A bábsütő.

Írta: Nagy Jenő · 2019. április 7.

kb. 11 perc olvasás

Képtalálat a következőre: „szini gyula könyv”

IV.
A bábsütő.

Képtalálat a következőre: „bábsütő”

Régesrégen, mikor a legények még befonták a hosszú hajukat, élt egy bábsütő. Halovány, bitringes ember volt és fiatalabb korában sokat imádkozott. Ő mártotta a templom számára azokat a hosszú viaszgyertyákat, a melyek a Mária kis oltárán lobogtak. Néha órák hosszat eltérdelt az oltár előtt és nézte a lángokat, amelyek körül a tömjénes, sűrű levegő finom fodrokban táncolt. Már akkor azt beszélték róla, hogy nem a Szűzhöz imádkozik, hanem a maga ármányos mesterségén töri a fejét. És szép virágvasárnapján egyszer csak beállított a paphoz hét szál rőfös gyertyával, a melyek olyan vastagok voltak, mint a csemetefák dereka. A pap csak nézte a hét szál gyertyát és elállt szeme-szája a csodálattól, mikor látta, hogy pici vérvörös rózsák vesszeje és a haloványkék délignyitó vékony indája hajlik, tekergőzik a gyertyaszálra. Mindez viaszból volt, de még a virágok, levelek szaga is olyan volt, mint az igazié. Az öreg pap szeme könybelábadt és megölelte a bábsütőt:

– Te vagy, fiam, az én nyájam leghívebb báránya.

Karácsonyra megint beállított a bábsütő a paphoz és ezúttal kis betlehemi jászolt vitt. A pap szeme felragyogott. Mert bár viaszból volt az egész, a szamár, a juh, a tehén olyan volt, hogy szinte meg lehetett volna őket simogatni és a három királyok pogány pompával hajlongtak a kisded előtt. De menten elborult az öreg pap szeme, mikor a Szűzre esett a pillantása.

– Fiam, fiam, – mondotta szomorúan – istenkisértés az, amit művelsz. Mert bár szakasztott ilyen az a faluvégi szóbeli némber, aki Belzebúb fattyát szoptatja, de az Istenanya képe nem ilyennek látszik az igazi keresztény előtt.

A viaszasszony keblére és a pufók kisdedre ráesett a betlehemi csillag fénye. Ez a csillag igazán ragyogott a jászol felett és igazi sugarakat szórt, vakítóbban, mint a gyémánt, de a fénye nem gyertya lángjától eredt.

– Fiam, – kérdezte a pap kiváncsian, – honnan szerezted ezt a világot, amely hideg és meg nem fogható, mint a mocsár lidérczfénye?

A bábsütő nem felelt semmit, elsápadt és rejtelmesen mosolygott, hogy a szeme szinte ugy villogott, mint az a titokzatos fény, amely a betlehemi csillagot pótolta.

– Hol loptad ezt a lángot? – kérdezte szigorúan a pap és hogy az ember újra nem felelt semmit, összekulcsolta a kezét és halkan szólt:

– Eladtad a lelkedet a sátánnak.

És össze akarta törni az istentelen jászolt. De a bábsütő elkapta tőle és elmenekült vele. Az öreg pap nem tehetett mást, mint hogy tömjénnel háromszor is megfüstölte a helyet, hol a bábsütő állt.

Ezentúl a bábos már csak a gonoszak útját járta, amely a faluvégi házhoz vitt, ahol a szóbeli némber lakott.

*

A falu végén kicsi, zsupfedeles ház állt utolsónak. Azontúl az út szekérnyoma a végtelen mezőség felé vitt. A ház vályogból volt, valamikor cigányoké lehetett és csak az utcára nyiló fele volt bemeszelve. Az esőverte falon, melyet rég nem meszelhettek, ákombákomok voltak, aminőket katonák szoktak firkálni, mikor átvonulnak egy-egy falun. Lovas vitéz, amilyent a gyermek rajzol, alatta az 1809. évszám, odább esetlen vonásokkal árvácska volt rajzolva, mellette az »á moi« betük, amiket a magyar faluban senkisem értett, ha csak a mindenttudó doktor nem, a ki nagy tekenősbékás okuláréján keresztül már valószinűleg ki is betűzte a »pensée – pensé á moi«-t, a régi francia charadeot…

Ebben a házban lakott Eszter, a szóbeli némber. Az emberek bár messze elkerülték, mégis kiváncsian vetettek egy-egy pillantást a gyomos udvarra, hol néha fényes délben is kibontott hajjal ült Eszter. Sűrű, borostyánszín hajának zuhatagja ilyenkor csábítóan ragyogott a déli verőn; az arczát ritkán lehetett látni, mert a fejét többnyire lehorgasztotta. Hanem annál inkább villogott, vakított fehér kebele, amelyhez egy pufók csecsemő piros ajka tapadt.

Erről a gyermekről sokat beszéltek a faluban. A pap nem akarta megkeresztelni, mert az anyja pogány, idegen nevet akart neki adni. Még négy éves korában sem érte kis göndör fejét a keresztvíz, de azért odahaza Percivalnak hivták, a faluban pedig Belzebúb fattyának, mert ott, ahol apró Jóskák, Jancsik, Pisták fürödtek az út porában, senki sem vette volna ajkára azt az istentelen nevet, amelyet ki sem tudtak volna ejteni.

És hogy a gyerek ezt a furcsa nevet viselte, annak meg volt a maga oka. Eszter egy napon levelet kapott idegen országból, idegen írással, amelyet csak az öreg doktor tudott elolvasni. A francia levélben a czifra Murat herczeg ezredének egyik Jean Muguet nevű szerezsánja küldött millió, meg millió csókot Eszternek és a lelkére kötötte, hogy a gyermeket Percivalnak keresztelje meg. Azt is írja, hogy megint háborúba kell mennie, de mihelyt vége lesz a hadjáratnak és az egész világ a Grand Napoleon lábai előtt fog heverni, akkor visszajön a faluba és tábornoknévá fogja tenni Esztert. Mert, írta, a Napoleon hadseregében nem ritkaság, hogy szerezsánok máról-holnapra tábornokká lépnek elő. »Ton petit général« ez volt a levél aláírása. Eszter, bár százszor is lefordíttatta magának és ezerszer is megcsókolta, nem értett a levélből semmit.

A világból sem értett nagyon sokat. Még gyermekleány volt, bár a falubeli legények már incselkedtek vele, mikor egyszerre trombitaszó harsant meg a falu végén. Egy sereg idegen lovaskatona csillogott-villogott a porfelhőben, amit a lovak lába vert fel. Az emberek össze-vissza futkostak és izgatottan kiabálták:

– A francziák, a francziák.

A katonák mindjárt ott is maradtak a faluban és ki ide, ki oda szállásolta be magát. Két napig és két éjjelig laktak csak ott. Az Eszterék udvarára is került egy katona. Nagy, barna arczú legény volt, akinek a haját elől, amennyire a tollas csákó alól kiért, világosszőkére szívta a nap, míg a fejebúbja barna volt. Porosan, harcziasan, délczegen és sötéten pattant az udvarra, mintha a fergeteg hozta volna, csak a kék szeme nézett szelíden elé a viharverte ábrázatból.

És Eszter holdvilágos éjjeleken gyakran látta maga előtt ezt a jóságos szemet, gyermeke apjának a szemét, a melynek kisebb mása fel-felragyogott hozzá, mikor Percival bölcsője fölé hajolt. Az a két nap és két éjjel titokzatos és érthetetlen volt előtte. Elvonult felette, mint nyáron a villámos méhű felleg, mely néha áldást, néha jéghideg átkot szór a mezőre és néhány perczig tartó hatását éveken át megérzik az emberek.

Lassankint azt látta, hogy az egész világ elfordul tőle, úgy, hogy mikor a gyermeke megszületett, csak egy vén czigányasszony állt mellette. Az öreg édesanyja már rég ágynak dűlt és a leánya szégyene csakhamar sírba is vitte. Eszter egyedűl maradt a szomorú viskóban, ahová csak akkor ért az öröm egy sugara, mikor levél érkezett idegen országból, csaták zajából. És valóságos áldás volt a házra az öreg doktor, aki ezeknek a furcsa leveleknek a nyelvét ismerte.

*

A bábsütő addig-addig járkált el a faluvégi ház előtt, a míg egyszer csak jó nagy darab mézeskalácsot nem tett a zsebébe. És mikor újra elment a viskó előtt a kis Percival épp a ház előtt lévő padkába fogózva próbált járni. Az anyja ott gubbasztott a padka másik végén. A bábsütő odalépett a gyermekhez és a kezébe nyomta a kalácsot. Azontúl, ha a falú végén járt, mindíg vitt magával a mézes süteményből, hogy odaadhassa a szegény kis porontynak.

Lassankint az anyjával is szóba állt, pedig a pap intette tőle. És idővel már többet járt a faluvégi ház tájékára, mint a templomba. Ekkor kezdett a rossz útra térni. Már nemcsak a nappalát, hanem az éjjelét is ott töltötte a szóbeli személynél és egy napon egészen hozzája költözött. A kis udvaron mártogatta a gyertyákat, sütötte a mézzel csinált kalácsot, vagy gyönyörködött a méhekben, apró kis munkatársaiban. A templom számára már nem fogadták el a munkáját, az iparosok azonban vették a gyertyáját, mert olcsón adta.

Furcsa ember volt ez a bábsütő. Henye, álmodozó, magával nem törődő. Hónapszámra nem dolgozott egyáltalán semmit, hanem haszontalansággal bíbelődött. Mindenféle gépei és szerszámai voltak, a miket az okulárés doktor is megcsodált. Sőt mikor azt a hideg fényt kitalálta, a melylyel a jászol betlehemi csillagát világította, több éjszakán át összebújtak az okulárés doktorral és hajnalig is égett a gyertyafény az ablakukban. Nyilván az ördöggel czimboráltak, vélték a falubeliek. A szóbeli személy átka az öreg orvosra is áthárult, már hozzá sem fordult senki tanácsért, úgy, hogy az öreg éhen halhatott volna, ha meg nem könyörül rajta a mézesbábos. A házába vette és azontúl az ördög három szövetségese, meg a Belzebúb porontya egy fedél alatt laktak. Az emberek pedig keresztet vetettek, valahányszor elmentek az ablakuk alatt.

A bábsütő, mikor már sok ember számára kellett kenyeret keresnie, – mert a szóbeli némbert is ő tartotta – minden erejével elkezdett dolgozni, úgy, hogy Mihálynapra, mikor a mesterek az első gyertyapecsenyére gyülnek össze, mert azontúl esténkint gyertyavilágnál kell dolgozniok, ezerszámra volt már kész mártott gyertyája, a min jó pénzért túl is adott. De mikor a pénz kifogyott, a bábsütőnek nem volt kedve többet dolgozni. Karácsonykor már javában koplaltak és néhány könyörületes szomszéd adott nekik korpakenyeret meg kukoriczamálét. Az egyiknek el is árulták, hogy a doktor meg a bábsütő olyan szerszámon dolgoznak, a melylyel az egész világot el lehet pusztítani és a melyet el fognak küldeni a nagy Napoleonnak, a ki gazdag emberré fogja tenni őket.

Ekkor érkezett a házba megint egy levél idegen országból. A Murat herczeg vitéz szerezsánja jelentette benne, hogy a franczia sereg Oroszországba ment és nemsokára Moszkva alá fog jutni. Nagy késéssel érkezett a levél, de nem csoda, mert nagy utat is tett meg. Karácsony után már a kis faluban is tudták, hogy a nagy Napoleon serege elpusztult Oroszországban és hogy a császár maga is csak nagy bajjal tudott egyedül Párisba visszajutni.

Eszter sokat sírt ezekben a napokban, úgy, hogy az öreg okulárés doktornak kellett őt megvígasztalnia:

– Még minden jóra fordúlhat, Eszter. Lehet, hogy ő is megmenekült. Várjunk. Van időnk. És ha azután nem jön elé, ha nagyon soká kell reá várni, van itt egy nagyon becsületes, nagyon jó ember, a ki téged, Eszter, feleségűl fog venni és gyermeked istápolója lesz, mintha az édesapja volna.

Eszter sírt és a bábsütő arcza még halaványabb lett. Nem tudta, örüljön-e, vagy búsuljon a hírnek, hogy a Murat vitéz szerezsánja alkalmasint odaveszett Oroszországban. Igy reménye lehetett arra, a mit eddig lehetetlennek hitt, de viszont bűnösnek, alávalónak érezte magát, ha titokban örvendett egy derék ember halálán. És a milyen gyönge, viaszszívű ember volt, az Eszter szomorúságát mélyebben érezte, mint a saját kegyetlen, irtózatos örömét.

Lassan kitavaszodott és a mezőről eltakarodott a hó. Már csak gyönge pásztákban feküdt a fekete földön, amely majd kicsattant a tavaszi örömtől. A zsupfedőn is csókolgatta a verőfény a havat, amely víg patakokban csoronkált a nádszálakról. A mező felől meleg, lázas leheletet hozott a szellő.

És egyszerre kip-ko-kop… az ablak alatt apró, sebes kopogások hallatszottak. Eszter fölneszelt és kinézett az ablakon. Csak egy katonasipkát látott és felállt, hogy megfogja a szívét, a mely ki akart szakadni. A barátságos kopogások egyre közeledtek, úgy, hogy a mikor az öreg doktor a pitvarajtón kidugta az orrát, meg kellett fogóznia az ajtófélfában.

– Mon Dieu, c’est vous! – szólt rá egy ismerős, rég hallott hang. És az öreg csak nézett és egyszerre szótlanúl a nyakába borúlt Jean Muguet szerezsánnak. Nagy elérzékenyedésében egészen elfelejtette a franczia grammatikát. És hogy mind a ketten felocsúdtak az ölelésből, a szerezsán nyugtalanúl kérdezte:

– Et ma mie?

Az öreg csak intett, hogy semmi baj és hogy Eszter benn van a szobában, de a katona szomorúan mutatott a lábára:

– Un petit malheur!

A hosszú kabát alól egy faláb látszott ki.

Ekkor jelent meg Eszter a küszöbön. A falábat nem látta, csak az arczot, a szelid, kék szemet, a melynek kisebb mása benn szundikált a szobában. Ugy rémlett neki, mintha az arcza megváltozott volna, vagy talán ideje sem volt jobban megnézni… akkor? És a pillantása önkéntelenűl egyszerre a falábára esett. Csak kicsit reszketett meg az ajka, remegett meg a szeme és sírva-vígadva ölelte át a hosszú szerezsán nyakát. Igy lógott perczekig ott, míg a doktor meg nem szólalt:

– Beszéljetek is már végre.

És ekkor megeredt az a furcsa beszélgetés, félig francziáúl, félig magyarúl, a melyet az öreg doktornak néha nem is kellett tolmácsolnia, mert egy-egy pillantásukból, mozdulatukból kölcsönösen kitalálták egymás közölni valóit. És a mikor ez sem volt elég, akkor újra összeölelkeztek és azon a világnyelven beszéltek, a mely csókból és könyből van összeforrasztva.

És a kis ágyban egyszerre megmozdúlt valaki, a kit eddig nem vettek észre. Eszter rámutatott és csak ennyit tudott mondani:

– Percival!

Ebben a szóban benne volt három esztendő minden kínja és minden gyönyörűsége. A szerezsán pedig fölkapta a gyermeket és magasra tartotta, mint a zászlót a nagy csaták hevében. És a hogy így diadalittasan állt a szoba közepén, egyszerre belépett a bábsütő.

Csak körűl kellett néznie a szobában, hogy egyszerre mindent megértsen. Senki sem mert egy szót sem szólni, sem tolmácsolni. És a bábsütő, a milyen gyönge szívü legény volt, jobban átérezte az Eszter örömét, mint a saját sajgó szomorúságát.

Odalépett a szerezsánhoz, megrázta a kezét és egyszerre csak elkezdett könnyezni.

*

És egy álmatlan éjszakán, mikor a szerelem kínos gyönyörűségével virrasztott a hamvadó, olvadó, csurdogáló gyertyaszálnál, újra elébe tűnt az ő gyötrelmes, édes szerelme minden szimbolumával. És egyszerre felébredt benne a művész.

A barna tésztából, mely alaktalanúl hevert előtte, csinált először egy szép mézeskalácsos leányt, aztán egy lovaskatonát, meg egy bölcsőbeli gyermeket és szépen kiformálta, czukorral kihímezte az öreg doktor jóságos okuláréját is. Végűl csinált mézesbábból egy szívet, a melyre titkos jelekkel ráírt mindent, a mit ezen az éjszakán csak gondolt.

És mikor csordúltig volt a szíve gyönyörűséggel és gyötrelemmel, megrepedt. De ott maradt az asztalán a leány, a huszár, a bábú, az okuláré és a szív…

Igy mesélte ezt nekem egy százéves anyó valamikor, valahol, egy vásáron, mikor ponyva alatt szalagos, pruszlikos leányoknak és zsinóros, bokrétás legényeknek árulta a mézesbábot. Én magam sem hittem el.

Képtalálat a következőre: „bábsütő”

Hangoskönyv:

Szini Gyula – A bábsütő (23 perc 19 mp), ugrás: 7:14:23

Képtalálat a következőre: „szini gyula a bábsütő”

*

SZINI GYULA

TRILIBI
ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK

BUDAPEST,
LAMPEL R. KÖNYVKERESKEDÉSE
(Wodianer F. és Fiai) részvénytársaság.

TARTALOM

I. 
Trilibi.

II. 
A fekete pásztor.

III. 
Az árva.

IV. 
A bábsütő.

V. 
A koczka.

VI. 
A jegesmedve.