Hazajön, hazamegy – Gyenge Valéria

Szorgalmas volt, otthon is edzett (balra fent), a stílusa pedig nem változott az évtizedek során.

Miközben Gyenge Valéria a magyar olimpia küldöttség tagjaként Melbourne felé tartott, vőlegénye Garay János épp átszökött a magyar–osztrák határon. Valahogy így: „Mozdulatlanul feküdt és várta, mikor jön a lövés, ami kioltja az életét, most, amikor ilyen közel van a céljához. Arcát a sárba rejtette, könnyezett tehetetlenségében. Hosszú ideig feküdt így. Lövés nem jött, a hangok elhaltak, ismét csend lett. (…) Mielőtt az ijedtségtől elájult volna, hallotta, hogy németül beszélnek. Sikerült! Ausztriában van!” Az idézet Gyenge 2000-ben megjelent, Ígéret című regényéből való, és bár a Helsinkiben 400 gyorson olimpiai bajnoki címet nyerő egykori úszónő hangsúlyozza, hogy a történet a valóság és a fantázia keveréke, a szöveget nehéz nem önéletrajzként olvasni. Főleg hogy a regény kiinduló konfliktusát adó ígéret a valóságban is elhangzott.

Gyenge Valéria és Garay János az uszodából ismerték egymást, mindketten a korszak legendásan szigorú edzője, Sárosi Imre „istállójában” tréningeztek. A Valériánál három évvel idősebb János – apja, Garay János az 1928-as amszterdami olimpiai bajnok kardcsapat tagja, a holokauszt áldozataként hunyt el 1945-ben – tehetséges úszónak indult, különösen pillangóban volt erős. A válogatottba így sem került be, de legalább több ideje maradt a tanulásra; gépészmérnöki diplomát szerzett. Kapcsolatuk az olimpiai bajnoki címet követően mélyült el; 1956-ban már jegyben jártak, az esküvőt Melbourne utánra tervezték. Ugyan Garay komolyan eljátszott a disszidálás gondolatával, sőt arra kérte menyasszonyát, hogy ha neki valahogyan sikerülne nyugatra szöknie, Vali a következő külföldi versenyekor hagyja ott a csapatot és kövesse őt, ám a kommunista rendszer szűkre zárt világa valójában csak elméleti esélyt kínált a terv megvalósítására. A forradalom azonban új helyzetet teremtett. Bár Garay október végén bízott a demokratikus átalakulás sikerességében és egy élhető Magyarországban, a november 4-i szovjet megszállás és a várható megtorlás (bár a harcokban sem ő, sem más családtagja nem vett részt) minden illúzióját szertefoszlatta. Kanadába készült, a II. világháború után kikerült rokonaihoz.

Mire Gyenge Valéria megérkezett Melbourne-be, a csapatirodán már ott várta egy távirat, amelyben Garay tudatta vele, hogy Bécsben van, és hamarosan utazik tovább Torontóba. A 400 gyorson címvédésre készülő, világranglista-másodikként esélyesnek is számító 23 éves versenyzőt valósággal sokkolta az információ, főleg hogy Garay azt megelőző levele megoldódni látszó lakáshelyzetről, javuló közállapotokról és kivonuló szovjetekről szólt. És a helyzet csak bonyolódott. Telefonon elérte az anyját, aki megnyugtatta, hogy jól vannak, és azt kérte lányától, hogy a játékok után menjen haza. Nem sokkal ezután Torontóból keresték, Garay János volt, él, egészséges, és nagyon várja szerelmét. Gyenge Valéria nem tudott mit tenni: mindkettőjük kérésére igennel felelt.

Az ellentétes ígéretek után az olimpia olyan volt Gyenge Valériának, mint egy lázálom. Gépiesen tette a dolgát, az évek rutinja kialakított bizonyos automatizmusokat; a teste vitte előre, a feje és a szíve viszont máshol járt. 400-on, fő számában bejutott a fináléba, de maga sem emlékszik, rá hogyan. Kilenc másodperccel úszott gyengébbet, mint négy évvel korábban. Helsinkiben az 5:12.1 perces eredménye aranyérmet ért, Melbourne-ben az 5:21.0 csak az utolsó helyhez volt elég. Amikor kikászálódott a medencéből, telefonhoz hívták, a sajtószoba készülékéből Garay János édesanyja, leendő anyósa beszélt, Vali, anyád meggondolta magát, menj János után, legyetek nagyon boldogok, hallotta több ezer kilométer távolságból. Feloldozással ért fel…

„Huszonhárom éves voltam és fülig szerelmes, nem dönthettem másként, és nem is bánom, hogy így döntöttem” – mondja több mint hatvan év távlatából a 84 éves, Magyarország után Kanadában is otthonra lelő egykori olimpikon. Kanadába egyedül eljutni nem tűnt egyszerű feladatnak, de a Toronto Star nevű újság segített; címlapsztorit sejtettek a kommunizmus elől szökő férfi és az olimpiai bajnok úszónő történetében. A lap lecsapott a különleges love storyra, minden költséget állt, és ezért csupán kizárólagosságot kért. Vali a lap helyszínen tartózkodó tudósítójával, Milt Dunnell-lel Melbourne-ből Vancouverbe repült, onnan hamis papírokkal és egy csatlakozó fotóssal Torontóig – nehogy a konkurencia kiszagoljon valamit. Az úszónő és vőlegénye végül 1956. december 11-én találkozott újból, a torontói repülőtéren, karácsony után az esküvőt is megtartották – vakuk kereszttűzében. Kezdődhetett a közös élet.

Gyenge Valéria ugyan a helyi Etobicoke Memorial Athletic Club színeiben úszott még egy ideig, ám hamarosan felhagyott a versenysporttal – azt mondja, a régi társak nélkül nem volt ugyanaz. Kanada viszont beváltotta a hozzá fűzött reményeiket. Az észak-amerikai ország 1956-ot követően 25 ezer magyar kivándorlónak adott új hazát, jobbára fiatal, magasan kvalifikált, a nyelvet is beszélő emigránsnak, akik éppen ezért nehézségek nélkül tudtak integrálódni a társadalomba, és a többség jelentős szakmai és anyagi sikereket tudott felmutatni. Ebbe a sorba illett a házaspár is. Garay jól tudta kamatoztatni mérnöki diplomáját, Gyenge szintén az otthon tanult szakmáját vitte tovább; fotográfusként előbb képek előhívásával foglalkozott, majd a saját lábára állva fényképezni kezdett. Eleinte megrendelésre, később a saját, művészi elképzeléseit megvalósítva. A rendszerváltás előtt jelent meg a Hazám című fotókönyve, Illyés Gyula verseivel, amihez a képeket a költő özvegye, Kozmutza Flóra válogatta. Azóta volt több kiállítása, plusz megjelent az életében az írás. Az Ígéretről már volt szó, a Két asszony élete korábbi, a Barátnők későbbi keletkezésű, ugyancsak önéletrajzi részekkel átszőtt próza. Jelenleg a negyedik regényét írja, amely az öregedés és az elfogadás problematikáját járja körül.

Két lánya született, mindketten úsztak, mint az édesanyjuk, igaz, nem gyorson, hanem mellen voltak tehetségesek. A nagyobbik lány, a ma tanárnőként dolgozó Judy Garay kanadai bajnok volt 100 méteren, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy bekerüljön a montreali olimpiai úszócsapatba. Húga, Soo ifjúsági bajnoki címig jutott, ma ismert sorozatszínésznő Kanadában.

Férjével 22 évig voltak házasok. Valit a lányok születéséig kínzó honvágy gyötörte, amit az otthonról érkező hírcseppek is csak alig enyhítettek. Emigrálása miatt a szüleinek fizikai bántódása nem esett, az édesapja viszont emiatt veszítette el a munkáját. Aztán amikor Judy világra jött, enyhült a szorító érzés, vagy ahogy ő mondja, „itt is gyökeret eresztettem”. Magyarországot azonban nem feledte, a hatvanas évek közepétől, ahogy lehetett, egyre többször jött haza, a rendszerváltás óta lényegében kétlaki életet él. A nyarat Torontóban tölti, mert akkor tud a legtöbbet segíteni a családjának, a négy unokájának, ősszel pedig Budapestre repül. „Jövök haza, aztán megyek haza” – így szokta mondani. A víztől nem tud elszakadni, nyáron, amikor jó az idő naponta háromszor is beleugrik a háza melletti kis tóba, a túlpartig viszont már nem úszik el, mert ezt ígérte az érte aggódó lányainak. Az olimpiai arany? Torontóban van, egy vitrines szekrényben, ugyanabban a bársonybélésű tokban, amelyben 1952-ben átvette, és amelynek a dobozát az eredményhirdetés alatt zavarában-idegességében jól összenyomkodta. Csak ritkán veszi elő, ha rossz napja van, vagy ha épp nincs miből feltöltekeznie. Kívánjuk, minél kevesebbszer kelljen.

THURY GÁBOR

2018.11.07 19:08 Frissítve: 2018.11.07 20:03

Gyenge Valéria:

címlapsztori lett

az olimpiai bajnok írónő életéből

Gyenge Valéria rendszeresen hazalátogat Magyarországra, aktívan részt vesz a Magyar Olimpiai Bizottság rendezvényein. S ilyenkor ősszel, az 1956-os forradalom évfordulójának idején a sorsfordító napok is szóba kerülnek, természetesen az is, hogy a 400 méteren olimpiai bajnok úszó és vőlegénye egymásra találása egykor a Toronto Star címlapsztorija volt.

Az olimpiai bajnok Gyenge Valéria élete kész regény, de ez szinte valamennyi kortársára igaz (Fotó: Tumbász Hédi)

– Önnel kapcsolatban szinte valamennyi cikk kiemeli, 1956-ban milyen kalandos úton került Torontóba, de ritkán teszik fel a kérdést, hogyan lett egyáltalán olimpiai bajnok négy évvel korábban Helsinkiben?
– Így van, jól látja. Azt szoktam erre mondani, azért nem kérdezik meg, mert olyan régen volt, hogy a szemtanúk, kortársak szinte alig néhányan élnek, sőt, már nem is emlékeznek rá. Hogy az idő múlását érzékeltessem, elmondok egy cirka húsz évvel ezelőtti történetet: a nagyobbik lányom elég jól úszott, később foglalkozott fiatalokkal. Megnéztem őket, milyen a stílusuk – egy egykori úszó mindig ilyen szemmel nézi a vízben lévőket –, aztán kijöttek a vízből, a lányom elmondta nekik, hogy olimpiai bajnok vagyok. Az egyik megkérdezte, hogy mikor, válaszoltam, amire elkerekedett szemmel csak ennyit kérdezett. „És te még élsz?!” Más alkalommal meg az a kérdés hangzott el, hogy jó, de hány aranyérmem van.

– Ez a reakció abból a szempontból érthető, hogy Hosszú Katinka vagy például Katie Ledecky egy olimpián több aranyérmet is nyert.
– Igen, de visszatérve azokra, akiknek az élete valamilyen formában összeforrt az 1956-os forradalommal, Melbourne-nel, nem is a sportteljesítményére emlékeznek, hanem arra, hogy mi történt velük. Szegény Zádor Ervin! Ő Kaliforniában élt, de nemegyszer találkoztunk különböző megemlékezésen a tengerentúlon, amelyek után néha viccesen, némi iróniával a hangjában megemlítette: „Te, Vali, engem mindig arról kérdeznek, hogy az az orosz Valentyin Prokopov belekönyökölt az arcomba, és csupa vér volt a víz, de arról még senki sem faggatott, hogy milyen vízilabdázó voltam.” Na, így vagyok én a Helsinkiben szerzett aranyérmemmel.

– Akkor én megkérdezem: milyen úszó volt?
– A négyszáz méteres gyorsúszásban, amelyben végül első lettem, a rangsorban előttem volt Székely Éva és Novák Ilona. Úgy kerültem ki Helsinkibe, hogy nem voltam magyar bajnok, úgy látszik, megtáltosodtam.

– Nem úgy látszik, hanem tényleg megtáltosodott…
– Igen, de még itthoni szakmabelieket is megleptem az elsőségemmel. Nyilván kellett hozzá szerencse is, de a helsinki úszóválogatott roppant erős volt, mert a magyar edzők, Sárosi Imrével az élen, megelőzték korukat. Öt számból négyet megnyertünk. Killermann Klári szerintem azért nem lett dobogós, mert nem akarták látni a fölényünket. Szőke Kató nyert száz gyorson, másnap a kétszáz mellen Székely Éva győzött Novák Éva előtt, Klári a harmadik helyzettel azonos idővel lett negyedik. Stopperrel mérték az időt, akár ő is lehetett volna dobogós.

– Mennyire tartják, tartották egymással a kapcsolatot?
– Sajnos egyre inkább a múlt idő van érvényben, de Székely Évát azért meglátogattam, és Sebő Ágnest is. Jelzem, hozzám hasonlóan ők is Sárosinál, a Mestinél úsztak, akárcsak Ági férje, Almási Miklós.

– Ő esztétaként A képek boszorkánykonyhája című írásában méltatta itthon Az ígéret címen megjelent regényét a könyvbemutatóval egybekötött, az ön fényképeiből válogatott fotókiállításon. Az ígéret előtt és után megjelent Két asszony élete, illetve Barátnők Az ígérethez hasonlóan önéletrajzi ihletésű mű?
– Közvetve, mert az elsőbe anyósom és testvére élete van beleszőve, a Barátnők alakjait pedig a környezetemből mintáztam.

– Egy korábbi interjúból kiderül, hogy írja a negyedik regényét. Hogyan áll a könyvvel?
– Ejnye, eddig olyan kellemesen beszélgettünk… Szóval, az a helyzet, hogy én inkább mesemondó vagyok, mint menedzser, hogy a kiadás anyagi feltételeit előteremtsem. Nem adtam fel, de vérmes reményeket sem fűzök hozzá.

– Fordítsuk vissza az idő kerekét: a helsinki sikerről már esett szó, két évvel később pedig a torinói Eb-n második lett. Ez már előrevetítette, hogy Melbourne-ben nem biztos, hogy megvédheti a címét?
– Sebő Ági mögött lettem ezüstérmes, olyan nagyon szomorú nem voltam, az 1956-os olimpia pedig messze volt még, mélyreható következtetéseket nem vontam le. Sőt, Melbourne előtt a világranglistán a második helyen álltam, tehát a címvédés realitásnak tűnt. Nem azt jelentette, hogy biztosan megvédem az olimpiai bajnoki címem, hanem azt, hogy az időeredményem alapján ott vagyok a legjobbak között.

– Ha jól tudom, életének boldog szakasza volt ez az időszak.
– Jól tudja, vőlegényemmel, Garay Jánossal megtartottuk az eljegyzést, már terveztük az esküvőt. De a sors másként akarta. Illetve összeházasodtunk, csak nem Budapesten, hanem Torontóban. Közbejött a forradalom.

MÁSHOL JÁRT AZ ESZÜK, ÉS VIZET SEM LÁTTAK…

– Mi az, ami legnagyobb benyomást tette önre azokban a napokban?
– Az elutazás körüli bonyodalmakról csupán emlékképeim vannak, az úszással voltam elfoglalva. Az úszók nem Tatán készültek, hanem svábhegyi Vörös Csillag Szállóban laktunk, és onnan jártunk le edzeni a Margitszigetre, aztán pedig mentünk azonnal vissza a szállodába. Akkor még nem terelődött el a figyelmünk az úszásról, Sárosi nem is engedte volna. A négyszáz gyorson elért nyolcadik helyezésem tükrében talán mellékes, de jó formában éreztem magam. Az időeredmények alapján is, meg azt azért érzi az ember. Szóval úsztunk, persze a hírek eljutottak hozzánk is, de a Svábhegyen hermetikusan el voltunk vágva a külvilágtól. Nem találja ki, mit csináltunk!

– Ismerve az életútját, nem nagyon lep meg semmivel.
– Lencsét válogattunk.

– No, ezzel azért meglepett.
– A Mestinek az volt az elve, hogy egy úszó mindig úszik, nem csak a vízben. Az ilyesmit nevezik manapság a mentális felkészítésnek.

– Az elutazás körüli bonyodalmak mennyire viselték meg?
– Amikor busszal utaztunk, az Osz­tapenko-emlékműnél az 1-es és 7-es műút találkozásánál a felsorakozó tankok látványa döbbenetes volt, s arra is kristálytisztán emlékszem, hogy Csehszlovákiában kívülről ránk zárták a vonatajtókat.

– Hogy ne exportálják a forradalmat…

– Igen, ezért is kerültünk Nymburkba, ahol Nagy Imre drámai beszéde után volt egy csapatgyűlés a tornateremben. Itt még az is felvetődött, hogy ne utazzunk ki az olimpiára. Na most, a Mesti elve, hogy az úszó mindig úszik, abszolút nem valósulhatott meg. Máshol járt az eszünk, és vizet sem láttunk. Ha egy olyan medence lett volna, mint a Millenáris melletti harminchármas, amelyben én elkezdtem úszni még a negyvenes években… Pedig az dermesztően hideg csapvíz volt. Aztán már Prágából a napokig tartó utazás során, ha jól emlékszem, Szingapúrban tudtunk úszni, az ottani szálloda medencének nagy jóindulattal mondható alkalmatosságában, úgy, hogy a vendégek lubickolását miattunk nem korlátozták. De a legnagyobb problémát a bizonytalanság jelentette, nem tudtuk, mi van az itthoniakkal.

– Az ön története innentől címlapsztori, a szó szoros és átvitt értelmében is.
– Jánostól két levelet kaptam, az elsőt még Nymburkban. Ebben arról írt, hogy minden rendben, van remény, hogy az élet új kerékvágásba kerül. A beszámoló lelkendező volt, az volt a rezüméje, hogy az egész forradalom felemelő. A második levelet Melbourne-ben kaptam meg, ez szomorú írás volt. Azt írta, mivel úgy érzi, ebben az országban nincs jövője, elment Bécsbe, és arra kért, hogy Melbourne-ből utazzak Torontóba. Azért oda, mert ott éltek rokonai. Nekem addig sohasem jutott eszembe, hogy ne térjek vissza. Meg is zavarodtam, ráadásul amikor édesanyámmal tudtam telefonon beszélni, arra kért, jöjjek haza. A vőlegényem pedig arra, hogy menjek utána, mert ha hazatérek, és úgy próbálok Kanadába utazni, nem engednek ki. Ez az állapot rendkívül feszültté tett, nemcsak azért, mert valamelyiküknek fájdalmat okozok, hanem azért is, mert magam sem tudtam dönteni. Csak tusakodtam magamban, aminek következtében messze kerültem attól, hogy megvédjem az olimpiai elsőségemet.

– Ma már történelem, hogy címvédőként nyolcadik lett, de néhány perccel a finálét követően átvitt értelemben egy remek eredményt könyvelhetett el.
– A döntő után az időmérő szólt, hogy a sajtóközpontban telefonom van. El se tudtam képzelni, ki lehet az, és egyáltalán hogyan tudott a sajtóközpontba telefonálni. Felvettem a kagylót, és még ma is beleborzongok leendő anyósom hangjába, aki azt mondta: „Vali, anyád meggondolta magát, menj Jancsi után.”

– A csapatvezetők mit szóltak, amikor közölte döntését?
– Hegyi Gyula sok szerencsét kívánt. Egyébként a vezetők senkivel sem erőszakoskodtak, ők is teljes bizonytalanságban éltek, azt sem tudták, rájuk mi vár, ha hazatérnek.

– A kanadai lap, a Toronto Star hogyan került képbe?
– János kanadai ismerősei által. A lap fizetett mindent, azzal a feltétellel, hogy ne tudódjon ki a sztori. Az újság helyszínen tartózkodó újságírója, Milt Dunnell társaságában repültem, a kiadó annyira óvatos volt, hogy a vancouveri leszállást követően már inkognitóban utaztam tovább. A vőlegényem is csupán fél órával az érkezésem után szerzett tudomást az ottlétemről. A helyi lapban ez valóban címlapsztori lett, az újság a december 28-i esküvőnkről is nagy terjedelemben számolt be.

– Gyenge Valéria és Garay János romantikus találkozása, amit aztán ön is beépített Az ígéretbe.
– Igen, a könyv egy fantasy, sok valós ténnyel.

– Azt tudja, hogy a szintén Helsinkiben olimpiai bajnok Székely Éva és Temes Judit is írt könyvet?
– Igen, de Tojás (Temes Judit beceneve egykori úszótársai körében – a szerk.)szakkönyvet írt.

– A Nílusi ballada nem éppen az, egy egyiptomi történet, de csupán azért említem, mert a korosztályából nem kevesen a sport területén kívül is maradandót alkottak. Ön az írás mellett fotózott is, nem is akárhogyan. Ezt is „vitte magával” Kanadába, mint Az ígéret történetét?
– Itthon a MÁV-nál voltam laboráns. De minden lében kanál típusként megtanultam fényképezni. Az épülő szocializmus rengeteg témát szolgáltatott: vittem magammal a gépet, és mentem építkezésekre, munkaversenyekre a sztahanovista mozgalom legjobbjait megörökíteni, szóval mindenhová, ami valamilyen témát jelentett.

GYENGE VALÉRIA PÁLYÁJA 

Született: 1933. április 3., Budapest Állampolgársága: magyar, kanadai Sportága: úszás Edzője: Sárosi Imre Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (1952, 400 m gyors), Európa-bajnok (1954, 4×100 m gyorsváltó), Eb-2. (1954, 400 m gyors), 2x főiskolai világbajnok (1951, 400 m gyors, 4×100 m gyorsváltó), 17x magyar bajnok Egyéni csúcsai: 1:04.8 (100 m gyors), 2:25.4 (200 m gyors), 5:06.5 (400 m gyors), 10:42.4 (800 m gyors), 1:21.6 (100 m pillangó), 3:01.7 (200 m pillangó) Elismerései: a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954), a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1955), az Úszó Hírességek Csarnokának tagja (1978), Magyar Örökség-díj (2000)

– De ha jól tudom, az Illyés Gyula verseivel megjelent Hazám fotóalbumába nem ennek az időszaknak a képeit gyűjtötte egybe.
– Jól néztem volna ki, ha a rendszerváltoztatás környékén megjelenő album ezeket a képeket tartalmazza! Ezerkilencszázhatvannégyben jöttem először haza, és jártam az országot, hogy képeket készítsek. Szegény Killermann Klári szegődött mellém sokszor, ezért nem lehetek elég hálás neki.

A KÖZÖSSÉGEKET KIKEZDI AZ IDŐ

– Majd’ elfelejtettem: nem gondolt rá, hogy Kanadában nyugodt körülmények között folytassa az úszást?
– Úsztam még a helyi egyesületben, az EMAC-ban, de a versenyzéssel felhagytam, a régi társak is hiányoztak. Más életkörülmények közé kerültem, el kellett magam tartanom. Három fürdőruhával és két törülközővel érkeztem meg, a kezdeti időkben egy fotóelőhívóban laboránskodtam heti harminc dollárért. Amúgy első lányom megszületéséig rettentő honvágyam volt.

– A lányai örökölték a génjeit?
– Részben. Judy mellúszásban kanadai bajnok lett százon, kis híján eljutott a montreali olimpiára, Soo ifibajnok volt, de lehet, hogy őt jobban ismerik Magyarországon, mint engem, mert színésznőként szerepelt a Szomszédok sorozat néhány epizódjában.

– Fotózik még?
– Érdekes dolog ez. Nekem a filmre fényképezés volt az igazi. A digitális fotózás már nem a szenvedélyem. Nem mondom, Torontótól nem messze van egy kis házunk, néha kimegyek a természetbe a fényképezőgépemmel, és utána számítógépen megnézem, hogyan is sikerültek a felvételek.

– Ez az a ház, amely mellett a tóban időnként szokott úszni?
– Igen, mert az uszodában nekem túl klóros a víz.

– A torontói magyarság legendásan összetartó volt. Manapság is így van?
– Az idő sajnos még a legjobb közösségeket is kikezdi. Itt zömmel ’56-os emigránsok élnek, voltak itt olyan házak egymás mellett, amelyekben csak magyarok laktak, sajnos egyre kevesebben vagyunk.

– Ön mennyire tud részt venni a rendezvényeken?
– A magyar konzulátus mindig meghív, ha tudok, megyek is, tavaly például ott voltam az ’56-os megemlékezés zászlófelvonásán. Nem szerencsés, hogy a Magyar Ház kikerült a város centrumából. Eddig a központban volt, időnként be-be lehetett ugrani, hát, ez most kicsit bonyolultabb.

– Mennyire kíséri figyelemmel a magyar úszók eredményeit?
– Tudok a nagy versenyekről, és VIP-belépőt kaptam a Duna Arénában rendezett világkupaversenyre.

– Amikor a jelenkor sztárjait látja, mit érez egy egykori olimpiai bajnok?
– Az úszás lényegében nem változott, vannak persze változások, mint például a víz alatti delfinezés, és a versenyek látványosabbak, mint a mi időnkben.

NEM HAGYJA HIDEGEN A MÁRVÁNYTÁBLA

– Részben így értettem a kérdést, de arra is, hogy az önök idejében még nem lehetett megélni az úszásból…
– …most meg profi sport. Nekem megvan a saját képem az akkori időkről, nem hasonlítgatok össze. Pénzt kapjak azért, hogy úszom?! Változik a világ, azon már jobban megdöbbenek, ha belegondolok, hogy amire egy négyszázas a célba csap, én kétszázötvennél fordulnék, ha az időeredményeket összevetem. De igazán akkor döbbentem le, amikor a kínai kislány a világcsúcsáért tízezer dolláros csekket vehetett át (Vang Csiencse-ha 3:53.97 percet úszott – a szerk.). Hol élünk?!

– Nem lesz jó kifejezés, mégis így kérdezem: irigyli tőle?
– Nem irigylem, mert nagyon jól érzem magamat a bőrömben, de olyan furcsa. Nem tudom összerakni magamban. Erre mondom, változik a világ.

– Egy hónapot tölt Magyarországon. Mivel telnek a napjai?
– Járok a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubja rendezvényeire, a hetvenedik, hetvenötödik, nyolcvanadik évüket betöltők születésnapját ünnepeltük. Meglátogatom a régieket, voltam Székely Évánál, de már egyre kevesebben vagyunk. Aztán nagyokat sétálok a Margitszigeten.

– Elmegy a Sportuszodába is?
– Viccesen azt szoktam mondani, hogyne, megnézem ott van-e még az előcsarnokban a márványtábla a nevemmel, de minden rendben van.

– El szokott érzékenyülni?
– Nem különösebben, de nem hagy hidegen.

– A Szőnyi útra is kilátogat?
– Ott tavaly voltam, láttam az új fedett uszodát. Bármilyen furcsa, oda több emlék köt, mint a Sportuszodához, mert csak a nagy versenyeken úsztunk a Szigeten, a mindennapjainkat a Szőnyi úton töltöttük.

– Mikor pillantott legutóbb az olimpiai aranyérmére?
– Hú, megfogott! De a torontói lakás vitrinjében van.

– Csak azért kérdezem, mert állítólag akkor nézi meg, ha rosszabb passzban van.
– Akkor Magyarországon nem lehetek rossz passzban, de nem is vagyok. Igen, régebben volt úgy, hogy ránéztem, és erőt merítettem belőle.

– Tanítja még az unokákat magyarra?
– Igen. De látja, ez nagyon nehéz dolog a nyelvvel, mert a lányaim mindketten beszélnek magyarul, Judy még a Balassi Intézetnek is dolgozott, de az unokák már kevésbé. S az őket követő generációk még kevésbé fognak. Mindenesetre egész szépen ejtik ki, hogy például paprikás csirke. Meg hogy: „Köszönöm a vacsorát. Elhagyhatom az asztalt?”

– Nem titok, mostani hazatérését azért tolta ki november közepére, mert a rövid pályás országos bajnokságon a sportág honi Hírességek Csarnokába választják.
– Nagyon várom, kicsit jobban is, mint amikor a Nemzetközi Úszó Hírességek Csarnokába beiktattak.

BARÁTNŐK 

Némi csúsztatással a Barátnők című regénye második részét is megírhatná az úszó olimpiai bajnok. Gyenge Valéria és Dömölky Lídia ugyanis a melbourne-i ötkarikás játékok óta jó barátnők. Az úszó második, a tőrvívó első olimpiája volt az 1956-os. „Egy házban laktunk a faluban, életünkben először ott láttunk mosógépet” – idézték fel emlékeiket szinte egyszerre, ugyanis a halottak napja alkalmából a Farkasréti temetőben rendezett MOB-megemlékezésre együtt indult a két olimpiai bajnok, de előtte Lídia meghívta egy kávéra Gyenge Valériát.  „De mondhatták volna, hogy a gépi mosás után vasalni is kell” – tette hozzá Dömölky Lídia. Hogy honnan eredeztethető a több mint hat évtizedes barátság? „Az nem úgy volt, mint manapság, hogy mindenki rohant a dolgára az edzések meg a versenyek után! A sportolók tényleg egy nagy családot alkottak. Jártunk egymás versenyeire szurkolni. Hihetetlen élmény volt a Szigeten egy-egy úszóverseny vagy vízilabda-mérkőzés. A fákon is fürtökben lógtak az emberek.” Melbourne-ben órák teltek el, hogy egy-egy interurbán telefonbeszélgetés összejöjjön. Noha Gyenge Valéria Székely Évával és Littomeritzky Máriával lakott egy szobában, a telefonokra várva Dömölky Lídiával virrasztott.  „Megszakadt a szívünk Vali problémája kapcsán. Mert lehet, hogy ez utólag címlapsztori lett, de ott kucorogva egy szívszorító történet. Mindig azt akartuk, amit ő. Amikor édesanyjának tett ígéretet, hogy hazatér, akkor azért szurkoltunk, amikor a vőlegénye telefonált, azért szorítottunk, hogy vele találkozzon” – mondta Dömölky, aki most árulta el, hogy az 1960-as római olimpián mekkora erőt adott a végül második helyen végző női tőrcsapatnak, hogy Gyenge Valéria átjött Kanadából szorítani a honfitársaiért.  „Elbaltáztuk, kikaptunk a szovjetektől, pedig nekünk kellett volna győznünk, már csak azért is, mert egy évvel azelőtt a budapesti vébét megnyertük – emlékezett Lídia, aki társaival négy év múlva Tokióban kiköszörülve a csorbát, csapatban olimpiai aranyérmet nyert, majd így folytatta: – Annak is nagyon örültem, amikor megszületett az első kislánya, és természetes, hogy fotós és írói pályafutása sem ismeretlen előttem. Lenyűgöző a sokoldalúsága.”

Olimpiai bajnokok egymás közt: Gyenge Valéria és Kovács Ágnes (Fotó: Nemzeti Sport)

Ha azt nézzük, hogy Székely Éva, Gyenge Valéria és immár Hosszú Katinka is sikeres könyvek írója, akkor talán a magyaroké a legtöbb olimpiai bajnok úszónő, aki egyben bestsellerszerző is. A napos októberi délelőttön egy olasz étterembe tartunk a találkozót megszervező Szabó Stefánia főkonzul asszony autóján, miután egy csendes, fáktól árnyas kertvárosias utcában beül hozzánk Helsinki olimpiai bajnoka, az akkor tizenkilenc éves meglepetésember, Gyenge Valéria.

Az 50-es években is fontos szerepet kapott  a „szárazföldi” edzés, csak még konditerem nem volt

„Tudok önről mindent, ma már nincsenek titkok, készültem, rákerestem a nevére a Google-on” – fogad sejtelmes mosollyal. Festeni sem lehetne giccsesebb idillt: amíg „Valikára” várunk, egy mókus szalad fel a fára a háza előtt. Igen, itt aztán nagyszerű lehet élni, még ma is szembetűnő, mennyivel nyugodtabb, kellemesebb élet várt a kint maradókra, mint a „kalandvágyból hazatérőkre” az 1956-os olimpia után.

„Százötven olimpikonból az egyharmada nem tért haza” – mondja Gyenge Valéria, aki maga is az emigrációt választotta, ám a döntés, mint a legtöbb esetben, neki sem volt könnyű. Életrajzi ihletésű könyvében, az Ígéretben és számos interjúban beszámolt róla, hogy címvédőként és esélyesként, világranglista-vezetőként azért bukta el az újabb (arany)érmet Melbourne-ben, mert nem tudott a versenyre összpontosítani abban az őrült bizonytalanságban és tépelődésben, amely a döntését megelőzte: édesanyja azt üzente neki Ausztráliába Magyarországról, hogy várja haza. A vőlegénye pedig azt Torontóból: ő már kijutott a kanadai rokonokhoz, és várja a kedvesét is Észak-Amerikába.

„Úgy döntöttem, ahogyan egy huszonhárom éves szerelmes lány ilyenkor dönt” – mondta egy beszélgetésben, míg ma már éppen a két lánya és a négy unokája miatt kötődik a leginkább Kanadához. „Itt van a családom” – mondja.

AZ ÉLET ÍRTA A REGÉNYT: GYŐZÖTT A SZERELEM

Örömteli azonban számára, hogy az unokái érdeklődnek Magyarország, a magyar nyelv iránt, egyikük járt is magyar nyelviskolába Budapesten. „A legkisebb, kilencéves unokám büszkén mondta, hogy egy osztálytársát Csabának hívják, és igyekszik őt a kis unokám magyarul tanítgatni a maga módján, mert be kell vallanom, ő sem tud néhány szónál többet. De a lányaim beszélnek magyarul.” És persze a gasztronómiai kötődés a legközvetlenebb: „Csinálok nekik palacsintát, paprikás csirkét, egy családi összejövetelre a minap tizenhat bécsi szeletet kellett sütnöm.”

Gyenge Valéria a dobogó tetején – 1951-ig egyéni számban nem nyert magyar bajnokságot, a berlini főiskolás vb-n aztán aranyérmes lett 400 gyorson, majd a helsinki olimpián is

Valóban regénybe illő, és az Ígéretben el is olvasható, ahogyan egy kanadai újság, a Toronto Star szervezte meg teljes titokban és finanszírozta Gyenge Valéria útját Melbourne-ből Kanadába 1956 legvégén, féltékenyen őrizve a sztorit, hogy aztán a címlapján jelenthesse be: a magyar olimpiai bajnok a szerelmét követve Torontóba érkezett, s ott azonnal össze is házasodnak, hogy Kanadában éljenek és alapítsanak családot.

Sok évvel később a bajnoknő elvált a férjétől, a szintén korábbi úszó Garay Jánostól (aki egyébként a kanadai magyar származású milliárdosnak, az immár róla elnevezett torontói szívkórházat százmillió dollárral támogató Peter Munknak is rokona), ám a válás ellenére a torontói barátok nem leánykori, az olimpiákon viselt nevén, hanem férje vezetékneve után, Garayként ismerik Gyenge Valériát.

De vissza 1956 decemberéhez: a pár tehát Kanadában kezdett új életet, s bár az úszónő edzett, versenyzett még egy ideig, korábbi eredményeit már nem tudta megközelíteni, s hamarosan a munka (a MÁV korábbi fotólaborjának munkatársaként egy fényképelőhívó műhelyben kezdett dolgozni heti 30 dollárért, mígnem saját fotós céget alapított) és a család vette át a főszerepet. Egyik lánya is válogatott úszó lett Kanadában, kis híján rajthoz állt az 1976-os montreali olimpián.

Helsinkiben 400 gyorson lett olimpiai bajnok (Fotó: MTI)

Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, Gyenge Valéria azt mondja, hogy 1952 nyara, az olimpiai bajnoki cím jelentette a legnagyobb boldogságot az életében. „Lenyűgöző volt a hazai fogadtatás a helsinki olimpia után, az emberek szeretete. A vonat lassan haladt keresztül az országon Budapest felé, s végig, az egészen kicsi településeken is végig emberek álltak a sínek mellett, és ünnepeltek bennünket. Egyszer nekem kellett leszállnom fogadni egy tanácselnök köszöntését, s addig szorongatták ott a kezemet, hogy a vonat majdnem nélkülem indult tovább, erre a mulatságos jelenetre máig emlékszem. Aztán a Nyugati pályaudvartól az Oktogonig tízezrek várták az olimpikonokat, megható volt a lelkesedés.”

Ahogy mondja, az ötvenes évek hihetetlen sportsikereinek oka a tehetséges generáció propagandaszempontból is hasznos állami felkarolásán túl az az extra motiváció lehetett, amelyet a sportolók kiváltságos helyzete jelentett, hogy szinte mindenki mással szemben külföldre, sőt nyugatra utazhattak. „Tizenhat évesen Párizsban jártam például úszóversenyen. Ugyan kinek adatott meg akkoriban ilyesmi?”

Gyenge Valéria különleges napon nyerte meg a 400 méteres gyorsúszás olimpiai aranyérmét, a helsinki játékok záró versenynapján, amikor az övén kívül három magyar aranyérem született még: a vízilabda- és a futballcsapaté, valamint az akkor már másodszor bajnok Papp Lászlóé. A győzelme után még volt ideje kiérni a futballdöntőre.

Gróf Ödön edző a csúcstartó gyorsváltóval:  balról Ipacs, Garay (Gyenge Valéria férje), Dömötör és Magyar

TORONTÓI HÁZTÖMBÖK, TELE MAGYAROKKAL

Arra a kérdésre, hogy a kor szupersztárjaira, olimpikon társaira miként emlékszik, és a társak közül kivel tartotta, tartja a kapcsolatot, Gyenge Valéria így válaszolt: „Mi nem jártunk Tatára, általában a Margitszigeten vagy a Vörös Csillag Szállóban laktunk edzőtáborok idején, de természetesen jól ismertük a futballistákat is. Puskás Öcsivel a legutóbb itt, Torontóban találkoztam, amikor kint járt Grosiccsal, Hidegkutival, Buzánszkyval a kilencvenes években. Nekem az ötvenes években Grosics Gyula és Bozsik József imponált a leginkább, a megjelenésük, a viselkedésük. Papp Laci is nagyon aranyos volt, mindig jókedvű, kedves, híres a kacsintása az olimpiai dobogó tetején. Ő az olimpiai csapat szakácsával, Kurucz Tónival viccelt folyton. A pólósok közül jól emlékszem Gyarmati Dezsőre, aki Székely Éva férje lett, aztán Martin Bucira, Antal Róbertre, a „Lapajra”, aki a második kapus volt, ő is itt telepedett le, Torontóban, haláláig tartottuk a kapcsolatot. Dömölky Lidivel sokat beszélünk, a Los Angelesben élő Szőke Katóval is rendszeresen telefonálunk egymásnak. (A beszélgetés Szőke Kató október 27-én bekövetkezett halála előtt egy héttel zajlott Torontóban, a gyászhírt magától Gyenge Valériától tudta meg lapunk az interjú megjelenésének egyeztetése során, amikor elmondta, hogy rettentően megviseli barátnője távozása, és így különösen fájóan igaz a korábban választott cím… – A szerk.) Doktor Fried Tamásról hallott? Igen, a Honvéd orvosa volt, sajnos meghalt, ő is itt élt Kanadában. Torontóban voltak olyan háztömbök ötvenhat után, amelyekben csak magyarok laktak. Rengeteg uszodai ember is kijött. Az otthoniak közül Székely Évával, Sebő Ágival folyamatos a kapcsolatunk, ha Pesten járok, találkozunk, Évánál legutóbb is fent jártam. De az egyik legjobb barátnőm, Killermann Klári, akivel együtt jártuk és fotóztuk a vidéket, ugyancsak meghalt. Alig maradt valaki. Hiába: túléltem a generációmat. De mondja, a Szepesivel mi van, hogy van? Hány éves is már? Kilencvenöt? Nagyon kedves volt velem mindig, sok éve ő nyitotta meg az egyik fotókiállításomat, talán akkor találkoztunk legutóbb.”

Interjú közben: a torontói olasz étteremben folytatott beszélgetés során a 84 éves Gyenge Valéria kiemelte, a sportnak is köszönheti vitalitását

Gyenge Valéria ugyanis nemcsak mások fotóin dolgozott a munkahelyén, hanem maga is készített művészi fényképeket, kiállításai voltak, albumai jelentek meg. Illyés Gyula verseihez maga a költőfeleség, József Attila egykori szerelme, Kozmutza Flóra válogatott a képeiből egy kötethez. Sőt az egykor szintén Torontóban élő (ma tér is viseli itt a nevét) Faludy Györggyel is volt közös estje, melyen a költő verseit a volt úszónő kivetített képei illusztrálták. Párizsban, Sydneyben, Los Angelesben és Budapesten is voltak kiállításai. A digitális korszak megjelenésével azonban elment a kedve a fényképezéstől, odalett a varázs, az izgalom, a sötétkamra különleges hangulata.

Helsinki bajnokai: Gyenge Valéria (balra), Szőke Kató és Székely Éva barátsága évtizedeken ívelt át

Maradt az írás, egyik regény a másik után. Legismertebb műve, a jórészt a saját életét feldolgozó, 1990-ben megjelent Ígéret, amelyet először angolul írt meg, majd ő maga fordította le magyarra. Első regénye azonban a Két asszony élete volt, amelynek karaktereit – mint torontói beszélgetésünkkor elárulta, anyósáról és az ő nővéréről mintázta, s ennek a könyvnek a kanadai sikere késztette a további írásra. Egyik kedvenc írója egyébként a szintén emigráns Márai Sándor, akit természetesen olvashatott Kanadában azokban az évtizedekben is, amikor ez itthon nem volt lehetséges. Kedvenc magyar költője pedig Arany János, s örömmel hallja Szabó Stefániától, hogy a napokban az otthonról érkező Ákos a környéken több helyen is bemutatja Arany-estjét az emlékév alkalmából, megbeszélik, hogy Valika talán még el is megy az egyik előadásra, maga fog elvezetni egy közeli városba.

A VÍZBEN ELLENFELEK, A PARTON BARÁTOK

Gyenge Valéria az idei október 23-i ünnepségen  a torontói városháza előtti zászlófelvonásban  segédkezik Szabó Stefánia főkonzul asszonynak

Az első években rettenetes honvággyal küzdött a fiatal sportoló, aztán megszülettek a gyerekek, és 1964-ben végre az édesanyját is kiengedték hozzájuk, később meg ő is járhatott haza, jött is, amíg éltek a szülők, barátok, egyre gyakrabban.

Jött volna szívesen az első budapesti vizes világbajnokságra is a nyáron, ám úgy tűnik, az egyébként igen tekintélyes protokoll-listára a magyar úszósport olimpiai bajnokai nem föltétlenül fértek föl. Emlékszünk a hazai úszólegendák sérelmeire is a megnyitóünnepség kapcsán, és sem Gyenge Valéria, sem a másik emigráns 1952-es női bajnok, az azóta elhunyt Szőke Kató nem kapott meghívást, pedig sajnos sokkal többen nem is maradtak a régi bajnokok közül külföldön. „Nekünk nem lett volna gond kifizetni az útiköltséget, nem vártunk volna többet, csak egy meghívást a versenyekre, az új uszodába. Igaz, ahogy olvastam, más problémái is voltak akkoriban az úszószövetségnek…” A kanadai magyar olimpiai bajnok interneten követte a versenyeket, s azóta egyszer Budapesten majdnem bejutott a Duna Arénába is. „Nem engedtek közel, kordonok védték az épületet, átsétáltam hát az Árpád hídon, és onnan megnéztem az uszodát…”

Arra a felvetésemre, hogy mit szól a mai időeredményekhez, s főleg a női úszás királynője, Hosszú Katinka teljesítményéhez, így válaszolt: „Csodálattal figyelem ezeket az eredményeket, az edzéstechnika fejlődését, ahogyan már Egerszegi Krisztina is történelmi sikereket ért el a női úszásban annak idején. Most nem akarok azzal jönni, hogy 1952-ben még csak öt női úszószám volt az olimpián, s abból négyet mi nyertünk, meg azzal sem, hogy feszített víztükör nélkül milyen nehéz volt az oldalsó pályákon versenyezni, és pamutból volt az úszódresszünk, ami azonnal húsz kilóval nehezebb lett, ahogy beugrottunk a vízbe… Mert ha ezeket a tényezőket sorolom, azt mondják, hogy savanyú a szőlő. Nincs szó erről, de talán a csapatszellem más volt. A vízben legyőztük egymást, de a parton barátok voltunk. Ha viszont, ahogy manapság már, mindenki egyedül edz, barátságról, csapatmunkáról nehéz beszélni. Én életre szóló barátságokat köszönhetek a sportnak.”

Itthon a MÁV fotólaborjának munkatársaként dolgozott, Kanadában ezt kamatoztatta

A kanadai sport az úszók aktuális eredményein túl nemigen érintette meg interjúalanyomat, bár azt természetesen tudja, hogy az ontariói Wayne Gretzky a legnagyobb. Nem csak az úszásban, a hazai közéletben is naprakész, a magyar lapok olvasásával kezdi naponta az internetes böngészést. Kettős, kanadai és magyar állampolgár.

A 84 évéhez képest hihetetlenül friss és fitt Gyenge Valéria úgy véli, a sportnak is köszönheti vitalitását, egészséges életvitelét. „Rendszeresen úszom, de nem az uszodában, ott túl klóros a víz, hanem természetes vízben, amikor a nyaralóban vagyok, ahogy itt mondják, a cottage-ban, amely mindig a tóparton áll, hiszen annyi tó van itt.”

Autóval jöttünk az étterembe, hazafelé azonban Valika sétálni szeretne, semmiség az a néhány kilométer még a másfél kilós ajándékkönyvvel a kezében is. Jólesik a séta ebben a szép, napos őszi időben…