Kaffka Margit: Asszonyok

Írta: Nagy Jenő · 2019. április 13.

kb. 9 perc olvasás

Képtalálat a következőre: „kaffka margit könyv”

Kaffka Margit

ASSZONYOK

A kopottas, téli délutánszürkületben egyenkint jöttek már fakón és félszegen, gyürött arcukon a megszokott keserüséglárvával, vagy buta és konok elégületlenséggel az ingyennap rosszindulatu és formátlan vendégei, a nyomoruság anyái; – és ölükben, vagy kézen vezetve csenevész, hibástestü, levéznult kis boldogtalanjaik. Az egyik pici rongyos alig lát, a nehéz, sülysebes arcából ki se látszanak összedagadt, vizeskék szemei, egy elferdült lábu, halvány kis fiu gyenge, kiváncsi mosolygással biceg a nagy markos asszony sötétkék szoknyaráncaiba fogódzva, – egy holtravált, alig ökölnyi arcocskáju kis szopós már csak erőtlenül tátogatja elkékült ajkait az anyja lohadt, fekete-barna emlője után. Ezeknek nem jutott hely a klinikán, tán mert ugyis hiába; – s az »egylet« orvosa mit mondhasson? A végső menedék itt, a nagy tanár alamizsnája, ha hozzájuthatnak. Egyre többen vannak, ismerkednek, körülveszik a kis pólyást és rácsudálnak, suttogva, tudákosan, legtöbben némán ülik végig a váróterem hosszu fapadját és a hidegtől, a lépcsőjárástól, vagy az egész, nagy, otromba vigasztalanságtól, ami a világ; – összegörnyednek, ásitnak vagy sóhajtanak.

– Nagyon sok mára! – jelenti ki a szürkelibériás szolgalegény, aki rendet csinál köztük. – Aligha kerül ma mind sorra.

Riadt és tehetetlen pillantások neszelnek rá. Ma sem? És akkor csak egy hét mulva megint! Némelyik csöpp szenvedő máris nyugtalankodik és ahogy csititó gyöngédséggel rájuk hajolnak, igazán átszépül percre némelyik darabos arc a megadó, lelkies szomoruság elmélyedésében. De hamar ujra egymásra néznek és számlálgatják, ki jött előbb? Már tudják, hogy az elsőnek jelentkezők több jó szót kapnak, kimeritőbb utasitást; később már fáradtan, kurtán, szárazon végeznek velük. Négyre jár. És az orvos még egyre késik.

A nagy sarokablaknál prémbundás, szépkalapos, finombőrü uriasszony ül, vele jó nagykendőben a rendesen fésült dajka; vasalt fehér kötőjén kamásnis, szalagoshaju, kétesztendős szép lánybabával. Különhuzódtak idegenkedve, türelmetlenül ők is, az asszony közelebb intette a cselédet és kinéz az utcára.

– Azonnal itt kell lennie, kérem szépen – áll meg előttük udvariasan az inas. – Még jobb is, hogy az ingyennapon méltóztatott, mert igy mindjárt elsőnek kerül, aki privát.

Az urnő bólint. Mégsem szerette, hogy véletlenül épp ma jött. Az idegen, ellenséges, már a jelenlétével is csupavád nyomoruság feszélyezte és lehangolta. A picinyjét nézi, e tulfinom, de szinte tökéletes alkatu kis üvegvirágot, akit egész maga-odaadással gondozott, süritve táplált, eltökélten és okos szisztémákkal az élet számára készitett születése óta – sőt már azelőtt is. Most bárányhimlője volt csak, de azért idehozta, megnézeti: nem maradt-e vissza valami rejtett baj? Ne vigyék-e el valahová e nedves hónapokra – mije gyöngébb – milyen óvást vagy edzést igényel a szervezete? Az ő szép, okos kis egyje! Első percben megdöbbent és elszomorodott az igaz, asszonyi részvéttől, ahogy szétnézett itt, de most észrevette, hogy fojtott és oktalan, néma gyülölettel néznek rá és megretten. Igen, hogy ő előbb jut be, az a bajuk. Vagy minden, hogy itt van a szemük előtt, hogy nagy, kegyetlen keserüségeiknek ellenébe mutatja a maga élete türhetőbb voltát. Mintha már szóval megvádolták volna, ellenségesen, haragosan védekezik gondolatban. Mit? Ő épp annyit szenvedett az anyaságért, mint ezek – és azóta szinte csak ennek élt, éjjel-nappal gondolt vele, tanult hozzá, komolyan vette. Nem elég, ha az övéiért felelős minden asszony? Az van rábizva! De azért kellemetlen itt lenni és ilyen szokatlan, nevetséges gondolatokra kényszerül. Csak már haza mehetne!

A szolgafiu kimegy valamiért, egy percig csend van; aztán hirtelen, keserü nekibátorodással kipattan az első vaskosan perfid megjegyzés. Közönséges és oktalan, a szomszédjának veti oda az egyik, az rádupláz és hálás közönségre talál a szembenülők közt. Az uriasszony ugy tesz, mintha nem hallaná, de valami megdöbbentőt érez ebben a készségben, ahogy ezek a durva szellemeskedések felszakadnak itt, mint ami már rég szivárog és gyül és robbanásra-készen vár közel a felszin alatt. Ezek nem most gondolták ki, nem most mondják először ez ügyetlenül gunyos támadásokat; közönséges népek módján egymásnak beszélve ugyan, de azért tüntetően és leplezetlenül ő ellene. És neki sem mostani gondolatai az ellenérvek. Mi bajuk vele? Árt nekik azzal, hogy jó cipője van és kalap a fején; és ha neki sem volna, segitve lenne rajtuk ezzel? Ismerik ezek az ő asszonyéletét, sok ideges gyötrődését, szóvá se tehető sok nehéz keresztjét? Az örök igazságtalanságot érezte, hogy »egy«-eken bosszulódnak meg a messzeoku és érthetetlen tömeg-igazságtalanságok. Miért épen ő? De azért ülve maradt a helyén furcsa, megrettent, ideges passzivitással és hallgatta.

– Ugybizony! A tolluskalapuak kölykinek a nyavalyája is jobbszagu!

– A maga gyereke, lelkem, megdögölhet tizszer is, mig annak a doktor tiz pengőér kifujja az orrát.

– Nincs is kutyabaja, csak parádézni jött vele. Egy óráig fog mulatozni odabenn, minket meg hazaküldenek. Az isten mér’ is nem…!

– Jót emleget. Az Istent…!

Nyers kacagás hangzik, csunyán, idenemillőn, aztán elcsendesülnek, mert senkisem szegül ellenük. A szegény, haldokló pólyás zizegő, fujtató lélegzése hallatszik. A három idegen ott a sarokban most már ugy ül külön, hogy a forró gyülölködés szinte körülfolyja, mint a láva és elszigeteli őket. A dajka mérges, apró cselédszemével rájukmered és kész volna feleselni, mint a hű ugató kutya, de az asszonya csendre inti, maga a kislánya fölé hajol és ideges, sirásbacsukló erőlködéssel gügyög hozzá. Az fehérke, apró tenyerével hizelegve tapogatja az anyja arcát; olyan gyöngéd, selymes, mint egy puha, pántlikás, fehér cicácska. A tizesztendős kis sánta fiu előregörnyedt vézna kis vállaival és öntudatlanul, mosolyogva bámulja. Az asszonyok némán ülnek most és szinte fáj nekik a még mindig beléjük fojtott, ottrekedt gyülölködés. Ó, könnyü annak oda se hallgatni, nem törődni velük. Beszélhetnek ők akármit, ki bánja azt! Az ő gyerekük már a születése előtt el van kárhoztatva minden nyavalyákra. Az urak tudják, amit tudnak, egy gyerek, két gyerek, de őnekik csak hadd szülessen évről-évre, egyik még szopik, már ugy vannak és mosni kell járni, meg vasaló mellett szédelegni olyankor is. Hát a lakás, meg az étel! Csak mire hat-hét karaj kenyeret leszelnek, oda van egy kiló kenyér egyszerre. Ha mindent elmondhatnának, a baromi életüket, ahogy önmaguk előtt is csak ködlő zürzavar gyerekségük óta!… De hát a gyerekeik! Jött valami alattomos, gonosz kór – honnét nem – az ártatlan, csöpp testükből elő, a levegőből vagy a szülőik multjából, – hogy undorodniuk kell, ha rájuk néznek. Ennyien itt vannak most együtt és minddel közös a szörnyü sok nyomoruság; és az itt egy az urak közül. Még idejön zavarni a kicsi reménységüket, az ő napjukat…

Hosszan sivó, éles köhögés szakad bele a tikkadt csendességbe, – fuldokolva és »huzva« kinosan – a padsor közepe tájáról. Egy szegény kicsi lánynak szinte belegörbül a vézna gerince, ugy megcsuklik, a homloka is átpirosul és fehér nyál habzik elő a sirásra görbült, vékony száján. Az urnő egyszeribe felretten rá, odafigyel, majd szétnéz gyorsan, mintegy támogatásért az ellenséges, haragvó arcok között. Az inas most jött vissza épen.

– Kérem – fordul hozzá határozottan – az a kisleány ott szamárhurutos. Azt a járványszobába kell vinni.

Csak ez hiányzott épen. A még visszatartott, oktalan, szenvedélyes dühöngés egy perc alatt féket vészit erre. Felugrálva, hangosan tiltakoznak; szitkozódnak egyszerre hárman-négyen. A kis köhögős anyja a legfélénkebb még, mintha nem érezné nagyon az igazát, csendesen hajtogatja a nagy lármában, hogy akkor sohasem kerülne sorra, pedig négy másik éhesen várja otthon. De a többiek bőszülten rikácsolnak körülötte és a szolga előtt falanx támad hadonászó, sulyos karokból.

– Csak azt próbálja meg! Mink is itt vagyunk!

– Ragályos – istennyila! A fejéritő a képin, az ragályos. Meg a sok rosszbetegség, az uricifráké, az. Az ő kölyke tán különb helyen termett…

Már ocsmányságok is hallatszottak itt-ott fuldokló, dühös önkivületben.

– Azért, hogy mi nem adtunk magának forintot – provokálták az inast – magát is olyan anya szoptatta, mint mink vagyunk.

A fiatal, katonaviselt pestvidéki sváb tanácstalanul nézett körül. Valami közösség mintha mégis megmozdult volna benne, mely ezeket érezte inkább véreinek, egyhangu támadásuk robbantó fanatizmusa is hatott rá, megzavarta, kedve lett volna megmutatni a biztosszavu, kurtán parancsolgató nagyságának, hogy itt ő rendelkezik. – Csakhogy valóban kapott az imént egy forintot…

– Nem tudom, kérem, én nem hallottam köhögni. Az ur mindjárt itt lesz.

Az urnő nem felel, némán, komoly felháborodással int a dajkának.

– Jőjjön, Juli, inkább a folyosón várunk. Göngyölje jól be!

Indulatosan nyit ajtót és akkor szinte ölébe esik valakinek, aki meglepett, hangos örömmel köszönt rá, aztán bámulva néz a felizgatott, kikelt arcába.

– Mi történik itt, nagyságos asszonyom!

Kezet nyujt. Iparkodik összeszedni magát a férfi előtt, ki társaságabeli, ki szövetségese és menedéke lett egy perc alatt. És a meghökkent elcsendesedésben előbb még izgatottan kissé, de egyre jobban visszatért nyugalommal, végül már mosolygó kicsinyléssel jelzi az esetet. A durva inzultust jóformán alig, inkább a szabálytalanságot az el nem különitett ragályossal. És amazok ott egyszerre megérzik a nagy felülkerekedését, a tehetetlenségüket, helyzetüket, akik ingyenkezelésért koldulni jöttek ide és ilyet mertek… Elhülten, meglapulva, a vérük ösztönösen hitvány szegénységalázatával néznek a földre és bensejükben már maguk sem tudják, hogyan történhetett mindez. Az idegen ur ráncos homlokkal néz végig rajtuk.

– Hitványak! – mondja nyersen, kurtán. – Majd beszélek a sógorommal. Igy hálálják meg a jóságát. Péter!

A fiu mentegetődzve, zavartan áll elő.

– Hallgass. Vidd azt a szamárhurutosat a különszobába rögtön. Nyitva az ebédlő?

– Igenis!

– Méltóztassék velem, nagyságos asszony, majd ott megvárjuk a tanárt, a sógorom. Már jön; a kocsiján hozott a klinikáig, de valamiért be kellett térnie. Ah, nem is tudott a mi közeli rokonságunkról? A nővéremet vette feleségül Áron.

Felvillanyozottan, kellemes örömmel beszélt, látszott, kedvére van az alkalom, hogy szolgálatot tehet, hogy emlitheti a hires rokont és kivált, hogy a jólfütött, enyhe, virágszagu ebédlő üvegfülkéjében, hacsak kis időre magára lehet a szép ismerőssel. Az is feledte már a bosszuságot, tetszett neki ez asszonyias hatásának köszönt fordulat és ugy rázta le idegeiről az iménti félóra nyomott töprengéseit is, mint hozzá nem illőt, mint amiknek fölötte áll. Már ketten voltak ők is és külön. Szövetkezésüket egy elite-est kellemes emléke, egy elkezdett, finom kis flört ingere vette körül és izolálta közönségességtől, kinosan emberi, vagy rosszul szórakoztató szociálfilozófiai gondolatoktól. A dajka is megbékülten huzódott a gázkandalló mellé, ölbevette a kicsit és látszott, könnyen elbóbiskolnak itt mind a ketten.

Odakinn ezalatt porig alázott, fojtott szenvedélyü arcok meredtek egymásra és az ajtóra, ahol néhány jóltáplált, őrzött, illatos ember, két finom cédaságokra ráérő ember tünt el a szemük elől. Hallgattak egy darabig, aztán a kékszoknyás, erős asszony felemelte nagy sulykoló öklét és elhörögte, valami hisztériás, megrenditő, vad gyülölettel csuklotta el a szörnyü káromlást:

– Hát haljon meg a gyereke még ebben az esztendőben. Én kivánom neki!

Képtalálat a következőre: „kaffka margit csonka regény”
p.s.:
ez és más
hangoskönyvben:
Kaffka Margit – Forgóék (18 perc 57 mp),
Kaffka Margit – Asszonyok (18 perc 03 mp),
Kaffka Margit – Hiába (29 perc 21 mp),
Kaffka Margit – Este (29 perc 24 mp),
Kaffka Margit – Lefekvés előtt (19 perc 20 mp),
Kaffka Margit – Levéltitok (50 perc 13 mp),
Képtalálat a következőre: „kaffka margit könyv”