Az önsorsrontó ember – VII.

Írta: Jenő Nagy · 2026. november 19.

kb. 18 perc olvasás

La Fontaine: La Fontaine összes meséi (Dante Könyvkiadó) - antikvarium.hu

Eugéniusz:

Az önsorsrontó ember – VII.

 Életminőség vizsgálódások

Ősrégi és új intelmek és bátorítások 

Szabad ötleteim egy mondatos jegyzéke

*

A mese

rólad szól –

magadon nevetsz

vagy szörnyülködsz:

ismerd meg magad, és

bátran változtasd meg életed

 *

 

LA FONTAINE MESÉI

Amerikai Tulok

La Fontaine: A molnár, a fia meg a szamár

 

Szegény volt a molnár, s nyakán élt a fia.

Egyetlen szamarát el kellett adnia.

Hogy kényes bokáit kőben meg ne zúzza,

lábainál fogva fölkötik egy rúdra,

vállukra veszik, és mennek a teherrel,

a molnár és fia. Szembejön egy  ember,

s elkezd hahotázni:”Viszik a szamarat!

Nem a csacsi hármuk közt a legszamarabb!”

Hallja ezt a molnár.”Némi igazsága

van a jó  embernek – mondja. – Mégse járja,

hogy míg mi izzadunk, ez rúdon hintázzon.

Coki, szürke!” – mennek: fiú a szamáron,

s csak úgy gyalogszerrel utánuk a molnár.

„Nézd a lapajt! – szól egy szemközt jövő polgár –

pöffeszkedik fönn a csacsiján, és hagyja,

hogy gyalog kullogjon utánuk az apja!”

„Így igaz” – gondolja a fiú, leszállva

maga helyett apját ülteti szamárra,

s ő utánuk ballag. – Szól megint egy ember:

„Nem szégyell így bánni egy szegény gyerekkel!

Maga szamáron jár, s fia holtra fárad!”

„Igaz” – szól az öreg, s hátraint fiának,

üljön föl mögéje. Így kocognak most már

egy szamáron ketten: fia meg a molnár.

Mennek egy darabot. Jön valaki ismét.

„Nézzétek! – kiáltja. – Milyen eszenincs nép!

Szerencsétlen jószág! Hogy is nem sajnálják?

Addig hajszolják, míg betörik a hátát.”

Leugrik a fiú, lesegíti apját,

a csacsi vidáman ugrándozik. Hagyják,

hadd élje világát, mórikáljon, fusson.

Szaporán lépkednek utána az úton.

Újra jön egy ember. „Szavamra! – kiáltja –

úgy látszik, a világ a bolondját járja:

úrrá lett a szamár, kedvére poroszkál,

s lohol a nyomában fiastul a molnár!”

Erre már a molnárt elfogja a méreg.

„Bolond, ki megfogad minden szóbeszédet!

Nem érdekel eztán senki fecsegése.

Mától nem adok, csak a magam eszére.”

 

*

A holló meg a róka

Holló úr ült a fatetőn

Csőrébe sajt volt, jókora,

S kit a jóillat csalt oda,

A róka szólt hízelkedőn:

„Á, jónapot, te drága holló!

Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!

Nem tódítok, de hogyha hangod

Olyan, mint rajtad ez a toll, ó

Akkor a madarak között első a rangod.”

A holló erre rendkívül örül,

Torkán egy hangot köszörül,

Kitátja csőrét, földre hull a sajtja

A róka felveszi és egyre hajtja.

„A hizelgő, akármi fajta,

Azokból él, akiknek hízeleg:

Felér a sajttal ez a lecke – vedd.”

A holló ámul, pironkodva, végre

Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.

Kosztolányi Dezső

*

A Farkas és a Kutya

Egy Farkas csonttá és bőrré fogyott

– a kutyák oly jól őrizték a nyájat –

s egy eltévedt Doggal találkozott:

szép s nagy volt a ragyogó szőrű állat.

Széttépni? Hogyne, boldogan! –

tűnődött Csikasz; de hogyan?

A támadásból csata lenne,

Bodri keményen védekezne,

hisz ereje van, rengeteg…

Jobb lesz, véli, ha hízeleg;

s valóban, azzal környékezi meg,

hogy dícséri pompás pocakját.

„Barátom, neked is megadják

e hájat – hangzott a Kutya felelete. –

Költözz át, és jól jársz vele:

erdei társad szinte fordul

a sírba, mind oly satnya koldus,

hisz éh-koppon telik éjjele-nappala.

Biztonság? Mit nem még?! Nem kap ott senki semmit,

csak amit kínnal kiverekszik.

De ki engem követ, annak jobb a sora!” –

„S mi lesz a munkám?” – Kérdezte a Farkas. –

„Szinte semmi – felelt a Kutya – az utast

és koldust kell hogy űzd, ugasd;

hogy nyalj a háznak és legfőképp az uradnak;

ennek nyomán jön a jutalmad,

a sok jó zaba, mit a fizetésed ont,

a galambcsont és a csibecsont

meg a drága simogatások…”

A Farkas szinte sír, úgy tetszik neki, hogy

mily jövő vár rá, milyen álmok –

de meglátja, az Eb nyaka hogy kikopott. –

„Ez mi?” – kérdezi. – „Ez? Semmi.” – „Nono.” – „Csekélység.” –

„Halljuk csak!” – „Hát az örv, melyhez kötve vagyok,

tán az az oka, hogy a szőröm ott kitépték.” –

„Kötve vagy?! – szól amaz – hát nem jöhetsz-mehetsz

kedvedre?” – „Nem mindig, no de hát mi van abban?” –

„Az, hogy énfelőlem akármennyit ehetsz,

nem maradnék a kéjlakodban,

adna bár a világ kincset, vagyonokat!” –

felelt Farkas mester, s uccu – most is szalad.

/Szabó Lőrinc fordítása/

 

 

 

  • 49.
  • Az ő egyetlen élete célja meghatározását atyai baráttól, szaktudósoktól stb. váró
  • A tökéletes angyalra váró, s ha megkapja, holtáig az Ő kegyetlenségét szenvedő
  • A tökéletes, ideális társra – mindhiába – váró, a kis hibákkal élőket kevesellő
  • Aki a maga, maximálisra értékelt képmására formálná az élettársát/gyerekeit
  • Hálás közönség komisz kölke – így soha véget nem érő – hisztiző produkciójához
  • Engedi, mert csak előnyét látja: ő közutálatnak örvendő „bezzeg gyerek” legyen
  • Hagyja: kokárdás hamisgyöngyért kilopják-kiszúrják szemét: a parasztvakított
  • Hagyja elvenni a fiatalsága, a kívülállósága stb. ún. hályogkovács bátorságát
  • Hagyja magát felhizlalni: Jancsi és Juliska mese/kövéren a vágóhídra hajtják
  • Ön-leértékeltető/vég-kiárusító – örül, ha még egyáltalán elkel, s licitálnak rá
  • Háborog, ha az megvesztegetési ügyében egy nem általa korrumpált bíró jár el
  • Az első három helyen nála az „én” van, majd utána jöhet Isten, haza, család?
  • Ő az a képmutató, aki álcázott egoista, de másoktól meg altruizmust várna el
  • 50.
  • Aki nem tudva rosszul szereti magát, és „jó keresztény” így tesz másokkal is
  • Amit egyszer ő a fejébe vett, ha törik, ha szakad, megteszi – mi több: erre büszke
  • Akit elvakít a „szerelem”, és süket is lesz a jóbaráti intelemre, a vesztébe rohan
  • Ha ő pl. egy sárkányrepülő profi, akkor minden másban is ő mondhatja a frankót
  • Ha ő most nem tehet meg mindent, akkor ő inkább egyáltalán semmit sem tesz
  • Ha már egy embert megölt, akkor neki már teljesen mindegy, sorozat-gyilkol
  • Ha lassabban járt volna, akkor jóval tovább ért volna (elesik, csapdába esik)
  • Aki ész nélkül rohan a rossz irányba, közelebb van a célhoz az el sem induló
  • A rozzant gebében a táltosparipát meg látó hitetlen: nincs szeme a csodára
  • Süllyedő hajó/égő ház: a gyereke előtt magát, és a kincsesládát mentő vesztő
  • A 18 éves kori szépéségét mentené konzerválná, így elveszti az asszonyost is
  • A sok unott semmittevésben már kifáradó: és mégsem édes utána a pihenése…
  • A mérvadóéra semmit nem adó, a sok laikus/álszaki véleménye után futkosó
  • 51.
  • Az egy bajára száz embertől kér tanácsot, és mindent ki is próbál, hátha…
  • A sok és felesleges hangos ugatásával öneláruló: ez a kutya nem harap…
  • A rövid karját és rövid kardját/tőrét egy árva kis lépéssel sem megtoldó
  • A rossz alapokra-fundamentumra épített házát toldozó, foltozó és díszítgető
  • Rossz híreket epekedve váró, gyárt rémhírt kéjjel terjesztő világvégváró
  • Aki a romokban csak pusztulást, és nem egy sokkal jobb házépítés esélyét látó
  • Aki örökké kórosan elégedetlen, mert nem főleg önmagához méri a rekordjait
  • Aki azonosítja a munkahelyi lojalitást a mundér becsülete elvtelen védelmével
  • Pünkösdi királysága, váratlan szerencséje neki életfogytig tartó és örökletes
  • Óvta magát széltől, fagytól – edzetlenül elpusztul az első megpróbáltatásban
  • A rajta esett sérelemért a bosszú alkalmát váró, annak ördögi köreit elindító
  • A bátorság próbákat gyáván kerülő, azokon el-elbukó felnőtté nem avatott
  • Egy olyan kulcsrakész házba/lakásba költözöl, ami nem rád lett kialakítva
  • 52.
  • A minden békát lenyelő, s ezzel még, mint alázatos kitartással büszkélkedő
  • A langyos sört, beköpött levest sem reklamáló, sőt még nagy borravalót adó
  • A hol mérgezett egérként felpörgő, hol meg lassított felvételben vánszorgó
  • Az olykor, hétvégén különcködő, amúgy konform igavonó szürke nyárspolgár
  • A feltűnési viszketegségben szenvedő: tótágast/fejen álló, kézen járó stb.
  • Az ingyenes virtuális fagylalt nyalással, peep show kukkolással elégedett
  • A hálátlansága miatt magát egyre nagyobb nehézségbe, izolálódásba navigáló
  • A „Kérem! – Köszönöm! – Elnézést!” varázs-igétlenlenül jégveremben kínlódó
  • Háztáji aranybányára. ajándék talentumaira vak, így koldusként nyomorgó
  • Az adósrab, aki a kevés szabadidejét napi panaszkönyv írásra vesztegető
  • Aki csak a félig ürespoharat, az állapotot és nem a biztató tendenciát látó
  • Aki a naiv optimizmustól tartva fekete szemüvegén keresztül sötéten lát
  • A mások füttyszavára ugró/táncikáló, magát produkáló örök szolgalélek
  • x

Jean De La Fontaine: La Fontaine meséi (Gustave Doré rajzaival) | antikvár | bookline

 A tücsök meg a hangya

1.

A tücsök dalolt egyre, bár

Ízzott a nyár,

Úgyhogy mikor jött a komor

Tél, része gond volt és nyomor:

Még egy picinke kisdarab

Legye, vagy férge sem maradt.

Hét ment is a hangyához át

Elpanaszolni nyomorát,

És kérte, adjon néki kölcsön

Zsákjába egy kis magot töltsön.

Új aratásig, legalább.

„Majd megadom, lesz erre gondom,

Nyáron, tücsök-szavamra mondom

A tőkét meg a kamatát.”

Bosszantja a tücsök kalandja,

Nem is adott magot a hangya. –

De ezt kérdezte végre tőle:

„Mit tettél a meleg időbe?”

„Éjjel-nappal munkába voltam,

Fűnek-fának folyton daloltam.” –

„Daloltál? rendbe van, komám,

Akkor ma táncolj, szaporán.” –

Kosztolányi Dezső

 

2.

Zengte Tücskünk Nyáron át

Víg dalát.

Ámde üres volt, szavamra,

Mikor jött a tél, a kamra.

Nincs füstölt légynyelv, se szárny,

Nincs a polcokon, csak árny.

Némi segélyecske végett

Hangyaházhoz bízva léptet:

Egy kis kölcsön tán akad,

Másképp éhkoppon marad,

Meg lesz adva, ami jár,

Mond, ha újból jön a nyár,

Tőke s kamat, esküszöm!

Énbennem megbízhat Ön.

Nem bő kéz, szűk Hangya-Marka;

Ily hibától mentes ő.

Hát hogy’ telt a langy idő?

Kérdi, színleg jót akarva.

Szüntelen dalt, takarost

Daloltam, hallá a nép.

Dalolt? Ez már döfi! Szép!

Illik táncolnia most.

Israel Efraim

*

A FARKAS ÉS A BÁRÁNY

Megszomjazott a bari, kiment a patakra,

Hát egy ordas farkas is akkor tévedt arra.

Lejjebb ivott a bárány, a farkas meg följebb,

mégis szörnyű ordasa a bárányra förmedt:

„Hogy mered a vizemet zavarni, te hitvány?”

„Megbocsásson, farkas úr, de hogyan is bírnám –

szólt a bárány csendesen –, hisz kelmed áll feljebb.”

„Szemtelen! Hát illik így velem feleselned?

Most már látom: tavaly is te gyaláztál.” – „Kérem,

farkas uram, de tavaly én még nem is éltem.”

„Nem éltél még? Akkor a bátyád volt!” – „A bátyám?

Nincs is bátyám.” – „Rokonod volt akkor, te bárány!

Különben is, kár a szó. Bántott, aki bántott:

kutya, pásztor, egyre megy; én most bosszút állok!”

Azzal magát a szegény bárányra vetette;

széttépte s megette.

(La Fontaine, Rónay György feldolgozása)

*

A farkas meg a bárány

A több erő joga győz minden más jogon,

ezt én most bizonyítni fogom.

Egy bárány éppen inni készül

a szép kies patak vizébül,

amikor ott terem éhen korgó gyomorral

a Farkas, aki úgyis mindig csak rosszat forral.

„Hogyan merészeled zavarni kortyolásom?”-

kiált az ádáz fenevad.

„Lesz érte mindjárt hadd-el –hadd!”

„Fölség! – felel Bari – jaj, könyörgök alássan,

csak föl ne indulj ellenem sőt vennéd

fontolóra kegyesen, hogy szomjam oltani

– ahogyan láthatod – én itt gázoltam,

idelenn a vízben, legalább húsz lépéssel

lejjebb, mint te: lehetetlen tehát zavarnom italod.”

– „De zavarod! – felel a kegyetlen vadállat –

azt is tudom, tavaly rágalmaztál csúnyán!”

-„Hogy tehettem volna, akkor még meg

sem szült anyám! –felel a kis Bari –

most is szopom nyanyámat.”

-„Ha te ne, hát a bátyád!” –

S hiába szól Bari: -„Nincs bátyám …”

– „Akkor a fajtádból valaki:

mert rajtam rágódtok ti váltig:

ti magatok s rágódnak őrzőitek s kutyáik.

Én mindent megtudok! És bosszút állok érte!”

Így szólván, megragadja s viszi a sűrűségbe,

szétmarcangolja és fölfalja végül

– pörös eljárás nyűge nélkül.

Rónay György

 

  

  • 53
  • A hangulatos feljelentésekkel érdemeket szerző közutált/önmegvető spicli
  • A már sírni sem tudó, napjait jóízű nevetés nélkül töltő (max. kínjában röhög)
  • Amikor ő másokat megnevettetni akar, akkor többnyire csak rajta röhögnek
  • Rapszodikusan hullámzik az üres, hamis pátosz és a keserű cinizmus között
  • A művészi aktképet stb. látva egyből az erkölcsrendészetre rohanó Prűd lélek
  • Akinek a szeretkezés házastársi kötelesség, a gyereknemzés szükséges rossza
  • A választani nem tudó: két szék közt pad alá eső, két tele tál közt éhen is haló
  • A dafke mindent pont fordítva csináló örök dacos ellenkező, ha belepusztul is…
  • A patkószöget nem jól beverő, végül is csata/országvesztő trehány kovács
  • A pirrüszi győzelmet arató, egy csatát úgy nyerő, hogy így a háborút elvesztő
  • A körülmények egyre jobban felnagyított hatalma előtt feltétlen kapituláló
  • A mindent megszokó, meg nem szökő, nem lázadó, az alázást holtig kibíró
  • A kukkolásban és az önkielégítésben végleg megrekedő szexuális nyomorgó
  • 54
  • Az előbb véglegesen egy jó nagyot vágó, és majd csak azután méricskélő
  • A magának csak női praktikával, akár teherbeeséssel is átmeneti férjet fogó
  • Egy összeférhetetlen, egy izgága, békétlen alak, aki magányára panaszkodik
  • Mindig fancsali képet vágó, örökké grimaszoló, és egyre inkább úgy maradó
  • A kákán is csomót kereső, kötekedő, fikázó, ócsároló önmagával elégedetlen
  • Mint egy sas az aranyketrecben, mint cirkuszi kunsztra idomított állatkirály
  • Az erősebbel kikezdő, még az oroszlán bajuszát is húzgáló krakéler bajkereső
  • Az állítólag szeretett utódját a saját, már régóta eltorzult arcképére faragó, pofozó
  • A hülyeséget kivéve minden más ellen újra és újra védőoltott hipochonder…
  • Az életunt ásításával fertőző, a dögunalom bűzét az előszeretteire kiárasztó
  • Az Ő nagy „szent” céljához bármily eszközt igénybevevő önjelölt übermensch
  • Az igazsághoz magát „ravaszul” – mindhiába – keresztülhazudozni próbáló
  • A kényes dolgokat soha a nevén nem nevező, „szépítő” (pl.: abortusz/kaparás)
  • 55
  • Aki azt kéri és kapja is a tündértől, amit kiérdemelt: így az akasztófán végző
  • A bűz miatt rögtön/előbb nem szóló, majd szép lassan azt ő is megszokó
  • A gyereke szájától megvont falattal ellenségét, pl. kakukkfiókát hizlaló
  • A ritka, sőt olykor az életében egyszeri (!) jó alkalmat lazán elszórakozó
  • A politikai pankráción családban vagy a barátival késhegyig marakodó
  • Aki a rosszat egész jól, egyre jobban, már-már tökéletesen csináló
  • Két ember nyála összefolyik??? – A csóktól ezért így megundorodó…
  • A háta mögött álló Istenért akár a Földet megkerülő heroikus pótcselekvő
  • Az önmagát nem/sem tisztelő, de másoktól meg a tiszteletet elváró
  • Főleg az evésért-ivásért élő: az étkezéséből kvázi vallási rítust alakító
  • Az étkezést csak szükséges rossznak tartó gyors tabletta/moslékfaló
  • Minden elvárásnak megfelelni akaró – a magából bolondot csináló
  • Nem társul senkivel, ezért egy emberként áll szemben a Hatalommal
  • 56
  • Csak addig tudta, hogyan kellene gyereket neveli, míg neki nem volt
  • Jobban keres a gyerekeire, ha hétköznap csak alva látja „drága kölkeit”
  • Egy életre elveszített kedvű: ének, hangszer, naplóírás, színjáték, tánc stb.
  • A véges-drága időt pazarló: aki feltalálna meleg vizet, csőben a lukat
  • A disznók elé szórja a gyöngyöt, vagy pedig méltatlanra pazarolja életét
  • A mindig, magával és/vagy más mindenkivel is szórakozó szétszórt lélek
  • Diabolikus lény: vádaskodó, rágalmazó – egyenetlenséget, viszályt keltő
  • Aki úgy véli, hogy csak az engedetlenkedés/vasfegyelem közül választhat
  • Ő minél több emberen uralkodna, miközben neki magának nincs önuralma
  • Aki egy behódoló, meghunyászkodó alak – az önirányítást másnak átengedő
  • Aki holtig bűntudatos, ha nem tud éltében szüleinek mindent viszonozni
  • A kis tüzet még el nem oltó, a nagyot meg már nem is tudó örök halogató
  • A felesleges, játékos álriadoztató: de aki a bajban már hiába üvöltöző…
  • x

Mesék és széphistóriák · Jean de La Fontaine · Könyv · Moly

A két galamb

Egy gerlepár egymást szerette;

az egyik, unva otthonát,

nagy bolondul fejébe vette,

hogy a világnak nekivág.

A másik szólt: „Mit is cselekszel?

Mi lesz, magában, kedveseddel?

A válásnál nincs iszonyúbb:

kegyetlen, nem neked! Hacsak a vészes út

sok fáradalma, gondja, kínja

heveskedésed nem csitítja.

Legalább az idő fordulna már s kinyílna!

Várd meg a langy szelet: mi űz? épp jelet ad

a holló, hogy veszély környez egy madarat!

Másra se gondolok, mint balesetre, vészre,

sólyomra, lépre. Jaj! Szólok: itt a vihar,

megkapta-é, amit akar

testvérkém? Van-e étke, fészke?”

Megindította e beszéd

oktalan utazónk szívét,

de látni-szomjazó, nyugtalan vére sodra

felülkerekedett, és szólt: „Mért könnyezel?

Alig három nap, és itt leszek megnyugodva;

s mesélem hamarost, betűt se hagyok el,

kalandom a testvér-galambnak;

mulattatód leszek. Ki nem lát semmit, annak

nincs mit mondania. Sok-sok történetem,

meglásd, majd örömödre szolgál.

Elmondom: itt-meg-itt ez-s-ez történt velem,

s már azt hiszed: tanúja voltál.”

Ezzel búcsúztak el, mindkettő könnyezett.

Elszállt az utazó; és lám, egy sűrü felleg

arra késztette, hogy keressen menhelyet.

Egy fa kínálkozott csupán, s oly lombja-vedlett,

hogy csúnyán tépte a vihar a rejtezettet.

Majd kiderült az ég, s ő fázva, dermedőn,

átázott tollait így-úgy megszárogatva,

szétöntött gabonát vett észre a mezőn,

s ott egy galambot is; a vágya elragadta,

odaszállt, s fogva volt; a búza csak burok,

benn csali csapda várt: hurok.

De eves volt a szál, így lábbal, szárnycsapással

és csőrrel végül is széttépte a madár.

Pár tolla ott veszett; de jő rosszabb halál:

egy karmos keselyű kegyetlen arra szárnyal,

ő meg, szegény, olyan a fityegő fonállal,

vonszolva a hurok végét, mely ráragadt,

akár egy szökött gályarab.

A keselyű reácsapott, mikor az égből

egy széttárt szárnyu sas nagy hirtelen elé tör.

Gerlénknek hasznos a ragadozó-viszály,

eliszkolt s egy kopott viskónál földre lankadt,

remélve, hogy szökése már

végét veti a sok kalandnak.

De egy komisz kölyök (kegyetlen a gyerek)

szegény boldogtalant úgy parittyázta meg,

hogy majd belehalt az ütésbe,

és átkozva kíváncsi szellemét,

vonszolva szárnyát, lábfejét,

félig sántán és alig élve,

az úton, mely hazavezet,

toronyiránt megérkezett,

úgy-ahogy – több baj nem is érte.

Lám, újra egy a pár; ki-ki ítélje meg,

hogy váltják kínjukat tömérdek szerelemre.

 

Utazni vágytok-e, boldog szerelmesek?

Ne szálljatok sohase messze!

Egymásnak legyetek mindig egész világ,

szüntelen új, gyönyörű, tág,

a többi semmiség, de minden az a két szív.

Szerettem hajdanán, s nem volt drágább nekem

a Louvre minden kincse sem,

s a fényes égi bolt, az óriási kék ív,

mint az a rét, mint az a föld,

hol gyönge lába járt, hol szeme tündökölt

az ifjú, szép pásztorleánynak,

kihez szolgálatra igáztak

az első eskü-szók s a vágy s a vér heve.

Vajon a régi perc, jaj, visszatérhet-e?

Vajon a drága lánc, s a bűvölet vele

zajongó lelkemet többé sohase kötné?

Nem érzem soha már a vonzó, régi bájt?

Gyúlhat-e még szívem? Vagy most már soha többé?

Szerelmes szép időm lejárt?

Nemes Nagy Ágnes

 

*

A halál és a favágó

Rőzsét vitt egy szegény Favágó. A sok ágtól

Görnyedten, a gallyak s évek súlya alatt

Nyögdécselve bizony nehézkesen haladt.

S vityillója felé igyekezett a jámbor.

Végül aztán, mikor már nem bírta tovább,

A fát ledobta, s elgondolta nyomorát.

Mióta él, ugyan milyen örömöt ért meg ?

Van ezen a kerek földön nála szegényebb ?

Sokszor nincs kenyere, és nincs nyugta soha.

Asszony, népes család, adó és katona,

Hitelező, úrdolga rágja.

 

Nagyobb nem is lehet már nyomorúsága.

A Halált hívja. Az nyomban ott is terem,

Kérdezi tőle, mért hívatta.

“Azért, hogy segítsd föl nekem

Ezt a kéve gallyat – szólt az Öreg -, no rajta!”

Híres orvos a Halál;

Ne moccanjunk mégsem érte.

Addig jó, míg van mi fáj:

Ez az ember jeligéje. Rónay György

*

Egy lusta sírjára, vagyis a sajátjára

Jean, ahogyan jött, szintúgy távozott.

Fölélte a tőkét s a kamatot:

a vagyont fölöslegesnek ítélte.

Remekül fölhasználta idejét:

Kettéosztotta — az egyik felét

alvásra, másikát semmittevésre.

Rónay György

Libri Antikvár Könyv: A szerelmes kurtizán (Jean De La Fontaine) - 1963, 1200Ft

*

A boldog/boldogtalan ember

Miért töltöd egyszeri ajándék istengyermeki életed

balgán, ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,

önemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,

fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,

.

Idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,

közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,

napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,

rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,

.

Alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban.

hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,

talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,

elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,

.

Balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,

házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,

betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,

lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?

.

A mese, a példabeszéd, az életkép/életbölcsesség

nem másról, a szomszédról stb., de pont rólunk szól.

A tükör igazmondó: ismerj magadra, nyomozd az okot,

és jó szellemben, lélekbátran változtass, jobbíts élteden!

.

Jóval, de jóval több múlik rajtad, mint azt gyáva önigazolásból

magaddal-másokkal elhitetnéd, felmentést, bűnbakot keresve!

Elsősorban önmagadtól, majd „jóbarátaidtól” védjen meg az isten,

az ellenséggel elbánsz majd magad is – sőt: a hasznukat veheted…

 

p.s.:

 

A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.

Arra kellene időben ráeszmélnünk, amit a közmondás tanít:

jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,

és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…

La Fontaine: La Fontaine összes meséi (Szukits Könyvkiadó, 2001) - antikvarium.hu

 

Marc Chagall: La Fontaine meséi - Napút Online