kb. 23 perc olvasás
Nagy Jenciklopédia
A boldog(talan) ember – XIV.
Életminőség-vizsgálódó tükör
A bölcs és/vagy a balga lelkek
ppppppppppppp
Táltos paripa vagy állatorvosi ló
Istengyermek-ördögcimbora/sátánfajzat
Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok
Önsorsjavító vagy rontó típusok példatára
ppppppppppppppppp
Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár
Szellemi, lelki, testi és társas életek és halálok
Szándékok-következmények ill. okok-okozatok
(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)
ppppppppppppppppppp
Kölcsey Ferenc:
ZSARNOK
Virtus s igazság zengtek nyelveden,
De gyűlölte mindkettőt szived;
Csak leple volt hatalmad bűneidnek,
S szádban a törvény átok leve.
Ezüstkehelyt ürített a gonosz asztalodnál,
Kivűl az ajtón sírt az üldözött.
Még egy falatja volt az éhező szegénynek,
S elrablottad azt;
Avult fedél óvá még a szelektől,
Hideg vérrel hajtád ki onnan is.
Hajh bujdosott az ősi lakhelyéről,
Sápadt neje
Keblében vitte kisdedét, s panaszát
Poroszlód azt korbáccsal ölte el!
S terád bízatott-e ezreknek boldogsága,
Hogy árulhasd pénzért véröket?
S neked ád majd márványt s nagy nevet a hízelkedés
O Rabló, sírodon?
Cseke, 1823. április
*
Vörösmarty Mihály:
A KEGYETLEN EMBERRŐL
Zordon szikláknak szirtjei közt nevelt
Vad, – Tigris emlő szoptata tégedet,
Te tenger háborgó dagályán
Szerte csapó Boreás kegyetlen
.
Magzatja! mily nagy fergeteget szülél,
Csendünknek habzó indulatid mire
Kisztetnek ismét állhatatlan,
Béke törő Furiák dühénél
.
Durvább, ragadjon messze az éj szele
Téged mi tőlünk a hegyek öblibe,
Egymásra dőlöngő haboknak
Árja vigyen felhevűlt ölébe.
.
Szent béke áldott lakhelye téreink
Csendében állván tárja ki ajtajit
S kisded karunkat felsegítő
Karjaival kegyesen fogadja.
Pest, 1817
Aki
nem mer
bátran elindulni,
jótettel megnyert
szellemi segítőkkel
szerencsét próbálni,
mint a népmese hősök,
inkább otthon siránkozik
és versenyt sajnáltatja magát,
és mindörökre mostoha sorsú
Hamupipőke, Kukorica Jancsi marad…
Drágakő
Csiszolt gyémánt helyett
nyers, csiszolatlan marad,
aki nem műveli lelkét, magát,
aki nem gondozza talentumát,
és örökre csak egy Ígéret marad,
vagy korán szürke hamuvá ég ki…
Aki
bedől
a látszatnak,
a szemének hisz,
és nem az amúgy táltos,
de itt-most gebe forma
állatot választja a ménesből,
de a csillogó-villogó paripát,
amivel nem menekülhet a sárkánytól,
illetve nem érheti el legszebb álmait…
Aki
egy nyalizó,
egy stréberkedő,
és ezért csak olyat kérdez,
amire tanára biztosan tud válaszolni –
erősítve a „mindentudó” jó tanító imázst…
Ő az, aki majd az „életben” nem sokra viszi…
Vagy aki a hazug, rossz tanítási rend ellen
csak renitens magatartással tiltakozik, lázad,
de ebben ki is merül – autodidakta nem lesz,
és így talentumait elásva kallódik el…
Aki
az első hívó
csalogató csalfa szóra
otthagyja a falusi portáját,
a háza tája aranybányáját,
önellátó paraszti életformáját
a messziről csábító városért,
az éhbéres, lélekölő, sivár
bérmunkás élethez adott
lakótelepi panellakásáért…
(„munkásszállóért” …)
Aki
a két végéről
elégeti a gyertyát:
az éjt is nappallá teszi,
mintha vészhelyzet lenne,
mintha közeledne a világvég,
mintha másnap reggel kivégeznék,
mint aki már mielőbb megboldogulna…!?
Abban bízik, hogy így jobb létre szenderül?
Aki
esztelenül tékozolja,
drága idejét, lopja a napjait,
kicselezi, ellógja, csak halogatja
a Dolgait, mulasztja kötelességeit stb.,
mint aki itt, ezen a Földön is örökké élne…
Kihagyja a soha vissza nem térő jó alkalmakat.
Nem ő dönt, de eldőlnek a dolgok: a házára a fa…
Hűbele Balázs
Akinek csak a karját
kellett volna kinyújtania
a szíve választottjáért, de
nem volt vér a pucájában,
s egy hamis ábrándképért
megkerülte az egész Földet –
mire visszajött, már lemaradt,
és részegen leteperné a rá váró,
de mára már férjezett asszonyt…
(Arany László: A délibábok hőse)
Aki
nincs tisztában
a nagyságrendekkel,
és a helyi értékekkel,
az átváltási aránnyal stb.
és 3 méter kolbász helyett neki
inkább az 1000 miliméteres kell –
illetve azzal az örök törvénnyel,
hogy a sok kicsi sokra megy,
és az oly ritka forintot
sokkal többre becsüli
a sűrű fillérnél…
Aki
készakarva öntorzító:
a nagy esze kidagasztja fejét,
de a szíve meg összezsugorítva…
(már-már egy mesterséges intelligencia)
Hiába volt és maradt ő pl. egy matek zseni,
de nem bölcs, bölcs szív nem fejlődött ki nála,
ezért ő nem/rosszul szereti magát és társait…
Aki amíg
ilyen bűnös-mocskos,
addig ő nem járulhat az Úr elé!?
Pedig Jézust sem nagy ívben kerülték,
de éppen hogy közelegtek hozzá a bűnösök…
Az dobja az első követ a házasságtörő asszonyra,
aki még sohasem vétkezett! – mondta a zsidóknak.
De ezzel nem hagyta helyben magát a bűnt, sőt…
Tiszta
volt ő mindaddig,
míg bele nem ment
a kölcsönös sárdobálásba,
mert ő nem tűri szó nélkül,
és akkor felveszi a kesztyűt…
Ha meg pl. megdobják kővel,
akkor ő nem kenyeret dob vissza,
nem veszi elejét a végtelen reváns ördögi köreinek:
„Az én kenyerem mindig meggyőzi az ő kövét” (Jókai)
p.s.:
Az abszurd/morbid humor felől pedig:
Kaviccsal dobált egy kisfiú egy dolgozó péket.
A pék dühbe jött, s úgy hozzávágott egy frissen sült
nyolckilós kenyeret, hogy a gyerek menten szörnyethalt.
(Karinthy Frigyes)
Aki
önfejűen
nem látja meg,
hogy a jóakarója
csak egy parazita
ravasz átprogramozó,
és attól fogva neki szolgál
mint egy bamba/kerge birka…
Aki
úgy lesz
kifosztott balek, hogy
nem tudja elfogadni, hogy
pl. neki csekély az arcszőrzete,
ez neki férfiassága fogyatkozási jele,
és bármily sarlatán tortúrának aláveti magát,
ahogyan ez Arany János Bajusz c. versében is van.
Sokat fizet semmiért: a szélhámos cigányok még
közben ki is rabolják, és köznevetség tárgya is lesz…
Aki
megszorulva,
bármire kaphatóan
látatlanban odaígéri
az ördögnek azt, amiről
ő még nem tud, nem tudhat:
az otthon, távollétében, előtte
még titokban fogant/születendő gyermekét
(vagy jóhiszeműen biankó aláír egy üres papírt)
Aki
nyeglén
fittyet hány
Rómában/eszkimóknál
az ott élőknek, nyilván nem
ok nélkül, a hely szellemében
is rég kialakult szokásaira, sőt:
esetleg ostobán még gúnyolja is,
ha az eltér attól, amit ő eddig ismert…
Meg is kapja érte megérdemelt „jutalmát” …
Kapu
Be-rontó,
vagy be nem lépő…
Aki a nyitott ajtót,
vagy a kaput döngeti,
vagy aki kopogás, vagy
zörgetés nélkül csak vár
akár még a végtelenségig is…
(Kafka: A törvény kapujában)
Vagy pedig ajtóstól beront a házba,
amivel eleve elrontja amúgy jó esélyét…
Aki
az utcán,
idegenekkel,
vagy a megrendelőkkel
egy földre szánt angyal,
nyájas, sőt alázatoskodó,
otthon viszont már egy ördög,
egy pokróc, egy goromba fráter,
aki lépten-nyomon alázza családját.
A kettőnek, összeadva/felezve jó az átlaga…
Aki
az a beszédhibás,
aki a szülők tetszésére
oly aranyosan selypített,
beszélt pöszén, raccsolt stb.,
hogy a végén úgy is maradt…
Vagy éppen ellenkezőleg téve,
az erős dadogását csak csúfolták,
ill. egy születési hibának fogták fel…
És ő is végleg beskatulyázta magát,
és meg se próbálta az okot kutatni,
és ezen a mindennapi életminőséget
súlyosan rontó állapotán változtatni…
Már alig dadog
Az erősen dadogó Pemete
elmegy a logopédushoz, hogy gyógyítsa meg.
Pár hét múlva a barátja, aki a logopédust ajánlotta,
megkérdi: – Na, hogy haladsz?
Pemete mély lélegzetet vesz, majd egy szuszra darálja:
– A regiment remek iramban vágtat a répaföldeken.
– Ó, ez igen! – mondja a barát. – Gratulálok! Ez igazi fejlődés!
– Pe… pe… persze – dadogja Pemete.
– Csa… csak a… az a b… baj, h
ogy n… nem mindenre pa… passzol…
Aki
olyannyira
földhözragadt,
hogy ő még csak
nem is látja Daidalosz
és Ikarosz szárnyalását
(sem az utóbbinak hübrisz
miatti bukását, lezuhanását…)
A másik meg csak ég-kémlelő,
aki merengve nem néz a lába elé,
és a nyakát töri az első árokban…
Aki
nagy ravaszul,
a többieket kijátszva
rablógazdálkodást folytat
a közös legelő véges kincsével:
túl későn döbben rá, hogy így
ott fű már nem terem neki sem…
Aki
már nem
is borotválkozik,
és ehhez humoros/
magasztos indokot kreál,
csak hogy ne kelljen neki tükörbe néznie,
és ezúton közvetítve a saját arcát,
és így magát a lelkét is meglátnia…
Aki
„abszolút
pofátlanul”
nem csak hogy
odakakál az ablakod elé
de még a nagydolga végeztével
be is kopog hozzád vécépapírért…
Akinek
terhes elmemunka
a legkisebb gondolkodás is,
rögtön megfájdul tőle a feje,
így ő előbb vág, azután mér,
előbb beszél, utólag töpreng,
milyen károkat okozott vele,
ami miatt tényleg fájhat a feje…
Aki
nem látja:
a gondolkodás szóban
mennyire ott van a „gond” …
Fölöslegesen-károsan terheli magát,
nem figyel a megérzéseire, intuíciójára stb.,
mindent csak ésszel-logikával rosszul old meg –
nem hallja csendmeditációban a szív isteni hangjait…
Számkivetés
Akik szóvá teszik,
hogy a király meztelen,
azokat örökre száműzik a hazájuktól,
elvágják őket az élettő gyökereiktől –
(mások meg tkp. önként emigrálnak,
álindokokkal elmenekülve a honból,
hazájukból, erőt sugárzó szülőföldjükről,
mintha magukat akarnák büntetni…!?)
szégyell
bűnbánóan,
önkritikusan stb.
végleg hazatérni és
megtérni az önként
vállalt „száműzetéséből”,
vissza az őt éltető gyökereihez
a csúnyán, rútul elárult övéi közé –
inkább tovább ócsárolja a hazáját,
így könnyítene számkivetett életén…
Aki
szégyelli
a magyarságát,
ha épp rossz a kormányos,
és passzív-aktív ellenállás helyett
a süllyedő hajóról menekülő patkányként
egy gyökértelen, súlytalan világpolgár lesz –
ő csak addig magyar, amíg igen jól megy a sora…
Keveselli, amit kapott a hazájától,
és sokallja, amit ő adhatna…
Aki
hagyta
átmosni az agyát,
aki egy janicsár lett,
és maga is azt vallja,
hogy a magyar egy utolsó csatlós,
egy született örök vesztes, egy széthúzó,
pártoskodó, viszálykodó stb. szolganép…
Ő büszke rá, hogy ő ilyen önkritikus és
önként átáll önellenségei táborába…
Aki
magyarként
eleve leértékeli magát,
mert nem ismeri népének
nem ellenség-írta történetét,
múltjának oly dicső fejezeteit
és a világraszóló kultúrkincseit,
nyelvünk szellemi csodafegyverét,
a magyarság történelmi küldetését stb.
Isten népe
Annyiban is
Isten népe vagyunk,
hogy ha nem akarunk
és nem tudunk Isten törvényei szerint élni,
akkor nálunk rongyabb, szemetebb társaság
nincs a világon – Karácsony Sándor
Vörösmarty M.:
AZ ÉLŐ SZOBOR
Szobor vagyok, de fáj minden tagom;
Eremben a vér forró kínja dúl;
Tompán sajognak dermedt izmaim;
Idegzetem küzd mozdúlhatlanúl.
.
Szemeim előtt képek vonúlnak el
A népemésztő harcok napiból:
Véráldozók a szent, örök jogért,
S bérért ölők éjszak csordáiból.
.
És látom gyermekimnek árnyait,
A vég csatában elhullottakét,
Varsó falán s az égő falvakon
Vad üldözőmnek vérrel írt nevét.
.
És hallom a vesztett csaták zaját,
Az árulók bal suttogásait,
S fejökre hajh le nem zúdíthatom
A megcsalottak szörnyü átkait.
.
S nem sírhatok, bár hő zápor gyanánt
Szememben a köny százszor megered:
Midőn kiér a zord világ elé,
Hideg, kemény jéggyöngyökké mered.
.
Agyamban egyik őrült gondolat
A másikat viharként kergeti:
Szent honfitűz, mely áldozatra kész,
S rút hitszegés, mely nyomban követi:
.
S a balszerencse minden ostora,
Mely népem érte annyi vér után;
Magas dicsőség a harc reggelén;
Inség, halál, gyalázat alkonyán.
.
S szívemben – oh mondhatlan szenvedés! –
Lázongva forr a szent boszú heve;
Gyúlt ház az, mely ön gazdájára ég,
Kit nem ragad ki szomszédok keze.
.
S holott örökké él a fájdalom,
Nehéz mellem sohajjal van tele;
De rajta áll megbűvölt gát gyanánt
A szenvedő szív márványfedele.
.
Nem szólhatok; nyögésem néma jaj;
Szó és fohász kihalnak ajkimon.
A gondolat s az érzés ölyvei
Csak benn tenyésznek gyötrő lángimon.
.
Emelten függ a harcra szomju kard,
De nem mozdúlnak a feszűlt karok;
Dermedten állnak lépő lábaim,
S nagy kínjaimtól el nem futhatok.
.
Oldódjatok, ti megkövűlt tagok,
Szakadj fel dúlt keblemből, oh sohaj!
Légy mint a földrendítő éji vész
Bútól, haragtól terhes és szilaj.
.
S te elnyomott szó, hagyd el börtönöd,
Törj át a fásúlt nemzedék szivén,
Hogy megcsendűljön minden gyáva fül
Menydörgésedtől a föld kerekén.
.
Kevés, de nagy, mit szólni akarok:
„Ember, világ, természet, nemzetek!
Ha van jog földön, égben irgalom,
Reám és kínaimra nézzetek!”
1839-1841. január 24.
*
Bajza József
JÓSLAT.
1850.
Mit rejt a kétes jövendő?
Mért borúlt a láthatár?
A lelkek mély aggodalma
Szertelen viharra vár?
Végitélet kürtje szólít
Élők és halottakat?
A Cherub lángszárnya zúg-e
Megnyitván a sírokat?
.
Oh nem! – Népek háborognak,
A föld egy nagy Óceán,
Melyet megbántott kedélyek
Féktelen hatalma hány;
Forr a nemzetek haragja,
Megmozdúlt a félvilág,
Mert az élet szent nyugalmát
Zsarnokok felforgaták.
.
Földön nincs többé igazság,
Csak népgázló hatalom;
A szabadság mérges gúny lett!
Börtönkínok irgalom!
Harci zsákmány a tulajdon,
Senkinek sajátja nincs,
Honfihűségnek jutalma
Vagy kötél vagy rabbilincs!
.
Jogbitorlás címe: törvény,
Rend a zsarnokkény neve,
Ember társadalmi léte
Életundorrá leve.
Ámde megjön a bosszúnap.
Büntetendő vétkeket,
Hozván a sanyargatókra.
Kárhozást, enyészetet.
.
Kelnek újra forradalmak,
Megkezdendők a csatát,
Bérencek sok ezre ellen
Küldve milliók hadát.
Megdördűl a harci orkán,
S büszke várak, paloták,
Tornyok omladoznak össze,
S vérben úszik egy világ:
.
S Isten eljövend itélni
Népeket s királyokat,
S pillantása porba sújtván
Embergázló trónokat,
S visszaadva millióknak
A természet szent jogát
Zengni hallunk földön-égen
Békehirdető imát.
.
S a rabszolga újra nép lesz
Élvező törvényeket
És az ember újra ember,
Aminek teremtetett;
S a Szabadság templomában
Trónt az Igazság emel,
Melyet minden földi féreg,
Minden fűszál ünnepel.
*
Bajza József
NYUGASZTALÓ.
1851.
.
Embernek, ki földi pályán
Szépért és nagyért buzog,
Hol tenyészend a babér, mit
Érte érdemelni fog?
.
Égnek melyik csillagán lesz,
Annyi milliók között,
Majd jutalma, vétlenűl kit
Balszerencse üldözött?
.
E világnak kisszerű és,
Óriás mozgalmiról
A komoly történetírás
Ezred évek óta szól,
.
S tűkrözésiben mi gyéren
Látni győzedelmeket,
Melyekben csatát erény nyert
A gonoszság s bűn felett.
.
Így volt-e ez mindörökké,
S így lesz-e a földtekén?
S a gazság előtt hajol meg
Erkölcs, jámborság, erény?
.
Nincs elégtét síron innen,
Nincsen túl, gyötrelmekért?
Még elismerésbe’ sem nyer
A nemes parányi bért?
.
Vétek, ármány szemvakító
Tisztelet fényében él,
Míg a jó vad tüskepályán
Ínséggel nyomort cserél?
.
Szent ügy vértanúja hulla,
Mely feledve porladoz,
Míg csalók és hitszegőkről
A hír kürte riadoz?
.
Vagy csupán játék ez élet
S szemvakító tünemény,
Melyet csalfa biztatással
Ámít sírig a remény?
.
S ott, felnyílván az enyészet
Semmisítő ajtaja,
Egy örök nem-létbe sűlyed
E világ minden baja? –
.
Nem lehet, hogy alkotandott
A sors érző szíveket,
Ha torlatlanúl hagyná a
Méltatlan keserveket!
.
Lenni kell egy jobb világnak
Itt vagy más bolygó tekén:
Ébren alva ezt sugallja
Fájó szívnek a remény.
.
Képtelen, hogy a halálban
Eltünjék minden jövő,
S üdvét meg ne nyerje a jó
És a vétlen szenvedő.
.
Képtelen, hogy volna Isten
E nagy mindenség felett,
Aki csak gyötrelműl adna
Érző lénynek életet.
.
Bízzál, elcsüggedt erényhős,
Földi sérveid felett
Egy mindent sejtő igazság
Hoz majd végitéletet:
.
S meglesz a jók méltatása,
És a vétek felzokog,
Ha a nagyszerű birószék
Harsonája zúgni fog.
Végletes
ön-félreértékelő:
a magát semmibe
nem vevő, nem tisztelő,
így mindenkinek behódoló,
illetve a magát mindenkinél
különbnek tartó, másokat lenéző,
megvető, rátarti személyválogató…
Önlealázó:
a pitiző kutyába
lemenő kéregető,
kunsztokat bemutató,
önmagát így beidomító…
Az emberi méltóságát feladó,
a kidobott csontért/koncért marakodó
Aki
még azt se
nagyon veszi zokon,
ha netán kilopják a szemét –
ő azzal vigasztalódik, hogy az
másnak biztosan jobban kellett…!?
Aki
pont a kecskére
bízza a legutolsó fej káposztát,
és pszichopata, vagy netán pedofil
pesztonkára a szeme fényét: gyerekét…
Aki
még be se lép
egy új társas helyre,
máris a vészkijáratot,
a kimenekülési útvonalat keresi,
és odaáll, le is cövekel az ajtónál…
Aki
csak azért
szántszándékkal
tunya, rendetlen stb. gyerek,
hogy így tesztelje: tényleg önmagáért,
vagy csak szófogadásáért szeretik-e…
Aki
azért lesz
éltanuló, sőt stréber,
mert az anyapótlékot
az alma mater nyújtotta
elismerések gyűjtésében
véli megtalálni (de hiába és
kárbaveszett igyekezettel…)
Aki
– okkal,
ok nélkül,
de – nem kívánt
gyereknek tudja magát,
aki ezért fél/egész életét
bizonyítási, teljesítmény-
kényszerben küzdi át…
Aki
egy fogadatlan prókátor,
aki hívatlanul bocsátkozik
valamely ügy védelmébe, és
zokon veszi, fel van háborodva,
ha ebszarral fizetnek neki…
Aki
amíg még
a bekapott gólján
rágódik, marcangolja magát,
addig így könnyen kap egy újat,
egy játszi könnyen kivédhetőt (potya)
Aki
nyíltan soha,
csak leginkább hátulról,
vagy a sötét éj leple alatt,
vagy pokrócon át, anonimen,
max. csak övön alul szeret-
szokott ütni és vágni…
Aki
nyíltan
nem áll ki veled
elégtételt venni a sértésért
(lásd a sokáig működő párbaj
nem legális, de morális szokását),
vagy lenyeli azt, vagy orvul vesz revánsot,
vagy drága ügyvédhez, bíróságra rohangál,
vagy verőembereket fogad fel stb.…
A
profi
krakéler,
a párbaj-specialista,
aki csak azért provokál, hogy
esélytelenül kelljen neked kiállni,
vagy el kelljen költöznöd a városból
(Lásd pl.: Nagy Endre: Egy város regénye)
Aki
pót-
szeresen,
nem természetesen,
tiszta örömökkel ér el
hőn áhított jó közérzetet,
majd egyre növekvő adaggal,
hogy ne legyen rossz, vagy
legalább rosszabb, mint előtte…
Aki
egy kis ideig,
ideig-óráig élvezi
a mesterséges paradicsomot:
és ha ezt szerencsével túléli,
jön az elvonókúra hosszú kínszenvedése
Aki
a munkahelyi,
kollegiális lojalitást
az ún. mundér becsülete
elvtelen görcsös védelmével
a kiszolgáltatott beteg, diák stb.
rovására „összekeverő” …
Aki
tán még
maga az Isten előtt
sem hajtana fejet, térdepelne
vagy borulna le – egy büszke döglégy…
aki a fejét fennhordva veri be, vagy
önfejűen menetel, és esik szakadékba…
A
fogaival
a saját sírját ásó,
a folyamatos önmérgező
A bélpoklos falánk – akinek
már csak a saját hasa az istene…
Az evés a fő/egyetlen örömforrása…
Aki akár még meg is hányatja magát,
hogy legyen hely az új fincsi ételeknek…
Aki
még a ritka ünnepen
se mer nagyvonalúbban
költeni, fogyasztani, lakomázni:
egy szektásan aszkéta, „puritán”
(lásd pl. a Babette lakomája c. filmet)
Ő
naivan,
„jól nevelten”,
vagyis illemtudóan,
a vendéglátót meg nem bántva
halálos ellenségénél is mindent
megeszik, amit éppen elé raknak…
Ez lesz az ő legeslegutolsó vacsorája
Aki
nem tud meditálni,
nem tud elcsendesedni,
nem tudja csapongó gondolatait
a háttérbe szorítva a benne élő Lélekkel
kapcsolatba lépve Isten akaratát tudakolni,
hogy annak azután önboldogító médiuma legyen…
Aki
a rossz híreket
epekedve várja, gyártja,
a rémhíreket kéjjel, színezve terjeszti –
másokat riogatva helyezi magát a középpontba…
(majd nem csoda, ha ő is tényleg rémeket lát,
és rémálmai vannak, és ébren is csak retteg…)
Aki
még soha nem
készített, főzött be
és evett saját gyümölcsből
finom magyar baracklekvárt,
vagy a patakparton, a mezőn, vagy
erdőszélen szedett bodza főzetet…
Ő bőven beéri a konzervipari termékkel…
Aki
még nem érezte,
hogy milyen a házi kertben,
és nem pedig a fóliás sátorban,
vagy nem is az anyaföldbe ültetett stb.
ültetett, ápolt, szedett paradicsom, eper íze
Aki
még soha nem járt
mezítláb a hajnali füvön,
a talpát is masszírozó és
a lelkét erősítő anyaföldön
és még soha nem úszott át
egy folyót, vagy vadvizeket…
Aki
még nem lakott,
vagy akár még csak
nem is járt ott, arrafelé,
ahol a varázslatos égő tűz rakható,
látható, hallható, szagolható stb. volt,
amit éjjel, az Isten szabad ege alatt
tréfálkozva/áhítattal körbe ültek…
Aki
eddig még
soha nem ült fel a lóra –
pedig a magyar (is) lóra termett,
ez különleges ember-állat kapcsolat,
az életed bízod rá erre a társadra stb.,
vagy pedig, aki szó szerint értve,
vagy képletesen: mint a részeg paraszt,
mindig átesik a ló túloldalára: például
ő vagy a hol fukar, vagy a hol tékozló…
Aki
még nem tud
stabilan két lábon állni,
pláne bukfencet hányni,
de ezt a lépcsőt átugorva
ő már egyből szaltózni akar:
halálugrás lehet/lesz belőle
Aki
megtanulta:
ha épp sebes vagy beteg,
akkor addig az ideig szinte
majdnem mindent elnéznek neki,
nem büntetik, sőt „jutalmazzák”,
kiváltságos előnyöket is élvezhet,
nagyon törődnek vele: úgy is marad…
Aki
csak
a lelkét kapta Istentől,
a test ördögi – meg is veti,
sőt módszeresen gyötri is azt:
aki egy szögeken fekvő „fakír”,
szögesöves, önkorbácsoló stb. aszkéta,
akit ettől várja a lelke nemesedését…!?
Aki
nem győzi
puhány, élveteg,
nyamvadt, edzetlen
alakká kényeztetni önmagát:
a legfőbb törekvése a non stop
komfortfokozat-növelő „keleti kényelem”
Ha egy ideig zord körülmények közé kerül,
akkor nem sokáig bírja, hamar el is pusztul….
De ha nem, akkor is a várhatónál jóval hamarabb…
Aki
tornából stb.
örökre felmentve –
anyukája ezt is elintézte,
és jól bele is szuggerálta,
hogy meg ne erőltesse magát,
neki örökölten gyenge a szíve,
ő majd életfogytiglan ápolja –
ezért még egy gyümölcsfára,
de szobalétrára sem merészkedik fel,
de kimarad a fogócskából és fociból is…
Aki
egy nyápic
és gyáva, önkímélő
anyámasszony katonája,
aki pont akkor dezertál, vagy
eleve felmenteti magát, amikor
legény kell a gátra, férfi a honvédelemre…
(anno még a híres görög harcos, Achilles is
női ruhát öltve bujkált a „behívója” elől…)
Szerethetetlen!?
Nehéz, majdnem lehetetlen őt szeretni,
mert oly tökéletesnek látja-láttatja magát,
röstelli beismerni, megvallani emberi gyarlóságait,
és ezért lesz oly kegyetlen, mint pl. Kodolányi apja,
akit a Boldog idők önéletrajzi könyvében jellemez…
Nincs kegyelem
A férfinál a szigorú és igazságos ész
legyen az úr mindenek felett és előtt,
a szívirgalom csak női tulajdonság/gyengeség:
ha következetes, akkor ő így ön-könyörtelen is
Kaszárnya
Az ő „édes otthona”:
semmi melegség, kedvesség stb.,
csak pattogó vezényszavak hűvös, rideg, katonás légköre,
eligazítások, sorban-állások, körletrend-ellenőrzések stb.
Körülbelül ilyen volt például Csortos Gyula gyermekkora…!
Helyzet-tévesztő
Aki úgy mentegeti,
sőt konokul tagadja
esendőségét/bűneit,
mint akit éppen az esküdt
halálos ellensége vallatna
Ítél és ítéltetik
A folyamatos lesújtó,
ismeret- és empátiahiányos
elhamarkodott kemény ítélkezése
akarata ellenére önleleplező, öneláruló:
aki mondja másra, az mondja magára –
mint mindenki, ő is magából indul ki,
ki mint él, úgy ítél…!?
Aki
magát a bűnt
sem meri nevén nevezni,
és nyíltan meg- és elítélni,
mert nem vállal konfliktust,
relativizálja a jót és rosszat,
mintha minden ízléskérdés lenne…
Neki pl. a házasságtörés is csak
egy kis szórakoztató (félre)lépés…
Fedezve
tetézed a bajt –
behunyt szem/struccpolitika:
amit így nem lát, az nincs is…!?
A szőnyeg alá sepert szemét miatt
előbb-utóbb a lába, sőt nyaka stb. törik…
Elővigyázatlan
A végzetesen óvatlan,
a kísértést le, magát túlbecsülő:
csak picit elindul a züllés útján, de
a lejtőn lefelé gyorsulva derül ki: gyenge a fék
Pl. a telefonbetyárkodása indíthat el a nagyobb bűnt,
akár még egy őt is maga alá temető egész bűnlavinát is…
Isten kaszting
Zsarold meg, és
magad tedd élesben próbára Istent
valami nagy extra követeléssel:
vajon átmegy-e ezen a vizsgán…
Ha Isten itt-most nem teljesíti
a – bármily hülye – követelésed,
úgy mielőbb keresel egy másik,
„bőkezűbb, nagylelkűbb” Urat…
Ígérgetők
Az egyik a demagóg pap, politikus stb.
akit nem lehet számon-kérni, ellenőrizni,
a másik az „ördög”, aki sokat ígér, keveset ád,
és az, amit ad, az is keserű (öröm helyett üröm)
Kategorikus imperatívusz
„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája
mindenkor egyszersmind általános törvényhozás
elveként érvényesülhessen.” (Immanuel Kant)
És a meglopott és ezért méltatlankodó tolvaj –
akinek az ebül szerzett jószága pont így vész el…
Az ő parazita, élősködő jóléte éppen azon alapulna,
hogy mások tisztességesek, törvénytisztelők…
Pilinszky János mondta egyszer,
hogy „utállak titeket, pszi-vel kezdődő foglalkozásúakat,
mert azt tanítjátok, hogy minden problémának van megoldása.
Emiatt az emberek úgy gondolják, hogy csak ők olyan hülyék,
hogy nem tudják megoldani az összetört, összezavarodott,
tönkrement kapcsolataikat. Mert ti úgy gondolkoztok,
hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség.
Én viszont úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak,
és irgalomra van szükség.”
Popper Péter
Pilinszky János:
Könyörgés
Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.
.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szívemben nincs már más, mint durva dárdák.
.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.
Arany László
AZ IRGALOM
(Wörishofeni emlékül gróf Zichy Márthának.)
Mint purgatorium, kietlen, bús, setét,
Hol megtört vezeklő várja ítéletét,
Hol a lét epedés, az idő végtelen,
A lelken, mint köd ül aggasztó sejtelem, –
Hol Damoklesz-kard függ mindenik fej fölött,
S mint puszta szirten egy csoport hajó-törött,
Összebuj úr, szegény; nincs koldus, nincs király,
Bölcs és bolond csak azt tudja: hol mije fáj;
S Lázár, a nyomorék, Lancelot, a büszke hős,
Simon, a bélpoklos, és Sámson, az erős,
És Salamon, a bölcs, Markalf, a félbolond,
A gyáva Absolon, a vakmerő Roland,
Gottfried, a jó, kegyes, Filep, a zord s komoly,
Itt már egyforma mind, sorsuk közös nyomor;
Igy mulik perc, nap, év, száz év, örömtelen,
De bármilyen hosszú, gyötrelmes a jelen,
Nincs veszve a jövő s félig kihalva bár,
Felcsillan még nekik egy-egy reménysugár;
Egy szalmaszál, melyhez kössék az életet…
.
Ilyen hely volt, hová egykor sorsom vetett. –
Sivár, rideg tanyán szánalmas társaság,
Kit egyenlővé tett egyenlő árvaság,
Egy ínség, egy nyomor, ki-kinek önbaja,
Egyenlő reménynek hajszálnyi fonala.
De e bús nép közül két tünemény kivált:
Az egyik ifjú lány: kerub, ki földre szállt,
Hozván az egekből derűt, mosolyt, reményt,
Ragyogó csillagból egy-egy darabka fényt.
Ifjú, vidám kacajt, szikrázó szellemet,
Az ég kékjéből csent színnel festett szemet,
Pezsgő vér ingerét, tavasz friss bimbaját,
Hogy aki rátekint, felejti önbaját,
S megenyhül.
.
A másik pokol csúf fajzata,
Ocsmány ördögfiók, rút mint az éjszaka,
Sovány koszos kis eb, didergő, torz, sülye,
Mint halál-bagolyé mered szét tág füle,
Összecsapzott szőrét sárcsimbókok lepik,
Ránézni förtelem; rugják, ütik, verik,
Elűzik mindenütt, nyugtot seholse lel,
Mindenki arra vár, bár éhen veszne el!
S im ő a Tiszta, ő, leküzdve undorát,
Magához öleli, mint régi, hű barát,
Eteti, ápolja, becézi gondosan…
… Ott, hol kiről-kiről hiven beírva van,
Jó, rossz, miről egykor be kell számolnia,
Egy szót írnak be most: misericordia.
1892
*
Reviczky Gyula:
Perdita
I.
Szeretlek, mint egy elhagyottat
Egy másik elhagyott szerethet.
A hogy vergődő fájdalom csak
Képes szeretni: úgy szeretlek.
.
Nem a gyönyörnek tiszta mézét
Szomjazza ajkam, hogyha csókol;
Az, a mi hozzád vonz, a részvét,
Szeretlek, édes szánalomból.
.
Szeretlek, mert mint én, leányka,
Te is jobb sorsot érdemelnél.
Szeretlek, mert reád találva,
Látom, van árvább szív szivemnél.
.
Szeretlek önzésből, kimondom;
Mert a midőn szemedbe nézek,
Egyszerre tűrhetőbb a sorsom
S én kezdlek vigasztalni téged.
.
II.
Beteg vagy, azt mondod nekem,
Boldogtalan bús gyermekem?…
Én irgalomból azt kivánom:
Halj meg, míg ifjú vagy, leányom.
.
Ne várd, míg fonnyadt lesz szived,
Mint ősz utóján a liget;
Míg lelkedből vad szenvedélyed
Minden világos szint kiéget.
.
Óh, kérjed inkább istened’,
Hogy most húnyhasd le két szemed’,
Mikor még van szivedben álom,
S van mit siratnod a világon.
*
József Attila:
IRGALOM
Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt – az igaz –
kikönyörögnöm a kegyelmet.
.
S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.
.
Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.
.
És hallgatom a híreket,
miket mélyemből énszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.
1936. okt
pppppppp
Csakis az ember lehet
teljesértékű, boldog életű,
vagy egy ön/társ-sorsrontó,
a végsőkig boldogtalan lény…
.
Vagy rontasz, vagy építesz – csak rajtad múlik…
Vagy a jó vagy a rossz Istent imádod: válasszál…
Legalább ne árts, se önmagadnak, se másoknak…
Ki mennyit használhat, legalább annyi kárt tehet – sőt:
hisz házad gyerek/bolond is felgyújthatja, de felépíteni…?
.
Csak az ember lehet önsorsrontó, akár öngyilkos,
önerőből vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan,
de azért mások is besegíthetnek neki, ha engedi/hagyja…
Önmagamtól és az ún. jóbarátaimtól védjen meg a Jóisten,
ellenségeimmel elbánok magam is, sőt hasznomra lehetnek…
.
A legtöbbet – nyilván!? – én árthatok saját magamnak,
de vigasztaló, biztató, hogy akkor ennek az ellenkezője is igaz….
Használjam magam rendeltetésszerűen, mint egy gitárt/hegedűt,
ami lehet dísztárgy, lehet zaciba tenni, lehet vele verekedni is,
lehet ördögi hangzavart kelteni, de lehet isteni muzsika médiuma…
.
Ez után jönnek – fontossági sorrendben! – az előszeretteink,
az (ál)barátaink, a nyílt hidegháborúzók, az ún. profi segítők,
Mekk mesterek, protokoll orvosok stb., és az (áruló) írástudók,
a jó rossz társadalmi-gazdasági-politikai elitek, vezetők – és
végül, – de talán mégsem utolsósorban? – a rejtett hatalmak….
.
Becsüld meg s gyarapítsd aranyad, ne csinálj belőle sarat,
a sarad nem mondd aranynak, de csinálj még abból is aranyat!
Csak a balga-gyáva embernek nincs/nincs jó örömteli családja,
barátja, szerelme, evése-ivása, játék(osság)a, humora, munkája
-hivatása, otthona/hazája, gyermeke, társasága, mulatsága stb.
.
Ő „él” ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,
önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,
fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,
idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,
közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,
.
napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,
rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,
alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban,
hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,
talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,
.
elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,
balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,
házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,
betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,
lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?
.
A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.
jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,
és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…
Az ún. betegség sem külső sorscsapás, de isteni intő jelzés:
tarts önvizsgálatot és „szertelenül” keresd meg a lelki okot!
.
Magadon nevetsz/szörnyülködsz: a mese nem másról, de pont
terólad szól – ismerj magadra és itt és most változtass életeden!
Szabadságra vagy teremtve, hogy jó szellemben-lélekbátran éljél,
átfogón és mélyen teljesértékű módon, istengyermekként kivirulva,
és nem ördögfajzatként szenvedve: akarót repít, nem vonszol a sors!
ppppppppppppppppppppppppppp
