A beteg tükre

Írta: Nagy Jenő · 2019. június 5.

kb. 3 perc olvasás

Kosztolányi Dezső

A BETEG TÜKRE

Doktor Kleintjes egy német orvost folyóiratban súlyos problémákat ad az orvosnak s a lélekbúvárnak. Szabad-e, ajánlatos-e, kívánatos-e fölvilágosítanunk a betegeket hogylétük felől?

Ősrégi kérdés, melyre eddig még senki sem adott határozott feleletet. Pedig a szegény orvosokat nap nap után sarkon követi, kínozza, marcangolja, anélkül hogy el tudnák magukat határozni, s állást foglalhatnának szilárdan egyik vagy másik félen. A legtöbb orvos tudniillik ma is kételkedik, s legtöbbször vagy egyéni meggyőződése szerint cselekszik, vagy esetről esetre a perc ihletében, a beteg egyéniségéhez mérten állapítja meg azt a tapintatos formát, melyet abban a pillanatban legjobbnak vél. Nincs szabály, nincs törvény. És ezt talán legjobban mi érezzük, mikor a véletlen szeszélye folytán szükségből orvosokká leszünk, s pirosra sírt szemmel, sírástól fuldokló szájjal kell hazudnunk kedves betegjeinknek. Mit mondjunk? Mit hazudjunk nekik? Vagy egyáltalában hazudjunk-e, szabad-e hazudnunk, mikor élet s halál között lebegnek, és a betegséggel társtalanul, magukra hagyatva vívják a döntő csatát? A probléma ijesztő világossággal mered elénk.

Egy pillanatra úgy tetszik, mintha csakugyan meg kellene mondanunk a valóságot. A sovány, szomorú arc, a láztól parázsló szemek mintha követelnék. Végre is a betegség tisztán csak reá vonatkozik. Neki tudnia kell a titkot. Joga van hozzá! Csipkés ágya olykor olyan a szemünkben, mint egy nagy, fehér hajó, s szinte érezzük, mint távolodik el tőlünk lassan-lassan a bizonytalanság zavaros vizein. Oly egyedül küzd szegény. Oly végtelenül egyedül. Sírunk és jajgatunk, de ő percről percre idegenebb lesz ránk nézve, akárcsak meghalt kedveseink, és mindinkább látjuk, hogy ez a tusa az övé, tisztán az ő magánügye, hisz ha könnyekbe fullasztjuk is a szobát abban a végső pillanatban, akkor mégsem mehetünk vele. Ilyenkor megmondanánk mindent. Aztán jő egy csöndes, könnyfakasztó perc, reánk legyint, föltekintünk a párnák közé torlaszolt gyönge testre, és megingunk, dadogunk, könnyezünk. Többnyire az a vége, hogy mi is zokogva roskadunk az ágyára, és sírunk – vele együtt.

Nekünk, kétkedőknek és bizonytalanoknak adott tanácsot a német orvos. Szigorú, bölcs, pozitív tanácsot. A betegeinknek minden tekintet nélkül hazudnunk kell. Költsünk meséket, ostoba, kedves hazugságokat, naiv gyerekbohóságokat, és hitessük el velük. Hozzunk ágyukra mesevirágokat a gyógyulás aranymezőiről. Ezek a naiv hazugságok gyógyítják meg őket, ezek lesznek legerősebb fegyvereik a halállal való küzdelemben. Ha kell, szervezkedjünk is. Alapítson az egész ház titkos összeesküvést s avassa be az összes családtagokat, az ápolókat, a szolgákat s a cselédeket is, nehogy egy elejtett szó a beteget a valóságra rezzentse. Mindenben kíméletes tapintat, ravaszan-finom gyengédség vezessen.

De Kleintjes doktor még tovább megy. Nemcsak a közönyös orvosoknak, a kíméletlen, hirtelen természetű rokonságnak és a szapora szájú nagynéniknek üzen hadat, hanem a tükörnek is. A tükör a beteg legnagyobb ellensége. Ez a csillogó, misztikus bútordarab mindig a kopár valóságot másolja. Nem szépít, nem enyhít, nem vígasztal. Sokszor még torzít is. Mindeddig gyanútlanul tettük oda betegeink ágyára, s hagytuk, hogy reggel, mosdás után, fésülködéskor óraszámra nézegesse fakó, beesett arcát. Csak az orvosok tudják, hányszor hangolta le a gyógyuló beteget, hányszor bénította meg harckedvét és ellenállási képességét a tükör. Ez a gonosz, babonás, varázsos üveglap halálos ellenség és áruló, mely fáradsággal szőtt-font terveinket, hazugságvárainkat egy pillanat alatt szétdönti, és a beteget a reménytelen kétségbeesésbe taszítja.

El tehát a beteg lakásából a jajveszékelésekkel, tanti-sopánkodásokkal és a csillogó tükrökkel! Legyen a beteg szobája csöndes, nyugodt és fénytelen. A babonás nép ma is eldugja a tükröket, ha halott van a háznál, mert azt hiszi, hogy a halott meglátja bennük az arcát és visszajő. Mi, jobbak és okosabbak, rejtsük el a valóságtükröző üveglapokat addig, amíg nincs késő.

Budapesti Napló, 1907. január 6.