
posztumusz humusz.
Történelme soha el nem
évülő priusz.
.
Bűnjel itt a csillag is,
mert megragyog s lehull.
Kard lángol az éjszakában
attilátlanul.
.
Bűnjel itt minden – halotti
anyakönyv a rög.
Írva benne jó magyar, vad
tatár és török,
.
írva benne arcról arcra
minden holtjai;
följegyezve ázsiai,
európai.
.
Magyarország temetőföld,
toroz és vigad.
Holtjaiból kóstolót küld
szomszédainak.
.
Duna-környék szétszóratott,
éhes népei,
vagyunk ma is ama székely
György vendégei.
.
Magyar, oláh, szláv – mindigre
ebhitű pogány,
csűrdöngölőt járunk ma is
Ady homlokán.
.
Hát mulassunk! – egyiket se
gyűlölöm, hiszen
énérettem él az is, ki
engemet eszen.
.
Magyarország temetőföld,
posztumusz humusz.
Történelme soha el nem
évülő priusz.
.
Életet aki ha itt vet,
húsba vet magot.
Holtból bú elő a kisded,
jövendő halott.
.
Mégis: hogyha szülni már egy
ringyó sem akad,
hónom alatt költöm ki a
fiacskáimat.
https://www.youtube.com/watch?v=lI_tiuxc3Hw
pppppppppp
Csak az ember lehet
teljes, boldog életű helyett
egy ön- (és társ) sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
.
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
