kb. 5 perc olvasás
Mi van a tojásban? – Malonyai Péter publicisztikája
TAVALY MÁJUSBAN játszott legutóbb bajnokit Pávkovics Bence, aki a nyáron eljött Debrecenből, s a hírek szerint az Egyesült Államokban, a kaliforniai Orange megyében, Irvine városában futballozik majd.
A holtidőt nem töltötte tétlenül, amellett, hogy edzett otthon, Mohácson, besegített a családi vállalkozásba is. „Ha kellett, megfogtam a táposzsákot, és cipeltem. Pluszedzésnek is megtette… Jó érzés volt tapasztalni, milyen a futballon kívüli világ. Mert lássuk be, a játékosok ezt nem igazán ismerik, burokban, álomvilágban élünk. Ezután még inkább megbecsülöm a kenyerüket fizikai munkával kereső embereket. Büszke vagyok rá, hogy a két edzés mellett nem a PlayStationt nyomogattam, hanem segítettem a családomnak” – mondja.
Tanulságos.
Burokban születni különleges, azt tartják, a kiválasztott egész életében szerencsés lesz. Vagy így van, vagy nem, ám burokban élni nem feltétlenül egészséges, legfeljebb hasznos. A sportolóknál például, akiknek nem kell kizökkenniük az edzés-verseny-pihenés körforgásból, nem érinti meg őket mindaz, ami kint az utcán természetes, hétköznapi, említésre sem érdemes.
Az élet.
Úszó olimpiai bajnokunk, Kovács Ágnes például azt mondta 2001-ben, hogy itthon klasszisként nem kellett apróságokkal törődnie, Phoenixben viszont még az evőeszközöket is neki kellett megvennie a lakásába. Egy volt a sok közül az Arizona State Universityn. Kajakos klasszisunk, Kovács Katalin is beszélt arról, hogy burokban nőtt fel, más kérdés, hogy – mint mondta – megkapta az élet kis leckéit a sportban is (válogatás, méltatlan támadások). Ám ezek mások, ha úgy tetszik a sportpályafutás részei.
A volt kosaras, Gellér Sándor jóval pályafutása befejezése után magyarázta, hogy annak idején a Bp. Honvédban egymás között éltek, a külvilág érdekességnek számított. A még annál is jobb játékos azt is elárulta, hogy a burok nem felhőtlenül a béke szigete, egyik pillanatról a másikra kilökhetik belőle a kedvencet is, mint vele tették húszévnyi szolgálatot követően a Bp. Honvédnál.
A legtöbbször akkor szembesülnek a valósággal sportolóink, amikor szétpattan a burok. Vagy legalábbis vészesen repedezik. Ezért lehet, hogy sokan el sem tudnak mást képzelni a versenyzés után, csak a sportágukat. Érthetően, hiszen azt ismerik, magabiztosan közlekednek benne – hogy mennyit tudnak róla, kérdés, de a lényeg: a múlt(juk)ból kívánnak megélni. Ez mindenképpen igaz, hiszen ki se próbáltak mást az életükben, talán eszükbe sem jutott.
Általánosítani persze nem érdemes, hiszen ahány sors, ahány indíttatás, annyiféle megoldás. A pólószövetség elnöke, a kétszeres olimpiai bajnok Madaras Norbert rá jellemzően beszélt, amikor 2018-ban abbahagyta: „A vízilabda eleve kis szelete a világnak, szóval amúgy sem indokolt, hogy bárki elszálljon magától. Nem élek burokban, minden érdekel, mindenről olvasok.”
Amekkora szerencse, hogy klasszisoknak nem kell mással törődniük, mint a klasszisukkal, profi futballistáinknak pedig a fene nagy profiságukkal (plusz-mínusz PlayStation…), legalább akkora csapás is – legalábbis nálam. Fogalmuk sincs, mi van a burkon kívül, legfeljebb sejtik, s persze nem feltétlenül tetszik nekik. Nem hibáztatom őket, egykori mesterem mondása örökbecsű: jobb egészségesnek, szépnek és gazdagnak lenni, mint betegnek, rondának és szegénynek (nem kívánt törlendő). A kényelem nagy dolog, értve alatta a fáradsággal járó tennivalóktól való mentesség szótári értelmezését, esetünkben a hétköznapokra vetítve.
Futballunk hőskorában nagy dolog volt a stabil munkahely. Én rendre Kertész II Vilmosra (1908–1924: MTK, kilenc bajnoki cím, 47 válogatottság) gondolok a témában. Korának kiváló jobbfedezete sportszerkereskedést nyitott, folyamatosan hirdetett a Nemzeti Sportban, kiárusítás kiárusítást követett, kedvezményt adott az amatőr csapatoknak – jól ment neki. Miközben – ezt se feledjük – a magyar labdarúgás profizmus előtti (álamatőr) korszakának kifejezett sztárja volt.
Aztán jött a profizmus (1926), de a bezártság ellen egyrészt küzdöttek a vezérek, másrészt a játékosok – hiába futballozhattak immáron nyíltan pénzért – állásért küzdöttek, mert (ők is) tudták, egyszer véget ér az édes élet. Langfelder Ferenc, az újpesti futballvezér csapata olaszországi túrájáról írta, amikor egy hétig nem volt meccsük: „A henyélés és az unalom elpuhítja a testet, lustává, kényelmessé teszi még a legkeményebb sportembert is. Persze ezek a jelenségek előre nem konstatálhatók, szinte akaratlanul, mondhatnám, orvul lepik meg az embert, éppen akkor, amikor abbahagyva a »pihenést« kilép a küzdelem terére.”
A korszak egyik legnagyobbja, a fradista Takács II József, miközben 1927-ben a franciák elleni meccsen (13:1) hat gólt szerzett, s kulcsszereplője volt a legendás T betűs csatársornak (Táncos, Takács, Turay, Toldi, Kohut), szinte egész pályafutása alatt dolgozott az Autótaxi főműhelyében. Olyannyira, hogy a Szürketaxi csapatánál hagyta abba a futballt, és a vállalattól ment nyugdíjba – 34 esztendőnyi munkaviszonyt számolhatott el.
Aztán a háború után ismét jött az (ál)amatőr korszak, olvashatta a nép, hogy az élsportolók legjobbjai élmunkások is. A leglehetetlenebb helyeken került elő a munka. Amikor például a Népsport 1952-ben értékelte a játékvezetők teljesítményét, Dankó Györgynek rögzítette a hibáját („Nem elég erélyes, s nem bírálja felül kellően partjelzőit”), majd örömmel tette hozzá, hogy „munkahelyén mint műszerész kiváló munkát végez”.
Aztán a forradalom után eljött az álamatőrök igazi korszaka. Barcs Sándor MLSZ-elnök 1957-ben még próbálkozott azzal, hogy „rendezze” a futballistafizetéseket, mondván, az NB I-es játékos a falállás bérével, a kalóriapénzzel és a prémiumokkal együtt megközelítően sem keres annyit, mint egy külföldi profi. Emiatt elnézőek vele, természetes, hogy nem jár be a munkahelyére, legfeljebb a fizetéséért. De van, aki még azért se, postán kéri. Hiszik, nem hiszik, volt, ahol nagy pedagógiai eredménynek tartották, hogy az egyik futballistánál „elérték azt, hogy már bejár a fizetéséért, személyesen veszi át a borítékot, sőt személyesen alá is írja a listát”.
Kedves barátom, a több mint két esztendeje elhunyt válogatott futballista, Szuromi Antal mesélte, hogy amikor Tatabányára igazolt, föld alatti bányacsillésként alkalmazták, mert az a pótlékokkal, kedvezményekkel együtt nagyon jó pénzt hozott. Bejárnia persze nem kellett, ám egyszer úgy gondolta, hogy mégiscsak odamegy, már csak becsületből is. Szó nélkül kipenderítették, sőt a tröszt legendás vezére, Gál István még magához is rendelte: „Szuromi elvtárs! Mi nem azért hívtuk ide magát, hogy segítse a termelést, arra megvannak az embereink. Maga csak rúgjon gólokat, és minden rendben lesz.”
Álszent, hazug világ volt, meggyőződésem, hogy a hullámverései még ma is hatnak, a morális züllés megállításához kevés egy emberöltő.
Az is igaz persze, hogy akkoriban büntetőtörvénykönyvi tétel volt a közveszélyes munkakerülés, végső esetben szabadságvesztés is kiszabható volt rá, mellette a településről való kitiltás. A személyi igazolvány rögzítette a munkahelyet – jól is néztünk (néztek) volna ki, ha üres a rubrika, s ki kell ebrudalni a futballistát. Magyarán a csalás, a hazugság még dokumentálva is volt, a leghivatalosabb papírok egyikében.
Az általánosítás, a múlttal való párhuzam (túlzott) emlegetése persze felesleges. Tőlem meg aztán végképp ne várják, hogy megoldással szolgáljak. Viszont Örkény István a burokról szólva is bölcs volt, hiszen: „A tojás a születés és az elmúlás egyszerre, a törékeny burokban múló idő. Egy tojásból minden lehet.”
De előbb volt-e a tyúk?
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
Kapcsolódó írások – Boldog lélek - szép, jó és igaz: teljes élet
- Önismeret – Enneagram2023.01.18.
- Miért van az, hogy örökké elégedetlenek vagyunk? Miért azzal töltjük folyamatosan az időnket, hogy okot keressünk arra, hogy mitől nem érezzük jól magunkat? Miért arra keresünk alibit és kifogást, hogy miért nem vagyunk boldogok? – Dr. Simoncsis Péter2022.12.25.
- A Boldogság nem magától jön2022.12.21.