Gárdonyi Géza: Az a hatalmas harmadik – „Szerelmes regény” VII.

Írta: Nagy Jenő · 2019. augusztus 22.

kb. 25 perc olvasás

Képtalálat a következőre: „Gárdonyi Géza  Az a hatalmas harmadik    Regény”

Gárdonyi Géza

Az a hatalmas harmadik

Regény

Képtalálat a következőre: „Gárdonyi Géza  Az a hatalmas harmadik    Regény”

Barátom, nincs hálátlanabb, cudarabb teremtés a férfiembernél! Mikor Mariska kivette a revolvert a kezemből s azt mondta, hogy akárhogyan is, de mindenképpen az enyém lesz, már akkor megjelent egy kicsinylő gondolatom, egy nem-tetszés. Amint emlitettem: a fehér cipőre gondoltam, meg-másefféle diszlettári lim-lomra. Ha az ember egy állatnak és egy angyalnak az összetétele, a nőben nem két fél egy egész, hanem kilenctized meg egy-tized. Csak az arcuk angyali meg a szemük. És Mariska is csak azonos velük.

Ezt gondoltam.

Most, hogy egyszerre fölém emelkedik, s jár, mint a legendák szentje a mocsár szinén, annélkül, hogy csak a szoknyája széle is megnedvesedne, káprázó szemmel, szinte áhitattal nézem őt, és mit cselekszem? Ahhelyett, hogy letérdelnék eléje, s azt mondanám: Bocsáss meg te angyal, bocsáss meg azért a gondolatomért, amely idáig kisérte a te fehér ruhádat, fehér ruhádnál fehérebb lelkedet! – mondom, ehhelyett duzzogva járok-kelek, gyanakszok, bizalmatlansággal vádolom, gyötröm, kinzom.

És ekközben egyre csapkodja a fejemet, a mellemet egy láthatatlan ostor, és hallom a szózatot: Igaztalan vagy! és alacsony gondolkodású!

Hát érdemes énnekem élnem?

Mindennap eltökéltem, fogadkoztam, hogy nem bolygatom többé a maga fehér várában. Hiszen ha férfi cselekszi, hogy elém térdel és azt mondja: hű ebed leszek, emberi testü kutyád, árnyékod mellett árnyékod, leheletig hű szolgád, s nem kivánok mindezért semmit, de semmit, csakhogy néha kegyelmesen nézz reám, – nem kellene-e azt is megbecsülnöm, aranyba foglalnom? Hát mégha egy ilyen kedves és okos teremtés száll napfényként az én borus életembe; akit nézni is nagyobb gyönyörüség, mint a drezdai képtárt nézni! Mert azt a képtárt megnézem háromszor, és megunom, de ezt a szép eleven képet mindig nézhetem, és meg nem unom soha.

Hát nem vagyok én hálátlan ocsmány vakondok, hogy beletúrom magamat a legfeketébb elégedetlenségbe, őt meg lassankint martiréletre kényszeritem!

Mondom, mindennap elgondoltam ezt, és mégis, mikor a bizalmas esti órákban a mellemre hajolt az illatos bársonyvirág, inogott alattam a lovagi piedesztál.

– Mariska, – szóltam ismét alig uralkodva a lelkem hullámzásán, – legalább azt mondja meg, hogy ép-e maga? Nincs-e valami hibája?

– Hibám? Hogy érti ezt?

– Hogy legalább abban legyek bizonyos, hogy ha megcsókolom, hát nőt csókolok meg.

Akkor láttam először nevetni. Nevetett és a mellemre borult.

– Nyugodt lehetsz, – felelte, – hogy nőt csókoltál meg. De ilyen gondolat!

Nohát ez mégis a pokolbeli ördögök játéka énvelem! Ha véletlenül elkomolyodik és megijed erre a kérdésemre, hideg sajnálattal bontakozok ki a karjaiból. Hogy meg felkacag, Tantalusznak érzem magamat, amint fölmozdulok a hullámokból, s égő szemmel emelem a fejemet a gyümölcs felé.

– Mariska, – mondom neki, – egy bizalmas kérdésem volna…

A vidámsága elmult, mint mikor a szinpad kárpitja lehull. Látszott az arcán, hogy tudja: uj szakasz következik.

– Minden kérdésére szivesen felelek.

És elém térdelt, és várakozó szemmel nézett reám, hűséges, bizalmas szemmel, mint az eb.

– Hány éves koráig volt maga klastromban?

– Talán tizenkilenc is voltam már…

– Nem lépett maga az apácák közé?

A szeme elnyilt.

– Már hogy léptem volna! Hiszen akkor most is ott volnék.

– De valami fogadalom köti ugy-e?

– Nem, semmiféle fogadalom. Csak növendék voltam, mint a többi.

Szünet szakadt a beszélgetésünkbe. Én az ő szemébe néztem, ő az én szemembe. E némaságban, mintha az óra járása is megállott volna.

Aztán ujra én szólaltam meg:

– Mondd édes angyalkám: tanultál te biologiát?

– Biologiát?

– Biologiát. Tudod mi az?

– Tudom.

– De ha nem akarsz felelni, ne felelj.

– Mért ne?

S nyilt szemmel és nyugodtan felelt:

– A kolostorban nem tanultam. De néninek volt egy orvos fia, aki meghalt, – annak a könyveit olvastam. Irtózatos könyvek! Amelyikben szines képek voltak, azokat csak éppen felnyitottam. Biologia is volt köztük. Olvastam. Az nem volt olyan… Mért kérdi?

– Hogy maga a természetnek némelyik törvényét talán nem ismeri.

A szeme megint lehullott rólam. Az arca elbúsolodott. A feje lekókadt. Aztán ujra felemelte az arcát, s mosolygott, hogy ne kedvetlenedjek el. Mosolygott fájdalmasan, kérlelőn…

– Ne beszéljünk róla többet, – mondottam. – Ülj a zongorához, ha kedved tartja. Játszsz valamit.

A zongora nem valami kedvelt hangszerem. Csak azért tartottam egy pianinot, hogy egy-egy uj operát vagy operettet megismerjek. Mariskát mégis szerettem hallgatni, ha játszott. Ő igazán játszott a zongorán, és nem dolgozott, mint más zongora-barbárok.

Hát játszott. Szinte örömmel menekült oda, és játszott, ahogy ő szokta: kotta nélkül, álmodozó arccal, mindenféle tanult és nem tanult melódiát.

És így teltek a napok.

Volt úgy, hogy három nap is megálltam a kisértésben. Olyankor megelégedetten feküdtem le. Mért voltam megelégedett? Hiszen nem esküdtem soha, hogy második Remete Szent Antal leszek. Megelégedett voltam és csaknem kicsordultak olykor a könnyeim.

Mert ha már testbe vagyok zárva erre a földi életre, mért kell harcolnom a testem érzékenysége, akarata ellen?

És hát ő nem szenved-e!

Hát azért egyesültünk, hogy a boldogság aranypoharát csak az ajkunkig emelhessük, s akkor lelki tekintetekből kiejtsük a kezünkből?

Egy este mikor aludni készülök, eszembe fordul, hogy a magtárom kulcsát nem én vontam le: hátha rajta maradt? Kapom a kabátomat, és át akarok osonni Mariska szobáján a köpönyegemért. Mariska éppen vetkeződik. Már elbúcsúztunk, s gondoltam, le is feküdt. Hogy úgy találtam félig levetkezetten, pardont mondtam és visszaléptem.

– Csak jer! – szólott szives-bizalmasan – ugyan hát azt gondolod, hogy előtted nem merem levetni a kabátomat? Ilyen idegen vagyok neked! Oh! Oh!

És ezt szemrehányóan mondta.

Erre én megint összecsókoltam, s hogy ott-feküdt a karomban meztelen vállal, egy csókom a vállára csúszott.

A perc végzetesnek érzett. Arcomat langyalta a válla melege. Éreztem a szíve forróságát. És ő is édes ellankadással feküdt a karjaimban. És amint így fekszik, egy bágyadt mozdulattal benyúl a keblébe és kivonja a Mária-érmet:

– Csókold meg ezt is, – rebegi elfulló hangon.

Megcsókoltam azt is, őt is mégegyszer. S mentem tovább a köpönyegemért; mentem ki a hideg éjszakába.

Mikorra visszatértem, feküdt már. A szobában az ő kedves kék félhomálya. Az éjjeli lámpás csupán a Krisztus arcát világítja meg. A széken ott hever a szoknyája, kabátkája. S minden olyan kék, olyan tulsóvilági, mint a kápri barlangban.

Megálltam a szoba közepén. A bejövetelemet bizonyosan hallotta a kárpit halk csörrenéséből.

Csend volt. Csak az óra halk tik-takja mérte az éji időt: tik-tak-tik-tak… És az emberi szív is azt mondja: tik-tak-tik-tak…

Ha akkor csak egy szót mond…

De nem szólt.

Én aztán beléptem a szobámba. Pípára gyujtottam, és bámultam a semmibe, magam elé.

Azokban a napokban történt, hogy egy béres-asszony bejött: pénzt kért. Az ura megbetegedett, orvost hozattam, hát a patikára kellett.

Hát bejön. Az ebédlőben vagyunk. Az asszonynak egy egyéves csecsemő ül az ölében, egy kis gömbölyü képü gyermek, amilyen minden egyéves.

Mariska elvette tőle. Ajnározta, babusgatta, megcsókolta.

S amint a csók után mosolygó arccal gyönyörködött reá, a szeme el volt árasztva könynyel.

Ez megint különös volt!

Nem szóltam neki, de napestig ezen tépelődtem.

Azokban a napokban történt az is, hogy egy reggel Mariska a fekete ruhájába öltözött. Kocsit kért. Azt mondta, hogy a városban van dolga.

Csodálkoztam a kérésén, – merthiszen irtózott minden idegen arctól. De ő mingyárt megmondta, hogy csak a templomba megy.

– Már négy hónapja nem áldoztam, – mondotta szomorkásan. – Azelőtt minden hónapban…

– Jó, jó. Elkisérjem?

– Nem… Csak magam megyek. Vagy maga is?…

– Én nem. Én az ilyesmit direkte végzem el a jó Istennel. De ezt nem azért mondom, hogy zavarjalak. Csak eredj lelkem, ha szoktad.

Komoly volt az arca és gondolkodó. Kalapot is feketét tett persze, és olyan sűrü fátyolt, hogy ismerős se ismerhette volna meg az utcán.

Megcsókolt hosszan, s elment.

Nekem a gazdaságban volt dolgom: cserepeztettem a barom-istálómat és nem értő emberek dolgoztak rajta, – béreseim. Mégis úgy másfél óra multán visszatértem a házba.

– Mariska nem jött még meg?

– Nem.

Talán vásárolgat is egyetmást, – gondoltam.

S megint kimentem egy órára. De már akkor sürübben pillantgattam a kocsiszin felé.

Hova maradnak ennyi ideig!

Végre úgy tízóra felé bezörög a kocsi. Sietek a házba.

Ott találom Mariskát a szobájában. Épp a kalapját veszi le. Ahogy megfordul, látom, hogy az arca holtszin sápadt. A szemét mély árnyék környezi.

– Mi történt veled?

– Semmi, – feleli fájdalmas mosolygással.

– Nekem beszélsz-e így?

– De mondom, hogy semmi. Gyóntam, és a pap…

S beharapta az ajka szélét. Igy állt ez egy percig behunyt szemmel, magával tusakodva.

Egyszercsak a szeme pillája alól két nagy könnycsepp buggyan elő. A mellemre borul, és átöleli a nyakamat.

– Mariska, mi történt veled?!

– Nem akartam megmondani, de hiába, nem birok színlelni.

És a sírás elfojtotta a szavát.

– Ki bántott?!

– Senki. Képzeld… a pap nem oldozott fel.

– Lehetetlen! Kutya-kötelessége!

– Azt mondta, el kell válnom tőled… Ha nem bánom töredelmesen… hogy veled éltem… nem oldozhat fel…

– És te elválsz tőlem!

Éreztem, hogy méginkább átszorítja a nyakamat. A melle mélyéből valami érthetetlen hang tör fel. Ugy is lehetett érteni: el.

– Szólj világosan! Mit mondtál?

– Azt mondtam a papnak, hogy nem birok tőled elválni. Nem birok, nem birok! Hiába: nem, nem birok!… Nem is akarok!

– A fekete ördögök vigyék el! Akasztófára való! De minek is mentél oda! Tudhattad, hogy…

Mariska a székébe bocsátkozott, és a zsebkendőjét a szemére nyomta. Sírt keservesen.

Én föl és alá jártam a szobában, és szinte tomboltam dühömben.

– Krisztustalan szivű nép! Nem is értem, hogy mért kötjük magunkat hozzájuk! Hiszen van más keresztény vallás is: akár százféle! Tisztábban érzik Krisztus tanítását, mint ők. És ki merné mondani rájok, hogy nem becsületes emberek! A kálvinisták, a lutheránusok, az unitáriusok. Vértanuik is vannak. Gályarabságot szenvedtek a vallásukért. Még a parasztja se olyan tolvaj, káromkodó, mint a pápista parasztság. Otthagyjuk őket! Még ma otthagyjuk őket! Ha akarod, izenek a református papnak, – nekem jóbarátom.

A fejét rázta, s könyörgőn nézett rám:

– Ne heveskedjél!…

– Ne heveskedjek? Még ne is mérgelődjek! Az ellenségeimmel vagy szembeszállok, vagy megvetem őket, és elfordulok tőlük. Válassz más keresztény vallást! Nem bánom akármelyiket. Mindenik tiszta! Krisztus nem gyóntatott, se az apostolok, se a tanítványok.

– Én nem…

– Nem? Még ezek után is ragaszkodol azokhoz a fekete szívü pápista pogányokhoz! Kinoztatod-e magad életed végeiglen!

– Nem, soha többé!

– Áttérünk a kálvinista hitre, vagy az unitáriusra. Az legalább magyar vallás, mind a kettő.

Fájdalmas szemmel nézett reám:

– Nincs Máriája!

– Máriája?

– Máriát nem hagyom! Nem birom elhagyni! És a szentjeimet. A nemes szép lelkeket, akik az emberinem örökszép példaképei.

S hiábavaló volt minden okosításom, megmaradt az egyháza mellett, amely őt kilökte. Kilökte azért a bünéért, hogy boldognak merte érezni magát az ő előleges jóváhagyásuk nélkül.

Annyi haszna mégis volt a boszankodásomnak, hogy a könnyei elszüntek. De napestig beteg volt belé. És nekem sokat-sokat kellett magyaráznom, hogy a hitnek mibennünk a helye és nem a templomban, és hogy nekünk nem kell se konduktor, se tolmács Krisztushoz vagy Máriához.

– Megérti az mindakettő a szavunkat! csak próbáld meg.

Aznap éjjel még a szokottnál is tovább imádkozott, és másnap mosolyogva jött elém:

– Megpróbáltam. Igaz a szavad: megérti.

*

A gyermekeim Debrecenben tanultak. Minden hónapban meglátogattam őket. Mentem délután; visszatértem másnap délre.

Novemberben egyszercsak azt mondja Mariska, hogy ő is velem jön.

Hát nagy volt a gyermekek öröme. Az én asszonykám mindenkit elbájolt a kedvességével. Együtt vacsoráztunk a Bikában. A professzort is meghivtuk, akinél a gyermekek szállásoltak. Az ebédlőben Magyari bandája muzsikált. Elhuzattam az asszony nótáját: Kaszás csillag jár az égen… Vidámak voltunk. Aztán a gyerekek haza mentek mindenféle csemegével felzsebelten a professzorukkal.

Két egymásba nyíló szobában háltunk volna. De alig feküdtünk le, hallom, hogy az asszonykám nyugtalankodik. Fölkel. Végigcsoszog a szobán, meg vissza, papucsban. Azután egy percnyi csend, és a cipője kopog ide-oda.

Csak várom mi lesz ebből? Kis idő mulván kopogtat halkan az ajtómon, s nyitja. De csak alig ujjnyira nyitja, s áll.

– Miska, – szól be panaszos kérlelő hangon. – Kedves Miskám!

– Mi az lelkem?

– Bocsáss meg, hogy zavarlak. Kérlek, kelj fel, az Isten áldjon meg! Öltözzünk azonnal! Utazzunk, vagy menjünk máshova.

Előcsengetem a számlást. Öltözök. Fizetek.

Éjfél van. Hova menjünk? Egy másik fogadó is van Debrecenben a szinházzal szemben. Azelőtt oda szálltam mindig, hát most is csak oda.

S megyünk gyalog. Utánunk a szolga. A szolga kicsöngeti a kapust és beadja a táskánkat, – otthagy.

– Két szoba kell, – mondom a kapusnak, – két egymásba-nyiló.

– Csak egy nagy, utcai szobát adhatok, – feleli, – abban két ágy.

Ránézek Mariskára.

Az asszony bágyadtan bólint rá:

– Jó.

Fölmegyünk a lépesőn. Engem szorongás fog el. Érzem, hogy a Véletlenség annak a Hatalmas Harmadiknak a szolgálatába szegődött, de nekem el kellett taszítanom azt a vigyorgó lakájt tőlünk, el!

Gyertyát gyujtanak. Biztatnak, hogy a szoba tiszta. Legutóbb két angol nő lakott benne. Festő volt mind a kettő. Azok még a Hortobágyról is hazajártak a vasúton.

S magunkra maradtunk.

Mariska fogja a gyertyát és nagy-aggodalmasan körülnézi az ágyakat. Azazhogy csak egy ágy, csupán az orma kettős. Szép széles ágy, faragott, új. És mindene ragyog a tisztaságtól. Az angol misszek meg lehettek vele elégedve.

– Hát lelkem, – mondom, – csak feküdjön le, és aludjon. Én lemegyek a kávéházba, és billiárdozok vagy ujságot olvasok. Aztán reggel, ha fölkelt, izenjen le értem.

Habozva nézett rám. Aztán átölelt.

– Köszönöm Miskám, de nem engedhetem. Hogy énmiattam virrasszon? Nem. Itt fogsz hálni.

– De Mariska, hát… Maga nem fogad el éntőlem ily csekély áldozatot, én meg magának lelki gondokat okozzak?

– Óh, – szólt a nyakamba borulva, – hát hol vagyok én nyugodtabban, mint ott, ahol te vagy! A te tiszta és nemes lelked az én őrző-angyalom!

Hát még nem volt elég a gyötrelemből!

Ismered Mohamed beretvájának a legendáját: egy óriás beretva, amelynek élén az elkárhozottak a pokolba csusznak le.

Őrült fantázia volt, amelyik kitalálta! de az, ami rám következett…

És nem szabadulhattam volna tőle, mert az asszony nem aludt volna nyugodtan. Igy ő nyugodtan aludt. Én meg az én nemes és tiszta lelkemmel, az én őrzőangyali mivoltommal átszenvedtem minden keresztény és minden török pokolnak a gyötrelmeit…

Ha ezt nekem valaki más beszélné el, vállat vonnék rá: nem igaz. S ha valaki lefestené, ahogy ott alszik kibontott hajjal, a mellemre hajolva, s azt írná címül: Ennyi volt és nem több, mosolyognék rá: hiszi a gyermek! És így történt mégis.

Voltak percek, mikor a Szent Lőrinc pirosra hevült rostélyára gondoltam, különösen mikor a mellemre hajtotta a fejét. De ugyanakkor megszólalt. Álomtól bágyadtan rebegte:

– Szoktál imádkozni?

– Csak egy gondolattal.

– Imádkozz most is egy gondolatot: Et ne nos inducas…

S lehunyta a szemét, és nem szólott többet semmit.

A gyertya égten maradt. Ő akarta úgy. Ha netalán ott se alhatnánk, futhassunk. Nem is vetkőzött le, csak a felső ruháit tette le, hogy össze ne gyürődjenek, s a haját bontotta meg.

Darabig én is lehunytam a szememet. Aludni próbáltam. Ugy feküdtem tovább egy óránál. Akkor láttam, hogy nem fogok aludni. Szerettem volna kimenni és leosonni a kávéházba, de attól tartottam, hogy felébred, vagy hogy másnap mentegetődzik, hogy ő milyen teher az életemen.

Felkönyököltem és néztem a köpcös polituros ruhaszekrényt, a falon függő olajnyomatu tájképet. Aztán mégis csak őrá fordult a szemem. Milyen bájos arc ez! Milyen finomak a vonásai! Hogyan van, hogy mikor először láttam, nem láttam az arcán semmi érdekeset! Még másodszor, harmadszor is oly közönséges volt nekem ez az arc, mint akármely más arc, amelyre rápillantunk, s a következő percben már elfelejtjük.

Megszépült volna, mássá vált volna azóta? Hiszen az arc nem bimbó, hogy a formái változnának. Csakaz az arc, amelyik ott szemlélődött az utcán a Bossuet könyve előtt. De mért olyan mesevilági szépség mostan? És igazán szép! Nem gondolhatom azt, hogy az a Hatalmas Harmadik hazudja szépnek, hiszen értek valamit a festészethez is: ismerem a formák és szinek világát.

De itt valahol mégis hazugság van: vagy akkor is szép volt, vagy most se szép igazában!

Eszembe jut, hogy ismertem ifjukoromban egy barna leányt, egy bámitó szépséget. Az első beszélgetésünk után nem gyönyörködtem többé benne, s később meg, mikor már mindennapos ismerősök voltunk, kellemetlen volt, majdnem rút.

Mi volt ennek az oka?

A leány hiu volt és irigy és üreslelkü. Akkor gondolkodtam először azon, hogy a töröknek a bölcsessége emberi tapasztalatokon épült. Nem arra vall-e a nőnek minden viselkedése, hogy a testét érzi minden valójának? Én, ha a kezemre nézek, a kezemet csak hozzám növesztett szerszámnak ismerem. A nő azonban mikor a kezére néz, úgy érzi, hogy része az a lelkének, az a kéz is ő. S hogy nála a lélek másodrendü valami, azon is látszik, hogy nem töri magát úgy a lelki ékességekért, mint a testi ékességért. Az nem bántja őt, ha valakiről azt mondják, hogy szebb, elsárgul fájdalmában.

Ismertem egy másik leányt, akinek tömpe volt az orra, és szürke a szeme, s az arca oly szeplős, hogy szánalom volt ránézni. S az a leány, – később egy társaságban megismerkedtem vele, – oly vidám volt és pajkos, és oly kedves, hogy majd megettük.

Ha véletlenül egy házban lakom vele, bizonyos, hogy az lett volna a feleségem.

Hát mi a szép, és mi a rút? Olyan-e az ember, mint a lámpás, amelyből a legpompásabb is nyomorult, ha hitvány kis lánggal pislog, s a legművészietlenebb is pompás, ha bengáli tüzet gyujtanak benne.

Hol a mi Bengálunk, ahonnan a testünkbe a lángot kapjuk?

Ime: a lelkét szeretem ennek a bájos teremtésnek, aki márványos mozdulatlansággal fekszik itt előttem, s csupán a keblének gyönge és nyugodt hullámzásán látszik, hogy élet van benne.

Az a tudat, hogy az én édes asszonykámnak különb a lelke, mint más nőnek, boldog érzést keltett bennem.

Csak nézem, nézem elgyönyörödve, egyre közelebb hajolva hozzá. Nem fog tán felébredni, ha igen-igen gyöngédeden megcsókolom?

És óvatosan gyöngédeden csókot leheltem az arcára.

A gyertya ott égett az ő fejénél, mind a két gyertya. S én elámulva láttam, hogy az arca, az a szép fehér nyugodt édes arc elpirosodik. Ugy elpirosodik, mint berzsenyes vízben a tojás. Még a fülecskéje is piros. Aggódtam, hogy felébredt. Néhány perc mulván elenyészett az arca pirossága és fehérre vált, mint amilyen előbb volt.

Vajjon mit álmodott?

Mindig a nyelvemen volt másnap, hogy megkérdezem, de az utazásunk elfárasztotta. A vonaton is aludt. Én meg délután aludtam, mikor hazaérkeztünk.

Node este aztán ki is fakadt belőlem a keserűség.

– Mégis, Mariska, – mondottam – maga nem szeret úgy engem, mint én magát.

Elszomorodva nézett reám.

– Bizonyítékokat kívánsz? Bizonyítékokat? Dehát vess próbára. Készségesen állom. Oh Tamás! Tamás!

És elmosolyodott. Várakozó szemmel nézett reám.

Akkor megint megbántam, hogy szóltam. Milyen különös az, barátom, hogy látszólag a férfi az úr, és a nő a szolga, pedig fordítva van. Én annak az asszonynak soha nem parancsoltam semmit, még csak azt se mondtam neki, hogy nyissa ki az ablakomat, – és ő mindig engedelmeskedett. A bibliai Ruth volt, aki Boz lábánál alszik, s takaródzik Boz köpenyegének a szárnyával, s várja, hogy felébredéskor parancsoljon neki az a férfi. Mégis ha az állapotunkat nézem, végigvonul rajta, hogy mégis ő a parancsoló: az ő akarata szerint fordul minden kerekünk.

– Bocsáss meg, – engeszteltem – mindig bántalak téged, te kis árva galamb! De látod, meg-megjelenik egy gondolatom, mint a denevér a csillagok között, hogy valami nincs még, ami kellene.

– Hát csak szólj, beszélj nyiltan. Volt-e valaha okod arra, hogy ne beszélj velem nyiltan? Nem emlékszel rá, mikor Gödöllőre hivtalak, és beszéltem veled… A lány volt tartózkodó akkor, vagy a férfi?

– Hát beszélj most is úgy, de úgy, olyan lelked belsejéből, – szóltam a szivemre vonva. – Hiszen te olyan okos vagy, hogy a gondolatomat is kitalálod.

– Mit beszéljek? Az imént azt mondtad, hogy te jobban szeretsz engem? Ez szinte fáj nekem. Szeretném tudni, mi okon mondod ezt?

– Mi okon? Hát hogy azon a debreceni éjszakán te úgy aludtál, de úgy, mint Hófehérke kisasszony az üvegkoporsóban. Én azonban… én nem aludtam egy percet se.

A szemembe nézett, hajh, de milyen mélyen a szemembe nézett! és szomoru mosolygással halkan felelte:

– Tudod, hogy aludtam? Bizonyosan tudod?…

És a vállamra hajtotta a fejét. S fehér, bús arcán végigcsordult a könny.

Énbennem elállt a lélekzet.

– Mariskám, édes üdvösségem! Most azonnal tárd fel a lelkedet, különben én vagyok a világ legboldogtalanabb embere! Mert valami van köztünk, amit még el kell háritanunk, de én homályos szemmel állok, mint a vak.

– Pillanatnyi ellágyulás volt, – rebegte szelid-szomorkán mosolyogva. – Az a gondolat bánt, hogy maga szenved mellettem. De lássa, nekünk a jövőbe is bele kell látnunk. Mi nem vagyunk csupán a magunké!

– Beszélj kérlek világosan, – szóltam reszkető lélekkel, – beszélj kis apácám!

Mert éreztem, hogy a köztünk lebegő titok abban az órában szétpattan.

Magam mellé vontam a diványra és tenyerembe fogtam a két vállát, néztem az arcára, hogy az arcának egy mozdulata se kerülje el a figyelmemet. Ő is a szemembe nézett. Nyugodtan tiszta tekintettel és tiszta nyiltsággal beszélt:

– Te férfi vagy, szabadon rendelkezel magaddal. És a magad hajóján viszed mindazokat, akik az érzéseidbe bele vannak foglalva. Én is szabadon rendelkeztem magammal, amikor neked nyujtottam a kezemet, és azt mondtam: Tied vagyok. Se téged, se engem nem ültethet a vádlottak padjára senki. Csak egy biránk lehet, odafönn a csillagok fölött. De mi nyugodtan lépünk a Bölcsesség itélőszéke elé, és tiszta homlokkal, nyilt szemmel fogjuk mondani: Uram, igen szerettük egymást!

S ajkával érintette az arcomat, aztán folytatta:

– De gondolj kérlek arra… hogy ameddig mink csak ketten vagyunk, élhetünk nyugodtan a világ háta mögött, a világgal nem törődve, és mikor én a szemedbe nézek, azt mondhatom: Te jó, te becsületes, te igazi férjem és uram! – és mikor te az én szemembe nézel, azt mondod:Te igazi párom, te igazi feleségem. Igy mondod?

Bólintottam reá. Ő fájdalmas arccal, elakadó lélekzettel folytatta:

– Hát látod, igy vagyunk míg ketten vagyunk. De gondolj kérlek… arra,… hogy nekünk… (Lecsúszott a földre a medvebőrszőnyegre, s imádkozó kézzel térdelt előttem.) nekünk nem szabad e Földre engednünk… egy harmadikat. Mert bármennyire is szeretnénk őt,… ha a vérünkkel táplálnánk is, mint a pelikán,… és mind a kettőnk szeretete lenne a levegője,… neki mikor… mikor megérik az elméje, joga van arra, hogy a szemünkbe nézzen, s elénk csapja a keresztlevelét, s azt mondja: Ti gyalázatosak!

És akkor heves sírással omlott reám.

Én a liszaboni földrengést éreztem a mellemben. Épületek, tornyok, bástyák dőltek bennem össze. S összekavarodott bennem a világ-mindenség.

Igy ültünk percekig. Én mint valami kőszobor, ő a medvebőrön, a térdemre hajtva könnyekben fürdő arcát.

– Ugyan kérlek, – mondottam aztán. – Rémképekkel álmodol! Ez a kisködmen meséje.

És törülgettem a könnyeit.

– Ne sirj no, hiszen még nincs itt!

És fölemeltem a földről magam mellé.

De hiába tréfálkoztam vele, éreztem, hogy nem gyermekkel beszélek.

– Mosolyogj hát rám édes napvilágom!

Letörülte a könnyeit, és mosolygott reám.

– Köszönöm, – rebegte, – hogy olyan erős voltál. Láttalak téged megállani, egyszer a szobám közepén… s láttalak, éreztelek azon a másik éjszakán, tudod ott Debrecenben, mikor éjfélután két órakor megcsókoltad az arcomat. Bántam már, hogy el nem bocsátottalak, de mégis lehetetlen volt: annyi lett volna, mintha kilöktelek volna, vagy legalábbis éreztettem volna veled, hogy én mégiscsak nem vagyok feleséged. Nem ezt érezted volna?

– Nem tudom. Én csupáncsak arra gondoltam, hogy a te klastromi nevelésed van közöttünk, éshát azt se hálálhatom meg soha, amennyire enyém vagy. Azt gondoltam irtózol…

– Csak ezt a szót ne, – vágott közbe a kezét a számra téve.

– Hát: tartózkodol. Annyicska az ügy, hogy kiméltem a lelked harmóniáját, nehogy megzavarjam. Aki valamit bűnnek érez, bűn az valósággal. És aki valamit nem érez bűnnek, ha felakasztják is érte, nem bűnös. Engem csak az komolyitott, hogy hozzám jöttél feleségül, s nem lettél mégse az.

– Kérlek Miska, kérlek! – fakadt ujból könnyekre, és a mellemre vetette magát, át- meg átölelt, – csak ezt az egyet ne mondd soha, hogy nem vagyok feleséged. A szivemet téped vele. Nem mondtam-e mindig, hogyha te akarod, ha te parancsolod… Alku nélkül, lakatolatlanul léptem hozzád! Igazold azonnal, de azonnal, hogy jónak és igaznak érzed magad ebben a percben is!

– Igazolom, igazolom, – hagytam rá mosolyogva.

Mert olyan hévvel-lobbal mondta az utóbbi mondatokat, s annyira nem volt igaza, hogy el kellett mosolyodnom.

– És úgy-e az én gondolkodásom helyes… arról a harmadikról?

Vállat vontam, bizonyára olyan arccal, mint Munkácsynak a Pilátusa. Azután összeszedtem mégis magamat:

– Nem. Nem gondolnám… Az lehetetlen.

Elképedve nézett reám.

– Én a gyermekeimet úgy nevelem, folytattam, – hogy soha nem csaphatnak én elejbém semmiféle bizonyítványt. Az én gyermekeim, ha felnőnek s visszanéznek a gyermekkorukra, csak hálával emlékezhetnek reám. Hiszen mindig velök voltam, míg csak téged meg nem ismertelek. Az én gyermekeim öreg korukban így fognak szólani: Az én apám jó ember volt! És ha neked is lennének gyermekeid, azok is azt mondanák: A mi anyánk angyal volt.

A fejét lecsüggesztve hallgatott. Erre a szavamra azonban a fejét rázta.

– Nekem, megvallom, – folytattam, – sokszor elringató kedves gondolatom volt, hogy a te szépségedet átadod majd egy okos és vidám leánykának, vagy az én vonásaimat egy komoly és bátor fiukának. És te lehetetlennek tartanád, hogy a mi gondolkodásunk belenevelhető legyen bárkibe is, aki a szivünk melegén növekedik fel?

– Lehet, – mondotta maga elé mélázva. – De hogyan biztosíthatom őt az ellen a kegyetlen tőrdöfés ellen, amelyet érezni fog, mikor ráeszüdik, hogy a vezetékneve az én vezetéknevem és nem a tiéd? Milyen szemmel fog reánk nézni aznap? S ha nagyon szeret is bennünket, nem lesz-e mindig egy kénytelen, egy elűzhetetlen gondolata, amely… az anyját… megveti!

És ráborult arccal a divány hátára. Percekig maradt úgy. Aztán fölkelt, rámnézett vizes szemmel, szomorún.

– Ne haragudj rám, – vigasztaltam magamhoz ölelve.

– Bocsáss meg! – rebegte válaszul, – bocsáss meg. Nem ellenkezésképpen mondottam mindezt. Te akartad, hogy nyilt legyek. Nekem a nyiltság betegségem. De legyen mindig, ahogy te akarod…

Barátom, ez a Föld nem ötletből való alkotás a Teremtőnek. Kellett. Javitóintézet, mint az aszódi. A világ teremtésének bibliai leirása, csak ködös allegória. A fejletlen embereknek, akik másképp nem értenék meg. Micsoda gyermekség azt hinni, hogy Isten nekiáll és felszántja a fekete végtelenséget, s vet beléje csillagokat, mint mink a búzát. Minek az neki? Nekünk kellett, nem neki.

Azt kérded, hogyan tartozik hozzá a világ teremtése ehhez a családi jelenethez? Hát barátom, igaz, hogy két palack somlait elpoharaztunk, de azért egybetartozik. Mert igaz-e, hogy már nekünk csak felhőtlen lehetett volna az egünk, – hiszen az egyetlen nő volt a Föld kerekségen, aki meg tudta velem szerettetni magát. És mégis, látod, a mi édes-tejünkbe is belecsöppenti az ördög azt az egy csöpp tintát, amivel egy vezeték-nevet le lehet irni.

Nincs tiszta boldogság a Földön! Szenvednünk kell barátom, még akkor is, ha a boldogságunk minden virágát nekünk nyujtja a szerencse keze. Mariska azt mondja, hogy valamikor régedesrégen a boldog másvilágon éltünk az örökkévalóság ölén, de a szabadakarat szekerén eltávoztunk Istentől. Meglehet, hogy mink voltunk azok az angyalok, akiket bukottaknak mond az Irás. Valami nagy kormos világba tévelyedtünk, s így kell megtisztulnunk könnyekben és szenvedésekben. A földi világ a tisztuló helyünk. Nem tudom. De én mindent elfogadok, amit Mariska mond. Mindent, mert ő okos, ő felsőbb világból szállt erre a kőszénbűzös keserves Földtekére.

*

Az állomás harangja belekondult a beszélgetésükbe. Ütött egyet, kettőt… tizet, huszat.

Miska fölugrott és kisietett. Magam is kimentem.

– Tiz perc múlván itt a vonat, – mondják a folyosón.

– Hány percig áll itt? – kérdezte Miska.

– Egy percig.

– Van forró vizük?

– Van.

– Forrázzanak jóféle teát, és készítsék el akkorra. Valami jó sonkát is mellé! A pincér hozza fel a vonatba, abba a kocsiba, amelyikbe én megyek. Fizetem az edényt is.

S visszaült. Az óráját maga elé tette, és töltött a poharunkba.

– Hallod-e, – mondotta kérő szemmel, – lekötelezhetnél engem egy nagy szivességgel.

– Igen szivesen.

– Hát nézd: hogy itt teveled találkoztam, arra gondoltam, hogy te az én történetemet megírhatnád. Én már készültem arra, hogy megírom magam, és kinyomatom, de tudja a manó hogyan van, mihelyt tollat veszek a kezembe, nem az kerül a papirosra, amit szándékoltam. Mikor elolvasom, úgy vagyok vele, mint Izsák Jákobbal: a kéz amelyik ír, az enyém, de a hang, az nem a enyém. Már a harmadik mondatnál azt kell irnom, hogy: miszerint. Az ördög vigye el azt a miszerint-et, soha az én nyelvemre nem jön, de ha irok, mingyárt ott a miszerint. A tollat akkor a földhöz csapom, és mérgesen tünődök azon, hogy hogyan tudtok tik annyit irni miszerint nélkül.

Kocintott velem, s a bajuszát gondosan megtörülte.

– Hát hallod-e komácskám, írd le ezt az én történetemet hiven, de igen hiven, ahogyan elbeszéltem. Csak éppen a vezetékneveket hallgasd el, vagy forditsd más nevekre.

– Megírhatom, – feleltem, – csak azt nem értem, hogy mi szivesség van abban, ha mindezeket leírom. Mások az ilyesmiért haragusznak.

Csodálkozva meresztette rám a szemét.

– Nem érted? Ezt nem érted?

Vállat vont és boszusan oldalt-fordult. Belefüstölt a levegőbe, és újra vállat vont.

– Hogy lehet ezt nem érteni? Hát… ha nem érted, ne írd meg. Én elvégre nem erőltetlek.

Fölkelt, s kinézett az ablakon.

Aztán végigjárt a szobán, meg ujra visszatért az asztalhoz. Fölemelte a palackot: megnézte, mennyi bor van még benne?

– No, – azt mondja, – hát a búcsúpoharat…

Hogy letette a poharat, megint leült.

– Hát pedig ez nagyon érthető, – mondotta rosszaló hangon. – Én azt a könyvet elteszem. Érted már? Elteszem. Aztán tudod, ha mégis… ha mégis megjelenik az a Hatalmas… akkor majd ha érett elméjü lesz, becsempészem a könyvei közé.

Ezt már vörös arccal mondta, és érzett a hangján, hogy ettől a magyarázattól szeretett volna megkimélkedni.

Fölkelt és magára öltötte a bundáját. S míg ezt cselekedte, a fejét rázogatta:

– Hallottál olyat valaha barátom, hogy valaki előre vezekeljen?

Megnézte az óráját. A vonat ideje közeledett. Az én vonatomnak a debreceni nyomában kell megérkeznie.

Csengettem.

Fizetünk.

Azután lementünk.

A vonat a lokomotiv gőzfelhőjében duhogott be. A havas ablakokban utasok alakja mozgott fel és alá. Egy konduktor rekedt hangon kiáltotta:

– Egy perc!

És az állomás levegője megtelt kőszénszaggal.

Egy elsőosztályu kocsi ablakából fiatal női arc mosolygott felénk. Az ablak közepét törülgette a zsebkendőjével, és Miskára mosolygott: kopogtatott az ablak üvegtábláján.

Hosszukás arcu fekete szemü nő volt, és fehér egyszín arcú, szebb, mint gondoltam. Ámbár éjjel, lámpavilágnál bizonytalan a szépség. A nyakát fehér boa takarta, a fején meg fekete női kalpag volt. Többet nem tudok róla mondani.

Miska felrohant a bundával és a teás szolgával, s elvegyült az utasok között.

A mosolygó arc is eltünt az ablakból.

Azután a vonat lomha pöfögéssel indult a további útjára, és csakhamar eltüsszögött. Csak a két vörös lámpás kisebbedésén látszott még kisideig a havas és mégis fekete éjszakában, hogy a lokomotiv merre viszi.

VÉGE.

UTÓSZÓ.

Az egyház azt mondja:

– Akinek a kezét egyszer a pap egybetette a tieddel, ember azt többé el nem választhatja.

Én meg azt mondom:

– Amely házasságban nincs egysége két szivnek, az a házasság bűn. Mert a házasság szentség, nem hazugság-takaró. Az ilyen állapot vétek magunk ellen, embertársaink ellen, a nemzet ellen, emberiség ellen. Ezt az Isten nem helyeselheti.

Képtalálat a következőre: „Gárdonyi Géza  Az a hatalmas harmadik    Regény”