|
Elbert János halála szerda, 2007. február 28.

A szerző diplomata és közíró. Most járt le külügyi szolgálata Pekingben. És nemrég jelent meg A halál oka: politikai gyilkosság című regénye. Azt mondja: bár könyve Elbert János irodalomtörténész egykori tragédiájára is magyarázatot adhat, akár el is vonatkoztathatunk a konkrét ügytől.
Elbert János halálának titokzatosságát és az azt követő találgatásokat csak felerősíti, hogy felesége és fia nem sokkal később szintén tragikus és szintén nem egészen tisztázott körülmények között halt meg.
Interjú a szerzővel
Akkoriban újságíró voltam. Először csak az a hír jött: Elbert János a siófoki móló mellett vízbe fulladt. Halálának körülményeit aztán részletesen is ismertette a rendőrség: Elbert épp a Bányász Üdülő vendége volt, sétára indult, közben kiújulhatott az arcidegzsábája, a mólónál hideg vízzel próbálta enyhíteni fájdalmát, de megcsúszhatott, eszméletét veszíthette, vízbe esett, megfulladt. Bűncselekmény nem történt jelentette ki a nyomozást vezető ezredes. Utána akartam járni az esetnek. Tudtam, s persze nemcsak én, hogy a szemünkbe hazudnak.
Mitől volt benne biztos?
Akik Elbertet kicsit is ismerték köztük én is úgy vélték: egy lépést sem tesz meg feleslegesen. De a rendőrség állította: aznap hirtelen távozott az egyetemről Siófokra. Egyszerűen elképzelhetetlen volt. Amúgy rögtön a Bányász Üdülőbe utaztam, és lemértem, hogy onnan tízperces az út a vízpartig. Ha Elbertre útközben valóban rátört volna a fájdalom, inkább visszafordul, hogy legalább gyógyszert kérjen az üdülőben. Egy kényelmes filosz, aki tisztában van a betegségével, így cselekszik.
Ez is csak feltevés. Bizonyítani nem lehetett.
Kétségtelen. De a rendőrség is csak valószínűsítette a halál körülményeit úgy, hogy azt elfogadni nem lehetett.
Nem gondolja, szándékosan magyarázta összevissza az esetet a rendőrség? Hogy fölhívják a figyelmet: hihetetlen a történet? Ha nem akarják túlragozni az ügyet, választhattak volna könnyebb magyarázatot is, mondjuk azt: Elbert infarktust kapott .
Lehet. Bár azt sem hitte volna el senki. Lényegesebb kérdés volt az: mit keresett egyszer csak Siófokon, ahol aztán drámai módon meghalt.
Akkoriban ön azonnal cikket írt az ügyről. Egyetlen lap sem merte közölni az írást. Több mint két évtized elteltével, csak most jelentette meg a regényt. Tisztázni akart vele valamit? Vagy csupán befejezni egy történetet?
Is-is. Húsz évig nyomoztam. Számos információhoz csak a kilencvenes években jutottam már diplomataként. Például londoni külszolgálatom idején 1994-től 99-ig tartott egy külföldi kollégának említettem, hogy régóta foglalkoztat Elbert János halála, már-már rögeszmémmé vált. Erre ő mesélni kezdett a KGB módszereiről és arról: miként függött össze a szuezi válság az ötvenhatos forradalommal, miért nem avatkoztak be az amerikaiak a magyar eseményekbe. Elmondta, hogy a NATO sorsa akkor a Szovjetunió kezében volt: ha Szueznél másként lépnek föl, szétesik a katonai szervezet. Ez a diplomata segített abban is, hol keressek dokumentumokat. Nem titkos levéltárakba irányított. Azt mondta, nézzem meg az ENSZ anyagait is 1956-ról. Ezek közt olvastam azt, amit Bulganyin szovjet miniszterelnök írt az amerikai elnöknek, Eisenhowernek: Amint arról megállapodtunk…..
Hogy érthető legyen, mi köze mindennek Elberthez: regényében ír egy titkos tárgyalásról is, amely 56. november elején zajlott Budapesten Andropov szovjet és Wailes amerikai nagykövet között. Utóbbi igyekezett Nagy Imréékről kérdezgetni, Andropov viszont rezzenéstelenül terelte a szót a szuezi konfliktusra: ha Amerika NATO-szövetségesei nem akarnak a Szovjetunióval szembekerülni az észak-afrikai térségben, akkor maradjon távol az USA a magyar belpolitikától. Tolmácsuk Elbert János volt, aki kiválóan beszélt oroszul és angolul is. Viszont mások csak legendának tartják, hogy 56-ban Elbert lett volna Andropov tolmácsa.
Pedig biztos.
Miért?
Külszolgálatban magyar hírszerzőkkel is megismerkedtem. Kérdeztem őket az egykori történésekről. Nem könnyen kaptam válaszokat, ám fetisizálni sem akarom a teljesítményemet. Szóval tőlük úgy tudom: amikor végén Andropov amúgy addig a KGB vezetője a Szovjet Kommunista Párt főtitkára lett, lista készült azokról, akik veszélyt jelenthetnek rá.
Na de Elbert?
Nem az volt érdekes, mit tett a szovjet kultúráért. De tarthattak attól, hogy esetleg interjút ad múltbeli dolgokról valamely nyugati lapnak. Hozzáteszem: az USA-nak sem volt érdeke, hogy kiderüljön az 56-os szovjet amerikai egyeztetés. Sok példa így a koreai repülőgép lelövése 1983-ban igazolja: ha kell, összejátszanak a nagyhatalmak, hogy bizonyos ügyek rejtve maradjanak a nyilvánosság elől.
Visszatérve: regényében a KGB végez Elberttel.
Ha bíróság előtt kellene bizonyítanom, elveszíteném a pert. Soha nem szolgáltatnám ki az informátoraimat. Könyvemben egyebek mellett azt próbáltam föltárni, milyen helyzetben voltak a magyar hírszerzők, akik tehetetlenül végignézték szövetségeseik Elbert elleni akcióját. Tudták: Moszkvával nem lehet játszani
Varga László történész nyilatkozta egyszer, hogy Elbert halálával kapcsolatban hallott olyan verziót is: a magyar állambiztonságiak akkoriban nyitották meg a határt bolgár partnereik előtt, s ők ölték meg Elbertet.
Az igaz: a szovjeteknek a bolgárok voltak legjobb hírszerzési szövetségeseik, szívesen dolgoztattak velük. De nem nálunk, hanem Nyugaton, ahol az oroszokat jobban szűrték mint a bolgárokat.
Mellesleg Elbert János története legutóbb két éve került ismét a közbeszédbe, amikor valakik fölraktak a világhálóra egy ügynöklistát Az irodalmár neve is szerepelt rajta. Többen is úgy vélekedtek: a lista azonos azzal, amelyet Németh Miklós adott át 1990-ben Antall József miniszterelnöknek. Mindenesetre furcsa: Elbert akkor már hét éve nem élt.
 Ráadásul sem KGB-ügynök, sem besúgó nem volt. Annyit mondhattak neki Moszkvában, mint sok másnak, aki ott tanult az ötvenes években: számítanak rá, ha úgy hozza az élet… Ha a lakása előtt megjelenik egy Pobjeda, s közlik vele, hogy jöjjön, szükség van rá tudja, mit kell tennie. Ezt írom a könyvben is.
De azt is: belügyi összekötője volt. Akkor sem lehetett ügynök?
Nem. Abban az időben majdnem mindenkinek volt belügyi összekötője, aki valamilyen fontos állást töltött be. Ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy dolgozott a hírszerzésnek, vagy épp besúgó volt. Ma is világszerte működnek ezek a rendszerek a megfelelő módon. De azért most már pontosítsunk: nem Elbert életét írtam meg, hanem életének bizonyos elemeiből egy Elbert-szerű figura történetét. Engelbert János a regény főszereplője, a név nyilván utal Elbertre, ugyanakkor az volt a szándékom, hogy el is tudjunk vonatkoztatni tőle.
Én nem tudtam. Elhittem, hogy ez vele történhetett, és így, s csak a neveket változtatta meg, illetve a halál helyszínét.
Szerintem így történt.
De ha így történt miért akarja, hogy elvonatkoztassunk Elbert személyétől?
Mert ilyen ügy több is volt Magyarországon. Máshol meg még több. Csak hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róluk. Kevesen emlékeznek már Kerényi Grácia költő-műfordító szörnyű balesetére1 Elberté után másfél évvel. Kapcsolata a lengyel Szolidarnoszty-mozgalommal ismert volt. Grácia Dobogókőről jött le Trabantjával, amikor balesetet szenvedett, eltörött a gerince, majd hónapok múlva meghalt. Egyes hírek szerint egy dömper szorította le az útról. Mások arról beszéltek: előzőleg megszerelték az autóját. Különben könyvem leginkább a félelmekről szól. Vagyis nem Elbert, illetve Engelbert személye a hangsúlyos, hanem a kor, a politikai légkör, egy balesetnek álcázott gyilkosság, a titkosszolgálatok egymásnak feszülése.
Visszajelzéseket már kapott a regényre?
Rengetegen hívtak, és kiderült: mivel Elbert az értelmiség legendás alakja volt, s rejtélyes halála a rendszerváltást követően is magyarázat nélkül maradt még mindig sokan nyomoznak az eset után. Beszéltem egy főiskolai kutatóval, aki azt mondta: ő már évek óta gyűjti az anyagot, és bosszantotta, hogy elírtam előle a történetet. Azt mondtam neki: ez olyan ügy, amelynek kapcsán mindenki megírhatja a saját verzióját.
Látja, szándéka dacára mások sem tudtak elvonatkoztatni Elberttől.
Regényt írtam. Úgy, hogy azért dokumentarista hitele is legyen.
Ön diplomata és közíró. Mostanáig Pekingben volt a nagykövetség első beosztottja. Egyáltalán: ilyen könyvet hírszerzők forrásaira támaszkodva megírhat egy diplomata?
Arra utal, hogy mondjuk az orosz nagykövet panaszt tesz a külügyminiszternél: milyen dolog ez a könyv? Kizárt. Kizárt, hogy a regény sértené a magyar orosz kapcsolatokat. Bár korábban adódtak diplomáciai gondjaim az írásaim miatt.
Érdekelne…
Na ez az, amit diplomataként végképp nem mondhatok el. Maradjunk annyiban: ha kényelmetlen a külügynek, hogy írok is, és jelzik, a kettő nem megy együtt majd választok.
forrás 168 óra ****************************** Kik gyilkoltatták meg Elbert Jánost? forrás: HVG
A félméteres Balatonba fulladt bele Elbert János – állították az 1983-ban kiadott közlemények. Ezt már akkor sem hitte el senki, pláne azután, hogy rövid időn belül meghalt fia és felesége is. A KGB vagy valamelyik másik titkosszolgálat gyilkosságára utalnak a jelek, de az indítóok továbbra is ismeretlen. Odze György most megjelent könyve sem tár fel új bizonyítékokat.
Odze György dokumentumregénye, amely a Mérték Kiadó gondozásában nemrég jelent meg Elbert János meggyilkolásáról, a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején is íródhatott volna. Ungvári Tamás ekkor, 1989 szeptemberében adta ki hasonló tárgyban művét: A védelem tanúja – Bizalmas és szigorúan titkos feljegyzések E. J. életéről és titokzatos haláláról címmel. Nyilvánvalónak tűnik, hogy Elbertet (akit Odze Engelbertnek nevez, nem tudni, pontosan miért), valamelyik titkosszolgálat gyilkoltatta meg, hiszen egyébként nem lehet megmagyarázni, miért utazott 1983-ban, március kilencedikén, egy szeles napon Siófokra, és fulladt bele a félméteres mélységű, hideg Balatonba, menettérti jeggyel a zsebében. Az a tény, hogy nem sokkal később titokzatos balesetben meghalt Elbert tizenhét éves fia, akit a Dunából fogtak ki, a felesége pedig utóbb zavart lelkiállapotban a mélységbe vetette magát és szörnyethalt, egyértelműen arra utal, hogy profik végeztek mindhármukkal.
Őszintén szólva arra számítottam, hogy erre a sokakat izgató, bár ma már részleteiben elfelejtett ügyben valamiféle új forrása akadt a szerzőnek, esetleg olyan háttér-információkat sikerült szereznie, melynek alapján legalább egy hihető hipotézist fel tud állítani. Elvégre, bár azóta sem hozták nyilvánosságra a pártállami titkosszolgálatok anyagait, azért egyes dolgokat ma már mégiscsak jobban ismerünk, mint a rendszerváltás idején, illetve az azt követő években.
Elbert János Derengeni kezd valami a humán értelmiségi elit és a Belügyminisztérium illetékes ügyosztályai közötti kapcsolatokról, melyek az idők folyamán alaposan átalakultak, és semmiképpen sem lehet egyirányú utcának tekinteni őket. Újságírók, filmesek, rádiós és televíziós személyiségek, akik pályájuk elején igénybe vették a Cég támogatását, miután a közönség előtt ismertté váltak, akár szembe is fordulhattak egykori pártfogóikkal, ehhez azután más szolgálatok, illetve befolyásos körök segítségét is igénybe vehették.
Az elit egyes tagjainak helyezkedése nem volt független az erőviszonyok átrendeződésétől, mely a helsinki konferencia és lengyel válság után egyértelműen felgyorsult. Az élete végén hálózatról működő Brezsnyev halálát követően, Andropov vezetése idején zavaros, áttekinthetetlen belharcok folytak a magyar pártvezetésen belül, ami áttételesen összefüggésben állhatott a Kremlben folyó pankrációval is. Az egymásnak feszülő erők abszurd egyensúlyát jelezte az abszurd fejlemény, amikor a SZKP politikai bizottságának tagjai által is tudottan halálosan beteg (a pesti vicc szerint akkumulátorról működő) Csernyenkót választották meg, a főtitkárként szintén rövid életű Andropov után.
Jó lenne tudni, hogy szétporladt közelmúltunknak pontosan mi köze volt Elbert János és családja meggyilkolásához, de a magyarázat, amivel Odze György előáll, kevés újat mond, és teljesen irreális. Egyrészt utal arra, hogy Elbert 1956. november 3-án tolmácsként működött közre a szovjet nagykövet, Jurij Andropov, a KGB fönöke, Szerov tábornok, valamint az Egyesült Államok nagykövete, Wailes és követe, Christian Randal között. Ezen a tárgyaláson Odze szerint az oroszok kész tények elé állították az amerikaiakat a másnapi katonai intervencióval, a magyar forradalom fegyveres elfojtásával. (Tudomásom szerint Budapesten nem folytak ilyen jellegű tárgyalások, a tapogatózó kapcsolatfelvétel a két világhatalom között New York-ban és Moszkvában folyt.) Egy ilyen verziót, vagyis hogy Elbert 1956-ban Andropov tolmácsa volt, már 1983 kora nyarán is hallani lehetett, Ungvári Tamás könyvében is szerepel, mint cáfolandó legenda. De ha el is fogadjuk ezt a teóriát, akkor sem magyarázza meg, milyen szerepet játszott ez a tény huszonhét évvel később abban, hogy meggyilkolták.
Odze leírja továbbá, hogy Elbert szamizdatokat tartalmazó mikrofilmet akart kijuttatni Leningrádból Nyugatra. Az író verziója szerint a nőcsábász (!) Elbert orosz szeretőjétől kapta a filmet, akit a rendőrség sarokba szorított, és elárulta őt. Így a KGB megbízásából tevékenykedő ügynöknek sikerült visszaszerezni a filmet az irodalomtudós és fordító otthoni íróasztalának fiókjából. De ha így is történt ez a szamizdat-história, ez indokolja egy neves értelmiségi család kiirtását Magyarországon? A filmet, még Odze szerint is, sikerült megszerezniük vér nélkül, vagyis a likvidálásnak nem volt ésszerű oka.
A szovjet (utóbb az orosz) titkosszolgálat, más országok szolgálataihoz hasonlóan elemzi egy-egy akció kockázatát, felméri a várható kárt és hasznot. Utólag sem mondhatunk mást, mint hogy Elbert nem volt veszélyes sem a szovjet, sem pedig az amerikai vagy a kínai érdekekre. Hát akkor miért ölték meg Elbert (Engelbert) János irodalomtörténészt és fordítót, a családjával együtt? Odze, talán, hogy megvigasztalja az olvasót, amiért a gyilkosság motivációit illetően a sötétben tapogatózik, rekonstruál egy gyilkosságot, melyet mérgezett tűvel követtek el, valahogy úgy, ahogy Georgi Markov bolgár disszidenst ölték meg 1978 szeptember 8-án Londonban. Sejteti, hogy Elbert holttestestét levitték Siófokra, és bedobták a Balatonba, ami viszont ellentmond a valóságos eseményeknek, ugyanis őt a Bányász üdülő pincérnője halála előtt mintegy húsz perccel még élve látta.
Sajnos, Odze György könyve tényfeltárásnak tartalmatlan, szépirodalmi alkotásnak viszont meglehetősen gyenge. (Megjegyzendő, hogy a témáról Dékány Kálmán a rendszerváltás idején, 1989-ben megjelent, de azóta megszűnt folyóiratban, az Új Időben közölt egy novellát, Ismétlés az apáért címmel, melynek középpontjába a fiú, Jánoska halálát állította.).
Ungvári Tamás gyermekkora óta ismerte Elbert Jánost, akinek unokatestvére volt. Ő azonosította holtestét is Siófokon. Tömérdek személyes emléket felidéző könyvében azonban így is kevés az információ halálának lehetséges okairól. Ungvárinak mégis van néhány figyelemre méltó kijelentése, mely a KGB korabeli árfolyameséséről szól, és azt sejteti, hogy a szervezet emberei példát akartak statuálni Elbert megölésével. Mint írja: Az árfolyamvesztésnek, a befolyási övezet visszaszorulásának egyenes következménye volt a Szervezeten belül kialakuló restaurációs sejtek elszaporodása: erről a lengyel pap, Popielusko atya meggyilkolása és a tettesek nyilvános bíróság elé állítása beszédesen tanúskodik
A gyilkosság tehát üzenet lehetett, szimbólum és dezinformáció egyszerre, úgy mint Popielusko atya 1984-es megölése. Címzettje a magyar értelmiség volt, amelynek egyes jeles alakjai kapcsolatokat építettek ki a kommunista párt kemény vonalasaihoz kötődő titkosszolgálatokkal, de a hetvenes végétől kezdtek visszatáncolni, nyugati kapcsolatokat kerestek, s esetleg az ő segítségükkel találták meg az utat a táboron belüli reformereket kiszolgáló belügyi körökhöz. Ezzel a támogatással, meg persze bízva ismertségükben a közvélemény előtt, dacolni mertek régi főnökeikkel, akik elhatározták, hogy legalább egy embert, aki a legvédtelenebb volt, móresre tanítanak közülük
Ungvári könyve végén kijelenti: ,,Esküszöm az élő Istenre, hogy annál többet, mint amit ebben a könyvben a benne feldolgozott esetről megírtam, nem tudok.” Csak abban bízhatunk, hogy idővel új dokumentumok kerülnek nyilvánosságra a nyolcvanas évek kulisszák mögötti konfliktusairól. Akkor talán az Elbert Jánosnak és családának tisztázatlan halála körüli rejtély is kibogozható lesz, és nem csupán a korabeli hivatalos rendőrségi verzió ellentmondásainak feltárására kell hagyatkozniuk az igazság felderítésére vállalkozó szerzőknek.
A titok
Elbert János népszerű ismeretterjesztő volt. Az MTV-ben gyakran feltünt különböző műsorokban. Halála titokzatos. Elbert János (Bp., 1932. ápr. 17. Siófok, 1983. márc. 9.): irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár, József Attila-díjas (1974). 1950-ben érettségizett Bp.-en, majd az Eötvös Loránd Tudományegy. (ELTE) Bölcsészettudományi Karán, orosz-lengyel szakon folytatta tanulmányait. Itt szerzett diplomát 1955-ben. Megalakulásakor, 1956-ban munkatársa lett a Nagyvilág c. lapnak, amelynél csaknem két évtizedig dolgozott, közben műfordítói szemináriumokat, szovjet irodalomtörténeti előadásokat tartott az ELTE-n; a világirodalmi tanszék adjunktusa volt. Tanára volt a Színház- és Filmművészeti Főisk.-nak is. A hetvenes évek közepén nevezték ki a Színházi Intézet ig.-jának. Sokműfajú alkotó volt. Orosz, lengyel, angol irodalmat fordított, esszéket írt, számos kötetet, antológiát szerk. Drámafordításai Csehovtól Albee-ig, Bulgakovtól Gelmanig kivételes nyelvi érzékenységről tanúskodnak. Pedagógusként, közéleti emberként is sokat tett a kortárs külföldi írók hazai népszerűsítéséért. Halálának körülményei máig tisztázatlanok. M. Majakovszkij (tanulmány, Bp., 1973); Klasszikus orosz költők (vál., jegyzetekkel, Bp., 1978); A világ drámairodalma a Nemzeti Színházban (tanulmány, Színháztudományi Szle, 1980). Irod. A színház tünékeny művészete. Beszélgetés E. J.-sal (riporter Vinkó József, Magy. Hírlap, 1981. 15. sz.); Úgy dolgoztam akár egy mesterember (beszélgetés E. J.-sal, riporter Nádasy László, Szovjet Irodalom, 1983. 10. sz.); Kazimir Károly: A közös munka pillanatai. E. J.-ról (Szovjet Irodalom, 1983. 10. sz.); Mihályi Gábor: E. J. gazdag élete (Nagyvilág, 1983. 6. sz.); Ungvári Tamás: A fekete zongorában. E. J.-ról (Új Tükör, 1984. 11. sz.); Ungvári Tamás: A védelem tanuja. Bizalmas és szigorúan titkos feljegyzések E. J. életéről és titokzatos haláláról (Bp., 1990.).

|
|