Pais István: A régi Göcsej fia vagyok (1.)

Írta: Nagy Jenő · 2019. március 1.

kb. 5 perc olvasás

Pais István: A régi Göcsej fia vagyok (1.)

Hazánk egyik legszebb, keskeny völgyek
szabdalta, dimbes-dombos vidékén láttam meg a
napvilágot. A sok erdőtől és a gondozott
mezőktől, virágos rétektől gyönyörűséges
Göcsejben.

Harmadikos koromban még az a személyes tragédia is fenyegetett, hogy abba kell hagynom a tanulást Fotó: Váhl Ottó

E kies tájnak is a kellős közepén. Ott, ahol hajdanán kialakultak azok a sajátos “szeres” települések, amelyeknek a neve ” szeg “-re végződik. A szülőfalumat hivatalosan Pajzsszegnek hívják. Ám a helyes, eredeti névalakja Paisszeg, mivel nevét a benne őshonos Paisokról kapta, akiknek az utódai közül ma is sokan a községben élnek.

A környék lakói régebben az ország nyugati gyepűjét védő kisnemesek voltak. A reformáció idején Sztárai Mihály ösztönzésére elhagyták a katolikus egyházat, és választott új, kálomista hitüket máig megőrizték. A barabásszegi református parókia anyakönyvi bejegyzése szerint apai ágon az én őseim is ilyen kisnemesek voltak. Ez az “előkelő” származás azonban a családunk esetében mégsem jómódot jelentett. Olyan szegények voltunk ugyanis, mint a templom egere, mivel még három hold földet sem birtokoltunk. A szüleink heroikus munkát végeztek azért, hogy négygyerekes famíliánk részére a mindennapi betevő falatot és a legszükségesebb egyéb dolgokat előteremtsék. Velünk, gyerekekkel együtt részibe másoknak arattak gabonát, takartak szénát, és a nálunk jobb módúak bérelt földjét művelték. Édesapám pedig fából szenet égetett és többkilós plankáccsal olykor hónapokon át házépítéshez, bányászáshoz, vasúthoz használt szarufákat, gerendákat, talpfákat faragott.

Én alapvetően ennek a sok robottal, nélkülözésekkel teli, ám ugyanakkor csodás élményekben is rendkívül gazdag régi falusi világnak vagyok a teremtménye. Ez nevelt azokra a pozitív értékekre (szorgalomra, önzetlenségre, küzdeni tudásra, tisztességre, a tényekkel összhangban álló kritikus gondolkodásmódra), amelyek szerint később élni törekedtem.

Ezen az erdők közötti tanyán éltem a nagynénéméknél 1940 nyarától 1944 nyaráig , és innét jártam 4 éven át, napi 6 km-t gyalogolva a kustánszegi református iskolába.Ha itt nem éltem volna, akkor nem lettem volna azzá, amivé lettem.

Az elemi iskola első két osztályát (napi három kilométert megtéve) Barabásszegben, a miénkkel szomszédos faluban, az utolsó négy osztályát pedig (az engem örökbe fogadni akaró nagynénémék erdők közötti tanyáján élve, és napi hat kilométert gyalogolva) Kustánszegben végeztem el. Jó tanuló, minden iránt érdeklődő és a könyveket mohó kíváncsisággal olvasó gyerek lévén szerettem volna középiskolába kerülni. Erre áldott emlékű tanítom, Gyenge Endre és a falunkból származó barabásszegi református lelkipásztor, Pais Sándor is ösztökélt.

Ám úgy tűnt, sosem lehetek középiskolás diák, mivel közlekedési eszközök híján a legközelebbi városba, Zalaegerszegre nem járhattam be, a bentlakás albérleti díját pedig a nagyon szegény családom nem tudta megfizetni. A szerencse azonban (az én esetemben is igazolva az ókori görög tragédiaíró, Euripidész véleményét: Sok meglepőt szül a nap s a homályos éj az embereknek. ) rám mosolygott. Akkoriban ugyanis egy országos mozgalom a tehetséges, ám szegény falusi gyerekeket törekedett versenyvizsgáztatás révén fölkutatni, és őket ösztöndíjasként középiskolába juttatni. Mivel aztán 1944 augusztusában egy ilyen (Szombathelyen tartott) vizsgán én is részt vehettem, és azon megfelelőnek találtattam, ösztöndíjas diák lettem az egerszegi polgári fiúiskolában. Először ekkor, 12 évesen jártam városban, láttam vonatot, emeletes házakat. Az örömhír érkezésekor egyébként már elszegődött gulyásgyerek voltam édesanyám szülőfalujában, Barlahidán, és legeltettem ott a gazda marháit, végeztem a megparancsolt különféle munkákat és egy priccsen aludtam kint az istállóban.

A polgáriban az oktatás nagy nehézségek közepette folyt. Épületünket ugyanis a németek lefoglalták, majd pedig 1945 tavaszán fölégették, és mi vándorcigányok módján oda jártunk iskolába, ahol éppen helyet tudtak nekünk szorítani. Engem pedig harmadikos koromban még az a személyes tragédia is fenyegetett, hogy abba kell hagynom a tanulást. A szüleimnek ugyanis, a háború utáni inflációs időkben, természeti dolgokban (ölfában, lisztben, zsírban, mákban) kellett fizetniük az albérletemért, de ezt csak rövid ideig bírták. Már be is jelentettem az igazgatónak, hogy félévkor kényszerű búcsút veszek az iskolámtól, mikor újból rám mosolygott a szerencse. Ezúttal a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (a NÉKOSZ) révén, amelynek a helyi Batsányi János nevét viselő kollégiuma fölvett a tagjai sorába. Az intézmény rendkívül nagy hatást gyakorolt rám. Benne és társaiban ugyanis olyan pozitív nevelés folyt, amilyen valószínűleg soha nem volt és talán soha nem is lesz egyetlen oktatási intézményünkben sem. Az egyéniségem, a világlátásom, az erkölcsiségem alakulását a tanáraim közül a legnagyobb mértékben egyébként ennek a kollégiumnak az igazgatója, Hegedűs Rajmund befolyásolta bár iskolában nem is voltam diákja.

A barabásszegi református elemi iskola első-második osztálya az 1939/1940-es tanévben: én másodikosként a hátsó sorban jobbról számítva az ötödik vagyok Fotó: Archív

Nem csoda tehát, ha az elmondottak miatt most, 82 évesen is sokszor és boldogan gondolok vissza nékoszista koromra, s valóságos ereklyeként tekintek a több mint hat évtizedes NÉKOSZ-jelvényemre, Hegedűs Rajmund nekem ajándékozott Platón-köteteire, továbbá arra az egyetlen fotóra, amely őrzi számomra a hajdani nékoszista voltom emlékét. Érdekességként megemlítem, hogy az igazgatóm mutatott be egy alacsony, tömzsi csizmás embernek, Veres Péter bácsinak, akinek könyvei nagy népszerűségnek örvendtek nékoszista körökben, és aki az 1947-es országgyűlési választások előtt a Nemzeti Parasztpárt képviseletében választási gyűlést tartott a szülőfalumban.

Hegedüs Rajmunddal később is közvetlen kapcsolatban voltam. Többször meghívott engem előadást tartani az általa vezetett esztergomi főiskolára. Amikor pedig elhunyt, a volt kollégistái közül egyedül én búcsúztattam a temetőben.)

1948 nyarán befejeztem a polgárit, és különbözeti vizsgák letétele után a helybeli, akkor még Deák Ferenc nevét viselő, később viszont a “Haza Bölcsét ” nem kedvelők által ” Zrínyi Miklós” -ra átkeresztelt gimnázium diákja lettem. Itt nem csupán jól tanultam, hanem igen aktívan részt vettem az iskola közösségi és sportéletében is. Körülbelül két esztendőn keresztül (1950 tavaszától 1952 májusáig, tehát politikailag igen keserves időszakban) gimnáziumunk diákszövetségi titkára voltam, és e funkcióm révén a magam szerény eszközeivel igyekeztem tanáraimnak abban segíteni, hogy a külső ártó befolyások minél kevésbé érvényesülhessenek iskolánkban. Lett is ” jutalmam ” emiatt: 1950 májusában ugyanis (igaz, csak rövid időre) felfüggesztettek.