kb. 11 perc olvasás
Öröm a célban – N. Pál József publicisztikája
HÁNYFÉLE MÓDON ÜNNEPELNEK olimpiai bajnoki címet a célban (a lefújás pillanatában, a győzelemhez elég pontszám fölvillanásakor, a döntés kihirdetésekor stb.), aligha tudható, de nyilván a vártság-váratlanság helyzetétől, az előzmények lélektanától, s alkattól, vérmérséklettől is függ az egész. Nem ildomos az időben nagyon visszamenni, de hadd emlékeztessek Növényi Norbert (1980) boldog „nyerítésére”, ahogy magával alig bírva mindenkit – ellenféltől a bíróig – összecsókolt. Darnyi Tamás „befele” mosolyára, Egerszegi Krisztina ikonarcú örömére (1988, ’92, ’96), ahogy Nagy Tímea üdvözült arccal pillantott az ég felé kétszer is (2000, 2004), vagy amikor Janics Natasa viháncolt önfeledten (2004). Egyéni a „nyerés” átélésének pillanata, ám a média egyre radikálisabban sugallt mintái, „elváráshorizontjai” is alakítói e folyamatnak kivédhetetlenül (ahogy a gólöröm változásainak, vagy a páros lábbal ugráló egyenmámor kimutatásának is), s szomorúan látom, hogy e tendencia során az emberarcú öröm egyre inkább elveszik.
Ám most, az olimpián egy (illetve két) magyar úriembernek köszönhetően valami ősi áhítatot, egy már eltűnni látszó lovagias erényt s mindezzel együtt csibészes, ugyanakkor felejthetetlenül torokszorító pillanatot élhettem át. A vigasz ígéretét, hogy így is lehet, ily „korszerűtlenül”, s épp ezért őszintén ünnepelni. Tanúskodni az öröm ősi törvényéről: mennél többet adok a magaméból másnak, annál több jut nekem!
Bevallom, Rasovszky Kristóf (mert róla s barátjáról van szó) interjúit mindig örömmel, derűvel és megnyugvással nézem, hallgatom, olvasom. Amikor arról beszél, hogy ha tökéletesen fölkészülve föladatát (a versenyt) jól hajtja végre, elégedett lesz, ha nem nyer, sőt, ha nem végez dobogón, akkor is, s ha arról ejt szót meggondolkodtató módon, hogy a „nyílt vízi” kifejezést nem kéne hangsúlyozni, hisz a „medencéssel” sem tesszük, s e verseny egyenrangú a másikkal, akkor is. Ritka „egy tömbből való”, önazonos, ifjú kora ellenére bölcs, az életet cifrálkodás, agresszív hódító szándék nélkül tisztelő ember ő, így gondolom, akinek a derűért sem kell a szomszédba mennie. Kivételes arány- és minőségérzék jellemezheti, ha munkáról van szó, akkor is, s ha a siker földolgozásáról, akkor is.
Nem hinném, hogy sportága s annak embert próbáló formája kalapálta ilyenné őt, vélem, személyisége alapszerkezete e kemény föladatra eleve készen állhatott. Aztán bele is nőhetett a „témába” persze, remek alapokat szedett össze a medencében (1500 gyorson vb-döntőt is úszott), minden kényszert, körülményt legyűrt, amit legyűrhetett, s amit nem, ahhoz nyavalygás és panasz nélkül alkalmazkodott. Ha hideg volt a víz, ahhoz, ha meleg, ahhoz (Tokióra a Hévízi-tóban készült például, s lett olimpiai ezüst a vége), ha folyóvízben rendezték a versenyt, akkor meg ahhoz. Most a Szajnánál jóval gyorsabb (igaz, tisztább) Dunán mérték ki a pályát Százhalombattánál, s gyakoroltak sodrással és sodrás ellenében (hallom, lefelé öt és fél, fölfelé meg huszonkét perc alatt tették meg a 800 métert – belegondolni is borzalom!), s főleg azt, mi a teendő a fordulóknál, midőn az egész verseny pillanatok alatt oda lehet.
Mindenre fölkészültem (ahogy társai, Fábián Bettina és Betlehem Dávid is), mondta Kristóf, nyugodtan, de szinte sürgetve vártam a rajtot, semmiféle „hátráltató” körülmény nem érdekelt, az sem, mi vár reám (reánk), be is ugrottam, hisz olimpián másképp tenni nem lehet. A vízről, a rendezők felelősségéről, a „mindent az üzletre fordítható látványért, de semmit a sportolókért” fölfogásról rengeteg szó esett, nem szaporítom, aki látni akarta, látta a versenyt majd’ két órán át, s állítom, e futballmeccsnyi időt (hosszabbítással) megérte a képernyő előtt tölteni – s nem csak nekünk, magyaroknak talán.
Mert e műfaj nagykorúvá lett a játékokon is visszavonhatatlanul (nekem 2012-ben már!), mégpedig úgy, hogy az „úszás az olimpián” kezdetű történet eleje és mostani vége tökéletesen összeért. Mert az első (és második) bajnoki címünk is nyílt vízben született bizony, ha nemigen gondolunk reá, akkor is. Hajós Alfréd a Zea-öböl testet fagyasztó 10-11-12 fokos – csak nem tudják az emlékezések eldönteni pontosan – tengervizében győzött 1896-ban, az athéni olimpián 100 és 1200 méteren, szóval a próba foka e szajnai gyakorlattól nem is igen különbözhetett (kötéllel elválasztott pályák a medencében 1924-től vannak csupán).
S emlékszem, London (2012) előtt szinte senki reménykedő olimpiaszerelmes tudatában nem volt ott e szám élesen, így Risztov Éva aranya a váratlanság döbbenetével és mámorával esett reánk. Meglehet, ezért tartjuk e versenyt s a benne rejlő esélyt élénken az eszünkben azóta.
Világbajnokságon 1991, Eb-n 1995 óta szerepel e műfaj, az olimpia programjába – tíz kilométeren – 2008-ban került, tízszer avattak bajnokot eddig tehát, kétszeres győztes csak egy akadt (Sharon van Rouwendaal, a holland klasszis), s a hollandokon kívül (ők négyszer) csak mi ünnepelhettünk kétszer aranyat, s van ezüst- és bronzérmünk is immár.
Nos, ama londoni tíz kilométer végső perce (?) örökre a lelkembe égett. Kezem, lábam remegett a szurkolástól, s ma is állítom, Egerszegi Krisztina 1988-as győzelméhez fogható katarzist éltem át akkor. (Rosszul „kamerázták” a versenyt, Risztov fél testhosszal vezetett, ám hogy mennyi van hátra, az utolsó másodpercekben derült ki csupán.) S ez a viadal jutott eszembe, napokkal a futam előtt. Hogy augusztus 9-e van megint, ami 1936 óta az olimpiai úszódiadal napja is lehet nekünk, hisz nemcsak Csik Ferenc váratlan s máig emlékezetes mámort adó aranya, de Risztové is e napon született. Nem hiszek a számmisztikában, bár adatok, dátumok összecsengésében tán mégis valamennyire, így derűsen hallgattam Rasovszkynak a tizenkilencről (ez volt a rajtszáma) előadott fejtegetését, amiből sugárzott a – feleségének is küldött – szeretet.
Szóval, e nevezetes dátumhoz érve – hősünk februári világbajnoki címét s Betlehem Dávid 1500-as remeklését is látva – elöntött a bizakodás, s nem is aggódtam, szinte pillanatokra sem. Kristóf úgy uralta a versenyt, ahogy Risztov a magáét tizenkét évvel azelőtt, a befutóra nézvést (hála a most „nyitott” képnek) nem is maradt izgalom. A célhoz kísérő kötelek közt vagy négy-öt méterrel vezetett a mi fiunk stabilan, s látszott jóval a panel előtt már, hogy meglesz ez bizony. Csak a bronzért kellett szorítani, így a történet „nagyszerűségét” (ahogy Vörösmarty használta a Szózatban a szót!) a bajnok célba érését követő húsz-harminc másodperc teljesítette be.
Nézzük a fölvételt, s figyeljünk! Kristóf ráüt a „deszkára”, olimpiai bajnok abban a pillanatban, de én szorongok, miért nem az olasz és Betlehem közti versenyt látjuk. Jó tíz másodperc, míg ők is a „képbe érnek”, Dávid vezet tán hetven centivel, ujjong a szívem, meglesz a bronz is tehát! Mi történt e nyúlfarknyi időben ott a cél mögött, nem tudom, ám jön az ismétlés szerencsére. Áll a győztes a vízben, nem halljuk, de kiabál, biztatja társát, aki célba csap a harmadik helyen, s ami az ezt megelőző és követő másodpercekben történik, az számomra ennek az olimpiának (és sokkal többnek!) a legvigasztalóbb pillanata. Dávid fölemelt ujjal jelzi, hogy oké, aztán a győztes kitárt karjaiba ront, önfeledten szorítják egymást a vízbe zuhanva is, majd a parton pózolnak, viccelődnek, s ugyanolyan önazonossággal ejtik a szót önimádó büszkeség nélkül, mint korábban bármikor.
Hiszem, amikor Rasovszky Kristóf célba ért, nem a maga mámora, hanem barátja, Betlehem Dávid sorsa érdekelte jobban. Ezért biztatta „férfias” fordulatokkal, s ugyanígy hiszem, társa is az ő sikerének, s nem saját – nagyon vágyott! – érmének örvendett inkább. Vagy együtt a kettőnek mindketten, egyszerre, szétszálazhatatlanul. Igen, ideje van a tanúságtételnek is itt a földön, midőn fölfénylik a rend: annál nagyobb az öröm, mennél többet adunk belőle másnak!
S még valamiről. Mert néhány ember szándéka úgy hozta, az év edzője, sportolója díjra én is szavazhatok, másodjára már. Ki nem állhatom a divattá lett „spoiler” szót a többiekkel (motiváció, fókuszál, játékperc stb.) együtt, ezért elárulom: nálam Rasovszky Kristóf az első, az edzők közül meg Szokolai László, az ő (és Betlehem) mestere, s erről vitát nyitni nem leszek hajlandó esztendeig legalább.
*
Kevés a 15 perc hírnév –
Moncz Attila publicisztikája
EGY NAPPAL EZELŐTT, ugyanezen hasábokon N. Pál József értekezett többek között arról, hogy „…az emberarcú öröm egyre inkább elveszik” a sportból. Számomra a cikk szerda éjjeli (mire nem jó az online világ!) olvasásakor ez azért volt érdekes, mert akkor már javában gyűjtöttem az anyagot arról, miképp alakult át egy-egy siker megünneplése, és itt most nem feltétlenül az órákkal későbbi dáridóra, hanem az eseményhez közeli pillanatokra gondolok. Egyre többször és egyre jobban megfigyelhető, eljött annak a generációnak az ideje, amely tudatosan igyekszik többletjelentést adni a saját „hurrázásának”. Már persze, ha hagyják neki.
Nem vagyok első soros triatlonrajongó, de a minap szembejött velem a Supertri-sorozat bostoni versenyének befutója, amikor is Alex Yee az utolsó métereken hagyta maga mögött Hayden Wilde-ot. Nem újdonság ez kettőjük párviadalában, a párizsi olimpián is 400 méterrel a befutó előtt előzött, majd nyert a 600 méterrel korábban még 14 másodperces hátrányban loholó brit az új-zélandi előtt, de akkor azért a fáradtságtól, meg az olimpiai bajnoki cím „súlyától” nem bírt igazán ünnepelni. Látszott az arcán, miképp fut keresztül rajta, hogy most egyszerit és talán megismételhetetlent hajtott végre. Bostonban már kisebb volt a stressz és a felhajtás – jött is az ő szintjén extra a célban. Karba font kézzel, szinte rezzenéstelen arccal szakította át a célszalagot, olyan hűvös ünneplést előadva, amilyet a futballpályán Cole Palmertől (Chelsea) vagy Kylian Mbappétól (immár Real Madrid) szokott meg az ember. Wilde arcán persze megjelent az „Öcsi, na menj a fenébe!” kifejezés, ugyanakkor a videó hódító útjára indult a közösségi médiában, és alighanem több hasznot, illetve ismertséget hozott a sportágnak, mint az ő két szoros versenyük az elmúlt egy hónapban.
Yee-nek nem volt elég a „15 perc hírnév” (aligha véletlen, hogy két topcsapatban játszó gólgyárost választott követendő példának), ő nem csupán négyévente másodpercekre akart, illetve akar főszerepet vindikálni magának. Alkatra, személyiségre hiába tűnik szerény, dél-londoni lakosnak, akiről nehéz elhinni, hogy gladiátorokkal küzd az arénában, szórakozni és szórakoztatni akar, de nem uniformizált világban. „Ha visszatekintünk az elmúlt évezredekre, a sportolók szórakoztató művészek is voltak – fejtegette. – A triatlon kis sportág, de szeretnénk elérni, hogy az embereket érdekelje és izgassa, amit csinálunk. Ha a nézők lelkesek, amikor ilyen ünneplést látnak, az jó. Mutatja, ha megfelelően ki tudjuk fejezni magunkat és a versenyzésbe többet teszünk bele a személyiségünkből, a sportágunk felemelkedhet. Ez az igazán izgalmas kihívás. Nem akartam beképzeltnek vagy valami hasonlónak tűnni, csak az adrenalin hozta ki belőlem.”
Az emberekből viszont „kihozta” a figyelmet meg némi ellenszenvet is, de bőven a víz fölé emelte a triatlont, már ami a megjelenéseket illeti. Extra publicitásra speciel az NBA-nek, illetve az amerikai kosárlabda-válogatottnak nincs szüksége, de azért Steph Curry tett arról, hogy az olimpiai döntőben jöjjön egy kis ünneplős extra. A házigazda Franciaország ellen bevert néhány triplát, aztán vigyorogva, közérthetően mutatta a párizsi közönségnek, lehet menni aludni. Aki ismeri a Golden State Warriors szupersztárját, tudja, ez az egyik védjegye, a 2022-es bajnoki cím felé vezető úton is előhúzta, de aki Párizsban, szinte ellenséges környezetben, igazi szurkolók (mert nekem az olimpia egyik legnagyobb hozadéka ez volt, hogy végre nem nézők, hanem szurkolók ültek a lelátókon – főképp egy Covid miatt üres csarnokokban rendezett játékok után!) előtt ezt meg meri húzni, az tudja, miért őrül meg igazán a nép. Akár pozitív, akár negatív értelemben – a francia szurkolók például aligha gurítottak elé vörös szőnyeget…
Nekem a sport az öröm egyfajta kifejezését is jelenti, és nagyon tetszik, amikor valakinek ezt józan keretek között sikerül kifejezésre juttatnia, néha egy kis extrával, nota bene, fricskával megtoldva, de szélsőséges politikai nézetektől mentesen. Sajnos a nyáron erre is akadt példa, midőn Merih Demiral a Törökország–Ausztria labdarúgó Európa-bajnoki nyolcaddöntőn mindkét gólját követően a Szürke Farkasok nevű szélsőjobboldali szervezet egyezményes jelével ünnepelt. Ami speciel a rendező Németországban „csak” tilos, Ausztriában pedig egyenesen büntetendő. A védő kétmeccses eltiltást kapott az UEFA-tól, ami visszaesőként nem is olyan sok. Elvégre kevesen emlékeztek már arra, hogy őt 2019-ben – 15 társával együtt – megrovásban részesítették, mert a meccseken katonai stílusban tisztelegtek, miközben Törökország éppen offenzívát hajtott végre Szíriában.
Demiralt sem feltétlenül az eszéért szerette, szereti mindenki, ahogyan az NFL több sztárját sem. Mert ők is tudtak olyan ünnepléseket bemutatni, amik a „hétköznapokon” üldözendőek. Elvégre erőszakos cselekményeket, fegyveres „éljenzéseket” nem szerencsés imitálni, különösen nem a tengerentúlon legnézettebb sportág példaképnek tekintett játékosainak − rengeteg gyerek nézi az amerikai futballt, és nem lehet tudni, hányan merítettek ötletet egy-egy lövöldözős „bemutatóból”. Egy ideig az NFL sem tudta, mi a helyes szabályozás, előbb büntetett (2012-ben még csak három sportszerűtlen viselkedés miatt, négy évvel később már 29-ért, több mint 310 ezer dollár értékben, ami a három esztendővel korábbi összeg háromszorosa volt), aztán teljesen tiltott, mára viszont sikerült egy nagyjából elfogadható kódexet kialakítania. Hiszen a stadionban és a televízióban is kell a show. Az egyéniségek minden megmozdulását meg azért botorság tiltani, mert ki lenne kíváncsi a klónok háborújára? Abból a Star Wars-univerzumba tartozó animációs sorozat (nem keverendő össze a moziban látott „A klónok támadása” című alkotással!) sem volt az igazi, nemhogy holmi sportos remake…
Azt meg több sportágon is lemérhetjük, merre visz az útja, ha arctalanná válik, ha eltűnnek belőle az egyéniségek. Elég csak egyik kedvencemre, a profi ökölvívásra gondolni. Hiába csodálatos bunyós Canelo Álvarez, Inoue Naoja vagy Terence Crawford, egyikük sem nehézsúlyú. Emiatt volt örvendetes Tyson Fury felbukkanása, aki például nem csupán bokszban, de dumában is felvette a versenyt a régi nagyokkal. Csak éppen a sérülések, a saját motivációja, illetve pszichikai állapota őt is ráültették egy olyan hullámvasútra, amely 2020 márciusa és napjaink között összesen hat meccsre „repítette el”, de azok közül az egyik a UFC-s Francis Ngannou elleni volt. Az ő helyét a trónon elfoglaló Olekszandr Uszik meg hiába szuperklasszis, bizonyos szint fölé képtelen menni. A ringen kívüli többlet hiányzik belőle.
Ezért is fontos nekem, hogy csökkenjen azon intézkedések száma, amelyek a jó értelemben vett egyéniség kibontakozását hivatottak megakadályozni. Ezért zavar például valahol a VAR is, amely olykor az őszinte gólörömnek szab gátat, hiszen a vélt vagy valós gólszerző az első pillanatos mámor helyett nem egyszer a partjelzőre sandít előbb, hogy vajon fent vagy lent van-e a zászló. Második nekifutásra már nem akkora buli ünnepelni, mint a pillanat hevében, azonnal.