Heltai Jenő: Abu Majub bolhája

Írta: Nagy Jenő · 2019. április 5.

kb. 13 perc olvasás

Képtalálat a következőre: „abu majub bolhája”

HELTAI JENŐ

Abu Majub bolhája

Kapcsolódó kép

Sok száz esztendıvel ezelıtt, az igazságos kalifák korában, akkor, amikor Harun al Rasid ısei és utódai álruhában kószáltak még Bagdad utcáin, hogy önnön szemükkel lássák népük nyomorát és önnön fülükkel hallják panaszát, élt a messze Arábiának egyik névtelen falujában egy öreg bölcs, Abu Majub.

Bölcsességének szűk volt a kis falu, de szűk volt a világ is, mert titok nem volt számára se égen, se földön. Allah és a próféta szolgálatában buzgón olvasgatta a Koránt, de olvasta a hét pecséttel lezárt régi könyveket is; ismerte a füvek erejét, a csillagok járását; értett a madarak nyelvén; ezerhétszázötven változatát tudta az asszonyok fondorlatainak.

Ahogy jámbor jó lélekhez illik, jó tanáccsal segített azon, aki bajban volt, utolsó falat kenyerét is megosztotta a koldussal meg a kóbor kutyákkal, böjtölt, és sanyargatta magát, imádkozással és elmélkedéssel védekezett a világ hívságai és kísértései ellen, egy kicsit fölöslegesen, mert azok úgy sem tettek volna nagy kárt benne.

Sokkal öregebb volt már, hogysem öröme telhetett volna a nagyurakkal való szertelen mulatozásban és a szép lányokkal való pajzán cicázásban. Dereka mindazonáltal nem görbült meg sem az évek, sem a tudomány terhe alatt. Sovány, szikár ember volt Abu Majub, csont, bır és szakáll, óriási, fehér szakáll.

Ebben a szakállban, ebben a havas rengetegben, Allah kegyelmébıl, gondtalanul és elégedetten éldegélt egy kis fekete pont: egy bolha. Semmi sem történik a Teremtı akarata ellen. Allah jelöli ki helyünket a világban. Abu Majubét a névtelen kis faluban, a bolháét Abu Majub szakállában. Ez is a Teremtő csodálatos bölcsességét hirdeti. Mindenki más nyomban agyoncsapta volna a bolhát. Abu Majub nemcsak megtűrte, hanem mindennap több ízben is megköszönte Allahnak, hogy végtelen irgalmában mindössze egyetlenegy bolhát ültetett szakállának bozótjába, nem pedig egy anyatigrist kölyköstül.

A bolhát azonban megtévesztette a bölcs végtelen türelme. Elbizakodott, elszemtelenedett, kelleténél többet ugrált és garázdálkodott. Véges ésszel nem gondolt arra, hogy Abu Majub Allahnak tetsző cselekedetben jeleskedik, amikor jámbor megadással, panasz nélkül, a békesség békességével viseli nehéz sorsát; inkább azzal áltatta magát, hogy egyéniségének megejtı varázsával nyűgözte le.

Ennélfogva csípte és marta a csípések és marások százaival és ezreivel mindaddig, amíg Abu Majub végre megsokallta gonosz okvetetlenkedését, megfogta, és csöndes szóval azt mondta neki: – Háládatlan állat, megelégeltem tobzódásodat. És megelégelte az emberek és állatok atyja is. Türelmemet ő adta, ıőfosztott meg tőle. Nem öllek meg, holott megtehetném. De száz halált ha halnál, akkor sem fizetnéd meg azokat a kínokat, amelyekkel napjaimat és éjszakáimat megélénkítetted. Eriggy békességgel, és keress magadnak más bolondot, az én szakállamban immár többé nincs helyed. És kihajította az ablakon.

Ebben a pillanatban egy karaván haladt el az ablak alatt a kalmárok és hajcsárok sokaságával, a tevék púpjának szokatlanul nagy bőségében. Selymet és igazgyöngyöt szállított a karaván, szınyeget és drágakövet, arannyal hímzett kaftánt, asszonyoknak való kendıt és salvárt, függőt, karperecet, egyszersmind a hozzávaló rableányt is előkelő, gazdag vevők, vezérek és más udvari emberek számára Damaszkuszba. És míg a karaván megkerülte a falut, a hajcsárok éktelenül ordítoztak és hadonásztak, és nógatták a tevéket, hogy így elriasszák a rablókat, mielőtt kedvük kerekedne, hogy megtámadják őket.

A nagy kurjongatásra összeszaladt a falu népe, és nézte az elvonuló karavánt, ki-ki a maga szemével és a maga gondolatával. Az egyik Allah áldását kívánta a kalmárokra, a másik irigyelte őket sok kincsük miatt, a harmadik azt számítgatta, hány dirhemmel gazdagodnak a damaszkuszi vásáron, a negyedik a rableányok felé sóhajtozott, akik olyanok voltak, mint az ezüst hold, amikor pálmák és mecsetek fölött a felhők fehér márványlépcsőjén fölsétál az ég magasságába.

És a bámészkodók között volt egy asszony is, szép a szépek között és haszontalan a haszontalanok között. Ennek az asszonynak megtetszett az egyik fiatal hajcsár, és amikor látta, hogy a nagy kavarodásban senki sem ügyel rájuk, hirtelen melléje lopakodott, és a fülébe súgta: – Gyere vissza éjjel, mikor a karaván lepihen. Kapard meg ablakomat, és én bebocsátalak. Mitől se félj, az uram hétalvó. A hajcsár nem felelt, szemével hunyorgatott csak, de az asszony beérte ezzel is.

Nyomban hazaszaladt, és hatalmas ürücombot tőzött nyársra, hogy megsüsse az urának, és jókora darabot lopjon belıle a hajcsár számára is. És éppen akkor szaladt el Abu Majub nyomorúságos erkélye alatt, amikor a jámbor bölcs a cudar bolhát kiröpítette az ablakon. És meg volt írva, hogy a bolha belekapaszkodván az asszonyba, nyakon csípje, aztán ügyesen elrejtőzzön feredzséjének egyik ráncába. Így az asszony hazavitte a bolhát.

Amikor a bolha meglátta az éktelen nagy nyársat és alatta az óriási tüzet, rettenetesen megijedt. Attól félt, hogy az asszony neki rakja a tüzet, őt húzza nyársra. Megmoccanni sem mert többé és éjjel a kamara sötétségében, amikor a hajcsár ölelgetni kezdte az asszonyt, óvatosan odébbállt. Nagy ugrással a hajcsáron termett, és megmenekülésének duhaj örömében csípni és marni kezdte a boldogtalant. A hajcsár megdühödött és mécsest gyújtott, hogy a gonosz állatot megkeresse és megölje. A mécs világa fölriasztotta álmából a hétalvó férjet. Mielőtt a hajcsár, elszaladhatott volna, rávetette magát, handzsárjához kapott, és megölte.

Az asszony kirohant az éjszakába, vad jajveszékeléssel fölverte a falut, álmából a távoli karavánt. A hajcsár cimborái berohantak a házba, és agyonverték az asszony férjét. A bolha a nagy tolakodásban szerencsésen megugrott. Hajnaltájt a férj barátai fölszedelőzködtek, jó paripáikon hamarosan utolérték a karavánt, és a bosszú örömében megtámadták és leszúrták a hajcsárokat. Mivel a kalmárok hajcsáraik védelmére szintén fegyvert fogtak, lemészárolták a kalmárokat is. És elhajtván a tevéket, dús zsákmánnyal tértek haza, a damaszkuszi vásárra szánt selyemmel, igazgyönggyel és drágakıvel és a rableányok példátlan sokaságával.

Egynémely kalmárok és hajcsárok azonban szörnyő sebeikkel föltápászkodtak, és maradék életüket elvonszolták a szomszéd faluba. Halált kiáltozván a gyilkosok és rablók fejére, föllármázták a népet, fegyvereseket fogadtak és nagy jutalmat, a dirhemek és aranyak ezreit ígérték nekik, csak elpusztítsák a másik falut. Ez meg is történt. Az egyik falu elpusztította a másikat, és a másik falu elpusztította az egyiket, és emitt is, amott is jó vásárt csapott a halál, mert ingyen vette azt, ami a legdrágább.

És a vad kiáltozás és a bısz csatározás lármája messzire hallatszott. Erre egymás után jött a többi falu is és a falvak után a városok, ki barát, ki ellenség, ki ennek segített, ki amannak, itt a vetést gázolták le, amott a mecseteket gyújtották föl, az ország egyik fele elpusztította az ország másik felét, a szent papok elvesztették zöld turbánjukat, a nagyvezérek hivatalukat, a szultánok és kalifák trónjukat és koronájukat. És hét évig irgalmatlanul ölték és gyilkolták egymást az emberek karddal, nyíllal, dárdával és már régóta senki sem tudta, hogy miért. Hogy egy bolha miatt.

Hét év múlva az Idők Atyja megelégelte az oktalan vérengzést, kinyitotta a vakok szemét és a süketek fülét, tegzükbe parancsolta a nyilakat, hüvelyükbe a kardokat, Övükbe a handzsárokat és jatagánokat. Az ország egyik maradéka megbékélt az ország másik maradékával, és az ország másik maradéka megbékélt az ország egyik maradékával. Az emberek megölelték egymást. Allah dicsére ragyogó új mecseteket építettek, a szent papok megint fejükbe nyomták a zöld turbánt, a szultánok a koronát.

Az igazságos kalifa pedig nyomban gyülekezetbe hívta a bölcseket és tudósokat, és megparancsolta nekik, hogy rögtön írják meg a hétéves háború ádáz, véres és siralmas történetét minden népek és nemzetek örökké való okulására, arabul és perzsául is, nemkülönben a kínaiak, a zsidók és az indusok nyelvén is, nehogy a késő évszázadok múlva bárki is azzal védekezzen, hogy nem tudta elolvasni.

A bölcsek és tudósok munkához láttak, kérdezősködtek és kutattak, és lassan-lassan mind mélyebbre ásták vissza magukat a véres esztendık rétegeibe, a kettészakadt ország harcán keresztül leereszkedtek a városok és falvak csatározásába, a városok és falvak csatározásából a két szomszéd falu összecsapásának szők résén keresztülbújva, eljutottak a lemészárolt karavánhoz, attól pedig az agyonvert férj és a meggyilkolt hajcsár teteméhez, egyúttal a két szerencsétlen fickó közös özvegyéhez is. Nyomban katonákat és eunuchokat küldtek érte a névtelen kis faluba, hogy a kalifa trónja elé hurcolják. Az átkozott falut pedig elnevezték a Vérengzések Anyjának.

Az asszony leborult a kalifa előtt, és homlokával a padlót csókolta. És a kalifa parancsára elmondta történetét, és a zokogás zokogásával és a szégyen szégyenkezésével elmesélte, hogyan ölte meg féltékeny ura a hajcsárt, amikor az mécsest gyújtott, hogy annak világánál megkeresse a bolhát, amely a csípések százaival és a marások ezreivel gyötörte, mihelyt elhelyezkedett rajta. És az asszony esküdözött, hogy nem ismerős bolha volt, nem háziállat; gonosz, idegen bolha volt, ő aga vitte haza a bölcs Abu Majub erkélye alól, ott ugrott rá, ott csípte nyakon, és ott rejtőzött el feredzséjének egyik ráncában Allah akarata szerint.

A bölcsek és tudósok nagy álmélkodással és fejük sűrű csóválásával hallgatták. Lelkükben buzgón hálálkodtak Allahnak, hogy így elvezette őket a bolhához és a bolhán túl a bölcs Abu Majub szakállához, minden baj, nyomorúság, keserűség és szenvedés forrásához. És a kalifa nem tudta, sírjon-e, nevessen-e, büntessen-e vagy irgalmazzon. De nyomban elküldte katonáit Abu Majubért, az asszonyt pedig börtönbe vetette, hogy pókok, patkányok és más tisztátlan állatok mocskos gyülekezetében tűnődjön vétkein mindaddig, amíg a fekete szerecsenek érte jönnek, zsákba varrják, és az udvari csukák csemegéjéül a nagy halastóba fojtják.

Ez történt az asszonnyal, aki szép volt a szépek között és haszontalan a haszontalanok között. És senki sem siratta meg; mert az emberek szeméből régen kifogyott már a könny. Elsírták az utolsó cseppet is a hétéves öldöklésben.

Mármost ami a bölcs Abu Majubot illeti, mihelyt meghallotta a katonák dobogását és fegyvereik zörgését, rögtön tudta, hogy a bolha dolgában jönnek érte. Rettenetesen megijedt, és a kalifa haragjától reszketve, hóna alá kapta csodálatos szakállát, hogy fu-tás közben meg ne botoljon benne, kiugrott az ablakon, és hosszú, öreg lábának csodálatos sebességével elinalt a katonák elől. Így futott falvakon és városokon, síkságokon és hegyeken, erdőkön és mezıkön keresztül, üldözői pedig nagy rivalgással és rikácsolással mindenütt nyomában, azonban nyíllövésnyire sem tudták megközelíteni.

És már-már úgy tetszett, hogy megmenekül, amikor váratlanul és reménytelenül óriási víz állta útját, haragosan harsogó folyó, amelyet nem bírt átúszni. A katonák pedig félkörbe széledtek körülötte, hogy a folyó mentén se futhasson tovább, se jobbra, se balra, se lefelé se fölfelé. És a kör mindjobban szűkült. Abu Majub látván, hogy eljutott útjának a végére, nagy szorongattatásában leroskadt a folyó partján, és hangos kiáltozással fohászkodni kezdett: – Allah az én, segítőm és a Próféta az én védelmezőm!

Ebben a pillanatban óriási elefánt csörtetett ki a bozótból. Magassága nem volt alacsonyabb a Káf-hegy magasságánál, feketesége nem volt halványabb az éjszaka feketeségénél, ormánya, mint a mecset tornya, agyara, mint a mecset oszlopa. Az elefánt fölkapta Abu Majubot, két füle közé ültette, és az álmélkodó katonák orra előtt leereszkedett vele a vízbe. És némely hullámok ijedezőn kikerülték, mások alázatosan nyaldosták talpát, míg átgázolt a folyón. Minden lépése egy mérföld volt és mégis két nap, két éjszaka hurcolta két füle között Abu Majubot, aki a felhık magasságából és a csillagok szomszédságából kémlelte a késedelmes túlsó partot.

És amikor végre biztonságos helyre érkeztek, az elefánt letette a földre. Abu Majub pedig meghajolt elıtte a hajlongások sokaságával, és így szólt hozzá: – Elefántok Császára, Agyarak Királya, Ormányok Hercege, hogyan háláljam meg, hogy nyomorult életemet kegyesen megmentetted? Az elefánt elnevette magát, és nevetése olyan volt, mint forró nyári napon a mennydörgés:

– Régen megháláltad már, bölcs Abu Majub. Akkor, amikor megkönyörültél rajtam, és nem öltél meg, holott megtehetted volna. Abu Majub álmélkodón rázta fejét:

– Ha te mondod, Állatok Fejedelme, alighanem úgy van. De én nem tudok róla. Mondd meg, ki vagy, hogy nevedet imádságaimba foglalhassam. Az elefánt másodszor is elnevette magát, és nevetése most olyan volt, mint ezer vízesés félelmetes harsogása. Apró szemével ravaszul ráhunyorított Abu Majubra, és azt mondta:

– Csodálom, hogy nem ismersz rám. Én vagyok a bolha. A te bolhád. A te jóvoltodból híztam, duzzadtam és dagadtam ekkorára. Abu Majub a csodálkozás csodálkozásában és a némaság némaságában hanyatt esett. És akkor Allah megvilágosította az agyát. A balga bölcs megértette, hogy mindent jóvátehet még, ha gátat vetvén az elefánt tovább való terjeszkedésének, haladéktalanul agyonüti.

Hamar föltápászkodott, és körülnézett, nem akad-e keze ügyébe valami husáng, sziklakő vagy céljának hasznos más alkalmatosság. Azonban az elefánt megneszelte a dolgot, fölemelte ormányát, és könnyedén ráfújt Abu Majubra. És könnyed fújása olyan volt, mint a szélvész viharzása és a fergeteg zúgása. És tisztes távolságra elsöpörvén Abu Majubot, az elefánt szörnyő lépésekkel eltűnt a rengetegben. Abu Majub utána akart futni, azonban fáradt is volt, gyönge is volt, öreg is volt, gyáva is volt és bölcs is volt. Így hát beérte azzal, hogy szomorúan utána nézzen, és nagyot sóhajtson:

– Bolha korában kellett volna!

hangoskönyv:

Heltai Jenő – Abu Majub bolhája (21 perc 16 mp), ugrás: 5:32:23

*

Képtalálat a következőre: „bolha”

EGY KÖLTŐI VÉNÁTÓL

JÓL BECSÍPETT BOLHA

ÖNÉLETRAJZ-REGÉNYÉT

NEKEM MONDTA TOLLBA

Születtem Dolhán,

egy kutyán,

tizenkettőben, Gezarol után.

Atyám

paraszti sorban élt egy lobogós gatyán.

Anyám

egy cipész vérét kicsikarva,

átment kisiparba.

Kiskoromban elláttam már bolhai tisztemet,

s a csípésem jelentősen viszketett.

Lakókutyám egy kis pulipintyó,

mint jó

suba betakart,

de többet akart

ifjúi vágyam már tavaszra:

átköltöztem hát egy tágasabb kuvaszra,

mely nemsoká a plébános ebe lett.

Szemem előtt tehát már a papi pálya lebegett.

A lelkem felkészült,

s a tornácon, hol este a lelkész ült,

magam is reverendába bújtam.

Ám az új tan

s a jámborság nem kötött le sokáig.

Meglátam másnap a szakácsnő bokáit,

fogtam

magam s kiugrottam.

De csalódtam benne! Sós volt és lagymatag.

Az örökös hagymaszag

tönkretette a gyomrom,

és olyan testes volt, hogy féltem, agyonnyom.

Nem maradtam egy estét sem,

megszöktem a sekrestyésben,

aki velem a kocsmába tántorgott.

Magához vett a kántor ott,

s hogy lett tanyám egy tamár úr nadrágja?

– Ez a kis út nagy dráma

a kántorné életében.

Én megértem.

Így kerültem iskolába,

amit néhány diákban

tisztességgel kijártam.

Tanulnom ugyan csak ritkán akaródzott,

de mivel az osztály sűrűn vakarózott,

szavamra,

valamit mégiscsak szívhattam magamba!

Érettségi vizsgánkon én átmentem.

Az enökre.

Felnyögve

kaparászott utánam,

s bár az ízét utáltam,

mégis, pályám érdekében

addig benne éldegéltem,

amíg a rég áhított

fővárosba szállított.

Az elnök egy kis színésznőt szeretett.

Így kaptam szerepet

az egyik színpadon.

De nem szerepeltem soha a színlapon,

mert atyám tanácsa mindig bennem marad:

„Sohase engedd kinyomni magad!”

Színésznőm illatos szoknyáján hintázva

jártam szinházba.

Az öltözőpad alatt

én is mindig jól kicsíptem magamat.

Ám az én művésznőm, felelőtlen fruska,

ráerőszakolt egy színikritikusra.

Azt hittem, vérembe megy most ész, értelem,

de rágós volt, fanyar, avas és vértelen,

ezért ugrottam át Önhöz néhány napra

többi rajongómat inkább megváratva.

Csináljunk most egyűtt egy jó csípős darabot.

…S ezzel a bolha jól belém harapott.

Akkorát csaptam rá, hogy hasadt a paplan.

Hogy ugrott el mégis? Megfoghatatlan!

Veszítve karriert, nagy lakomát,

riadtan menekült az ablakon át.

Tovatünt egy kóbor eben kutyagolva,

s lett, ami volt: kutyabolha.

Képtalálat a következőre: „bolha”

Romhányi József: Szamárfül

© 1983

Tartalomjegyzék

EZ OPUSZ?

A BÖLCS BAGOLY

MEDVE TANKÖLTEMÉNY

A RÁK HALADÁSA

A NAGYRALÁTÓ GÖRÉNY

EGY KÖLTŐI VÉNÁTÓL JÓL BECSÍPETT BOLHA

ÖNÉLETRAJZ-REGÉNYÉT NEKEM MONDTA TOLLBA

AZ ÖRDÖG HÍVŐ KROKODIL

PARAINESIS, MELYET EGY LÉGY INTÉZ LEENDŐ FIÁHOZ

A MAJOM BÚCSÚBESZÉDE TÁRSAIHOZ EMBERRÉ VÁLÁSA ALKALMÁBÓL

MARHALEVÉL

INTERJÚ A FARKASSAL, AKI ÁLLÍTÓLAG MEGETTE PIROSKÁT

KÖRKÉRDÉS KUTYÁKHOZ:

MIÉRT UGATJÁK A TELIHOLDAT?

Magyar kuvasz:

Orosz lajka:

Német juhász:

Angol bulldog:

Ír szetter:

Kínai csau-csau:

Svájci bernáthegyi:

Keverék kiskutyám:

KUKAC-SORS

BORZ

DISZNÓ-VERS

HAL-DAL

EGY BOLDOGTALAN SÜNNEK PANASZAI

A HALOVÁNY HOLDNÁL

KANSZONETT

EGY SZÚ VÉGRENDELETE

IRKAFIRKA EGY BIRKÁRÓL

A PAPAGÁJ SZÓNOKLATA

VEREBESDI

A RÓKA ÉS A HOLLÓ

A téma

Első variáció

Második variáció

Harmadik variáció

Negyedik variáció

Ötödik variáció

TANULJ, TINÓ!

DIZŐZIKÉK

DIZ-ŐZ SUTA SLÁGERE

VARJÚNÓTA

KAKUKKOLÓ

TIGRISMAMA ALTATÓDALA

A LIBA HATTYÚDALA

A DARVAK VÁNDORÚTJA

MESE A SZÁMOLNI TUDÓ OROSZLÁNRÓL

MÓKUSMESE

TÜCSÖKDAL

FELEMÁSOK

A KENTAUR DILEMMÁJA

SÁRKÁNYMESE

GYÍKREGE

A BABONÁS FEKETE MACSKA

A HARKÁLY SZERENCSÉJE

A BŰNBÁNÓ ELEFÁNT

MIÉRT VIHOG A HIÉNA?

A ZSIRÁF GŐGJE

A CSODACSIGA

A MACSKAFOGÓ EGÉR

LEPKETÁNC

ÚJ STRUCCPOLITIKA

A SÉRTHETETLEN

A ROZMÁR DRÁMÁJA

EGY KOS PÁRBESZÉDE A VISSZHANGGAL

SZARVASHIBA

A KACSA NAPILAPJA

VIZILÓ-SZÉPSÉG

SÍRFELIRATOK

Zebra

Seregély

Hangya

Nerc

Gödény

Egy sáska a hadból

Vakondok

Cerkóf

Hülye tyúk

Galamb

Lajhár

EBIGRAMMÁK

EBIGRAMMA

TAVASZI MADÁRDAL

BÁLNABÁL

A PESSZIMISTA KESZEG

TYÚK VAGY TOJÁS?

VESZÉLYES MESE

ÁLLATI JOGOK

MÉHEK

GÓLYA-VENDÉGSÉG

OKOZATOSAN

ROMÁNC

SÜLETLEN TRÉFA

APRÓHIRDETÉS-ROVATOT

INDÍTOTTAK FÉRGEK ÉS ROVAROK

Házasság

Állás

Lakás

Ingatlan

Bútor

Jármű

Kultúra

Vegyes

HAT BETŰ ETŰD SZÍNIISKOLÁSOKNAK

KECSKÉRE KÁPOSZTÁT

NYÚLISKOLA

SZAMÁRMESE

A MOSZKITÓ-OPERA

A PÉK PÓKJA

A TEVE FOHÁSZA