A bárányka.

Írta: Nagy Jenő · 2019. április 12.

kb. 10 perc olvasás

Képtalálat a következőre: „bárány báb”

A bárányka.

Simonkai egy téli napon a régi Belváros egyik szük mellékutcájába tévedt, a hol évek óta nem járt. Az ódon sárga házakban kis sörcsarnokok, női kalapkereskedések, csizmadiamesterek apró bolthelyiségei sorakoztak egymás mellett, csupa százéves üzlet, szürkére kopott cégtáblákkal, csilingelő boltajtóval. Simonkai közömbösen nézegette a kirakatokban álldogáló napkiszivta vadászcsizmákat, az idejöket mult üdvöske-kalapokat, az elsárgult divatlapokat, a melyek regatta-versenyt szemlélő hölgyeket, piros frakkos urakat ábrázoltak, mikor tekintete egyszerre egy különös boltra tévedt.

Játékkereskedés volt; a kopott cégéren ez állott: Az Ezeregyéjhez. A kirakatban régi lom, elporosodott doboló nyulak, gyermekszinház, néhány nemzetiszinü gummilapda, foszlásnak induló karácsonyfadiszek, egy fejét mozgató mandarin, Noé bárkája és több hasonló holmi, a melylyel évtizedekkel ezelőtt szórakoztak a gyermekek. A polcok közepén nagy, bolyhos bárányka álldogált, a nyakában kék szalag, rajta apró ezüst csöngetyü; a bárányka kék üvegszemével nyugodtan, fölényesen nézett maga elé.

– A bárányka! – szólt Simonkai. – Még mindig megvan!

A bárányka! Simonkai előtt egyszerre, mint egy homályos tükörben, megjelent a gyermekkora, a negyven év előtti idők, a mikor mindennap erre járt és mindennap megállt az ódon játékkereskedés előtt, és mohón, reménytelenül nézett a göndör báránykára, a melynek kék szeme már akkor éppen olyan nyugodtan és fölényesen bámult rá vissza. A bárányka! Simonkai gyermekkorának minden vágya, titkos szerelme ebben a furcsa állatban élt, a mely mintha a többi játék ura és parancsolója lett volna: nagyobb, szebb volt társainál, nemcsak muzsikálni, de bégetni is tudott és ha fölhuzták, vidáman szaladt körül a szobában. A hat éves Simonkai mindennap elképzelte, ha a bárányka az övé lenne, kivinné magával a városerdőbe, meglegeltetné, megitatná, ráülne, aztán körüllovagolná rajta a tavat vagy a körönd virágágyait, esetleg kocsiba fogná, a hogy a gazdag gyerekek a pónikat szokták. Éjjel a bárányka vele aludna, és ha iskolába menne, gondosan elzárná a ruhásszekrénybe, a melynek egyik fiókjában már évek óta rejtegette e célra a szénát.

Mindez ábránd volt; Simonkai apja szegény mesterember volt, kenyérre is nehezen tellett, nemhogy játékra, és hozzá ilyen drágára. Mert drága portéka lehetett a bárányka, nem hiába állt a főhelyen, bizonyosan mások is vágytak rá, de megijedtek, mikor meghallották az árát. És mégis, Simonkai minden reggel aggódó szivvel közeledett a játékkereskedéshez, minden éjjel arról álmodott, hogy egy gazdag ur megjelenik az üzletben, körülnéz a holmik között, rámutat álmai álmára, és igy szól a kereskedőhöz:

– Kérem, küldje haza hozzám ezt a báránykát!

A sors könyörületes volt; a báránykát nem vette meg a gazdag ur: a furcsa kis állat kék üvegszeme minden reggel csöndesen, fölényesen viszonozta Simonkai megszeppent tekintetét. Körülötte lassan mind elkeltek a portékák, a vasutak, kerékpározó medvék, hegedülő macskák, uj játékok jöttek helyökbe, csak a bárány maradt meg, mintha a sorstól külön rendeltetése lett volna: talán éppen az, hogy Simonkai az ő hátán lovagolja körül a városligeti tavat. De vajjon elkövetkezik-e ez az idő? Az évek multak; a bárányka még mindig ott állt a doboló nyulak és muzsikáló bohócok közt és a nyolc éves Simonkainak éppen olyan kevéssé volt meg a reménye rá, hogy a játék valaha az övé legyen, mint ötéves korában. Egyszer szorongó szivvel megpróbálta, hogy megkérje az apját, vegye meg neki a báránykát. Karácsony volt, az apja el is ment az üzletbe, de a bárányka helyett egy kék bugó-csigával tért vissza.

– A bárányka drága a szegény embernek, – szólt kedvetlenül, mintha ő is érezte volna a fia sóvárgását – talán majd később egyszer!

Talán, majd egyszer; ez azt jelentette, hogy soha, és Simonkai olyan fájdalmat érzett a szivében, a milyent soha azelőtt. A torka összeszorult és a könyei peregni kezdtek a bugó-csigára.

– De ne sirj hát, – szólt az apja és az ablakhoz ment – nem lehet, szegények vagyunk, tanulj meg lemondani!

Simonkai fölment a padlásra és kisirta magát, aztán megpróbálta, hogy megtanulja a lemondás nehéz mesterségét. Napokig nem ment a szük mellékutcába, ha a bárányka az eszébe jutott, hirtelen hangosan mondta föl az egyszeregyet vagy a hiszekegyet, ha éjjel arra ébredt, hogy a bárányka mellette van és szeliden béget, dacosan szoritotta össze a fogait, és az öklével nyomta ki szeméből az álmot. Hetekig kinlódott igy, elgyöngült, az arca megsárgult, végre is nem birta tovább és egy reggelen lélekzetvesztve szaladt a játékosbolthoz és ijedten szegezte rá tekintetét a poros kirakatra, vajjon ott van-e még a bárány?

Még ott volt, csöndesen, hidegen, mint egy elérhetetlen ábrándkép állt a Tell Vilmos-diszletü szinház, a nemzetiszinü labdák, az alaguton átfutó fa-vasutak között és nyugodtan, hüvösen viszonozta Simonkai tekintetét. Egy szóval, egy mozdulattal nem árulta el, hogy megérti a kis fiu szenvedését, hogy viszonozza fájdalmas érzését: a bárányka büszke királynő volt, a ki természetesnek tartotta a rajongó hódolatot, a reménytelen szerelmet, a keserü könyeket. És a mi a gyermek Simonkai szivében némán, kétségbeesetten forrt, csakugyan perzselő, reménytelen szerelem volt, és az érzéseknek az a büvös csokra, a melyet az élet az embernek egész földi pályafutására ád osztályrészül: a rajongás, a szeretet, a reménység, a szép után való vágyakozás már nyolc éves korában elhervadt, elégett a lelkében.

Simonkai összerezzent.

– Ah igen, – szólt magához és a gyermekkor képei közül hirtelen megint visszatért a késő férfikor rideg mesgyéjére, – talán ez a bárányka az oka, hogy soha nem tudtam szeretni senkit, hogy egyedül maradtam a földön, hogy nem hittem a reményekben, az élet jóságában! Minden jó érzés, a mi bennem volt már gyermekkoromban, felemésztődött, mindent már nyolc éves koromban elpazaroltam. Ha ez a bárányka az enyém lett volna, talán az egész életem másképpen alakul, talán későbbre is maradt volna valami a vágyakozásból, a reménységből, a ragaszkodásból, az életbe vetett hitből. A fácska rügyei korán fagytak le! Egy ostoba játékszer miatt!

Megint visszatért a gyermekkorába, szivében ujra érezte a perzselő sóvárgást, a titokzatos vágyakozást, a mely mint egy emésztő kór járta át minden idegét. Látta magát, a mint a kirakathoz szoritja forró homlokát, a mint félénken néz be a boltba, nem alkuszik-e valaki éppen a báránykára, érezte tagjaiban az ijedtséget, a mikor a kereskedő belülről kinyitotta a kirakatot, hogy egy tárgyat, a mely valamelyik vevőnek megtetszett, kivegyen belőle. Azután más képek tolultak emlékei közé. Eszébe jutott, hogy hónapokon át minden este egy kusza mondatot szőtt imádságába, néhány furcsa, félelmetes szót, a melyben azt kérte Istentől, vajha beteg lehetne, nagybeteg, mert ha ágynak dől, talán az apja, a kinek ő volt az utolsó életben maradt gyereke, mégis, teljesitené a kérését. Igen, ha nehezére is esne, de megvenné a báránykát, mert ki tudja, hátha a fia utolsó kivánságát teljesitené? Simonkai pontosan emlékezett vissza a furcsa imádság minden egyes szavára, és a tompa, titokzatos érzésre, milyen mohón, kétségbeesetten vágyódott egy nagy betegség után. Minden éjjel ezzel a gondolattal aludt el, gyakran álmodott lázas látomásokról, orvosságokról, temetésekről, gyászos énekekről, a másvilágról; a halál angyala lassan elvesztette előtte borzalmasságát.

– Igen, talán ez az oka, – szólt magában és csak nehezen tudott elszakadni a gyermekkori képektől – ez az oka, hogy most is gyakran gondolok a halálra, hogy leszámoltam az élettel, és nem ismerem az értékét. Ha valami nagy csapás ér, ha elvesztem a szemem világát vagy a betegség az ágyhoz láncol; egy érintés a ravaszon, és mindennek vége van. Mindennek vége! Vagy talán ennyi ok sem kell, elég, hogy megöregedtem, hogy nem várhatok ujat, hogy időm letelt, és máris zugolódás nélkül távozom. Meghalni nem nehéz!

Összerezzent, egy kis fiu közeledett a kirakathoz, öt éves, csinos gyerek volt, foltozott nadrágban, kinőtt vadászkabátkában, rézorru cipőben. Félénken állt meg az üvegtábla előtt, látszólag nem vett tudomást Simonkairól, és mohón szegezte szemét a bárányra, a mely szeliden, fölényesen viszonozta tekintetét.

– Ez voltam én öt éves koromban – gondolta el magában Simonkai. – Milyen szép gyerek, és hogy csillog a szeme!

A fiucska mozdulatlanul, megbüvölve, mint a házinyul a kigyó előtt, állott a kirakatnál, sápadt szája kinyilt és az arca egy kicsit kipirult.

– Milyen szép – szólt végre halkan, mint a karzat közönsége, ha a szindarab érzelmes fordulatokhoz ér.

– A bárányka? – kérdezte Simonkai és megigazitotta a gyerek fején a félrecsuszott tányérsapkát. – Ugyebár a báránykát nézed?

– Igen, a báránykát, – felelte a gyerek, és nem vette le a szemét a kirakatról.

Simonkai megsimogatta a fiu fejét.

– És gyakran gondolsz a báránykára? – kérdezte, és ugy rémlett, mintha a tulajdon gyerekkorával beszélne. – Ugyebár, gyakran? Talán álmodsz is róla?

– Igen. Sokszor álmodom róla – szólt a gyermek megfontoltan, mintha valami rendkivüli dologról volna szó.

– Mért nem kéred hát meg a szüleidet, hogy vegyék meg neked a báránykát, ha ennyire vágyódsz utána?

– Mi szegények vagyunk – felelte a gyerek. – Az édes apám mesterember.

Elhallgattak. A fiucska tágra nyilt szemmel nézett a bárányra. Simonkai pedig elgondolta, hogy ennek a fiatal fácskának idővel éppen ugy le fognak fagyni a rügyei, mint az övének, hogy talán ebben a gyerekben minden nemesebb érzés, a vágy, a szeretet, a reménység, a bizalom az élet jóságában, éppen ugy ki fog égni, mint az ő lelkében. Mire kilép az életbe, a lelkéről lefoszlott a fogékonyság, szivéből kiveszett a bizalom, és a szeretet szétolvadt ebben a céltalan és szomoru sóvárgásban, a mely egy báránykához füzi.

– Várj meg – szólt hirtelen a fiuhoz és bement a boltba. – Meglássuk, mit tehetünk.

Az Ezeregyéj belülről még most is olyan volt, mint negyven év előtt, a polcokon merev hintalovak, csillogó tüzoltó-fölszerelések, mosolygó babák álldogáltak és köztük a kereskedő is ugyanaz volt, csak szürkébb és komolyabb kiadásban. Apró emberke volt, akár ha ő is játék lenne, alig négy láb magas, apró kezü, üvegszemü; lehet, hogy reggelenkint őt is fel kellett huzni, hogy a kezét dörzsölni és a vásárlókat kiszolgálni tudja.

– A báránykát szeretném megvenni – szólt Simonkai. – Vajjon mibe kerül?

– Tiz forintba – felelte a játékkereskedő és máris a kirakathoz sietett és kivette belőle a furcsa állatot, a mely muzsikálni és bégetni kezdett. – Tiz forintba.

– Megveszem.

A boltos megszámolta, gondosan eltette a pénzt, azután mosolygott és igy szólt:

– Engedelmet, egy kérdést. Kereskedői szempontból, nem kiváncsiságból érdekel. Mért tetszett éppen ezt a báránykát megvenni, a mely már negyven, vagy ugy lehet, ötven év óta áll a kirakatban és senkinek sem kellett? Vannak nagyon szép uj játékaink, repülőgépek, villamos vasutak, mért tetszett éppen a báránykát választani?

– Mert talán egy ember életét vettem meg vele – felelte Simonkai szórakozottan.

– Tessék? – hökkent meg a játékkereskedő, és egy kissé hátrább huzódott. – Hogy tetszett mondani?

– Ugy értem, – folytatta Simonkai – hogy talán egy embernek szebbé, boldogabbá tettem vele az életét, hogy talán egy emberrel több fog hinni a rendeltetés jóságában, a földi remények teljesülésében, hogy egy ember félni fog a haláltól és éppen ezért tisztelni és szeretni fogja az életet.

Kiment a boltból, át akarta adni a gyermeknek a játékszert, de a kis fiu már nem volt ott, eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Simonkai mindenfelé kereste, a szomszédboltok előtt, a kapuk alatt, a földszintes ablakok mögött, de sehol se akadt rá. Körüljárta a környék utcáit, megint visszatért a játékkereskedéshez; a gyerek nem volt sehol, eltünt, mintha ő is látomás lett volna, régi időknek tétova vándora, a ki a gondolatokkal együtt jött elő a multból és velök együtt tért oda megint vissza: halkan, óvatosan, észrevétlenül, mint a hajnali álmok.

Simonkai hazament magányos legényszállására, fásultan, rosszkedvüen leült és maga elé nézett. A fehér függönyökön betekintett a halvány őszi napsugár feje fölött, a harmadik emeleten valaki a hegedüjét próbálgatta. A bárányka kék szemével nyugodtan, fölényesen bámult maga elé és azután halkan muzsikálni és bégetni kezdett.

Képtalálat a következőre: „bárány báb”

*

ASSZONYFEJ

ELBESZÉLÉSEK

IRTA:
LOVIK KÁROLY

BUDAPEST, 1926.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓ VÁLLALATA


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk:http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-31-2 (online)
MEK-13253

Képtalálat a következőre: „lovik károly asszonyfej könyv”

TARTALOM

Előszó.

Asszonyfej.
Dél csillaga.
Hanna.
Lahore királya.
Kitty Fischer.
Csajkovszki.
A vidám Veliki.
Amadeus.
Elmélkedés.
Miért?
Az utolsó vonat.
Ráchel.
A bárányka.
A vadkacsák.
A városi zenészek.
Semmi.
Gülden Fány.
Valérius.
Csobánc lovag.
A medve.
Zsánky.

Képtalálat a következőre: „lovik károly asszonyfej könyv”