kb. 18 perc olvasás
Jókai Anna
Szegény Sudár Anna
Szegény Sudár Anna
NINCS ITT nincs itt esik az eső hajlik a vessző haragszik a katona mert megázik a lova esik eső karikára Kossuth Lajos kalapjára
Esik az eső vigasztalan
szept. 29.
Imádom IMÁDOM ezt szeretném sokszor leírni
okt. 4.
Rossz a papír, rossz a toll. Kapirgálás, kapirgálás, kapirgálás. De imádom Őt. Bár imádni csak Istent volna szabad. Tegnap álltam a kapuban, és az ujjaimat szagolgattam. Megmaradt a bőre illata a körmöm alatt. Most napokig nem látom. Tudom, hogy nem rajta múlik.
okt. 9.
A képével alszom, a képével ébredek. Mint abban a dalban, amit anyám szokott énekelni. Nagyon hiányzik. Hallucinálok. Hallom, ahogy hiába szólongat. Aztán a kert alatt, mintha a kapu csikordulna.
Mi ez? Napló?
okt. 10.
Én tulajdonképpen nem akarok naplót írni. Én, szegény Sudár Anna, negyvenhét éves koromra. Mint egy süldő lány. Bő két hónap, s befordulok a negyvennyolcadikba. December 29-én születni elég szerencsétlen dolog. Semmilyen idő – senki földje idő két ünnep között. Minek írom ezeket a sorokat? Kinek írom?
okt. 11.
Nincs itt. Pedig szereztem hullott körtét a maradék cukorhoz. Szereti a kompótot. Értesítést sem kaptam, hogy nem jön. Kínoznak. Talán nem szándékosan. Kálmus nyugtatgat. Mindenesetre AKI ILLETÉKTELEN EZEN SOROKBA BELEOLVAS, RÖSTELLKEDJÉK ERŐSEN.
okt. 13.
Kálmus nem olvas bele. Annál sokkal fáradtabb. Kálmit meg nem érdekli. Ankuca pedig soha nem nyúl a holmimhoz: tudja, hogy hiába a fiam felesége, hiába kedveljük egymást, úgy-ahogy, mégis csak vendég a házamban. Én is az vagyok náluk, a hatodik emeleten. Be nem nyúlnék a 5fiókjukba. Kálmi ezt nem érti. „Az anyám vagy, nem?” „De csak a te anyád, Kálmi!” Egyébként Ankuca rendes. És csinos is, akinek a barnás bőr és a fekete haj az esete. Szerencsére, Ő szőke és egészen fehér a bőre. És az a kék szem! „A babonás kék szemednek a bolondja lettem…” Anyus énekelte. Ő még kapott éjjelizenét. A Dunakorzó mellett laktak. Még én is ott születtem, Magyarországon. Kétéves koromban hoztak ide. Itt kapott az apám állomásfőnöki állást, 1940-ben, a Cseferénél. Magyarul államvasutak. Hát ezt minek írom? Még egyszer kérdem magamtól: mit akarsz, Sudár Anna, Üllősné, lágy szavú Kálmus asszonya, társa a jó embernek jövőre immár huszonkilenc esztendeje? Mit akarsz, szegény Sudár Anna? Nem vagy te nagyasszony, mint a néhai Árva Bethlen Kata, s különben is, késő az önéletírásra, miért éppen most, ha tizenkilenc éves korodtól hallgattál? Mert egyszer már volt nekem naplóm. Nem ilyen rücskös-szürkés papíron, nem ilyen folyton akadó, merev tollal írtam. Amikor végképp lemondtam az egyetemről, és férjhez mentem, akkor hagytam abba az írását. Annak még valódi bőrkötése volt, és kis lakattal zárult. Még anyus hozta lánykorában. Abban sziporkáztam. Mert én valamikor nyelvész akartam lenni. Összehasonlító nyelvész, bizony. Nagyon érdekelt minden hasonlóság és minden különbözés. Hogy mitől az egyik, s mitől a másik? De lám, ma már azt sem tudom megfogalmazni pontosan, mi mindenért akartam annyira egyetemre menni… Talán Kolozsvár is vonzott. Kiszakadni az elzártságból. Mégis nagyváros. Ha nem is anyus álma, Budapest. És ha őszinte akarok lenni, ma már azt sem értem, végül miért nem éltem azzal a kis lehetőséggel, hogy jelentkezzem? Miért halogattam? Az kétségtelen, hogy beugrottam anyám félelmeinek. Ő riogatott, várjak, várjak, megint szigorodás van, elő fogják újra venni az apámat, mit keresnék én ezzel a duplán veszélyes származással az egyetemen?… Minek felpiszkálni a múltat, jobb meghúzni magunkat… pedig akkor még létezett a Bolyai is. Csak két évvel később verték szét a románok szüntették meg az illetékesek. „No ugye, kezdődik?” – mondta anyám keserű diadalmasan, pedig már akkor is csak folytatódott… Miért hagytam, hogy ennyire elijesszenek? Vagy Kálmus felbukkanása volt az oka? A gyors, korai házasság? (Isten ne vegye a kérdést újabb bűnömül, hiszen én a két derék fiamat – higgyük, hogy azért nem vesztek el egészen –, az én Farkasomat és Kálmit ennek a házasságnak köszönhetem, valamint Kálmusnál békésebb férfiembert nem hordott hátán a föld, megütöm a számat, ha rosszul szóltam!)… Volt nekem az a régi naplóm. De elégett. Saját kezűleg égettem el, hetvennyolcban, amikor elsőszülöttem, név szerint Farkas ügyében naponta vártuk a házkutatást. Már nem 6emlékszem, miről írtam abban a naplóban. Csak arra, hogy egész oldalakat vezettem franciául, hogy anyus ne tudja elolvasni. A líceumban még folyékonyan beszéltem franciául. Minden bizonnyal ma is folyékonyan beszélnék, ha volna kivel. Azt azért tudom, hogy a világnak akartam valamit megmutatni. Azzal, amit beleírok. Ma én már nem akarok megmutatni semmit. Nem értem, miért írom ezt… Teljesen felesleges. Jobb az óvatosság. Bárki belenézhet, bármikor, bármilyen ürüggyel. Nem kér engedélyt a szekuritáte, aki kíváncsi. No, hát akkor csak hadd mondják: kitalál ezt-azt, hőbör asszonyszemély, afféle mihaszna, nem dolgozik, nem keres egy banit sem, nem tesz ehhez a mondhatom GYÖNYÖRŰ szocializmushoz egyetlen téglát se… MESE az egész, kérem, ez az egész csupán mese, komolyan ne vegyék! Nem szabad bajt hozni a családra. Kálmus aránylag normális poszton van, magyar létére, a DAC-nál. A gazdasági ügyekért felel. Hulladékot gyűjtenek, feldolgozzák és hasznosítják Nem valami finom állás, mégis nagy dolog! Kálmus mindig nagyon jó volt a szakmájában. Közgazdász. Neki erre adódott lehetősége. Bízvást mondhatom, az a hét esztendő, amivel öregebb nálam, az neki csak javára szolgált, neki egy s más az indulásnál viszonylag sikerült. Itt még az ötvenes évek is jobbak voltak, mint ez a mostani. A természete is szerencsés. Kálmi is ezt örökölte, ezt a csendességet, akárhogy szuttyongatják, például ez a hebrencs Ankuca, ő csak visszahallgat, szépen. Farkas az én vérem! De Farkas nekem már olyan, mintha egy másik életben dajkáltam volna… Farkas elmenekült. Mondják, jól tette. Hát persze, menjetek mind… szaladjatok, fussatok, velünk pedig…
Minek firkálok én itten?!
okt. 31.
Irány a temető! Nekik már jó.
nov. 9.
Elolvastam, amit már csaknem másfél hónapja írtam, attól kezdve. Milyen görcsös. Helyenként csapongó. És lényegtelen keveredik a lényegessel. Nem szabad ezt folytatni. Nagyon berozsdálltam.
Egy hétig együtt voltam Balázzsal. Micsoda csontot olvasztó, tébolyító boldogság! A csókja.
Minek írom? Kinek írom?
Fogalmazzak, költőieskedjek? Vagy szorítkozzam inkább a szigorú tényközlésre? Mindkettő unalmas. És nem fejezi ki ezt a
nov. 11.
Tegnapelőtt megszakadt az áramszolgáltatás. De ma… csak el tudnám mesélni! Fölmentem a folyóhoz, a mart szélére. Ilyen nyáriasan me7leg novemberre nem emlékszem. Egészen kék volt az ég (Balázs szeme!), és sütött a nap, semmi pára, semmi ködfoszlány. Szél se volt. Hullottak a levelek, de teljesen zaj nélkül, és olyan lassan, mint egy lassított felvételen. Színes levelek hullottak. A fejemre, a vállamra, s ahogy ültem ott, az ölembe. Isten megengedte, hogy egy kicsit együtt legyek Vele. Egyedül Balázs jutott közben az eszembe. Kötöttem neki egy csokrot a színes levelekből. Csodálatos délelőtt volt. „Volt, volt, volt…” Nem tudom kifejezni, nem tudom, nem tudom
nov. 20.
Most egyszerűen lemásolom a mai napomat.
Reggel öt óra: felkeltem. Mentem az alimentárába tejért.
Hét óra: az orrom előtt fogyott el. Másfél órát álltam sorba, hiába! Sokat romlott az idő, már fáztam.
Nyolc óra: Találtam még egy aránylag ép, kukacos káposztát a kertben.
Tizenegy óra: kitakarítottam. A porszívót megint nem tudtam használni.
Egy óra: megfőztem a kiskályhán, az égerfa levágott száraz ágával. Kinyitottam a szobaajtót, bemelegítettem legalább egy szobát. Menü: burgonyaleves, káposztafőzelék habarva, tojással. Az utolsó tojások. Utána vizet tettem fel a kondérban a kályhára, elmosogattam, felmostam a konyhát. A gáz fél órára visszajött, de már későn.
Három óra: Kimentem az oldalba bokrászni. A bogyóból szörpöt főzök, keserűen is van benne vitamin. Megnyírtam a bukszust, így tél előtt, utoljára.
Öttől hatig: Isten ne büntessen, nem csináltam semmit. Ültem a sötét konyhában, ölbe tett kézzel. Délután nagyon átfújt a szél, a maradék meleget élveztem. És Balázsra gondoltam.
Hat óra: A gázkazán működni kezdett. A fűtőtestet egy fél órára át tudtam langyosítani.
Hét óra, este: Végre hazaengedték Kálmust. Nyolcig nem gyújtottunk villanyt. Már túl vagyunk az engedélyezetten. Kálmus megette a vacsorát. Odabent is káposzta volt, feketelisztes tésztával.
Nyolc óra: bekapcsoltuk a tévét, aztán elzártuk. Az is csak fogyaszt. És úgyis csak ez a █████████████████████████████████████████████████████████████████ ███████████████████████████████████████████████. No nem. Kálmus megígérte, hogy ha vasárnap nem rendelik be, visszaszereli a kettétört antennát. Tavaly törött le. De előbb meg kell tudni, engedélyhez van-e kötve ez is. Már annyira szeretnék valami jó magyar filmet látni. Vagy Balázsnak mutatni valami kedvére 8valót. Van, ahol simán veszik Magyarországot. De mi itt le vagyunk árnyékolva.
Fél tíz: megint hideg a víz, macskamosdás.
Tíz óra: Kálmus már alszik. Éppen van villany, hát írom ezt. Fázom. Csendes, normális nap volt. Holnap még korábban kelek. Holnap nálam lesz Balázs. Muszáj valamit szereznem.
nov. 21.
Megint becsaptak! Ekaterinához vitték. „Úgy jött ki a lépés.” Törjön ki a bokátok, nyavalyások! (Megütöm a számat.) Ezzel be van ez a teljesen fölösleges iromány fejezve.
nov. 24.
Szerelmem, szerelmetes szerelmem, hanyatló életem rendező csillaga, hát itt voltál, teljes három napon át mégis, még most is langyos a térdem, a kezed érintését érzem, a hajad a nyakamat csiklandja, és ahogy hozzám bújtál az éjszaka, mennyei élvezet! A fejedet oldalt fordítottad, a leheleted egyenest az arcomat érte, a leheleted eperszagú, én ha nagy ritkán epret látok, akkor is a Te szuszogásod jut az eszembe. Az este mostam a hátát, a kisebbik égerfa maradékát múltkorról szerencsére megmentettem, jól bedurrantottam a konyhában, nem tudom, minek itt a fürdőszoba, ha ugyis dézsában kell fürdeni, mert a bojlerben soha nincs elég gáznyomás… Annyira élvezte, nem győztem a kőről a vizet itatni utána. Volt még egyujjnyi Adriatic fürdőhabom, három éve vettem egy jugoszláv turistától, hát azt beleöntöttem neki, zöld lett a víz, és felhabzott, azt látni kellett volna, azt a bolondos örömöt, ahogy markolta a habot, próbálta megfogni, pancsolta a fejére, „sapkám van, sapkám van…” Kellett hozzá egy kis erély, de inkább furfang, hogy a hűlő vízből kicsalogassam, „gyere élet-virág-szerelem, gyere kicsi hajtás, mami bimbaja, bújj a dunna alá, várj meg engem, ha lesz még villany, csinálok neked a falra árnyék-nyuszikát, és jön a mese is még…” „Az Öcsit, az Öcsit… a nadselü gondolatait…” – visongott, folyton kiugrott a lepedőből. A szoba éjjelre kihűl, ez az egy is, amit használunk, a másik kettő, mint a jégverem, s folyton be akar a picim menni, nem érti meg, hogy amit nyáron szabad, azt nálunk tilos télen… Mint a csík, olyan eleven, éjjelre sem hagyhatom külön, Kálmus ilyenkor leköltözik a díványra, Balázs alszik velem, velem aludt most is, de nem maradt a helyén, sose marad, egészen hozzám bújik, a kezét-lábát általveti a mellemen, a hasamon. Elalvása utolsó percéig fogni kell a kezét, sőt még azon is túl, amíg bele nem bódul a mélyalvásba, különben megremeg és felriad, és egé9szen vékony hangon sikoltozik, követeli a kezemet, a védelmet követeli, és tőlem, amíg az Isten itt tart engem, ebben a cudar világban, meg is fogja kapni. Átharapom a torkát, aki Téged bánt, akár csak egy ujjal is! Téged nem fognak megnyomorítani, nem fogják elvenni az álmaidat, nem engedem, nem engedem megnyirbálni a szárnyaidat, Balázs, édes Balázs, kisistenem (bocsáss meg, Uram!), én téged fölnevellek, a világ csudájára, esküszöm… nekem már a bölcsődben is Te voltál a „dalai láma”, a szabadító, mindenikünk reménysége… Ankuca nagyon megkínlódott érted, ezt nem lehet tőle elvenni, három nap, három éjjel vajúdott, már azt hittük, rámegy, nem akarták a császárt megcsinálni, hogy a jövőbeli szüléseket ne kockáztassák, hát akkor nagyon sajnáltam Ankucát, mert bár románul jajgatott, szívszaggató jajgatás volt az mégis. Különben beszél ő magyarul, törve-keverve. De hát mindenki az anyanyelvén szenved. Ezért nem lehet senkit sem kárhoztatni. És akkor – emlékszem, délután háromnegyed kettő volt – végre fölmutattak a homályos ablakon át az egyenpólyában. Ott szorongtunk Kálmival, már órák óta, nem volt egy szék, álltunk a többiekkel, románok, magyarok vegyesen. Ekaterina nem ért rá, ügyeletes volt az óvodában, nem bántuk, sem én, sem Kálmi, csak Ankuca hívogatta az anyját, amikor a kábulatból fölébredt, és kiújultak a fájdalmai. De Te, élet-virág-szerelem, Balázsok Balázsa, amilyen gyönyörű vagy ma, három és fél esztendős korodra, olyan ronda voltál, megbicsaklott a vékony nyakacskád, sárga mézga ragadt a pofácskádon, az átlagosnál is ráncosabb volt a szemed alja, a szemed csukva. Kálmi apád meghökkent. „Ilyen öreg…?” – ezt kérdezte, nekem kellett vigasztalni, nincs jelentősége az első napoknak… Nem akartam Kálmit megbántani az igazsággal: hogy te, fiam, szépségesen szép baba voltál, mutogattak a szorák, és látod, fiam, elkezdtél tízéves korodban csúnyulni; szeretlek, fiam, de így huszonhárom éves korodra se lettél az a kimondott férfiszépség, persze ez még nem indokolja, hogy az első utadba eső román lányt kellett megejteni és el is venni, azonnal, amikor még a diploma se száradt meg a fenekeden… No az is igaz, Ekaterina megfojtott volna, ha az egyetlen lányát benne hagyod a pácban (egyébként meg is verte Ankucát a csizmahúzóval!). Ég tudja, milyen vádat húzatott volna rád, ahogy ez itt szokásos, és akkor elevenen megrohadhatsz néha előfordul, nem lehetett kockáztatni, és ne is panaszkodjunk, rögtön kaptál állást, és rögtön tervezőmérnökit, s itt, közel, a Combinatul Chimic igazgatóságán… Ők intézték a lakást is. De ne kalandozzunk el: a téma nem Kálmi. S nem is Farkas, aki viszont satnyán született, az idejénél korábban, s olyan férfivá cseperedett, hogy elcsöppent a lányok-10asszonyok nyála, ha csak egy pillantást vethettek a délceg alakjára! Nem csoda, hogy örült az az Ibolya, hogy a pokolból az áldatlan szituációból kimenekíthette… Több mint négy éve nem láttam, amióta áttelepült. Én meg már nyolcadik éve nem mehetek át! Farkas tehetséges. Persze hogy odaát is írt valamit… De ő sem téma! A téma Te vagy, Balázs. Üllős Balázs, ha már nem lehetsz Sudár Balázs, utánam. Pedig azt kiáltottad most is, kapaszkodtál a kapufélfába, amikor vittek haza, azt kiáltottad, amikor vonszoltak: „Nem akarok hazamenni… A mami fia akarok lenni. A mami fia akarok lenni…!” Ankuca sötét szeme még jobban elsötétült, csak húzta a gyereket maga után, „vegyél fel, oppá, vegyél oppá…!”, „nem bírlak már el, kisfiam, gyere szépen anyuval…” – Ankuca sírt, s én megint megsajnáltam… negyvenöt kiló, és a szél is elfújja! Utánuk szaladtam, lecsitítottam a kis vadamat: „Legyél jó a mami kedvéért, s ha újra jössz, szerzek neked vajas kenyeret…” Ankuca ennek se örült, hogy a gyerek első szóra hallgat rám, rám hallgat, de egy rossz szót se szólt, igyekszik betartani a formákat, ezt írjuk a javára! Balázs, szerelmem, nem vehetlek el tőlük. De beléd költözhetem, betölthetlek: nincs törvény, nincs hatalom, ami ebben megakadályozhat! Bevallom, amikor még nem bújtál ki a világra – különösen eleinte –, bizony, haragudtam rád. Hiszen általad lett Kálmi megzsarolva a házasságba beugratva. Csak közvetlenül a születésed előtt kezdett bennem valami fényesség, valami jel földerengeni, hogy hátha… Aztán amikor a szülészet üvegablakában megpillantottalak, s Te nem Kálmi kocogtatására, gügyögésére nyitottad fel a szemedet, hanem mintegy válaszul életed első pillantását rám vetetted – eldőlt minden! „Én vagyok itt – mondtam, egyáltalán nem hangosan, sőt, jószerivel inkább csak az ajkam mozgott, bűvöltelek igen erősen. – Én vagyok itt, apai nagyanyád, szegény Sudár Anna. Nézz vissza rám, te, ott bent lakozó angyal… ismerj fel engem, kifosztott Sudár Annát, adj jelt, hogy az enyém leszel, hogy a miénk leszel, testestül-lelkestül, mert igen szűkölködünk, ládd, elhalunk, segíts rajtunk, ember-fiú…” – S akkor felpattant a ráncos szemhéjad. Tündökletes kék sugár állt a szívembe. Megkerestél a tekinteteddel, igen, s moccanatlanul a perc töredékéig nézésembe tapadtál… Kálmi apád ezt soha nem fogja elismerni. Kálmi apád azt mondja, a virrasztástól kimerülten a káprázat játszott velem, Te egyikünk felé sem néztél, amikor nagy unottan, épp csak résnyire kinyitottad a bal szemedet, hanem egy bölcsre valló hallatlan rezignációval a svábbogarat figyelted, amelyik buzgón iszkolt az egyik ablakréstől a másikig, az üveg külső oldalán. Ankuca – aki szült téged – persze mindkettőnket kinevetett. Egy újszülött még nem néz, nem lát semmit. Egy új11szülött örül, hogy kibújt végre a világra, s ezzel túljutott a kínlódáson. Ankuca realista. Ami pedig a túljutást illeti… ez aztán a naivitás!
Köztünk akkor is szövetség van, Balázs! Nem véletlen, ahogy ölelsz, ahogy utánzol. Bevallom, lánynak vártalak A lányt talán nem veti oly nagy próba alá az itteni sors, mint kiváló fiainkat. A lány – ha nem oly izgága, mint én – talán még csöndesen beletörődve, de boldog is lehet. Nagy az esély, hogy a fiak porrá zúzatnak. De hát így jöttél – fiúbőrben. Azt is bevallom, ennyire azért nem akartalak megszeretni. De legyőztél. Tied vagyok –
és most három nap után hazavittek. Csökkent a járvány az óvodában. Csak ne legyen korai, hogy újra odacipelnek! Az utolsó éjjel hármat tüsszentettél!
No, Kálmus jó emberem ma visszaköltözhet az ágy jobb oldalára. Kicsi neki a dívány, de nincs egy zokszava. Azt mondja, ha egy kicsit nagyobb lesz a szentecském, megtanítja fúrni-faragni, hátul a műhelyben majd elmatatnak. Nem akarom kedvét szegni, de ez a gyerek teli van fantáziával. Ez a gyerek tudós lesz. Vagy művész. „Vagy forrongó idealista és áldozat. Gondolj Farkasra.” – Kálmus aggályos. – „Vigyázz, Annóka!”
Élet-virág-szerelem. Mára abba kell hagynom az írást. Elgémberedtek az ujjaim, lila a körmöm. A hátam is szúr. Az éjjel lehúztad rólam a dunnát. Élet-virág-szerelem: többé a késztetéssel hadba nem szállok. Írok, amíg a tollam nem törik – amíg ki nem verik a kezemből. Írok, amíg papír van a boltban, írok, ahogy sikeredik, különösebb fontolgatás nélkül, a lehetséges(!) őszinteséggel –
mert már tudom, hogy kinek. És azt is tudom, hogy minek. Neked, Balázs. Neked és érted, szívpalánta. Majd, ha az leszel, akinek szánlak, akinek szánunk – én pedig az leszek már, aminek az Úr ítélete szánt: elolvasod. És ez a borzasztóságos szeretet akkoron újólag beburkol

NINCS ITT nincs itt esik az eső hajlik a vessző haragszik a katona mert megázik a lova esik eső karikára Kossuth Lajos kalapjára
Esik az eső vigasztalan
Imádom IMÁDOM ezt szeretném sokszor leírni
Rossz a papír, rossz a toll. Kapirgálás, kapirgálás, kapirgálás. De imádom Őt. Bár imádni csak Istent volna szabad. Tegnap álltam a kapuban, és az ujjaimat szagolgattam. Megmaradt a bőre illata a körmöm alatt. Most napokig nem látom. Tudom, hogy nem rajta múlik.
A képével alszom, a képével ébredek. Mint abban a dalban, amit anyám szokott énekelni. Nagyon hiányzik. Hallucinálok. Hallom, ahogy hiába szólongat. Aztán a kert alatt, mintha a kapu csikordulna.
Mi ez? Napló?
Én tulajdonképpen nem akarok naplót írni. Én, szegény Sudár Anna, negyvenhét éves koromra. Mint egy süldő lány. Bő két hónap, s befordulok a negyvennyolcadikba. December 29-én születni elég szerencsétlen dolog. Semmilyen idő – senki földje idő két ünnep között. Minek írom ezeket a sorokat? Kinek írom?
Nincs itt. Pedig szereztem hullott körtét a maradék cukorhoz. Szereti a kompótot. Értesítést sem kaptam, hogy nem jön. Kínoznak. Talán nem szándékosan. Kálmus nyugtatgat. Mindenesetre AKI ILLETÉKTELEN EZEN SOROKBA BELEOLVAS, RÖSTELLKEDJÉK ERŐSEN.
Kálmus nem olvas bele. Annál sokkal fáradtabb. Kálmit meg nem érdekli. Ankuca pedig soha nem nyúl a holmimhoz: tudja, hogy hiába a fiam felesége, hiába kedveljük egymást, úgy-ahogy, mégis csak vendég a házamban. Én is az vagyok náluk, a hatodik emeleten. Be nem nyúlnék a 5fiókjukba. Kálmi ezt nem érti. „Az anyám vagy, nem?” „De csak a te anyád, Kálmi!” Egyébként Ankuca rendes. És csinos is, akinek a barnás bőr és a fekete haj az esete. Szerencsére, Ő szőke és egészen fehér a bőre. És az a kék szem! „A babonás kék szemednek a bolondja lettem…” Anyus énekelte. Ő még kapott éjjelizenét. A Dunakorzó mellett laktak. Még én is ott születtem, Magyarországon. Kétéves koromban hoztak ide. Itt kapott az apám állomásfőnöki állást, 1940-ben, a Cseferénél. Magyarul államvasutak. Hát ezt minek írom? Még egyszer kérdem magamtól: mit akarsz, Sudár Anna, Üllősné, lágy szavú Kálmus asszonya, társa a jó embernek jövőre immár huszonkilenc esztendeje? Mit akarsz, szegény Sudár Anna? Nem vagy te nagyasszony, mint a néhai Árva Bethlen Kata, s különben is, késő az önéletírásra, miért éppen most, ha tizenkilenc éves korodtól hallgattál? Mert egyszer már volt nekem naplóm. Nem ilyen rücskös-szürkés papíron, nem ilyen folyton akadó, merev tollal írtam. Amikor végképp lemondtam az egyetemről, és férjhez mentem, akkor hagytam abba az írását. Annak még valódi bőrkötése volt, és kis lakattal zárult. Még anyus hozta lánykorában. Abban sziporkáztam. Mert én valamikor nyelvész akartam lenni. Összehasonlító nyelvész, bizony. Nagyon érdekelt minden hasonlóság és minden különbözés. Hogy mitől az egyik, s mitől a másik? De lám, ma már azt sem tudom megfogalmazni pontosan, mi mindenért akartam annyira egyetemre menni… Talán Kolozsvár is vonzott. Kiszakadni az elzártságból. Mégis nagyváros. Ha nem is anyus álma, Budapest. És ha őszinte akarok lenni, ma már azt sem értem, végül miért nem éltem azzal a kis lehetőséggel, hogy jelentkezzem? Miért halogattam? Az kétségtelen, hogy beugrottam anyám félelmeinek. Ő riogatott, várjak, várjak, megint szigorodás van, elő fogják újra venni az apámat, mit keresnék én ezzel a duplán veszélyes származással az egyetemen?… Minek felpiszkálni a múltat, jobb meghúzni magunkat… pedig akkor még létezett a Bolyai is. Csak két évvel később verték szét a románok szüntették meg az illetékesek. „No ugye, kezdődik?” – mondta anyám keserű diadalmasan, pedig már akkor is csak folytatódott… Miért hagytam, hogy ennyire elijesszenek? Vagy Kálmus felbukkanása volt az oka? A gyors, korai házasság? (Isten ne vegye a kérdést újabb bűnömül, hiszen én a két derék fiamat – higgyük, hogy azért nem vesztek el egészen –, az én Farkasomat és Kálmit ennek a házasságnak köszönhetem, valamint Kálmusnál békésebb férfiembert nem hordott hátán a föld, megütöm a számat, ha rosszul szóltam!)… Volt nekem az a régi naplóm. De elégett. Saját kezűleg égettem el, hetvennyolcban, amikor elsőszülöttem, név szerint Farkas ügyében naponta vártuk a házkutatást. Már nem 6emlékszem, miről írtam abban a naplóban. Csak arra, hogy egész oldalakat vezettem franciául, hogy anyus ne tudja elolvasni. A líceumban még folyékonyan beszéltem franciául. Minden bizonnyal ma is folyékonyan beszélnék, ha volna kivel. Azt azért tudom, hogy a világnak akartam valamit megmutatni. Azzal, amit beleírok. Ma én már nem akarok megmutatni semmit. Nem értem, miért írom ezt… Teljesen felesleges. Jobb az óvatosság. Bárki belenézhet, bármikor, bármilyen ürüggyel. Nem kér engedélyt a szekuritáte, aki kíváncsi. No, hát akkor csak hadd mondják: kitalál ezt-azt, hőbör asszonyszemély, afféle mihaszna, nem dolgozik, nem keres egy banit sem, nem tesz ehhez a mondhatom GYÖNYÖRŰ szocializmushoz egyetlen téglát se… MESE az egész, kérem, ez az egész csupán mese, komolyan ne vegyék! Nem szabad bajt hozni a családra. Kálmus aránylag normális poszton van, magyar létére, a DAC-nál. A gazdasági ügyekért felel. Hulladékot gyűjtenek, feldolgozzák és hasznosítják Nem valami finom állás, mégis nagy dolog! Kálmus mindig nagyon jó volt a szakmájában. Közgazdász. Neki erre adódott lehetősége. Bízvást mondhatom, az a hét esztendő, amivel öregebb nálam, az neki csak javára szolgált, neki egy s más az indulásnál viszonylag sikerült. Itt még az ötvenes évek is jobbak voltak, mint ez a mostani. A természete is szerencsés. Kálmi is ezt örökölte, ezt a csendességet, akárhogy szuttyongatják, például ez a hebrencs Ankuca, ő csak visszahallgat, szépen. Farkas az én vérem! De Farkas nekem már olyan, mintha egy másik életben dajkáltam volna… Farkas elmenekült. Mondják, jól tette. Hát persze, menjetek mind… szaladjatok, fussatok, velünk pedig…
Minek firkálok én itten?!
Irány a temető! Nekik már jó.
Elolvastam, amit már csaknem másfél hónapja írtam, attól kezdve. Milyen görcsös. Helyenként csapongó. És lényegtelen keveredik a lényegessel. Nem szabad ezt folytatni. Nagyon berozsdálltam.
Egy hétig együtt voltam Balázzsal. Micsoda csontot olvasztó, tébolyító boldogság! A csókja.
Minek írom? Kinek írom?
Fogalmazzak, költőieskedjek? Vagy szorítkozzam inkább a szigorú tényközlésre? Mindkettő unalmas. És nem fejezi ki ezt a
Tegnapelőtt megszakadt az áramszolgáltatás. De ma… csak el tudnám mesélni! Fölmentem a folyóhoz, a mart szélére. Ilyen nyáriasan me7leg novemberre nem emlékszem. Egészen kék volt az ég (Balázs szeme!), és sütött a nap, semmi pára, semmi ködfoszlány. Szél se volt. Hullottak a levelek, de teljesen zaj nélkül, és olyan lassan, mint egy lassított felvételen. Színes levelek hullottak. A fejemre, a vállamra, s ahogy ültem ott, az ölembe. Isten megengedte, hogy egy kicsit együtt legyek Vele. Egyedül Balázs jutott közben az eszembe. Kötöttem neki egy csokrot a színes levelekből. Csodálatos délelőtt volt. „Volt, volt, volt…” Nem tudom kifejezni, nem tudom, nem tudom
Most egyszerűen lemásolom a mai napomat.
Reggel öt óra: felkeltem. Mentem az alimentárába tejért.
Hét óra: az orrom előtt fogyott el. Másfél órát álltam sorba, hiába! Sokat romlott az idő, már fáztam.
Nyolc óra: Találtam még egy aránylag ép, kukacos káposztát a kertben.
Tizenegy óra: kitakarítottam. A porszívót megint nem tudtam használni.
Egy óra: megfőztem a kiskályhán, az égerfa levágott száraz ágával. Kinyitottam a szobaajtót, bemelegítettem legalább egy szobát. Menü: burgonyaleves, káposztafőzelék habarva, tojással. Az utolsó tojások. Utána vizet tettem fel a kondérban a kályhára, elmosogattam, felmostam a konyhát. A gáz fél órára visszajött, de már későn.
Három óra: Kimentem az oldalba bokrászni. A bogyóból szörpöt főzök, keserűen is van benne vitamin. Megnyírtam a bukszust, így tél előtt, utoljára.
Öttől hatig: Isten ne büntessen, nem csináltam semmit. Ültem a sötét konyhában, ölbe tett kézzel. Délután nagyon átfújt a szél, a maradék meleget élveztem. És Balázsra gondoltam.
Hat óra: A gázkazán működni kezdett. A fűtőtestet egy fél órára át tudtam langyosítani.
Hét óra, este: Végre hazaengedték Kálmust. Nyolcig nem gyújtottunk villanyt. Már túl vagyunk az engedélyezetten. Kálmus megette a vacsorát. Odabent is káposzta volt, feketelisztes tésztával.
Nyolc óra: bekapcsoltuk a tévét, aztán elzártuk. Az is csak fogyaszt. És úgyis csak ez a █████████████████████████████████████████████████████████████████ ███████████████████████████████████████████████. No nem. Kálmus megígérte, hogy ha vasárnap nem rendelik be, visszaszereli a kettétört antennát. Tavaly törött le. De előbb meg kell tudni, engedélyhez van-e kötve ez is. Már annyira szeretnék valami jó magyar filmet látni. Vagy Balázsnak mutatni valami kedvére 8valót. Van, ahol simán veszik Magyarországot. De mi itt le vagyunk árnyékolva.
Fél tíz: megint hideg a víz, macskamosdás.
Tíz óra: Kálmus már alszik. Éppen van villany, hát írom ezt. Fázom. Csendes, normális nap volt. Holnap még korábban kelek. Holnap nálam lesz Balázs. Muszáj valamit szereznem.
Megint becsaptak! Ekaterinához vitték. „Úgy jött ki a lépés.” Törjön ki a bokátok, nyavalyások! (Megütöm a számat.) Ezzel be van ez a teljesen fölösleges iromány fejezve.
Szerelmem, szerelmetes szerelmem, hanyatló életem rendező csillaga, hát itt voltál, teljes három napon át mégis, még most is langyos a térdem, a kezed érintését érzem, a hajad a nyakamat csiklandja, és ahogy hozzám bújtál az éjszaka, mennyei élvezet! A fejedet oldalt fordítottad, a leheleted egyenest az arcomat érte, a leheleted eperszagú, én ha nagy ritkán epret látok, akkor is a Te szuszogásod jut az eszembe. Az este mostam a hátát, a kisebbik égerfa maradékát múltkorról szerencsére megmentettem, jól bedurrantottam a konyhában, nem tudom, minek itt a fürdőszoba, ha ugyis dézsában kell fürdeni, mert a bojlerben soha nincs elég gáznyomás… Annyira élvezte, nem győztem a kőről a vizet itatni utána. Volt még egyujjnyi Adriatic fürdőhabom, három éve vettem egy jugoszláv turistától, hát azt beleöntöttem neki, zöld lett a víz, és felhabzott, azt látni kellett volna, azt a bolondos örömöt, ahogy markolta a habot, próbálta megfogni, pancsolta a fejére, „sapkám van, sapkám van…” Kellett hozzá egy kis erély, de inkább furfang, hogy a hűlő vízből kicsalogassam, „gyere élet-virág-szerelem, gyere kicsi hajtás, mami bimbaja, bújj a dunna alá, várj meg engem, ha lesz még villany, csinálok neked a falra árnyék-nyuszikát, és jön a mese is még…” „Az Öcsit, az Öcsit… a nadselü gondolatait…” – visongott, folyton kiugrott a lepedőből. A szoba éjjelre kihűl, ez az egy is, amit használunk, a másik kettő, mint a jégverem, s folyton be akar a picim menni, nem érti meg, hogy amit nyáron szabad, azt nálunk tilos télen… Mint a csík, olyan eleven, éjjelre sem hagyhatom külön, Kálmus ilyenkor leköltözik a díványra, Balázs alszik velem, velem aludt most is, de nem maradt a helyén, sose marad, egészen hozzám bújik, a kezét-lábát általveti a mellemen, a hasamon. Elalvása utolsó percéig fogni kell a kezét, sőt még azon is túl, amíg bele nem bódul a mélyalvásba, különben megremeg és felriad, és egé9szen vékony hangon sikoltozik, követeli a kezemet, a védelmet követeli, és tőlem, amíg az Isten itt tart engem, ebben a cudar világban, meg is fogja kapni. Átharapom a torkát, aki Téged bánt, akár csak egy ujjal is! Téged nem fognak megnyomorítani, nem fogják elvenni az álmaidat, nem engedem, nem engedem megnyirbálni a szárnyaidat, Balázs, édes Balázs, kisistenem (bocsáss meg, Uram!), én téged fölnevellek, a világ csudájára, esküszöm… nekem már a bölcsődben is Te voltál a „dalai láma”, a szabadító, mindenikünk reménysége… Ankuca nagyon megkínlódott érted, ezt nem lehet tőle elvenni, három nap, három éjjel vajúdott, már azt hittük, rámegy, nem akarták a császárt megcsinálni, hogy a jövőbeli szüléseket ne kockáztassák, hát akkor nagyon sajnáltam Ankucát, mert bár románul jajgatott, szívszaggató jajgatás volt az mégis. Különben beszél ő magyarul, törve-keverve. De hát mindenki az anyanyelvén szenved. Ezért nem lehet senkit sem kárhoztatni. És akkor – emlékszem, délután háromnegyed kettő volt – végre fölmutattak a homályos ablakon át az egyenpólyában. Ott szorongtunk Kálmival, már órák óta, nem volt egy szék, álltunk a többiekkel, románok, magyarok vegyesen. Ekaterina nem ért rá, ügyeletes volt az óvodában, nem bántuk, sem én, sem Kálmi, csak Ankuca hívogatta az anyját, amikor a kábulatból fölébredt, és kiújultak a fájdalmai. De Te, élet-virág-szerelem, Balázsok Balázsa, amilyen gyönyörű vagy ma, három és fél esztendős korodra, olyan ronda voltál, megbicsaklott a vékony nyakacskád, sárga mézga ragadt a pofácskádon, az átlagosnál is ráncosabb volt a szemed alja, a szemed csukva. Kálmi apád meghökkent. „Ilyen öreg…?” – ezt kérdezte, nekem kellett vigasztalni, nincs jelentősége az első napoknak… Nem akartam Kálmit megbántani az igazsággal: hogy te, fiam, szépségesen szép baba voltál, mutogattak a szorák, és látod, fiam, elkezdtél tízéves korodban csúnyulni; szeretlek, fiam, de így huszonhárom éves korodra se lettél az a kimondott férfiszépség, persze ez még nem indokolja, hogy az első utadba eső román lányt kellett megejteni és el is venni, azonnal, amikor még a diploma se száradt meg a fenekeden… No az is igaz, Ekaterina megfojtott volna, ha az egyetlen lányát benne hagyod a pácban (egyébként meg is verte Ankucát a csizmahúzóval!). Ég tudja, milyen vádat húzatott volna rád, ahogy ez itt szokásos, és akkor elevenen megrohadhatsz néha előfordul, nem lehetett kockáztatni, és ne is panaszkodjunk, rögtön kaptál állást, és rögtön tervezőmérnökit, s itt, közel, a Combinatul Chimic igazgatóságán… Ők intézték a lakást is. De ne kalandozzunk el: a téma nem Kálmi. S nem is Farkas, aki viszont satnyán született, az idejénél korábban, s olyan férfivá cseperedett, hogy elcsöppent a lányok-10asszonyok nyála, ha csak egy pillantást vethettek a délceg alakjára! Nem csoda, hogy örült az az Ibolya, hogy a pokolból az áldatlan szituációból kimenekíthette… Több mint négy éve nem láttam, amióta áttelepült. Én meg már nyolcadik éve nem mehetek át! Farkas tehetséges. Persze hogy odaát is írt valamit… De ő sem téma! A téma Te vagy, Balázs. Üllős Balázs, ha már nem lehetsz Sudár Balázs, utánam. Pedig azt kiáltottad most is, kapaszkodtál a kapufélfába, amikor vittek haza, azt kiáltottad, amikor vonszoltak: „Nem akarok hazamenni… A mami fia akarok lenni. A mami fia akarok lenni…!” Ankuca sötét szeme még jobban elsötétült, csak húzta a gyereket maga után, „vegyél fel, oppá, vegyél oppá…!”, „nem bírlak már el, kisfiam, gyere szépen anyuval…” – Ankuca sírt, s én megint megsajnáltam… negyvenöt kiló, és a szél is elfújja! Utánuk szaladtam, lecsitítottam a kis vadamat: „Legyél jó a mami kedvéért, s ha újra jössz, szerzek neked vajas kenyeret…” Ankuca ennek se örült, hogy a gyerek első szóra hallgat rám, rám hallgat, de egy rossz szót se szólt, igyekszik betartani a formákat, ezt írjuk a javára! Balázs, szerelmem, nem vehetlek el tőlük. De beléd költözhetem, betölthetlek: nincs törvény, nincs hatalom, ami ebben megakadályozhat! Bevallom, amikor még nem bújtál ki a világra – különösen eleinte –, bizony, haragudtam rád. Hiszen általad lett Kálmi megzsarolva a házasságba beugratva. Csak közvetlenül a születésed előtt kezdett bennem valami fényesség, valami jel földerengeni, hogy hátha… Aztán amikor a szülészet üvegablakában megpillantottalak, s Te nem Kálmi kocogtatására, gügyögésére nyitottad fel a szemedet, hanem mintegy válaszul életed első pillantását rám vetetted – eldőlt minden! „Én vagyok itt – mondtam, egyáltalán nem hangosan, sőt, jószerivel inkább csak az ajkam mozgott, bűvöltelek igen erősen. – Én vagyok itt, apai nagyanyád, szegény Sudár Anna. Nézz vissza rám, te, ott bent lakozó angyal… ismerj fel engem, kifosztott Sudár Annát, adj jelt, hogy az enyém leszel, hogy a miénk leszel, testestül-lelkestül, mert igen szűkölködünk, ládd, elhalunk, segíts rajtunk, ember-fiú…” – S akkor felpattant a ráncos szemhéjad. Tündökletes kék sugár állt a szívembe. Megkerestél a tekinteteddel, igen, s moccanatlanul a perc töredékéig nézésembe tapadtál… Kálmi apád ezt soha nem fogja elismerni. Kálmi apád azt mondja, a virrasztástól kimerülten a káprázat játszott velem, Te egyikünk felé sem néztél, amikor nagy unottan, épp csak résnyire kinyitottad a bal szemedet, hanem egy bölcsre valló hallatlan rezignációval a svábbogarat figyelted, amelyik buzgón iszkolt az egyik ablakréstől a másikig, az üveg külső oldalán. Ankuca – aki szült téged – persze mindkettőnket kinevetett. Egy újszülött még nem néz, nem lát semmit. Egy új11szülött örül, hogy kibújt végre a világra, s ezzel túljutott a kínlódáson. Ankuca realista. Ami pedig a túljutást illeti… ez aztán a naivitás!
Köztünk akkor is szövetség van, Balázs! Nem véletlen, ahogy ölelsz, ahogy utánzol. Bevallom, lánynak vártalak A lányt talán nem veti oly nagy próba alá az itteni sors, mint kiváló fiainkat. A lány – ha nem oly izgága, mint én – talán még csöndesen beletörődve, de boldog is lehet. Nagy az esély, hogy a fiak porrá zúzatnak. De hát így jöttél – fiúbőrben. Azt is bevallom, ennyire azért nem akartalak megszeretni. De legyőztél. Tied vagyok –
és most három nap után hazavittek. Csökkent a járvány az óvodában. Csak ne legyen korai, hogy újra odacipelnek! Az utolsó éjjel hármat tüsszentettél!
No, Kálmus jó emberem ma visszaköltözhet az ágy jobb oldalára. Kicsi neki a dívány, de nincs egy zokszava. Azt mondja, ha egy kicsit nagyobb lesz a szentecském, megtanítja fúrni-faragni, hátul a műhelyben majd elmatatnak. Nem akarom kedvét szegni, de ez a gyerek teli van fantáziával. Ez a gyerek tudós lesz. Vagy művész. „Vagy forrongó idealista és áldozat. Gondolj Farkasra.” – Kálmus aggályos. – „Vigyázz, Annóka!”
Élet-virág-szerelem. Mára abba kell hagynom az írást. Elgémberedtek az ujjaim, lila a körmöm. A hátam is szúr. Az éjjel lehúztad rólam a dunnát. Élet-virág-szerelem: többé a késztetéssel hadba nem szállok. Írok, amíg a tollam nem törik – amíg ki nem verik a kezemből. Írok, amíg papír van a boltban, írok, ahogy sikeredik, különösebb fontolgatás nélkül, a lehetséges(!) őszinteséggel –
mert már tudom, hogy kinek. És azt is tudom, hogy minek. Neked, Balázs. Neked és érted, szívpalánta. Majd, ha az leszel, akinek szánlak, akinek szánunk – én pedig az leszek már, aminek az Úr ítélete szánt: elolvasod. És ez a borzasztóságos szeretet akkoron újólag beburkol
https://konyvtar.dia.hu/xhtml/
jokai_anna/Jokai_Anna-Szegeny_Sudar_Anna.xhtml
Megkérdeztük Jókai Annát – Mi a Szegény Sudár Anna keletkezésének története?
Anyaországi író létére honnan ismeri ennyire az erdélyi magyarság mindennapjait, honnan a naplóregény hitelessége? Mi a véleménye arról, hogy Erdély mint „téma” szinte elözönlötte az irodalmat?
– Az ember, ahogy halad előre az időben és az életművében, eljut arra a kezdethez viszonyított magaslati pontra, ahonnan széttekintve nem annak örül elsősorban, amit már megtett, hanem elkezd fájni, amit elmulasztott. 1982 táján – valamelyes mérleget készítve arról, miről szóltam, ami fontos volt, és miről nem, a legégetőbben a kisebbségi sors, az elszakított magyarság tragédiájának saját műben megszenvedése hiányzott. Érintőlegesen már írtam erről a Napok-ban, némely esszémben, de a csak ebből az alapvető fájdalomból sarjadó könyvet még nem írtam meg. Részben erőtlennek éreztem magamat erre, részben féltem, minden indulatom ellenére „kiagyalt” lesz a regény. Hogy jövök én ehhez, akinek még rokona sincs Erdélyben, sem más kívülrekedt részen – hogy jövök én ehhez, aki még utasként sem jártam ezen a vidéken? Hogyan tudnám az intellektuális keserűségemet, meggyőződésből származó dühömet, tiltakozásomat érzékletessé tenni? Ezért eleinte igyekeztem a gondolatot elhessegetni. Novellákkal bajmolódtam, dolgoztam Az együttlét-en, amiben azonban sok minden más között – az „elhallgatott” Erdély képtelen helyzete váratlanul újra fölbukkant. S azon vettem észre magam, hogy már 84–85-ben, ha arról érdeklődtek, mik a terveim, azt feleltem, hogy egy erdélyi naplót szeretnék írni. Árva Bethlen Kata után Szegény Sudár Anna történetét. Mintha a néhai nagyasszony – okulva, de újabb leckére – megszületett volna újra, ugyanoda. Mosolyogtak. Úgysem jelenhet meg. Tudom, mondtam, de ha már meglesz, a sorsa is meglesz: hiszem, hogy gondoskodás történik róla. Amit egyszer megírtak, az többé meg nem semmisíthető. Nem adják ki, bizonyosan nem – joggal gondoltam. Éppen ezért még parányit sem kell „ravaszkodnom”, „célozgatnom” – szabad leszek a témában, teljesen szabad. Az már kegyelmi kérdés, hogy amikor 1987 végén az utolsó mondatokat leírtam, éppen akkor kezdett az ország vezetése az egyébként megbocsáthatatlan vétkekből valamit jóvátenni, s az általános „nyitottság” hangulatában a kéziratom zöld utat kapott. Én ezt nem reméltem, amikor elkezdtem. Az viszont lehangoló, hogy ez a – minden jel szerint e témában, itt – legkorábban született szépirodalmi mű csak ilyen késéssel jelenhet meg. Amikor az „ügyből” bizony némelyek üzenetet csináltak, amikor az Erdélyről szóló művek a piacot már „beterítették” – amikor már az olvasó maga sem tudja, kaphat-e valami újat bármiből? Ez egyéni ügyetlenség, meglehet: nem kerestem rugalmasabb kiadót, nem kapacitáltam a terjesztést, nem mentem utána, egyszerűen rábíztam a könyvet a saját erejére. Most, 1989 májusában végre ott van a könyvheti listán. Fekete a borítója, fekete fehérrel. Nem baj, ha más, hiteles könyvek között nincs egyedül. Nem baj, ha az egyik maga módján jó (remélem) a másik maga módján jót támogatja. A megélt, megkínlódott tapasztalatok, a valódi dokumentáció sohasem sok. A valódi szépirodalmi ábrázolások, még ha a téma hasonlít is, sohasem eshetnek egybe. Legyenek. Sokasodjanak. Az a katasztrófa, ha a valódinak a szenzációvadász, felületes és pillanatnyilag mindig hatásos, drasztikus álirodalommal is versenyeznie kell.
Én nem versengek. Istennek hála, nem kevés azoknak a száma, akik a romániai magyarságért valóban tesznek (írásban, szóban, cselekedetben). De a konjunktúralovagoktól nem ment meg minket semmi – a sekély fecsegés is szaporodik. Csak az olvasó felelősségében bízhatunk. És az időben, ami csöndesen, higgadtan úgyis kettőbe válogat: egy rész maradásra, egy rész feledésre.
Amikor már írtam a Szegény Sudár Anná-t, tudtam, mit írok, miért és hogyan. A szellemi készülődés szakasza volt a gyötrelmesebb. Egyrészt szükségem volt közvetlen tapasztalati anyagra. Három hétre elmentem Erdélybe. Három hét semmi, ha nincs meg a fölfokozott empátia. Nem kíméltem a lelkemet, a fizikumomat sem. Beleéltem magam az ottani létbe, a legapróbb részleteket is megfigyeltem. Esténként magyarokkal beszélgettem. A tényanyag így aránylag könnyen összeállt. Amit nem tudtam, pontosan hogy is van, a gyakorlatban hogyan is működik, magyarországi, Erdélyből jött barátaimtól nem röstelltem megkérdezni. Különösen sokat köszönhetek Köteles Pálnak, aki a regény első olvasójaként mint igazán autentikus, áment mondott a hitelességre. Arra magamtól is rájöttem, hogy nem „erdélyieskedni” kell, hanem utat engedni a természetesnek. Elhinni, hogy ami ott fáj, az itt is ugyanúgy fáj.
A nehezebb a dolog művészi része volt. A tény, a felháborodás, a bánat önmagában még nem irodalom. Az, hogy valami Erdélyről szól, önmagában még nem elég, s nem minősítés semmiképpen. Meg kellett találnom azt a karaktert, azt az egyéni konfliktust s azt a szakrális mondandót, ami akkor is regénnyé tenné a regényt, ha történetesen nem Erdélyben játszódna, hanem bárhol a világon, ahol az örökös kitaszítottság állapotában kell az életet leélni. De ez sem elég: a regénynek szűkített körben is funkcionálnia kell: az öregség küszöbére tanácstalanul és kapkodva érkező személyiség testi-lelki reakcióinak, gyönyörű vagy szánalmas tévedéseinek közvetítőjévé kell válnia. Legmagasabb értelmezhetősége pedig legyen igaz a kortól és a helytől függetlenül is: hogyan lehet erre a gerincet és szívet terhelő földi életre méltóan megfelelni. Mi segít kibírni a kibírhatatlant – mi magyarázza az érthetetlent –, s hol van mégis a cél, ha a látókörünkből ellopták az utolsó jelzőtáblát is.
Hamvas mondja: „A regény az, hogy egyszer, egyetlenegyszer és soha többé.” Szegény Sudár Anna ezt a naplót csak így és egyszer írhatta meg. Felhasznált engem, kibeszélt belőlem a maga nyelvén – s egy kicsit a véremet vette. Azután elment és a könyvet itthagyta. Tessék.

Kapcsolódó írások – ABC - A teljes élet: poézis és bölcselet
- Magyar Pünkösd2020.05.31.
- Giuseppe Arcimboldo képei2020.05.31.
- A pünkösdi királynéjárás2020.05.31.
