Elfeledett főszereplők – Életrajzok és történetek a magyar futball 120 évéből

Szöveg Bodnár Zalán

Az FFT kultúrlap! Kételkedsz? Olvasd rendszeresen kritikáinkat, recenzióinkat a műalkotásokról, amelyekben egy a közös: a foci.

Számtalan szempont vagy keresztmetszet mentén megírták már a futball – és azon belül a magyar labdarúgás – történetét, de Kiss László meg tudott lepni minket: olyan honi futballisták életútját bányászta elő és tárta fel, akik nagy vagy éppen különleges szerepet játszottak futballtörténelmünkben, mégsem tartja őket igazán számon sem az írásbeli, sem a szóbeli kánon. Vagy nem tudtunk tetteikről, vagy megfeledkeztünk azokról.

Nemcsak a „mezei” focikedvelők, szurkolók, hobbiból érdeklődők, de bizony mi, sportújságírók, szakírók is, holott minden napunk a futball bűvkörében telik. Kinek jut eszébe azon elgondolkodni, hogy ki lehetett az első magyar bajnokcsapat, a BTC kapusa, és mit lehet róla tudni azon túl, ami fellelhető a lexikonokban?!

És lám: Bádonyi Gyula – aki a válogatott első mérkőzésén is őrizte a kaput – három évtizeddel a történelmi bajnokság után – a nagy gazdasági válság idején valódi hőstettet vitt véghez: elfogott egy rendőrök elől menekülő postarablót.

Vagy elgondolkodtak vajon azon, ki lehetett az az úttörő elme – „az első footballsztár” –, Ray Ferenc, akinek nem kevesebbet köszönhetünk, mint az első labdát? Svájci tanulmányait követően tért haza egy fűzős bőrlabdával, és ezzel új irányt jelölt ki a magyar sporttörténelemben. Az ő életútja és a magyar labdarúgásban a labdaimporton túli szerepe is megelevenedik a könyv lapjain. Csakúgy, mint Ordódy Béláé, a hőskor legjobb középfedezetéé, aki aztán hokikapusnak állt, olimpiára is eljutott, sőt: máig ő a játékok történetének legidősebb jégkorongozója.

Vagy „Domáé”, Nehadoma (Nemes) Józsefé, akinek páratlan mutatója van a válogatottban: egy mérkőzés, három gól. A görögök elleni 1938-as mesterhármasa azonban nem volt elég ahhoz, hogy bekerüljön a franciaországi világbajnokságra utazó keretbe – mégis olyan nagy hatású játékos volt, hogy Puskás Ferenc őt tekintette példaképének. Vagy Patkoló Rezsőé, aki nem akármilyen kalandok után húzhatta fel kétszer a magyar címeres mezt, majd lett háromszoros lengyel válogatott.

Ilyen és ehhez hasonló, hat-tíz oldalas miniportrékból áll a kötet. Összesen huszonnyolcból. Az olvasó szinte sajnálja, hogy Kiss – akinek érdemei elvitathatatlanok a kimagasló kutatómunkáért – nem ragadja meg azt a kínálkozó lehetőséget, hogy még regényesebben, még színesebben mesélje el ezeket a nem mindennapi életutakat, hanem megelégszik a sportkrónikák hagyományos stílusával – amelyet viszont biztos kézzel, egységesen jelenített meg.

Kalapot kell tehát emelnünk a szerzőelőtt mindenekelőtt az eredeti ötlet, de hasonlóan a megvalósítás nagyszerűsége miatt is, mint ahogy jár az elismerés az Aposztróf Kiadónak is, amely elvállalta a megjelentetését egy ilyen kevésbé populista témát feldolgozó műnek. Ahogy a kötet előszavában Dénes Tamás fogalmaz: „Kiss László könyve […] a legjobb fajtából való, írhatnám mély meggyőződéssel, s talán még Lucifer sem vágná rá, persze, hogy a legjobb, mert ilyet még nem írtak. Ez a könyv ugyanis »abszolút értékben« is a legjobbak közé tartozik a magyar labdarúgás történetéről szóló könyvek arzenáljában.”

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. júniusi lapszámában.)