kb. 25 perc olvasás
.jpg)
Nagy Jenciklopédia
A boldog(talan) ember – XVII.
Életminőség-vizsgálódó tükör
A bölcs és/vagy a balga lelkek
ppppppppppppp
Táltos paripa vagy állatorvosi ló
Istengyermek-ördögcimbora/sátánfajzat
Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok
Önsorsjavító vagy rontó típusok példatára
ppppppppppppppppp
Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények ill. okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
ppppppppppppppppppp
Berzsenyi Dániel:
MAGÁNYOSSÁG
Égi csendesség fedező homálya
Leng reád, ó szent Egyedülvalóság!
S szívemet békés kebeledbe inti
Mágusi vessződ.
.
A világ lármás vigadóhelyéről,
Mint az elfáradt utazó, pihegve
Térek ernyődhez, s fejemet lehajtom
Lágy mohaidra.
.
Itt vagyon bátor menedéklakása
A szabadságnak s nemes érzeménynek:
Itt nem aggathat rabigát reájok
A buta köznép.
.
Itt fakad lauruskoszorúja minden
Bölcsnek és minden magasabb daloknak,
Itt az ártatlan szerelem s vidámság
Zöld amarantja.
.
Légy, Magányosság! vezetőm s barátom.
Csendes ernyődhez sietek nyugodni.
Itt lelem Plátót, Xenophont s Ilissus
Myrtusa berkét.
.
Téged óhajtlak, ha szemembe’ reszket
Bánatos lelkem kiütő panassza:
Téged a legszebb fiatalka édes
Oldala mellett.
[1799-1803 között]
*
Ujfalvy Krisztina
A magánossághoz
Most oh csendes magánosság!
Öleld meg lelkemet;
Életbarát jó reménység!
Most ne hadd szívemet.
Midőn sorsom hideg szele
Kedvemről mindent leszele:
Bennetek találom
Életem s halálom.
Nedves szemem titkon gyüjti
Könnyeit egymásra;
Szorult keblem sohajtásit
Halmozza rakásra.
Lehelletem útját bontja
Kinzott életemet rontja
Méltatlan szenvedés,
Fájdalom s epedés.
Lezárt szivem tűrd békével
Sorsodat s hallgassad:
Szemeimnek reád hulló
Cseppjeit olvassad.
Majdan egy komor sírhalom
Keblében nem lesz fájdalom.
A lelkesítő vér
Ott újulást nem kér.
Majd – ha más nyugvó szemekre
Az éjjel álmot hord,
Zöldült sirom pazsintjain
Fényit az ezüst hold:
A kis filemile nyelve
Budolja: itt van benyelve
Az aki, míg volt s élt
Hosszú élettől félt.
Akit
folyton csak
zavarnak az álmai,
(nem tudja kontrollálni…)
Aki a legszívesebben nem
is álmodna semmit, mert
pl. rossz lelkiismerete miatt fél,
hogy szörnyű rémálmai lesznek,
fél az álmok igazmondásától,
vagy amúgy is lemond arról,
hogy ebben a tudatállapotában
életmentő isteni üzenetet kapjon…
Álomfeladó
alkoholista „elit”
A rossz körülményekre hivatkozó,
a nehézségek elől gyáván meghátráló
(pedig tényleg itt-most lenne szép győzni)
a talentumát elásó, azt nem kamatoztató –
aki borba fojtja bánatát, így vigasztalódik,
és ezzel a „passzív ellenállással” tüntet,
mert ő büszke, hogy nem lesz megalkuvó…
(az értelmiségi előtt ma ez az út járható…)
Áldásból átok
Aki a tehetségét
egyáltalán nem hagyja parlagon,
de akarva-akaratlan, jó/rosszhiszeműen
szinte csak, vagy főleg rosszra használja…
Mint pl. Cirifischio, a Legyetek jók, ha tudtok
című film jobb sorsra érdemes bandavezére,
aki így már ifjan az akasztófán végzi
gyorsan és végleg eltékozolt életét…
Akinek
drágább rongy élete,
mint a haza becsülete:
vagyis aki életét mentve
csak egy erkölcsi nulla/hulla…
Anno a nemest, ha a hívásra
nem ment el, állt ki a csatába,
vagyon/fejvesztés fenyegette…
Aki
egy jó,
együttműködő,
a fehér köpenyt
kisistenként tisztelő,
már-már vakbizalmas „beteg”,
aki igen sok felesleges és káros,
kínzó orvosi vizsgálatot-kezelést
büszkén kibír, ha nem is használ,
sőt inkább árt is neki – szinte bármit,
csak neki ne kelljen változtatni életén…
Aki
soha
nem a magáét,
de mindig más bőrét
viszi a vásárra, a háborúba.
Aki mindig mással kapartatja ki
magának a tűzből a forró gesztenyét…
Aki mindig más farkával veri a csalánt…
Akinek mindenki más, csak egy eszköz,
hogy saját hamis, rossz céljait elérje –
de bírvágya elvileg kielégíthetetlen,
ő meg örökre boldogtalan marad…
Aki
mindent
meg akar őrizni
a süllyedő élet-léghajón,
nincs fontossági sorrend,
neki semmi sem ballaszt,
semmi sem felesleges teher,
ezért bele is zuhan a tengerbe,
vagyis a végén semmije sem marad…
Aki
informatikai,
számítógépes stb.
tudást bírva úgy véli:
aki előtte élt, hülye lehetett,
és a mesterséges intelligencia
majd bölcsebb életvezetési tanácsot ad,
mint saját digitális analfabéta nagyapja,
vagy Arisztotelész, a sztoikusok, Jézus stb.
Aki
sűrűbben
váltogatja az elveit,
mint más az alsónadrágját, fehérneműjét:
olyan, mint a szélkakas, vagy a kaméleon…
Mert ő mindig a győzteshez stb. igazodik…
Életének nincs néhány állandó, fix vezérelve,
ezért nincs szilárd egysége, integritása,
tartása – csak egy szétfolyó híg massza…
… és így kb. ennyibe is fogják venni!
Tartósan,
és igazolatlanul
már régóta nem
vagy jelen-való
a névsorolvasásnál:
hiányzol az igazi Életből
Nosztalgiás fájón elvágyódó,
vagy fantaszta, ábrándozó álomlakó…
Mint akinek mindig „elmentek otthonról” …
Mint akinek itt és most nincs lélekjelenléte…
Igazolatlan hiányzó
Sohasem vagy itt és most jelen!?
Mindig máshova és más korba vágyódsz:
vagy nosztalgiával, értsd: fájó elvágyódással
egy olyan múltba, mely úgy sohasem lehetett,
vagy pedig futurisztikus fantazmagóriákba,
mely utópia, ha megvalósulna, szörnyű lenne…
Egyik sem késztet itt és most önváltoztatásra…
És így a sírig áltatod magad: ott boldog lennél…
A Niagara
vízesés felett
„kötélen táncolva”
akarod elkápráztatni a világot,
akarsz imponálni a hölgyednek,
de nem előre és föl, hanem hátra,
sőt lefelé nézel és így le is zuhansz…
Gyűjtő-halmozó
Mindenekelőtt azt szerzi be,
ami mulandó, könnyen elvehető „érték”.
Amit lophat, rabolhat, vagy pénzért vehet
Pedig a legjobb dolgok „ingyen” vannak…
Van nagy ruhatára, de nem tud táncolni stb.
Van háza, sőt palotája, de nincsen otthona
Van kitartott szeretője, de nem szerelmes
Vannak humoros könyvei, de nincs humorérzéke
stb. stb. stb.
Aki még
se jó bortól,
se széplány csóktól,
se játéktól vagy tánctól
nem került önfeledtségbe,
sőt misztikus élménytől extázisba,
aki még soha nem „részegedett” meg,
nem élte át ezt a jó Ámort/mámort…
Aki
kiszámított –
csak semmi spontaneitás,
semmi önfeledt rögtönzés,
pláne nem jóféle extázis stb.,
csak szolid-józan „bulizás”,
mulatás, szerelmeskedés
a betanított tánclépések
kényszerzubbonyában…
Az
őseid, szüleid,
vagy a regényhősök.
udvarlási szokásaiban
főleg csak a túlzásokat,
például az álszemérmet,
a prüdériát látod és gúnyolod,
és nem is tudod mi mindenről
mondasz le akkor, amikor úgy
ismerkedsz és szeretkezel,
mint a kóbor kutyák a téren…
(a diszkóban „táncra” felkérve,
majd a klotyóban megdugva…)
Az
első nőt
elveszed,
aki nem ellenkezik,
s még megüti a mértéket,
mert hamar le akarod tudni
ezt a családalapítási ügyedet –
vagy hagyod, hogy ő elvegyen:
direkt, élettáncos hölgyválasz…
Távolból/
részegen
még szép volt,
amikor elvetted,
de ezután túl közel jött
és ez lerombolt minden illúziót,
lehullott róla minden álarc, jelmez…
Mert nem volt előtte „próbaházasság”,
ismerkedés, együtt-járás, háztűznéző,
közös játék és munka, tánc, mulatás…
Még
soha nem
izzadtak meg együtt
a játékban/sportban,
vagy épp a táncban,
így nem is érezhették,
tesztelhették a másik szagát/illatát,
ennek hiányában esküdtek örök hűséget…
Semmi
„romantika”:
gyertyafényes vacsora,
zene, tánc, bók/udvarlás,
szerenád, kedveskedés stb.
Ezek már elavult, ódivatú dolgok,
vagy legfeljebb az széptevésed
idején, a „hőskorban” volt a helyén…
„Egyszer már mondtam: szeretlek…”
Aki
sikeresen próbál
tartósan rosszban lenni
a nem választható-cserélhető
kert-, vagy lakásszomszédokkal,
fenntartva az örök hidegháborúzást…
(az nyugtatja: távol jó rokonai vannak…!?)
A lehető kölcsönös segítség szüksége helyett
így csak folyton borsot törnek egymás orra alá…
Amikor
a vitás kérdéseket
párban, ill. családban
nem diplomatikus úton, de
veszekedéssel-verekedéssel,
nagyban: háborúval döntik el:
aki épp győz, annak lesz igaza
(ahogy az erősebb kutya párzik…!?)
Az
a szép/nagy lakás,
kertes családi ház,
ami otthonod lehetne,
az egy kupleráj, és/vagy
egy szemétdomb, egy túlzsúfolt raktár,
egy kvázi laktanya, klastrom, sőt börtön,
egy átjáróház, egy kórház-elfekvő stb. stb.,
vagy egy hidegháborús családi tűzfészek…
Akinek
nem saját
teljesítménye
jobbítása a fő cél,
de hideg-háborúzik,
destruktívan verseng,
és így csak annak örül,
ha az ő ellenfele gyenge,
indiszponált, balszerencsés stb. stb.
Nem arra ösztönzi őt a szerelem, hogy
magából a legeslegtöbbet hozza ki, hogy
felnőjön a feladathoz, megtáltosodjon,
hanem ellenfelét igyekszik „eltenni láb alól”…
Aki
váltig nem érti,
hogy miért van mindig
körülötte zűrzavar, hidegháború stb.,
mert nincs tisztában lelke hatalmával:
ha nincs meg megteremtett lelki békéje,
akkor háborog a tenger, nem tud vízen járni…
(Ahogyan ott „bent”, úgy ott „kint” is…)
A hetvenkedő katona
A mások hőstettével dicsekvő gyáva,
aki csak a harc elmúlásával jelentkezik.
Vagy a nagyokat lódító-tódító Háry János:
a messzeség operetté szépíti a háborús időket?
Pedig kötéllel fogtak és parancsra embert öltél,
s idegen királyt szolgáló Mesebeli János voltál…!?
Vagy van olyan bölcs és hazaszerető parasztember,
aki ilyen időkben is magyaros virtussal jellem marad…
Öl
Háborús kényszerhelyzetben:
Az leszel, aki öl, vagy az, akit ölnek?
Aki nem ölel, az öl – szóval és tettel,
És végül még önmagát is a gyűlölettel
(hiányzott neki az anyaöl, a nő öle…?)
Aki
nem
biorobot-katona,
ő önként és kéjjel öl
ellenségnek kikiáltott
ifjakat, és család-apákat,
nem csak parancsra, bár azt is
lehet balekként tenni, és hamar
úgynevezett hősi halált is halni,
vagy végszükségből, önvédelemből,
de ez is nehezen feldolgozható
traumával, bűntudattal jár…
A
rózsa
vagy a nő
szépségében-
illatában gyönyörködő,
de az őt megsértő szúrós
tövisét már háborogva kifogásoló…
Aki
váltig nem érti,
hogy miért van mindig
körülötte zűrzavar, hidegháború stb.,
mert nincs tisztában lelke hatalmával:
ha nincs meg megteremtett lelki békéje,
akkor háborog a tenger, nem tud vízen járni…
(Ahogyan ott „bent”, úgy ott „kint” is…)
Aki
irigy,
minden
gazdag(abb) embert
már eleve gazembernek lát,
és háborog, rendőrért kiált stb.
ahelyett, hogy békében élvezné
az istentől neki szánt boldogító,
a gazdagabbak aktív közreműködése
által is biztosított tisztes szegénységet…
Aki
vagy csak koldul,
vagy csak panaszkodik istenének.
És háborog, ha nem kapja meg, amit kér,
pedig nagyon hálás lehetne neki, hogy
nem teljesíti gyermeteg kívánságát:
pl. legyen minden csoki/arany…
Mert akkor ettől koldulna…
Aki
odakint,
pl. kocsmában
harsogva adja elő, hogy
ő a barikádok potenciális
rettenthetetlen utcai harcosa –
otthon viszont, persze úgymond
csakis a családi béke kedvéért
már egy lekvár, egy papucs férj
(viszont övé az utolsó szó joga:
– Igenis, azonnal drágám…!)
Akinek
a nemi élete
nem egy emberspecifikus,
örök, egész éven és szinte egész
életen át tartó tiszta örömforrás,
de egy muszos házastársi kötelem,
amihez a házi béke miatt jó képet vág…
A magánossághoz
Csokonai Vitéz Mihály
Áldott magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe’ andalogni jó,
E hely poétának való.
.
Itt a magános völgybe’ és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyánok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nymphái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bölcs s poéta jő.
.
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd magánosság! az ily helyekbe’
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
.
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
.
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe’ van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe’ kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
.
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba’,
Nincs tettetés sem csalfaság szavadba’
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
.
Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. ─
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
.
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző az halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhullt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
.
Áldott magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott magánosság, jövel!
*
Csokonai Vitéz Mihály
A tihanyi ekhóhoz
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállja ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
.
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
.
Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.
.
Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.
.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
.
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.
.
Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.
.
Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.
.
Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.
.
Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.
*
Katona József
A Magányhoz
(Egy embergyűlölői órában)
.
Hozzád, kellemetes gyászban ülő Magány!
Hozzád tündökölő sírüregéböl az
elmés Balgatagok dühzajogásinak!
Hozzád! ott az öröm meghala már nekem.
Elhervadt Tavaszom Tölgyöm alá siet,
hol csendes Kalibám nádtetejére pörg
szárúlt gallyairol a leesett haraszt,
hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.
Ébredtétöl egész béragadó szemig
őröngésiben ott tapsol az Oktalan
fényes mostaniján; s vak rohanással üt
vázképére sebet Fő Aranyistenén.
Benned Lelkemet én mennyei szárnyakon
látom mostanim és kellemetes jövőm
igért boldogulás századi karjain:
üdvösség mosolyog nékem örökre itt.
Ott a Balgatagok Föld növevényein
árúlják örökét, Irgalom és Kegyét
a Kertésznek – egész Nemzeti kény szerént –
kalmárként szereik becsbetevésivel:
Felmetszik kebelét Isteneiknek, és
a pénzes Gaz előtt tárva találni; de
a pénzetlen Igazt meg se tekénti a
koldús, adni ki kész Mennyet egyébbaránt.
A Természeti Rény hamvaiban se van,
élő vedreit is más piperék fedik:
egy halmon nyüzsög a szép remek – emberek –
s ország a neve, és – öszveszövetkezés.
Egy halmon nyüzsög az, mint valamelly halott
emlékoszlopa a sír tetején; de a
jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,
és nincs más, ki? magát csak maga könnyezi.
A Szűlők, mikor a lelkek alig libeg
már kék ajkaikon, mégis az ott nyögő
majd árván maradók bús zokogásikon
is örvendenek e vég uzsoráinak.
Mérges szájrol ered csókja Baráti Név-
sziv-kalmárainak, s szent öleléseik
közt lopják meg azon gyáva Gyanútalant,
lelkét aki nekik híven od’áldozá.
Még mások, kiket a tarka szerencse csak
mintegy alva vet a boldoguláshoz, és
mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,
majmok, tökkelütött balgatagok – gazok,
kik csak könnybe borúlt szembe’ lelik fel a
nagyságok tükörét, és ha kegyök felett
a Mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.
Ártatlan mulatás! meg ne ijedj szegény!
És osztán mikoron mindezeken te fel-
fordúlt szivvel eredsz négy falaid közé:
akkor hiv Hitesed tárt öleléssel, és
kézcsókkal Dedeid futnak elődbe: Vak!
Párod bájpoharat csak maga hasznaként
kiván tölteni, és – gyermekeid vevők
elkábult Atya, tűzindulatod felett,
hogy csókért örömöd – véredet add nekik.
Igy tolják nyomorúlt emberi fajzatok
nálloknál becsesebb lelkek elé az éjt;
mig a sír fenekén megszabadúlni vélt,
bűzhödt testi felett a Maradék – kacag.
Benned, boldogulást Lengedező Magány!
benned nincsenek illy ördögi angyalok:
alkotmány magad, és vagy magad alkotó,
egy lét benned az egy Isten, az egy magam.
Nem szinlel csalogánydallal előttem itt
egy símúlt kebelű Próteus is veszélyt,
nem tréfálja meg itt ájtatos’ágomat
hátamnál nevető Parthenopék szeme.
Minden törzsök előtt állva találom az
oltárt, a hidegen tündökölő nap egy
Istent játszik elé, akit imádhatok,
s a végboldogulás itt mosolyog le rám.
S a sárgúlt levelek húlltok az őszi szél
hangjával csevegik sírba vivő Telem
jöttét – tárt temetőm szenteli Istenem –
a végtort üli a bétemetett Tavasz.
Oh szent, drága Magány! egy menedékem a
mézzel kent viperák mérgeitöl – siess!
szánjál el nekem egy hűlt üreget; rebeg
elbágyadt kebelem megpihenés után.
S elhervadt tetemem Mennyei része csak
csendedben susogó Geniusod legyen:
könnyem s bánatom öntsd – ne Facsaróihoz –
a zordon szeleken. Széles ez a világ!!!
Intelem
„Ha kívánod
a királyság tisztességét,
légy békességtűrő.
Ítélj békességtűréssel,
szánakozással és irgalommal”,
mert „a jó cselekedetek törvénye
főékesség a királyok koronáján.
Illik a királynak kegyesnek, irgalmasnak
és több egyéb jóságokkal
teljesnek és ékesnek lenni,
mert a kegyetlenséggel
és gonoszsággal fertőzött király
haszontalan keres király nevet,
mivel zsarnoknak mondatik”.
„Uralkodjál mindenki felett harag,
kevélység, gyűlölködés nélkül,
békességesen, szelíden, emberségesen,
megemlékezvén szüntelen, hogy
minden ember azon egy állapotban vagyon
és semmi fel nem emel, csak az alázatosság,
semmi meg nem aláz, csak a kevélység és a gyűlölség.”
István király intelmei
Aki
nem
ismeretlen katonája,
és nem is hősi halottja
a lelki hadviselésnek,
a családi hidegháborúnak…
Ember embernek farkasa:
folyik a mindenki harca mindenki ellen,
amiben végül mindenki csak vesztes lehet…
Aki
ruhában,
baltával alvó –
állandó fokozott
harckészültségben van,
riadtan-riadót várva „alszik”,
mintha bármikor orvtámadás lenne várható…
Neki ezt jelenti a kellő óvatosság és éberség…
Férfiatlan!?
Aki szégyell sírni,
mert őt úgy nevelték,
hogy az nem katonadolog,
és nem tud így természetes
úton-módon megkönnyebbülni,
és ön-megerőszakolva elfojtja könnyeit,
és marad, gyűlik a lelki teher, majd robban…?
Az ellenség haszna
Húzz hasznot ellenségeidből.
Értened kell hozzá, hogy
mindent a jó végén fogj meg,
ne a pengén, hogy megvágjon,
hanem a markolatán, amely megvéd.
Kivált, ha ellenségről van szó.
A bölcsnek több haszna van ellenségeiből,
mint az ostobának barátaiból.
A rosszakarat néha hegyeket elmozdít,
melyeknek a jóindulat nem merne nekigyürkőzni.
Sokak nagyságát haragosaik alapozták meg.
A hízelgés ártalmasabb a gyűlöletnél,
mert ez hatásosan orvosolja a hibákat,
melyeket amaz elhallgat.
Az okos tükörnek használja a kajánságot,
mert jobban megmutatja a valót a vonzalomnál,
és általa elejét veszi gyöngéi leszapulásának,
vagy kijavítja azokat. Aki a torzsalkodás,
vagy rosszindulat mezsgyéjén él,
nem lehet eléggé résen.
(Gracián – Életbölcsességek kézikönyve)
Gyűlölet
Gyűlik az ölet
Ha gyűlölt ellenségedet is magaddal ránthatod,
akkor magad is inkább a biztos vesztedbe rohansz
A bűnt gyűlöld, ne a bűnös embert – őt szeresd,
segítsd annak megértésében: magának is árt így –
magadnak is használna, ha figyelnél az igazságaira…
Nem
hiszi el, hogy
már éppen csak
az ő „ádáz” ellensége
mond valami igazat róla,
így sem húz hasznot belőle
(ő a hízelgő barátaira hallgat,
az ellenséget meg csak gyűlöli,
attól dafke semmit nem tanul…)
Ha
kiengeded
a palackba zárt szellemet,
pl. az idegen/fajgyűlöletet stb.,
akkor igen nehéz visszaparancsolni,
és előbb-utóbb te is áldozatául fogsz esni…
Aki
gyűlöletet
szít benned,
hogy ellenséget gyárts
mindazokból, akik nem azt
támogatták, hogy őt vedd el
(ami persze kiszolgáltat neki,
és tenlelked jobbik felét is öli,
hisz magyarán gyűlik benne az ölet…)
Amikor
az érdemtelenül
sokáig gályarab fegyenc
embergyűlölőként szabadul,
és meglopja az őt segítő püspököt,
akkor ő kegyelmez, s még ajándékoz is neki,
és e gesztustól ő megtér, és jó ember lesz…
(Victor Hugo: Nyomorultak)
Aki
az egyik
rossz végletből
a másikba rosszba eső:
egy önimádó/öngyűlölő,
a magába szerelmes, sőt önistenítő,
majd meg az önmaga tökéletességéből
előbb-utóbb nyilván kiábrándult öngyalázó
Ambivalens
egyszerre két,
egymással ellentétes érzés, késztetés
jelenlétét/gyors váltakozását, ingadozását jelenti.
A két érzés lehet például szeretet és gyűlölet,
vagy vágyakozás és félelem: ha ilyen érzései
vannak egy kutya befogadásával kapcsolatban,
akkor egyszerre szeretnéd is befogadni, meg nem is.
Az ambivalencia döntésképtelenséggel jár(hat)….
Imád/gyűlöl
Akit úgymond a legjobban „imád”,
pont azt gyűlöli meg, és csak azért,
mert nem tudta eddig az önképére formálni
(imígyen magát imádandó kisistennek képzelve)
Projektor
A lelki falra naponként újra vetíti
az ő kreált, kitalált ellenségképét,
„akit” azután vadul utálhat, gyűlölhet,
ami ideig-óráig egybe és izzásba tartja őt…
(és ami neki olcsó mentségül: bűnbaknak is szolgál)
Egy
első vagy
egy nagyobb
csalódásod után
végleg nőgyűlölő leszel:
minden nő hazug és számító!
Nem is keresed magadban a hibát,
és nem is akarsz/mersz változtatni
(rosszabb eset: „melegen” érdeklődsz,
hátha kiderül, hogy „genetikailag” más vagy…)
Csak
egyetlen egy
lányt szeret(het)tél,
Ő volt/lett volna az Igazi,
de ő mégis máshoz ment –
ezek után mi más vár rád:
agglegénysors/kútba ugrás,
vagy megölni a riválisodat,
és évekre börtönbe menni…?
Aki
úgymond
a házi béke kedvéért
örökre papucs alatt van,
és csak nyel, és nyel, vagy
majd meg már annyira telítődik,
besokall, hogy akár még ölni is tudna…
Abortusz…
Aki egy idegen,
orvosi latin szóval,
egy „eufemizmussal”
szépítgetne magzatgyilkosságot
(előbb ő önáltatóan bagatellizál,
később a sorsa majd dramatizál)
Nem
gondoltál
merészet, nagyot,
és nem tetted fel rá élted,
nyomtalanul válsz semmivé…
Legfeljebb bebalzsamozott,
mumifikált tested „él túl” …
Életfilmje
visszapörgetésekor
detonációs rádöbbenő:
ő csak egy statiszta volt,
egy bárkivel helyettesíthető,
egy névtelen „arc” a tömegben,
aki nem a saját szerepét játszotta,
aki nem tudta az érdekeit érvényesíteni…
Ha
elmúltál
már ennyi meg ennyi,
akkor te már öreg vagy
az udvarláshoz, a tánchoz,
a szerelmes éjszakákhoz stb.!?
Ebben a dimenzióban már élve
halottnak nyilvánítod magadat…
Pedig az emberi lény unikuma,
hogy minderre majd’ életfogytiglan,
és az év minden szakában is képes!
Ezek is az öröm/gyönyör tiszta forrásai,
feltéve, ha olcsó/drága pótlékokkal
nem piszkítod/mocskolod be őket…
Ön-
csonkító
Ha elmúltál
már ennyi meg ennyi,
30, 40, 50, 60, pláne 70,
te már öreg vagy a focihoz,
a mulatozáshoz, a tánchoz,
az együtt-alváshoz, öleléshez stb.
Ezeknek egyszer s mindenkorra vége!
Nem a mértékén, módján változtatsz,
de egyszer s mindekorra kiirtod életedből…
Akinek
olyan merev
elvei-szokásai vannak,
mintha valaki mondjuk
kényszer-zubbonyban akarna
szerelmesen össze-ölelkezni,
és/vagy gúzsba kötve táncolni
Betanított
életvezetők
Aki csak a kályhától
elindulva „tud” táncolni…
És a vicc a gonosz manóról,
aki minden éjszaka bepisiltet,
Majd, amikor a pszichiátere
tanácsára ő már ellentmondana,
akkor új „parancsot ad”, bekakiltat:
erre a verzióra már nem volt kész válasz
Javíthatatlan
aki már-már tökéletes…
aki egy fogadatlan prókátor,
aki mindent mindenkinél jobban tud,
aki mindig másokat akar megmenteni,
aki mindig jobban tudja, mi a jó neked,
aki senkitől nem kér/fogad el jótanácsot,
így azután nehéz/lehetetlen rajta segíteni…
Aki
önhitten
előre iszik
a medve bőrére,
nem is keveset, a fejébe is száll,
így azután a döntő pillanatban célt téveszt,
és így végül jó eséllyel a medve eszik belőle…
Nem ő fogja majd a láncos medvét táncoltatni…
Az
átok–
bumerángot
jó erősen és
messzire eldobó,
ami mást is sebezhet,
de vissza is csapódik rá.
Az Égre és így végül persze
önmagát is szembe köpő…
Aki egy
alacsony önértékelésű,
így túlérzékeny mimóza,
aki rögtön megsértődik,
és duzzogva ki/félrevonul,
ha a fiúöltözőben mókásan
zrikálják, tréfásan ingerlik,
játékosan bosszantják stb. stb.
sem játékban,
sem az életében
nem él a meglepetés erejével,
nem tud kellemes meglepetést
szerezni pl. egy váratlan ajándékkal –
minden következő lépése kiszámítható,
mint egy előre programozott mosógépé…
Önerős
Saját hajadnál fogva
húznád ki magad a mocsárból.
mint állítólag Münchhausen báró
„Büszkén” ne is kérj segítséget,
hogy is szorulhatnál te másra!?
Vagy agresszív kismalacként
harapj bele a segítő kézbe…
Deus ex machina
„Váratlanul, csodával határos megoldással’.
A kifejezés szó szerinti fordítása: „isten a gépből”
a szólás görög eredetű, a drámai előadásokon
gépezet (emelőszerkezet) segítségével emelték színpadra
a megoldást hozó, istent játszó szereplőt.
Mint amikor egy reménytelen helyzetben
közbelép és mindent megold az isteni kegyelem…
Aki
mindazért
a rengeteg jóért,
kegyelmi adományért,
amiben folyton részesül,
azért nem ad naponta hálát –
de viszont tucat párna alatt is
megérzi az egy kis borsószemet…
Pedig a rosszért is hálát kell adni,
mert abból is épülhet, ha elég bölcs.
Az ő polcain már sorba rakva állnak
naponta/havonta teleírt panaszkönyvei –
ilyen szemmel, füllel, lelkülettel jár-kel,
hogy mi mindent lehet majd „rovás-írni” …
Be is vonzza, meg is teremti így ezeket!
Reviczky Gyula
Betegségben
Rideg legény vagyok, biz’ az!
Most érzem csak, hogy e pimasz
Német görcs vagy mi vett elő
S vagyok az ágyban nyögdelő.
Egy lélek sincs, ki kérdené:
„Mi baj?… teát készitsek-é?
Kell egy pohárka rum talán?…
Vagy menjen fris vizért a lány?…”
Fekszem lázban, tehetlenül.
A várva-várt álom kerül.
A gyertya pislog rám csupán,
Mert más virasztó nem jut ám.
Eh! – flegma itt a fődolog!
Azért bizony, a ki dohog,
Mert agglegény maradt, buta –
Forduljon fel, mint egy kutya!
1886. szeptember 25.
*
Reviczky Gyula
EGYEDÜL
Magány! Magány! Téged szeretlek!
De csönded mégis fáj nekem,
Ha úgy magamban elmerengek,
S végigtekintek éltemen,
Egy szó, mint kő, szívemre nehezül:
Egyedül, egyedül!
.
Azt hallom a zajos teremben:
Ezek közt senki sem szeret!
S hallom: Nem ért itt senki engem!
Ha emberek közé megyek,
Szívem e hangtól sohse menekül:
Egyedül, egyedül!
.
Ott fészkel állandón szívembe’
Rossz álmival a bús magány,
S úgy megpanaszlok éjjelente
S kérdem: Nincs hát sehol tanyám?
És könnyre könny lassan szemembe gyül:
Egyedül, egyedül!
*
Babits Mihály
Egy szomorú vers
melyben a költő azon panaszkodik, hogy nincsen barátja.
Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.
Nekem nem volt barátom,
nem is lehet soha,
örökre már belátom,
maradtam mostoha
nincs szem, amely szememben
a lelket lelje meg,
szív, mely setét szivemben
lakozni nem remeg,
lelkekkel lelkesülni
lelkem hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.
*
Tóth Árpád:
LÉLEKTŐL LÉLEKIG
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
.
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
.
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
.
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
1923
*
Tóth Árpád:
Meddő órán
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
pppppppp
Csakis az ember lehet
teljesértékű, boldog életű,
vagy egy ön/társ-sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
.
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
