Gárdonyi Géza: Az a hatalmas harmadik – „Szerelmes regény” I.

Írta: Nagy Jenő · 2019. augusztus 14.

kb. 39 perc olvasás

Képtalálat a következőre: „Gárdonyi Géza  Az a hatalmas harmadik    Regény”

Gárdonyi Géza

Az a hatalmas harmadik

Regény

Képtalálat a következőre: „Gárdonyi Géza  Az a hatalmas harmadik    Regény”


Az állomáson sokáig kellett várnom. A hófuvás mindenfelől késleltette a vonatokat. Délben jelentette a portás, hogy a debreceni vonat csak estére várható, a kassai meg csak éjfél felé.

– No, hálistennek! – káromkodik az egyik utas, – ismét erősödhetünk a türelem erkölcsében.

Az állomás szomszédságában szállót látok. Mondják, hogy a vasuti vendéglősé. Bementem az ebédlőbe, és fütött szobát rendeltem. Az volt a szándékom, hogy megebédelek, aztán behuzódok a meleg szobába: alszom vagy olvasok, vagy nézem a havas időjárást az ablakból.

Az ebédlőben minden asztalnál ültek. A legnagyobbnál vasuti tisztek, a többinél utasok.

Hová üljek?

Az egyik sarok-asztalnál csak egy embert látok: asztrahánsapkás földbirtokos-féle. Az már meg is ebédelt: ujságot olvas.

Amint hozzá közeledek, fölemeli a fejét.

A vér megfagyott bennem:

– Ez az ember, ez a vércse-arc! ez a szemöldökei alól néző mély-tekintetü szem! hiszen ez halott! Halálnak halálával meghalt jóbarátom!

Az ő világból való eltávozása nem volt is valami közönséges, hogy mással téveszthetném össze: maga-gyilkosa volt. A Pannonia-szállóban lőtte magát sziven. Az ujságok hasábos cikkekben közölték a hátra-hagyott leveleit.

Azokból a levelekből, meg az ujságok leirásából tudtam meg, hogy az én gyermekkori barátom valami elektromos találmánnyal tökéletesitette a telegráfiát. Egy esti ujság közölte a képét is, amint ott fekszik a karosszéken, a fejét a mellére lógatva; kezében a füstölgő revolver.

De legérdekesebbek voltak a levelei. Bocsánatot kért bennök a nyilvánosságtól, hogy tettével megbántja a vallásos érzést és a rendet. De, – így magyarázta, – ha az összeroskadó lovat szánó szemmel nézzük, igazságos-e hogy az összeroskadó embert megvetéssel ítélje meg a közvélemény?

Tudom, – így írta, – bűnt követ el, aki elrombolja a testét, amely bizonyára nem a véletlen alkotása. De ha valaki kész rá, hogy elszenvedje a büntetést, – amely bármi lesz is, nem lehet olyan gyötrelmes, mint az élete, – bocsássanak meg neki és hátrahagyott családjának. Bocsássanak meg, akik csak a tettet láthatják, s nem a tett okait.

Egy ujság azt irta, hogy sikkasztott.

Ezt másnap a pósta megcáfolta.

A másik ujság azt irta, hogy a családi élete volt szerencsétlen.

Ezt nem cáfolta meg senki.

Én akkor a Balaton mellett nyaraltam, s megkönnyeztem őt. Gyermekkorom legszebb emlékei füződtek hozzá. Együtt jártunk elemibe, gimnáziumba, együtt is játszogattunk a hajó-abroncstól kezdve az első szerelmes levélig.

Eszembe jutott, hogy különös fiu volt. Már akkor is komoly-szemü s büszke nyaku. Csak kevesünkkel barátkozott. Az apja, egy meredek katonatiszt spártaiasan nevelte. Meg is látszott a fiun. Egyszer, harmadik gimnazista korában, beszekundázott. Első volt pedig köztünk, de a latin professzor nem szerette. A professzorokban is megvan, hogy némelyik ételt gyülölik. Egyik a sárgarépát gyülöli, másik a karalábét. Ilyen karalábé volt Miska a latin professzornak. Amint mondom, beszekundázott. A kérdésre senki se tudott volna megfelelni az osztályban, olyan nehéz és váratlan volt. Miskát a tanár összebutázta, gazkölyközte. Nagy izgalom a némaságba dermedt osztályban: az eminens szekundáz és butázzák! Nem tagadhatom, hogy kissé örültünk is az ügynek.

Mikor a tanár kiment, Miska megvetően mormogott:

– Nyomorult fráter!

Valamelyik árulkodó kölyök utána lódul a tanárnak és ellihegi neki. A tanár visszatér, rárobog:

– Nyomorult-fráternek mondottál engem?

Mink megkövölünk a rémülettől, Miska elsápadt. Hallgatott, nem tagadott.

Erre a tanár… De jobb erről nem beszélni.

Miska nem kapta el a fejét. Állta a brutális csapásokat, mint a katonák. Könnye se pottyant.

Attólfogva valamennyien szerető szemmel néztünk reá. Mintha értünk is szenvedett volna.

Katona-iskolába került, de nem jutott tovább a hadnagyságnál. Kilépett és megházasodott. Mindenki tudja, mit jelent az, ha valaki leveti az uniformisát és megházasodik? Szegénységet jelent és boldogságot.

De Miska nem volt boldog. Minden férj az arcán viseli a házassága bizonyitványát, hogy jó-e a felesége vagy nem? Miska komor volt, szinte szenvedő. A postán, ahol hivataloskodott, nem beszélt senkivel. Társaságba nem járt. A régi barátjait is kerülte.

És akkor öröködött az arcára az a komor vércsekifejezés.

Én abban az időben csak egyszer találkoztam vele. Egy vasárnap délután. Villamos kocsin, a Múzeum-köruton. Mellette egy köznapi arcú, igen fekete hajú, – afféle lószőrhajú, – nő ült. Bemutatta, hogy a felesége. Az első pillantásra láttam, hogy az asszony sohse nézi a ruháját tükörben. A következő percekben már azt is láttam, hogy lelkileg se volna érdemes tükörbe nézgelődnie.

Többet nem találkoztam velök. Egy közös barátunk ujságolta aztán, hogy az asszony elhagyta Miskát. Valami hozzáillőbb emberhez csatlakozott.

Elmentem akkor a postára, hogy gratuláljak neki s ha kell, vigasztaljam. De azt mondták, hogy előtte való napon kilépett a hivatalából.

Akkor hallottam először, hogy valami találmánya van, s hogy immár gazdag ember. S utána két hónapra történt a véres história.

Tehát meghalt.

És mégis itt ül! Itt ül előttem a vasuti vendéglőben.

Hallucinálok? Vagy a természet játékából egy épp olyan ember is él a Földtekén?

Lehetetlen ennyire egyeznie két emberi arcnak! Nem lehet másnak ilyen mélyen ülő erős szeme. És ez a keskeny, hideg arc, hosszukás ujjak… nyakkendő… Csak annyi a változás, hogy vörhenyes szakált eresztett, és a gazdálkodó urak ruháját viseli. De ez oly csekély másulás, hogy azonnal a nyakába borultam volna, ha holtnak nem tudom.

Állok, nézek, mint Lóth felesége a sodomai dombon. Hátha valami öcscse? De hiszen neki nem volt öcscse!

A rejtelmes ember is fölemeli az arcát.

Néz.

Egyszercsak megszólal:

– Nini! Te vagy!

Erre méginkább megrezzentem.

– Én csak én volnék, – hüledeztem, de te…

– Hát én is csak én vagyok, vagy mi?

De már akkor ő is olyan zavart volt, hogy lehetetlen volt meg nem látnom.

– Bocsáss meg! – mondottam akkor már nyugodtabban, – ha netalán inkognitóban utazol…

– Inkognitó? Micsoda beszéd ez!? Gyere, hadd öleljelek meg! Hiszen csakúgy szeretjük tán egymást, mint azelőtt!

S megölelt.

– Szervusz öreg!

– De kérlek, – mondottam, – ne zavartasd magadat: látom az orrodról, hogy valami utadat keresztezem. Valamikor arról voltál te nevezetes, hogy sohase hazudtál…

– Hát… most se…

– De most igen. Láthatod én is egyenesbeszédű vagyok. Fönt fogok ebédelni a vendégszobában.

– Várj. Csak egy szót… csak egy kérdést, – s az arca pirosra vált, a kezemet megragadta, – ismerted te az öreg…-nét?

Egy nevet mondott.

– Soha hirét se hallottam.

– Vagy azt a fiatal nőt, aki nála lakott?

– Sem az öreget, sem a fiatalt.

– Gödöllőn nincs ismeretséged?

– Egy lélek se.

Nézett rám, mintha még valamit szeretne kérdezni, aztán megrázta a kezemet.

– Nem bocsátalak el, – mondotta. – Itt kell maradnod! Hiszen olyan régen nem láttalak!

A szava a régi szerintevaló, meleg szó volt. Szeméből is a régi nyiltság sugárzott reám. Fekete szeme volt, s immár bizony ráncok környezték a szemét. Mind a ketten haladunk a negyvenbe.

– De te nem vagy egyedül, – haboztam még mindig állton.

Mert egy rókamálas asszonyi bundát láttam mellette. Ott hevert a bunda a széken.

– De egyedül vagyok. Ez a bunda az asszonyé, a feleségemé.

Ezt a szót: feleségemé, különösen megnyomta, s utána szaporán pislogott.

Ez megint furcsa volt.

– Ugyan ülj le már! – kiáltotta vigan.

Leültem és ebédet rendeltem.

Miska arcáról elmult a zavarulat. Szeméből egy tiszta és derült lélek sugárzott reám.

Mert tiszta ember volt ő, mikor még fiatalabban ismertem, azok közül a ritka emberek közül való, akik mindig egyenes úton járnak, s mindig az első gondolatukat mondják ki.

Csak néztem:

– Hát beszélj. Mi vagy most? Hol élsz? Hogyan élsz? A feleségeddel megbékültél? – kérdeztem a bundára pillantva.

– A feleségemmel? – felelte a fejét rázva. – Meghalt.

– Meghalt?

– Rám-nézve.

Erre egy kis szünet szakadt a társalgásunkba. Láttam, hogy véletlenül sebet érintettem. Ő meg talán azon gondolkodott, hogy beszéljen-e az asszonyról?

Végre is legyintett:

– Ifjúkori ballépés volt az csak. Nem is ballépés, berántódás.

S hogy én erre nem feleltem, folytatta:

– Fiatal voltam, és abban a korban, mikor még a testünk erőkkel és lángokkal van tele. A fiatal embert az a szoknya üti le a lábáról, amelyik legközelebb van hozzá. Ne pörköltet rendelj: nem jó. Igy télen, mikor a vonatok rendetlenül járnak, a vendéglő konyhája is rendetlen.

Hallgattunk. Aztán ismét ő szólalt meg:

– Az a házasság barátom olyan volt az életemben, mint amilyen a hét rossz esztendő volt Egyiptomban. Hét másik esztendő kellett, hogy kiheverjem.

– Magam is láttam, hogy nem hozzád illő.

Miska arca elborult.

– Bizony nem voltunk eggyek soha. Csalt engem még csekélységekben is. Csalt mindig. És az első és legnagyobb csalása az volt, hogy elvetette magát velem.

– Bizony, a természet is csal: angyalokká szépiti a nőket, míg fiatalok.

– Az ő szépsége… (Legyintett.) Gondolhatod, mért vettem el? Azért, mert egy este értesített, hogy baj van. Mit tehettem egyebet? letettem a tiszti ruhámat. Két hétre rá megesküdtem vele.

– Ez helyes, – bólintottam nyugtalanul.

– Helyes a ménkűt! Ostobaság! Dehát akkor magam is azt gondoltam. No és aztán hát mi történik: elmulik egypár hónap, se szó, se beszéd többé a bajról. Egyszer aztán kérdezem, hogy hogy és mint van a reménység? Az asszony vállat von, és egykedvüen feleli, hogy tévedett. Mintha csak arról volna szó, hogy kedd van-e vagy szerda?

– Gyerünk át a szobámba, – mondottam, hogy e kellemetlen kirakodásnak véget vessek. – Mennyi ideig kell várnod?

– Négy-öt órát.

– Nekem is.

Fölmentünk a vendéglői szobába. A kályha már égett, csakúgy bőgött. Hozattam a vendéglős legjobb borából, s a kályha mellé ültünk. Mingyárt otthonosan éreztük magunkat.

– Eszerint ujra megnősültél? – kérdeztem az első kocintás után.

– Meg, – felelte Miska. – Neked legalább azt mondhatom, hogy meg. Te mindig jó barátom voltál, és talán testvérem is egy előbbi életben.

S elgondolkodva nézett a kályha tüzébe.

– Ugylátom asztalmozgató vagy.

– Félig-meddig. Rendjén-valónak ismerem, hogy ha már egyszer élünk, éltünk előbb is. Élünk az élet után is, – a földi élet után, – élünk uj meg uj testben, uj meg uj életet, más és más világban. A végtelenség eléggé tágas erre. A látható mindenség mi más célra volna megalkotva? Vagy te is azt véled, hogy, az a sok különféle csillag csak plafon-dísz?

Szivarra gyujtott, és vidáman pillantgatott reám.

– Kikorrigáltam azt a fiatalkori ballépésemet.

– Hát nem féltél másodszor is?…

Mosolygott:

– Óh ez nem olyan asszony! Ez barátom: földönjáró angyal! Mindig csodálkozok, hogy nyoma marad a lépésének a homokban.

És az én szivaromnak is tüzet gyujtva, folytatta:

– Olvastad, hogy egy találmányom…

– Olvastam.

– Hát az fordított nekem valami harmincezer forintot. Azon a pénzen vettem egy kis birtokot itt a Felföldön. Gazdálkodok. Nem nagy föld, de megélhetünk belőle tisztességesen, szabadon.

– Az a fő.

– Arkimédes egy horgot kért az égen, s ha azt megkaphatja, kimozditja a világot a sarkából. Én barátom, ha olyan horgot kapok az égen, én inkább fölakasztom rá a világot, hogy ne mozogjon. Szabadság és csöndesség, e kettő kell nekem! énekelte volna Petőfi is már harminc éves korában. Mindig csak ezt kértem az Istentől. Végre meg is kaptam. Mondhatom neked, hogy arcra borulva hálálkodtam az Istennek, mint a török.

– Dehát ha megnősültél, mégis csak kárba veszett az imádságod!

Misa rámnézett és pislogott:

– Én nem mondtam azt, hogy megnősültem.

– Bocsáss meg, így értettem.

– Azazhogy… miért ne mondhatnám… Elvégre a nősülés szónak sokféle értelme lehet. Ha szótagokra bontjuk, még nő-sülés és nős-ülés kikerül belőle.

S nevetett.

– Lám még szójátékot is faragok.

Aztán elkomolyodott. Leverte a hamut a szivarjáról, és tovább beszélt:

– Mikor azzal a szerencsétlennel összekerültem, lassankint meggyűlöltem benne minden nőt. Nagy kedvvel olvastam, hogy az agyuk kisebb a miénknél, és hogy tizennyolc éves korukon túl már nem okosodnak. Művészetben eredetit nem produkálnak. Tudományban uj utat nem törnek. Filozófusok között női nevet nem olvashatunk. Még a nótáikat is férfiak csinálják. Még a divatjokat is férfiak eszelik ki szezonról szezonra. Hazugok, szineskedők, irigyek, mindenképpen örökkön-gyermek teremtések. Magam aztán tovább kapartam róluk az aranyozást. Még a származásukat is az értéktelenségüknek írtam a rovására. Azt mondtam, hogy a női test akkor keletkezik, mikor a férfi pillanatnyilag gyöngébb a nőnél.

– Ebben lehet valami…

– Semmi. Tévedés. A lélek alkotja a testet, a lélek amelyik megszületni akar.

– Ez se bizonyos.

– Semmi se bizonyos, csak az bizonyos, hogy a világban van valami nagy rend, amit mink a mi kis eszünkkel aligocskán látunk. Hát, mondom, megvetettem a nőket abban az időben, mikor a hetedik szentségnek rámszakadt a gerendája. Gondoltam: minek láncoljam össze magamat megint egy angyalbőrbe bujtatott bestiával? S neveltem a gyermekeimet, ahogyan lehetett.

– Tehát gyermekeid is maradtak?

– Két fiam, meg egy leányom. A leányt az asszony neveli, jobban mondva nála nevelődik. De ne beszéljünk erről. Betegitő érzés csak rágondolnom is.

Valóban az arca elszintelenült.

Megtöltöttem a poharát:

– Igyál. És ne beszéljünk az asszonyokról.

Ivott. Aztán kipillantott az ablakon:

– Ez hát cudar tél! Tegnap még sütött a nap, és a fák már rügyeztek, hogy virágozzanak. És ma ez a szibériai havazás…

Leült és sóhajtott:

– Barátom, tíz esztendeig éltem asszony nélkül, mint valami karmelita. És ha valaki azt mondta volna, hogy én még valaha megragadom egy nőnek a kezét és azt mondom neki: Légy a feleségem! hát annak azt feleltem volna, hogy… nem ismersz te engem!

– Hát mivel foglalkoztál?

– A hivatalommal. Aztán hogy azt elhagyhattam, olvasással, tanulással, gazdálkodással. Megtanultam németül, franciául, angolul. Lépésről-lépésre belejutottam egy szellemi világba, amelyből úgy néz az ember a földiekre, mint a felhők között szálló sasmadár.

– Hallod-e: énreám azért valami kevélyen ne nézz.

– Nono, hiszen nem úgy értem. Elvégre a kereskedők is tudnak németül, franciául, angolul. De a nyelvek csak vonatok: nem az a fő, hogy mehessünk, hanem hogy bejuthassunk rajtok egy-egy ismeretlen másik világba.

– És ez megelégített?

A fejét rázta:

– Éppen ez az barátom, amin csodálkoztam. Azt gondoltam, ha szabad madár vagyok, és sem éhezés, sem fázás nem fenyeget, gyönyörűségekkel teljes lelki életet élhetek.

Maga elé legyintett, és a szemöldökét felvonta:

– Nem hiszek többé a szentek legendáiban. Annak a hatvan-hetven kiló húsnak, amit földi életünkben magunkon kell hordoznunk, megvan a maga külön élete.

– No és ez zavar téged?

– Óh nem, egy cseppet se.

Dobolt az asztalon, s maga elé hunyorgott, aztán felkönyökölt és rámnézett. Olyan vizsgálódó arccal nézett rám, mint az orvos, aki a betegséget szemléli a páciense arcán. – Pajtás, – mondotta, – te afféle könyviró ember vagy: te találhatnál az én történeteimben egynéhány megírni valót.

És akkor különös tüz gyulladt a szemében; olyanféle tüz, mint mikor a vadász nyomra bukkan.

– Az idő ma nem pénz, – feleltem az ablakra tekintve. – De ha pénz volna is, téged mindig szivesen hallgatlak.

Mosolygott és összekocitotta a poharát az enyémmel.

Azután elbeszélte, ami itt következik.

*

Hát pajtás, elmondom neked, hogy mi történt velem azóta. Azóta, tudod, mióta eltökéltem, hogy lelki életet élek, és az asszonynépet kerülöm, mint a kolerát.

Mikor a találmányommal pénzecskét szereztem, elvonultam egy pusztára, egy kis vidéki város mellé.

Harmincnégy éves voltam s magam urának mondhattam magamat. Csöndben és békén éltem anyámmal meg a két fiammal.

Évenkint egyszer-kétszer fordultam egyet Budán-Pesten is, hogy a jóbarátaimat lássam, s hogy könyveket vegyek. Aztán ismét visszatértem a csöndességembe. A kisvárosban nem ismerkedtem, nem barátkoztam senkivel.

Azt kérded, hogyan lehet így élni? Hogyan lehet másképpen? Azok a kisvárosi emberek együtt nőttek fel: ismerik egymás kalapját, egymás ingét, jól érzik magukat egymás társaságában. De mit keressek köztük én, más nyájból való lélek, akit sem a zöld asztaluk, sem a fehér asztaluk nem érdekel. Se nem iszok, se nem kártyázok, se nem pletykázok.

Visszavonultan éltem, olvastam, gazdálkodtam, muzsikáltam, szobrászkodtam, s néha kimentem a fiaimmal az erdőbe, a patak mellé. Tanítottam őket arra, hogy a természet csodáit ne csak a muzeumi különösségekben lássák, hanem sokkalinkább a köznapi mindenben, ami körülöttünk van.

Igy folyt az életem csöndesen, mint a homokóra.

De látod, nem ura magának az ember akkor se, ha nem szolgája senkinek és semminek.

Az első hónapokban csak vállat vontam arra a bibliai szóra, hogy nem jó az embernek egyedül lennie.

– Vagyigen! – feleltem reá székelyül, – jó egyedül, csakis ez a jó!

Hanem időcske multával kezdett nekem hiányozni valami. Magam se tudtam eleinte mi. A leves is néha izetlen: okozzuk a vizet, a zöldséget, a húst, pedig csak egy késhegynyi só kell belé. Még nappal csak megvoltam egyedül, de este, mikor elfáradtan ültem a kályhám előtt, éreztem néha, hogy mégvalakinek kellene mellettem ülnie.

De kinek?

Ismered a közmondást, hogy akit a kígyó megmart, a gyiktól is fél. Budapesten és szanaszét az országban gyakran találtam én egy-egy kedves gyikra. De aludtam rá egyet, kettőt, s kidörzsöltem az álmot a szememből.

– A gyik is csak kígyó, csak épp hogy lábacskája is van.

A házasság, barátom, a leggonoszabb szerződés, amit valaha emberi elme kieszelt.

Mert beledobhatjuk-e józanon az életünk minden vagyonát egy olyan háznak a megvételébe, amelyet csak kivülről ismerhetünk: de azután teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy kivülről éppen eladás céljára szépitették, cifrázták mindig, mindennaposan

Köthet-e józan ember olyan szerződést, amelyben holtáig kötelezi magát, hogy együtt fog élni egy valakivel, akinek csak az arcát, haját meg a keze bőrét ismeri?

Hiszen maga-magát sem ismerheti teljesen senki. Néha egy felindulásunk után megdöbbenve eszmélkedünk, hogy bennünk egy fenevad lappang, amely felindulásunkban tört ki először. A nőben is csakúgy megvannak az efféle elrejtőzött fenevadak. Mi történik veled, ha megkötötted a szerződést, s egyszercsak megjelenik a sziszegő vipera? vagy az üvöltő sakál, vagy a pokolszemü tigris?

Szerződtél azzal az ismeretlen állattal is: lekötötted magad írással, esküvel, holtodig.

Azt mondod: van törvény az elválásról.

Szép törvény! Mondhatom neked, hogy azt a törvényt néhány száz esztendő multával az emberi butaság muzeumában külön üveg alatt fogják mutogatni.

Évekig nem mozdultam ki a tanyácskámból.

Egyszer azonban olvasom, hogy Párisban kiállitás készül. Érdekelt az elektrotehnika fejlődése: mingyárt a megnyitásra elutaztam, megnéztem.

Visszafelé-jövet leszállok Budapesten, hogy meglátogassam egy képviselő rokonomat, meg néhány jóbarátomat. Különben is régen nem jártam Budapesten, és én is csak szeretem a fővárosunkat, – messziről.

Micsoda élet barátom! Egy külön emberfaj keletkezik maholnap: a köviemberek. Akiknek az élete helye a kő. Mint némely bogaraknak, amelyek a mezei és erdei kövek alatt tanyáznak! De azok a bogarak legalább éjjelenkint kijárnak onnan és élnek a zöldben. Az igaz, hogy a budapestiek is kijárnak éjjelenkint a Városligetbe, – csinnadratta!

Amint ott sétálok egy délelőtt a körúton, látok egy fekete ruhába öltözött leányt, meg vele egy szintén feketeruhás öregasszonyt. Vélhetőleg: anyja. Sétálnak. Az fogja meg a szememet, hogy a leány szokatlanul egyenes termetü, és majdnem azt mondhatnám katonás járású.

A nőkre én már régen nem ügyeltem, de ez a Nádszál-kisasszony abban a bokáig érő fekete szoknyában, az, barátom nem csupán nő volt. Az barátom műalkotás volt; a Teremtő művészetére gondolok.

De hol az a festő, hol az a regényiró, aki le tudja írni azt a könnyű járást, azt a méltóságos testalkatot, amint ott leng az aszfalton, s megszépiti az ott-létével azt a kővilágot. Tünemény! Hangtalan zene! Élő költemény az emberi mozdulatok szépségeiről!

Az arca nem afféle, aminőt a rajztanárok szépnek mondanak, de nem is csunya. A nyaka azonban hosszúkás, gyöngéden formás, mint a görög szobrok istenasszonyaié. És a lába, – barátom, Canova faragott olyan lábat hizelgésből Bonaparte Paulinának, a Napoleon hugának. Ott van az a szobor a Borghese-palota márványcsarnokában, Rómában.

Sétáltak. Követtem őket andalogva. Gondoltam: szebb-valamit úgyse láthatok Budapesten, mint ennek a leánynak a járását. Gyönyörködve szemléltem még a mellette haladó árnyékát is. Emlékezni akartam a járására sokáig.

Egy könyvkereskedés előtt megállanak. Nézegetik a kirakatát. Melléjök érkezem, s én meg a kirakat tükörében Nádszál-kisasszonynak az arcát szemlélem.

Furcsa volt magamnak is. Évekig nem néztem nőkre, s volt idő, amikor minden nőre azt mondtam… De erről ne is beszéljünk.

Nádszál kisasszonynak fekete a szeme és szomorú. Fülbevalót nem visel. A keztyün át gyürü se látszik a kezén.

– Néni, – mondja az öregnek, – ezt a sárga könyvet megveszem.

Nézem: melyik könyv az? Hát egy francia könyv: Bossuet-nek egy sárgaboritékos kegyes könyve.

Gondoltam: mennyire unatkozhatnak ezek otthon, hogy ilyen könyvnek a megvételére gondolnak.

Nézem az órámat: dél elmult. No nem várok már rájok, míg kijönnek. Felültem a villanyosra, s elmentem a Vadászkürtbe.

Délután négy óra tájban meglátogattam Marcit, a képviselő rokonomat. Szivesen fogadtak és nagy kotkodácsolással. Mert azok mind a ketten lármásak. A szalonjukban két vendégük ül. Képzeld el: Nádszál-kisasszony meg a nénje!

Nem említettem nekik, hogy láttam már őket. A női társaság a házasságom óta kellemetlen volt nekem. Mégis hogy valamit beszéljek, beszéltem nekik a párizsi kiállitásról. Persze nem az elektrotehnikai osztályról.

Kell is a nőknek tudomány! Az ujmódi kalapról beszéltem nekik, hogy milyent viselnek Párizsban, meg a csupalyuk fehér kabátról, amelyről nem lehet megérteni hogy ha se nem takar, se nem melegit, minek?

Beszéltem unatkozó arccal.

A két idegen nőn különben se volt semmi szépség. Az idősebbik pézsma-illatos és nyirja az állát. A fiatalabbik meg széken ülve nem olyan bájos, mint jártában. Különben is, hogy a szobában nincs rajta fátyol, látszik, hogy túl van a húszadik esztendőn, és persze szomorú, mint a húsz esztendőn túlhaladt lányok szoktak lenni.

Később mondta aztán a képviselőné, hogy az idősebbik nő egy kuriai birónak az özvegye, a bús leány meg távoli rokon, akinek már sem apja, sem anyja nem él.

– Szép a szeme, – mondtam rá, hogy valamit mondjak.

S valóban szép is volt a szeme. A szemepillájának a vonala volt feketébb, mint más nők szemén szokott lenni. Dehát sok nőnek szép a szeme. A természet is ajándékoz ékszereket. A magunkfajta ember pedig csak épp rápillant az ékszerre, és tovább megyen.

De én mégis visszatérek arra a leányra.

A neve: Mariska.

Nem unalmas neked, hogy minden harmadik nő Mariska?

– Nem. Mária szeretete van benne. Egy kis visszasugárzás a földről az égbe.

Vállat vont.

– Nekem unalmas. A keresztény vallás elpusztitotta az öltözködés poézisát és elpusztitotta a nevek poézisát. Ma már csak a lovaknak szép a nevök. De halljad tovább:

Másnap, amint a Kossuth Lajos utcáján kifordulok a trafikból, csoportosulást látok egy ház előtt. Odamegyek. Üvegcserepek ropognak a lábam alatt. Az aszfalton egy úri nő hever. Ájult vagy halott. A sokaság csak áll és bámészkodik körülötte.

– Mi történt – kérdezem boszusan.

Mert mindig boszankodok a városi emberek maflaságán. Valahányszor baj történik, nem az az első gondolatuk, hogy segítsenek, hanem hogy megbámulják, aki bajban van.

– Leesett egy ablaktábla, – felelik, – és agyonütött egy úri nőt.

Nézek a hölgyre: csakugyan halottnak látszik. Dehát mégis…

– Orvos! Van-e önök között orvos?

Hallgatnak.

Egy hang feleli:

– Már telefonoztak a mentőknek.

– Félre az útból! – kiáltottam ekkor azzal az ember-utálattal, amely mindig fölkel bennem, valahányszor a vérszagláló csődületet látom.

S a nőhöz lépek. Fekete ruhába öltözött fiatal nő. A kezén is elegáns, fekete keztyü. Az arca, haja és válla vértől piros.

– Vizet hozzanak! – kiáltottam.

S lehajlok és fölemelem. Amint az arcát jobban látom, megismerem, hogy a bús leány, az én Nádszál-kisasszonyom.

Már akkor érkezett segitségem is. Aki a vizet hozta, – egy boltos inaska. Szorgosan locsolta az arcát. A nő csak ájult volt, de a vére egyre buzgott a fejéből.

A kórház közel van, – gondoltam, – minek várjunk a mentőkre?

Megállíttattam az első felénk haladó bérkocsit: kiszólítottam belőle a kocsizókat, s felöleltem a leányt a földről.

Már akkor eszméletén volt. Szótlanul és szenvedőn nézett reám.

– Mariska, – mondottam, – megismer engem?

– Meg, – felelte bágyadtan. – Köszönöm.

– Hát csak nyugodtan! Nincs baj. Orvoshoz viszem, hogy a vérzést elállítsák.

A kórházban találtunk három orvost is. Egy ápolóasszony leszedte a kalapját, kabátját. Az orvosok sulyos sebet találtak a fején.

– Koponya-repedés, – mondotta az egyik.

– Talán agyrázkódás is, – mondotta a másik.

Mariska kábult volt. Nem távoztam, míg csak be nem kötötték. Akkor külön szobát kértem neki, és a lehető legjobb ápolást. A főorvosnak odanyujtottam a névjegyemet.

Mentem Marciékhoz és értesítettem őket a történtekről. Ők aztán a nagynénit értesítették.

Mármost a szemedből látom, hogy te mindebben szimatolod már a regény-illatot. Elgondolod magadban, hogy az a szenvedő sápadt leány a részvét hárfáját zendítette meg a szivemben; hogy másnap hálásan üdvözölt, s megkaptam dijtalanul az életmentő címet, s ezzel csakhamar bevitorláztam ismét a házasság kikötőjébe.

Hát először is mondhatom neked, és minden holdkóros regényirónak, hogy a szenvedő sápadt leányok rútak. Olyan rútak, mint a száraz meszelő. A nő csak akkor bájos, mikor egészséges és mikor mosolyog. A nyögő hölgy nem bájol álmokba, hanem testi nyomorúságunknak az irtózatába. Éshát minden komor arc vén, ha fiatal is, és a koros arc is fiatal, ha mosolygó.

Gondolom, – az se valami regényes, hogy a regény főfigurájának, a tündérnek egy ablaktábla esik a fejére. Virágváza ha volna, vagy majolika tál! De ablak, egy komisz ablak!

Másodszor, – úgy beszélek, mint valami professzor, – senkinek se volt oka úgy megátkoznia a szentházasságot, mint nekem. Az én házasságom a sír szélére lökött engem: pisztolyt sütöttem magamra.

Ez akkor történt, mikor a lapokban hire terjedt a találmányomnak. Az ujságirók tudod hogy nagyító-üveggel dolgoznak. Az egyik ujság azt hirelte, hogy félmillió koronát kaptam a találmányomért.

Képzelheted, hogy hányan keresték a Cimtárban a lakásomat! Jöttek a gratulációk. Jöttek a rég elveszett ismerősök. Jöttek a levelek, folyamodványok, jöttek a váltók, a nekem ajánlott zenemüvek. Minden bokor rokont, barátot, ismerőst termett. S az utcán, a vendéglőkben, sok ismerősöm elvesztette a pénztárcáját, vagy éppen aznapra volt rá kitűzve a végrehajtás. Eleinte csak adogattam, mert hazudni nem szeretek, később aztán annyira elkedvetlenedtem, hogy annak se adtam, akinek szegénységemben is szivesen adtam volna.

Harmadnapra berontott a szobámba az én becses feleségem is, és a lábamhoz borult. Játszotta a bibliai Magdolnát.

– Bocsáss meg! – üvöltötte könnypatakzás között. – Gondolj a gyermekeidre! Gondold meg, hogy én gyönge nő vagyok.

Irtózattal fordultam el tőle.

A kígyót fogadjam vissza? A kolerát fogadjam vissza? A pokolt fogadjam vissza?

Akkor az anyám előtt térdelt le. Majd a gyermekeit ragadta meg, és azokat térdeltette elém. Éshát a gyermekek, szegény ártatlanok, látták, hogy sir az anyjuk, hát ők is sirtak. De még anyám is…

Mondd, mit tettél volna, ha te vagy én? Kérlek ne felelj. Azt úgyse fogod felelni, amit tennem kellett volna. Éshát azt gondoltam, hogy hátha ez egyszer mégis szent viz a bánat könnye?

De szóval nem mondtam semmit.

Neki persze elég volt a hallgatásom is. Mingyárt elhelyezkedett: rakta le a kalapját, a felső ruháját. Közben-közben a gyermekeihez futott:

– Itthon vagyunk, itthon ujra! Most már minden másképp lesz…

– Asszonyom, – mondottam neki este, mikor a gyermekek már lefeküdtek, s magunkra maradtunk, – nem akartam, hogy valamikor az a másvilági BIRÓ így szóljon hozzám: Kilöklek téged irgalmatlanul, mint ahogy te kilökted irgalmatlanul a gyermekeid anyját! – hát becsülje meg magát, és éljen a gyermekeinek. De remélem, fölösleges mondanom, hogy csak a hajlékomba bocsátottam vissza, a szivembe nem.

S bementem a szobámba: ráforditottam a kulcsot belőlről.

Valami három napig megvolt az asszony csöndesen. A negyedik napon anyám már a falujába kivánkozott, s el is utazott. A szobában a régi rendetlenség. A gyerekek fésületlenek, mosdatlanok. Az asszony maga lomos, henye, lármás.

Az ötödik napon, mikor azt kérdeztem, hogy a gyermekek miért nem kapnak tiszta inget? azt felelte, hogy ő nem cselédem nekem. S kiment a konyhába és a sarokba csapott egy tálat.

Mert olyan természetü volt, hogy elképzelhetetlen csekélységek miatt lobbant haragra. Sohse lehetett tudni, hogy mikor, mivel mennyire sértődik meg. Ha rosszkedvü volt, sértés volt neki még az is, ha valaki jónapot kivánt neki. S ő csaknem mindennap megsértődött. Megokositani, kimagyarázni, hogy semmi oka sincs a felbőszülésre, csak olaj volt a tüzre. Kiragadott egy szót, és uj vádat csavart reá.

Hol a fenébe teremnek az ilyen bestiák? Isten teremti-e ezeket is? Vagy a Földnek valami mérges gőzéből származnak?

Tehát már az ötödik napon megint láthattam, hogy az asszonyt nem változtatta meg a bocsánatom, s hogy lesz az életem, ahogy volt: örökös keserüség, idegesség, szivszorongás, kétségbeesés, pokol.

A jelenetek csakugyan ismétlődtek és én azzal a gyötrelmes tépelődéssel feküdtem le minden este, hogy hogyan szabaduljak meg tőle? Kivetni a házból nem lehet. A világ mindig az asszony pártján van. Őmaga el nem megy semmiképpen. A gyermekekkel hagyjam-e el titkon? Hogyan? A gyermekek még kicsinyek. Idegen kezekre nem bizhatom őket. Megválni nem tudok tőlük. A találmányom árát évekig csak részekben kapom. S ő képes arra, hogy ujságokban köröztessen, vagy éppen a rendőrség útján.

Annyira belekeseredtem a gondolkodásba, hogy egy napon végre így szóltam: Hát megyek a másvilágra. Viszem magam a gyermekeimet is.

Bocsáss meg, hogy ilyen kínos elbeszéléssel mulattatlak. Látom az arcodon, hogy jobban szeretnél anekdotákat hallgatni. De legyen nektek is bátorságtok egyszer hogy úgy irjatok az életről, amint forog, nem pedig görögtüz-fénynél mutogatni a siralom völgyét, mint szoktátok.

Hát kérlek hallgass türelmesen. El kell mondanom, hogy a későbbieket megértsd. És ahogy a képviselők szokták kezdeni a beszédeiket:Tisztelt ház, igen rövid leszek! Nekem csak a történetem lesz rövid, nem én.

Tehát úgy voltam, mint akinek kígyó tekergődzik a nyakára, s kétségbeesésében vizbe ugrik, – hogy a kígyó meg ne fojtsa.

Depersze a gyermekek meggyilkolásával csak addig foglalkoztam, míg előttem nem voltak. Ha láttam őket, ha rám néztek azzal az ártatlan galamb-nézéssel, éreztem, hogy nem lesz erőm, hogy magammal vigyem őket a másvilágra.

Borzasztó állapot az barátom, mikor valaki mindennap a halál gondolatával fekszik le s nem bír kimenni mégsem a világból!

Végre is egy napon, amikor az utolsó csepp hullott a keserü pohárba, elvonultam egy hotelbe és ott mellbe lőttem magamat.

A golyó átment a tüdőm két szárnya között. A sötétség oceánjában lebegtem hetekig. De áldom érte Istent, és áldom a sorsomat. Megkóstoltam a halál italát s az nem volt keserü. És éreztem az életreébredés üdvösségét, a föltámadást, az ujraszületést, a hajnalhasadást. És mondhatom neked, azóta tudom megbecsülni a földi életet, mióta másodszor és tudatosan jöttem erre a földi világra.

Az anyám ápolt. Az asszonyt nem engedte többé hozzám. Nem is tért többé vissza. Az anyja, egy hozzá hasonló diszpéldánya a női nemnek, vagyonos. Megélnek. Isten őrizze őket külön ketrecben, lehető távol minden békességes embertől!

Én csak a gyermekeimet kivántam még magamhoz, hogy megmentsem őket: merthiszen görbe karó mellett a fa is görbén nő. Folyamodtam az árvaszékhez.

A legidősebb gyermeket maga az asszony hagyta el. A másikat kiadták, mert már hét éves elmult. Hanem a leányt, azt nem birtam megmenteni.

Hiába itélte meg kétszer is a városi és a megyei árvaszék, a belügyminiszterium mindig megsemmisitette a végzéseket azzal, hogy az asszony erkölcstelenségére nincs bizonyíték.

Kérlek, ne csóváld a fejedet. A belügyminisztériumban az ilyen ügyeket csupa agglegények intézik… Se szivök, sem értelmök. Paragrafus-emberek. Olyanok, mint a spongyából alkotott emberek a füszeres boltok főablakában: csak éppen hogy víz helyett paragrafusokat szivatnak fel velök, nyomnak ki belőlük.

És hát kiléptem a sirból, mint a bibliai Lázár, mikor Jézus szavára megmozdult benne ujra az élet, s fölkelt a halotti ruhákban. Elgondolhatod, hogy az ilyen sirból-kikelés után csöndességet és békességet keres az ember. Éshát mindenre szivesebben gondol, mint nőre. Jöhetett volna énelém akármilyen bájos női teremtése az Istennek. Én az a hal vagyok, akit már asszony-hussal nem csalhat horogra többé Szent Natura halász.

Hát arról a szerencsétlen Mariskáról se gondold, hogy valami regény-cimkép, és hogy az én nála való megjelenésem lirai költőknek való elbeszélés.

Maga a leány akkor se ragadta meg a tekintetemet, mikor egészséges volt. Csak egyszer, amint említettem, a mozgásának a ritmusa. Hát még mikor véresen és sápadtan láttam abban a karbol- és jodoform-szagú kórházban! Ő is csak épp olyan szenvedő állat volt, mint minden beteg.

Bocsáss meg, ha sérti az állat szó az érzésedet. De lásd, én hiszem, hogy az ember lélek és állat, – állati testbe zárt lélek. Amikor betegek vagyunk, az állati valónk szenved. Ha nem volna testünk, nem volnánk betegek.

Meg kellett látogatnom másnap is. Illedelmi kötelességem volt: én vittem oda, hát illett elmennem másnap, hogy megkérdezzem, hogy van?

A leány sápadt volt, mint a viasz, és szenvedő is. De azért mosolyogva nyujtotta a kezét.

– Köszönöm, – mondotta, – hogy gondoskodott rólam.

Az ágy mellett ült a nénje is. Zsebkendő volt a kezében és odkolon. Minden ötödik percben könnyezett. És persze darált, folyton darált a vén kávémasina. Amíg ott voltam, alig jutottam szóhoz.

Dehát nem is volt sok mondanivalóm. Csupán annyit kérdeztem a leánytól, hogy szenved-e?

A feje be volt kötve turbánforma kötéssel.

– Nem szenvedek igen, – mondotta, – csak amikor egyedül vagyok. De tudja-e mi történt velem: lenyirták a hajamat tövig.

– Node ilyet! – sápogta az öregasszony, – Hogy lehet ilyet elmondani!

– Miért ne lehetne – felelte bús mosolygással a leány. – Van hajam, vagy nincsen…

S vállat vont.

Valami mozdulást éreztem a mellem világában.

Ez a nő boldogtalan!

Különös, hogy a boldogtalan emberek rokonságot éreznek egymás iránt. Mint a szabadkőművesek. Mint a száműzöttek. A Mennyországnak földi száműzöttei ők…

Ránéztem arra a halovány arcra: milyen érdekesek a vonásai! A szeme milyen fekete! Az ajka milyen szépmetszetű! Kedves, szimpatikus arc! Hogyan nem láttam ezt eddig?

Amint ott fehérlett a keze, a szürke kórházi paplanon, szerettem volna rátenni gyöngéden a kezemet, s azt mondani neki: Testvérem!

De nem tettem rá a kezemet, nem mondtam neki semmit. Csak néztem némán, mint ahogy a holdat nézzük nyári éjszakákon.

Másnap már nem kellett volna meglátogatnom s én mégis elmentem hozzá. Vittem neki egy csomó fehér gladioluszt. De mért éppen gladioluszt? A papiros-csipkés csokornak jelentősége van: nyilatkozat virágbetükben. A gladiolusz, csokorba nem foglalható hosszú virág, inkább ötlet: semmit nem mondó kedveskedés. A gladioluszban nem láthatott egyebet, csak célzatok nélkül való betegvidámitást.

Talán neki is úgy volt kellemesebb.

– Milyen jó ember ön, – mondotta a kezét nyujtva. – Ugy érzem, mintha régóta ismerném. Nekem, árvának kétszeresen becses minden meleg kéz, amelyet megszoríthatok.

Én akkor rátettem a kezére a másik kezemet is, és gyöngéden megsimogattam.

– Nem árva az, akit mindenki szeret. És jó embernek lenni könnyü maga mellett.

Aztán olyan barátságosan és bizalmasan elbeszélgettünk, hogy amikor kiléptem a kórházból, azt mondtam:

– Ez volt az utolsó látogatásom.

De azért gondolataim egyre csak vele foglalkoztak.

Néha megráztam a fejemet:

– Mi közöm vele, ha árva, ha nem!

De csak nem birtam kirázni a fejemből.

– Mégis van ebben a leányban valami, – gondoltam, – mint az erdőben elrejtőzködve élő gyöngyvirág… A gyöngyvirág csak egy kis fehérlő illatos semmiség, és mégse mondom, hogy mi közöm vele, hanem megállok előtte gondolat nélkül, néma elgyönyörödéssel.

Este ismét képviselőéknél jártam, – Marcinál. Az asszonynyal a betegről beszélgettünk.

– Szegény leány, – mondotta, – különös labdája a balsorsnak. Az anyját elvesztette az első napon. Az apja fakereskedő volt. Erdőket vett és vágatott. A leányt húsz éves koráig klastromokban neveltette. S dolgozott, gyüjtött, hogy a leányát előkelő emberhez adhassa férjhez. Százezer forintot szánt neki hozományul, de nem jutott el tán a negyedéig sem. Egyszer valami nagy erdőt vett meg s azt mondta: Még egy esztendő! A halál azonban azt felelte reá: Csak egy hónap!

– No, és a leány?

– Akkor kilépett a klastromból, és a rokonainál hányódik: nem találja a helyét a világban.

– Dehát mért nem megy férjhez?

– Mert okos.

– Remélem: nem magadat vádolod, hogy férjhez mentél?

A képviselőné elmosolyodott:

– Nem úgy értettem. A leány arra várt eddig, hogy valaki megszereti, vagy ő szeret meg valakit. A pénzét sokan kiszimatolták, de a szivét nem találta meg senkise.

Ez megint furcsa volt. A vonaton mikor hazafelé mentem, akaratlanul is mindig rágondoltam. Hát nem különös, hogy van egy árvaleány, aki nem szédül el semmiféle pörge bajusztól, akit nem bódit össze a nősülni óhajtó fiatal emberekkel sem a holdvilág, sem a cigányzene! Én eddig azt véltem, hogy a legkönnyebben elfoglalható vár a leányi sziv: nem kell hozzá gedeoni trombitaharsogás, – csak egy gyönge, érzelmes susogás, és leomlanak a falai.

– De, – gondoltam, – mi közöm nekem bármily leánynyal is ezen a Földtekén? Ha szebb volna a medicsi Vénusznál, és ha csak én volnék az egyetlen, akit férfinak érez, akkor se szabad vele foglalkoznom. Mert ha nővel foglalkozok, a házassággal foglalkozok. Isten mentsen tőle!

Egy hónap mulván megint Budapestre kellett utaznom. Aratógépet kerestem. Azt hallottam, van már tökéletes gép, olcsó: a gazdának sok költsége megtakarul rajta.

A vonaton egyszercsak megütközéssel eszmélkedek, hogy egyre a leányra gondolok, s örülök. Eszembe se jutott, hogy mégegyszer találkozzak vele, de az a gondolat, hogy véletlenül megláthatom, gyorsította a vérem keringését.

Mit mosolyogsz ezen a kifejezésen? Az én gondolkodásom természettudományi kerekeken forog. A szerelem nem egyéb, mint vérkeringés zavarodása. A zavarodás oka meg: a fajfentartó erő követelődzése.

Hohó – gondoltam, – ez az erő nagy úr, de az értelem mégnagyobb! Rabszolga többé nem leszek! Nem, még az olyan kedves leányért se, mint amilyen ő!

Nyáron a házam szögletén nem egyszer éreztem kétfelől fúvó szelet. Lám másutt is fujdogálnak ilyen szelek. Melyik lesz az erősebb?

Aztán ezt gondoltam:

A leányt jólesik látnom. Nem hétköznapi teremtés. Kedves és eszes. Én már érettebb vagyok, hogysem álmodozások irányoznák az életemet: mit árt nekem, ha mégegyszer beszélek vele?

Tudtam, hogy Gödöllőn nyaralnak. A házat is ismertem, mert ezelőtt tíz évvel magam is nyaraltam ottan. Képviselő-rokonom a szomszédban. Hozzájok nézek be, s egyuttal látom Mariskát is. Hát csak leszálltam a vonatról, s oda-indultam.

Mikor már sétálok befelé a faluba, valami különös szégyenérzés fog el.

– Ember, – mondom magamnak, – hazudol! Magad-magadnak hazudol! Azt hazudod, hogy egy kedves órát ajándékozol magadnak, aztán nyugodtan hazamégy és kattogtatod az aratógépedet. De nem igaz ez: te most buta baromként engedelmeskedel annak a rejtelmes anonimusznak, aki nincs, de lenni akar.

Csaknem visszafordultam.

Csak azért se fordulok vissza! Csak azért is megmutatom, hogy nálam az értelem az úr, nem az agyag, amely most testül szolgál nekem!

Képviselőéket nem találtam otthon.

– Az úr a városban van, – mondotta a szobaleány. – A nagyságos asszony meg a szomszédban van Ipszilonéknál.

Bocsáss meg, hogy Ipszilont mondok: a köteles tekintetek kivánják ezt.

A szomszéd ház fenyőfákkal körülültetett kis villa. Tornyos és palatetős. A kapuban egy nagy fehér komondor fogadott. Lehúzta volna a ruhámat, ha engedem.

Én a kutyáknak esküdt ellensége vagyok. Künn a tanyákon, ahol az embert gyakrabban látogatják tolvajok és rablók, mint a barátjai, van célja annak, hogy kutyát tartsunk, de minek a kutya a városban, ahol a rendőrség védelmez minden házat? Nem a veszett embereket kellene intézetbe hordani, hanem azokat, akik kutyákat tartanak.

Ott is a szobalány nyitott kaput.

– Nincsenek itthon, – mondotta, – bementek a faluba.

S mingyárt utána megszólal egy kedves hang az ablak sötétzöld fakárpitja mögül:

– Én itthon vagyok.

S kinyilik a kárpit, és előmosolyog Marika:

– Tessék, tessék!

A hangjára megrezzentem, mint az ág, amelyről madár röppen fel. De a megrezzenésemet azonnal követte az eszmélkedés.

Mi közöm nekem ezzel a leánynyal? s mi okon rezegtet engem az ő hangja?

Fagyvonalra hűtöttem magamat, mikorra az ajtóhoz értem, s eltökéltem, hogy azonnal távozom, mihelyt az illedelem engedi.

A leány elém sietett. Az arca piros volt. A szeme ragyogott.

– Tudtam, hogy eljön! – mondotta forrón.

S kezemet két kézzel szoritotta a magáéba.

Megütköztem a nyilatkozatán, az öröme hevén is.

De ő maga is meghökkent az ajkán kilobbant szótól: eleresztette a kezemet. Zavarodottan mentegetődzött:

– Bocsásson meg… de annyira váratlan volt a betoppanása…

– Váratlan? Hiszen azt mondta, hogy tudta.

Mégpirosabbra vált az arca szine.

– Igazán, magam se tudom, mit beszélek. Ritkán történik velem, higyje el. De talán kellemesebb, ha idekünn maradunk a fák alatt…

Értettem. Ez már okosan volt.

– Néni nincs itthon, – folytatta még mindig pirosan, miközben a fenyőfák alatt fehérlő padhoz sétáltunk. Egy ismerősünk fényképező gépet hozott, s bementek valami hatan a faluba, hogy paraszt-szépségeket fotografirozzanak a templom udvarán.

Mikorra leültünk, elmult a pirossága.

– És kegyed?

– Nincs mindig kedvem annyi asszony között… Sokat beszélnek. Inkább itthon maradtam és olvastam.

– És én meg megzavartam a mulatságában.

– Óh nem. A könyveim mindig velem vannak, de ön… dehiszen ön oly ritkán látható!

Ez megint olyan melegen volt mondva, hogy rezdülést éreztem. Rezdülés, jól mondom: ez az igazi szó, amely kifejezi a gyöngeséget. Minden rezdülés gyöngeség.

– Mit keressek a emberek között? – feleltem szórakozottan. – Az én világom nem a zsúrozó társaságoknak a világa.

Csodálkozva nézett rám. Másra forditottam a beszédet:

– Milyen szépen öltözik maga! Magának bizonyára minden ruha illik. Mit olvasott az imént?

– Nem mondom meg. Attól tartok megnevet.

– Hát akkor ne mondja. Tudom, miket szoktak olvasni a nők. (Azokra a cukorban főtt regényekre gondoltam, amelyekben henye grófok és méghaszontalanabb életü grófnék csevegnek folyton a szerelemről, és mégse mondanak soha semmi okosat és semmi igazat.) De, – folytattam, – éppen azért kérdeztem, hogy mit olvas kegyed? mert arra gondoltam, hogy nem valami érzelgős regénykönyv.

– Köszönöm ezt a gondolatát. Olvasok én regényeket is. De csak olyanokat, amelyekben a nő nem derbazári szépség és a férfi nem miákol a holdvilágnál. Jó regény évenként kettő-három ha megjelenik. Most azonban egy folyóiratot olvastam, olyan folyóiratot, amit el szokás dugni, ha valaki jön.

Habozva nézett rám. Látszott rajta, hogy tünődik, ne hagyja-e dugaszban a folyóiratot? Aztán a szememet kémlelve vallott:

– Spiritiszták folyóirata.

– Nem járatom, – feleltem. – De nem is gúnyolom. Valamikor én is foglalkoztam a spiritizmussal. Jártam szellemidéző ülésekre egy esztendőt-át. Nem kaptam semmi bizonyosságot.

– És azóta bolondságnak itéli.

– Nem. Megértem, hogy akinek a szerettei Amerikába költöztek, mappát néz, és a póstajáratok iránt érdeklődik.

– Esszerint mégse hisz semmit!

– Hinni, ez a szó az én szótáramban nincs meg. Kérem ne borzadjon el: vagy van valami vagy nincs. Amiről nem tudom bizonyosan hogy van-e? nem mondhatom rá, hogy nincsen. És amiről nem tudom bizonyossággal, hogy nincsen, nem mondhatom rá, hogy van.

A szeme elszomorodott.

– Tehát istentelen!

– Éppenséggel nem. De nézze, ha kegyed egy szép palotát lát, hinnie kell-e azt, hogy annak kigondolója és épitője is volt. Csak egy hangyatojáska is nagyobb és komplikáltabb épitmény… De ne beszéljünk tán ilyen komolyságokat.

– Sőt inkább! Csak ezt, mindig ezt – felelte lelkesen. – Óh ha tudná, mily kevés ember van a világon, aki…

– Csak mondja ki, hogy az embereket csak könyvben szereti.

– Nem, ezt nem mondom soha. Becsülöm az embereket akármilyenek is. Csak ha gyöngeséget látok, nem mondom: Ez az ember ostoba, hanem gondolom: Nem eléggé fejlett még.

– És a gazok?

– Óvakodom tőlük. De rájok is csak az mondom: Nem eléggé fejlett még. A testi élet az erősebbik náluk: innen van minden.

Nem lep meg téged is, hogy női lélek ilyeneket beszél? Csak néztem rá, mint a sötét úton járó az elővilágló lámpásra.

Már nem bántam, hogy leszálltam érte a vonatról. Az iránta való vonzalmam ime: lelki testvériség.

S talán nem beszéltem volna vele annyit és oly bizalmasan, ha néma lélekembert éreztem volna benne.

A leány akkor is fekete ruhába volt öltözve. Se gyürüje, se fülbevalója. Tetszett nekem. A ruhája szabása se volt olyan, aminőkkel bűvölőn szokott hatni a nő a férfira. Csak a finom gödölye-topán, amely majdnem a harisnyáig kilátszott, az volt kissé érzéki. Dehát ő bizonyára nem tudta.

A társaság visszaérkezett a faluból. Negyedórát még velök időztem. Az ő társalgásuk… ha leirná valaki egy fővárosi asszonytársaságnak a beszélgetését… kedves fecsegés, de ha semmiből se jó a sok, belőle néha a kevés is sok.

A szemem mindig azon a leányon állott. Már nem volt közönséges nekem. A deszkaláda is érdekes, ha tudjuk, hogy fejedelmi kincs rejlik benne. Bocsánatot kérek tőle gondolatban, hogy deszkaláda jutott most eszembe. Inkább mondhattam volna: alabástrom szekrény.

A szarka-csevegésben csupáncsak kétszer váltottunk szót, hogy a többi nem ügyelt ránk.

– Meddig marad? – kérdezte halkan.

– A legközelebbi vonattal tovább megyek.

Nem felelt rá, de az arca elborult. Barátom, a fiatal női arc… csodálatos, micsoda szinváltozások játszanak rajta! Az égboltozaton is örökké változnak a felhők, és soha nincs két egyforma hajnal és két egyforma napenyészet. De a női arc az égboltozatnál is változatosabb. A lélek áttetszik rajta. Az arcuk könyv, amelynek borítékán átsugárzanak a mondatok. És a mondatokat csak az érti meg, akinek szólnak.

Kisidő mulva ujra a szemembe nézett:

– De ugye, ha visszafele jön, ismét leszáll?

– Ha tudnám, hogy ismét beszélgethetünk…

– Óh, hogyne, – felelte bizalmas tekintettel. – Kisétálunk az erdőbe. A társaság az úton megoszlik; beszélgethetünk.

Ugy búcsuztam el tőle, mintha régi jóbarátom volna.

– Beleszerettél.

– Ez az, amit az úton fontolgattam: Mert megtelt a lelkem vele, mint ahogy júniusban az olajfa illatával megtelik a levegő. De tudni akartam határozottan, hogy nem-e az a harmadik hajt ismét rabszolgaságba! Tudod: az a hatalmas harmadik, aki nincs, azazhogy van, csak ránknézve nincs. Tehát azt mondhatom: nincs, de lenni akar.

– Micsoda dodonai nyelven beszélsz?!

– Azt hittem, megértesz. A szerelem az az ostoba állapot, amikor kettőt összehajt egy harmadik, aki nincs, de lenni akar. Amig fiatalok vagyunk, nem tudunk erről. A szerelem szentség nekünk, a nő édes titokkal teljes gyönyörüség. Azt gondoljuk azért vonzódunk hozzá, mert ő gyönyörüség. Pedig azért gyönyörüség, mert az a harmadik, aki nincs, de lenni akar, az borít tündérüveget a szemünkre. Az én szememre. És az ő szemére. Hogy egymást bűbájosnak lássuk, és így összehajtson bennünket. Összehajtson tüskön-bokron át. Ablakon, zárt ajtókon át. Rangon, szemérmen, okosságon, nevelésen, bűnön, erkölcsön át: – hogy ő, aki nincs, lehessen.

Barátom, nem a császárok és királyok uralkodnak ezen a világon, hanem az a rejtelmes erő, az a Hatalmas Harmadik. A bölcs elfelejti a bölcsességét, mikor az a Hatalmas Harmadik megjelenik nála. Az együgyü ember észt kap tőle. A gyávába ő veti a bátorság lángját. Az akaratost ő gyengiti rabszolgává, a rabszolgát ő erősíti ellenszegülővé. Neki engedelmeskedik a buta barom is, amely csak legelni tud: mikor megérik a teste, elbődül a hatalmas harmadik barom láthatatlan nyomása alatt, s az mint valami láthatatlan csordás vezeti őt a másik baromhoz. És vannak vak állatok is, mint például a barlangi szalamander. Hogyan találja az meg a maga párját?

És vannak teljesen értelmetlen állatok, amelyeknek éppen nincs idejök arra, hogy lássanak, tapasztaljanak, mint például a légy, vagy a tiszavirág: micsoda hatalom az, amely ugy bir hatni az idegeikre, hogy láng gyullad bennök a megfelelő pár iránt, s annélkül, hogy valaki tanítaná őket, tudnak.

De ne beszéljünk állatokról; csak az embereket nézd meg: hogyan megcsúfolja olykor az a Hatalmas Harmadik egy hígeszű leányka bájaival a legnagyobb politikusokat! hogyan öltözteti szoknyába Herkulest! és hogyan vetkezteti ki a szoknyából a szerzetest! Hogyan lesz a fösvényből tékozló! A tékozlóból fösvény! A parádés kocsisból uraság! Az uraságból parádés kocsis! Gondolj a koronás családokra, amelyek legféltékenyebben őrzik a vérkeveredés receptjét: az a Hatalmas Harmadik, hol egy szinész-nőt, hol egy póstásleányt, hol egy komornát vet közéjök. Vagy pedig onnan mozdit ki leányt, özvegyet, s belehajtja egy hadnagy, egy mossziő nyelvtanító karjába. S gondolj a börtönökre: hányan ülnek ott, akiket az a Hatalmas Harmadik ragadott a bűnbe. Mert ő csak kacag minden renden, rangon és morálon: ha egyszer lenni akar, lesz!

Mikor én azt az erőt megismertem, elbámultam rajta. Én elvégre a gyermekeimet szeretem, szeretem apai meleg szeretettel, de mikor még nincsenek, nem szerethetem őket. Nem érdekelnek. Nem vagyok király.

Megértettem immár az első házasságomat is: mért volt szerencsétlen? A tündérüveg leesett a szememről, s nekem látnom kellett, hogy egy olyan nőhöz kötöttem az életemet, akinek a lelke nem az én lelkem tartományából való: hozzám képest csak Plátónak a kétlábu tollatlana.

Megalázottnak éreztem magamat. Azt kérdeztem: hát hol az én szabadakaratom, ha medveként az orromnál fogva vezethet egy ismeretlen erő? Hol az én szabadakaratom, ha addig, míg az ismeretlen Harmadik fogva tart és vezet, meg vagyok zavarodva az elmémben is? Hiszen ez lipótmezei állapot, barátom!

Mármost megértheted azt is, hogy amikor ujra találtam egy leányt, akihez rajban repültek a gondolataim, megdöbbentem. Zavarodottan dörzsöltem a szememet, hogy nincs-e rajtam a tündérüveg?

Mert hogy én ujra béka legyek a Hatalmas Harmadik réznyelü kése alatt, ez ellen föllázadt minden gondolatom.

Mondom, hogy mély szeretettel szeretem a gyermekeimet, s legyen akár száz, ha én akarom. De ne legyen a megbolonditásom útján! Emberi méltóságommal, enérzetemmel ellenkezik ez! Ha szeretni akarok, szeressek szivemmel, lelkemmel, a magam értelmével, elhatározásával, de ne legyek kerge-birkája annak a titkos Harmadiknak!

Mikor visszafelé utaztam Budapestről, ismét nagy lelki-tusakodás szállott meg.

Mintha a fülembe súgott volna valaki:

– Vigyázz! Azon az úton vagy, amelyiken már egyszer kibicsaklott az eszed! Nincs olyan nő a világon, akinél többet ne érne a szabadságod és a nyugalmad!

És súgott rá egy másik hang:

– Árthat-e a jóság? Lehet-e kellemetlen valaha az olyan tiszta értelem, mint az övé? A szép virágok között halálméreg a digitálisz, dehát miatta meggyűlöljünk-e minden virágot?

Van valami abban a török hitben, hogy két angyal jár mellettünk: egy jó, meg egy gonosz, és az a két angyal súgja meg, mikor tétovázunk, hogy mit cselekedjünk?

Tapasztalhattad, valahányszor határozáson tünődtél, mindig élénk párbeszéd folyt benned.

– Kedves ő! Szép! Egyetlen! – mondta az egyik hang.

– Ismered? – kérdezte gúnyosan a másik.

És folyt tovább a beszéd:

– Minden embernek van párja, s a szerencsétlen házasság nem egyéb, csak az, hogy nem a maga párját vette el a házasodó. Ez a te párod!

– Az erős lélek nem olvad és nem forrasztható. A gondolkodó embernek nem lehet párja, mert két fejnek a gondolkodása kétféle gondolkodás. A nagy gondolkodók magukban éltek mindhalálukig.

– De a magányos élet bús. A nőtlen ember háza üres kalitka. A hideg ágynál csak a hideg sir ridegebb.

Igy beszél a két angyal. Csak az a baj, hogy nem mindig tudjuk, melyik fülünknél áll az igaz angyal?

Mikor aztán az a kérdés is megfordult bennem, hogy a tulságos óvatosságnak nem gyávaság-e a neve? – határoztam.

Délután két órakor kiszálltam Gödöllőn.

folyt. köv.

Képtalálat a következőre: „Gárdonyi Géza  Az a hatalmas harmadik    Regény”