kb. 34 perc olvasás
GÁRDONYI GÉZA
KI-KI A PÁRJÁVAL
4.
Bizony dél is elmúlt, mikorra a zivatar elvonult a keleti hegyek közé. A felhőkből kisütött a nap. A fenyőfákon az esőcseppek: mintha sírt volna az erdő, s az utolsó könnyek csillognának ott a lombok zöldjén.
Akkor már Esztike is künn volt velük. Kivitte az esernyőt nekik, és Síposnak a plédjét.
Már messziről lehetett hallani torkocskájának vidám taliganyikorgását:
Ez az utca haj be sáros,
benne lakik a korcsmáros…
Kvabkáné nem tudta: mi történt Sípossal. De látta, hogy Olgát is megrendítette a levél. Arra vélekedett, hogy valami gyászhír: apja vagy anyja halt talán meg.
– Minden csak jelenés, minden az ég alatt – sóhajtotta félrebillent fejjel Berzsenyiből, a rántást kavarva -, s mint a kis nefelejcs, enyész.
Mikor aztán megtértek, nagy volt az aggodalma:
– Olga, a cipőd… Gondoltam!
– Ez bizony beázott.
– Azonnal vesd le. A forró víz már kész.
Olga azonban csak Sípos után nézett. Aztán megfordult, és átsietett a tanítóhoz:
– Megebédelt-e már?
– Meg, kisasszonykám.
– Ha emberséget akar cselekedni, menjen át, kérem, Síposhoz. Rettenetes csapás érte szegényt. Ne kérdezze tőle, hogy mi, csak beszélgessen vele. Beszéljen neki akármit. És hívja el délutánra valahova. Nagy jótétemény lenne neki.
A tanító két ágba nézett kissé, de aztán mégiscsak letette a pipáját, és átment Síposhoz. Négy óra tájt látta őket az utcán. A tanító talán a faiskola megtekintésére hívta el Sípost.
Éjjel azonban bizony sűrűbben köhécselt Olga. A forrósága is nagyobb volt a szokottnál. S minduntalan azzal a nagy szájú szépséggel vívódott.
– Csúnya cselekedet! – dorgálta -, csúnya! Maga rossz lélek!
– Én – csodálkozott nyugodt szemmel a nagy szájú -, hiszen csupa könyörületből nem nyilatkoztam eddig.
– De a pénzét elfogadta!
A nagy szájú szeme felszikrázott, mint az üllőre vetett izzóvas. Kést ragadott fel.
Olga azonban nem hátrált.
– Szúrhat. Az igazságot nem szúrhatja le. Magának már azelőtt is volt azzal a Balázzsal viszonya. Csalók!
És más efféle rémséges álmai voltak. Reggel bágyadtan ébredt.
A szeme az anyja aggodalmas szemével találkozott.
– Nem kelek ma fel – rebegte -, gyönge vagyok.
– Képzeld…
– Mi történt?
– Hólyagné volt itt reggel, hogy vennénk-e tőle orvosságokat. Tíz koronáért harminc üveggel és skatulyával. A köténye tele volt.
– Jézus Mária!
– Véltem, hogy lopta. De bizonyistenkedett, hogy az övé: Sípos kiszórta az ablakon az orvosságait.
Olga úgy ugrott ki az ágyból, hogy beletántorodott.
– Jézus Mária!… Fusson át Eszti, azonnal! Nézze meg: él-e? Csak nem vetted tán meg?
– Dehogy vettem.
– Futtasd Esztit! Nézze meg: él-e?
Kvabkáné vonakodott:
– Mi közünk vele?
– Akkor én megyek át.
S kapkodta magára a ruháit.
– Jézus Mária!…
Kvabkáné kivonult. Hallatszott a szava, amint Esztert küldi:
– Fuss át Sípos úrhoz. A kisasszony kérdezteti: kisétál-e ma is?
A leányka azzal a hírrel tért vissza, hogy Sípos úr alszik.
– De bizonyos-e, hogy alszik?
– Hogyne vóna bizonyos – mondta a leányka -, sz’ úgy horkol, mint a kútcső.
Olga visszafeküdt az ágyába:
– Az alvás jótétemény – mondta megnyugodtan.
Csak dél felé küldte át megint a kisleányt, hogy kérdezze meg: nem hűlt-e meg tegnap?
Esztike egy névjeggyel tért vissza:
Köszönöm. Semmi különös bajom.
Néhány napig ágyban maradok. Az a
tegnapi levél. Azt ki kell hevernem.
Olga nem mert többet kérdezősködni. Csak Hólyagnét hívatta át, s megdorgálta, hogy az orvosságokat el akarta adni.
– Meg ne halljam, hogy csak egyet is eladott az orvosságokból! Feljelentem a szolgabírónál. Beteg ember ingerült néha.
– Dehogyis, kisasszonyom. Visszaraktam én mindent azonképpen. Csak egy üvegecske törött el, mikor kiszórta a tekintetes úr. Visszaraktam mindent.
Harmadnapra aztán fölkelt Sípos. Igen fakó volt: alig állt a lábán. Elment a postaházig. Ott köhögés rázta a kapuban. Megfordult, s megint hazatért, megint lefeküdt.
Aznap Olga is feküdt: nagy köhögés gyötörte éjjel. Csak reggel felé alhatott valamicskét. Akkor, hogy megébredt, elsősorban is az órát nézte.
– Kilenc – mondta az anyja -, fölkelsz?
– Nem. Sípos előjött-e?
– Még nem. Talán később.
– Nem kelek fel – mondta Olga.
Bágyadtságában is kifigyelt olykor, hogy Sípos előjön-e már. Orvosságnál is gyógyítóbb a sajnálkozó szó, a biztatás, hogy: majd elmúlik, Habocska.
Tizenegy felé tükröt kért az anyjától, és nézte magát azon fekten, hogy a haja hogyan terül el a vánkoson.
Aztán eldobta a tükröt, és elzilálta a haját: minek őneki akármicsoda szépség is? Még azt vélné Sípos, hogy…
Aztán, hogy dél felé járt már az idő, a szomorúsága mindinkább nehezült: hát már nem is kérdezősködik Sípos? Most már bizonyára meggyűlölt minden nőt. De hiszen ő nem nő. Ha nő is – ő nem akar nő lenni semmiféle férfi szemének – csak hát ha valaki beteg, akárha kutya is, illik, hogy érdeklődjünk valamennyire…
Azonban mindjárt mentségét is találta Síposnak: úgy el van az szegény nehezítve a maga nagy bújával, hogy a nevét se tudná tán néha. Meg hát arról sem értesülhetett, hogy ő is fekszik.
Mégis átküldte Esztit.
– Kérdezteti a kisasszony, hogy a betegsége miatt fekszik-e az ifiúr? A kisasszony is fekszik. Ezt, hogy a kisasszony is fekszik, csak úgy mondd, mintha nem izenet volna, csak magad mondása. Hadd halljam: hogy mondod el?
– Hát izé… hogy izé… tisztelteti a kisasszony…
– Kérdezteti.
– Kérdezteti a kisasszony, hogy ő is fekszik…
Vagy tízszer elhibázta, de végre is rendben elmondta az üzenetet: forte és piano, ahogy kellett.
Sípos azt üzente vissza, hogy fekszik, de mindjárt fölkel.
S egy óra nem telt belé, hallatszott, amint nyitja az udvarajtót, s beszól a konyhán:
– Mi baja Habocskának? Be lehet-e hozzá menni?
S hallatszott, ahogy Kvabkáné sietőn lépked az ajtóhoz.
– Olga, ébren vagy? Sípos van itt.
Látta, hogy Olga haja rendetlen. A fésűs fiókhoz sietett.
– Hagyd, anyám – legyintett Olga.
– De a hajad…
– Hagyjad.
De Kvabkáné erővel ráment, és vont egyet-kettőt a fésűvel. Melléje igazította a hosszát a hajának a vánkosra.
Sípos bágyadtan, sárgán lépett be. Azon a héten tíz évet vénült.
– Jó napot, Habocska. No, mi baj?
– Semmi, csak szokatlanul nagy volt rajtam az éjjel a forróság. Erőtlen vagyok. Maga hogy van?
– Testileg tűrhetően. Egy palack konyakot hozattam a városból, a patikából. Megittam. Mind megittam aznap. Hogy aludjak. Szörnyű nekem az est és az éj. Olyankor fáradtak az idegek: minden eszembe jut. Ajánlom magának is, Habocska. Többet ér a pantoponnál és minden patikai pancsnál. Hozok belőle.
– Isten ments! – riadt meg Olga -, köszönöm: nem, soha nem iszom semmi olyat.
– Én bizony iszom. Ezentúl iszom. Szégyellem, hogy annyira bánt az a rút ügy. De amúgy is jól csúszik. Csak azért is egészségesen térek haza. Nem az idén, nem. Jövőre. A telet is itt töltöm. Az a nagy búbos egyenletesen melegít. Még több fenyőgallyat hozatok. Ha fűtenek, még erősebb a fenyőillat. Az gyógyít meg engem.
– Én is hozatok – susogta Olga örömmel -, hozatok.
– Ma már ismét elővettem az angolt. A jövő évre úgy beszélek angolul, mint magyarul. Kimegyek ebből a rideg országból.
– Csak nem…
– Ki én. Amerikában bocsátom világgá a találmányomat.
– Idegenek közt?
– Dehogyis: a véreim között. Az igazi Magyarország maholnap ott lesz. A nemzet odamenetele már megkezdődött, csakhogy most nem hét vezér viszi oda, hanem hét Kunárd.
Olga lehajtotta a fejét.
– Ír-e majd nekem onnan?
– Hogyne írnék, Habocska. Nem sok barátommal levelezek majd, de magának írok. Maga az én legjobb és legkedvesebb barátom.
Olga érezte, hogy erre kezet kellene nyújtania, és érezte, hogy ha kezet nyújt, Sípos a kezében marasztalja a kezét.
– Köszönöm – mondta maga elé álmodozó szemmel.
S a kezét nem mozdította.
– Egynéhány ismerősöm van már odakünn – folytatta vidáman Sípos. – Klivlendben telepedtek meg. Ott annyi a magyar, hogy Debrecenben sincs több. Ott nem emlékeztet engem semmi se Budapestre.
Az arca megszépült, hogy úgy nekilelkesedve beszélt.
Mégiscsak az egészség útján van – gondolta Olga -, beteg ember nem fordítja a szemét a jövendőjére.
Kvabkáné aztán marasztalta Sípost ebédre is, de Sípos a pipára gondolt, hogy Miklós bácsi füstöl majd az asztalnál a tészta után.
– Köszönöm – mondta -, mára tárkonyos csirkét rendeltem. Köszönöm.
Olga azután nemigen járt ki sétálni. Amíg Sípos vőlegény volt, tehette – a szakítás után tartózkodóvá vált. Ha ki is sétált, csak délután és csak az anyja kíséretében. Az anyja már nem szavalgatott. Nem érdemesítette Sípost arra, hogy a költészet gyöngyeit pergesse eléje.
Szeptember elején, egy délután még egyszer nekierőlködött az ég napja, hogy kemencévé változtatja a világot. A levegő tele volt léggyel még a fenyveserdei országúton is. Az erdőnek egy tisztásán sarjút kaszáltak. A száradt rendek körül a turbóka illata terjengett már. Leheveredtek a sarjúra a fenyőfa árnyékán, és elbeszélgettek.
Olga Síposnak a találmányára vitte a szót, csak azért, hogy beszélésre indítsa. Ha hallgatott Sípos, az arca mindig borult volt.
– Egy milliárd sok pénz – vélte Kvabkáné -, és Amerikában aligha értik meg a vagyonmegosztás gondolatát. Amerikáról én soha nem hallottam jót. Miféle emberek laknak ott, abból is kitetszik, hogy nincsenek nagy költőik. Longfellow, Poe…
Olga a szemével intett az anyjának, hogy el ne szavalja a Holló-t.
És biztatóan nézett Síposra, hogy csak beszéljen tovább: igen érdekes. Sípos arca csupa élet volt, míg beszélt. Még az orra ferdesége is annyira illett neki, hogy ha valaki azt mondta volna: egyenesre igazítom, Olga ijedten tiltakozott volna:
– Hiszen így szép!
Gyönyörködve nézte.
Bizony, az idő jól elhaladt, mikor már hazatérésre gondoltak. A nap már korábban is hajlott lefelé, s mikorra kijutottak az erdőből, a nap már az erdő fái között ragyogtatta vörös aranyát.
A bakterház kertjébe mégis betértek egy kis pihenésre: Olga mondta, hogy szomjas.
– Épp most húztam fel a vedret – kedveskedett a bakterné.
Sípos elvette tőle a poharat, és maga lépkedett vele a kert végébe, a kúthoz.
– Nézd azt a sövényt, anyám – fakadt szóra elgyönyörködve Olga -, ahogy a nap átsüt rajta, és Sípos is, ahogy ott áll… Ha valaki ezt lefesthetné: Sípost és azt a sövényt…
Elhallgatott, mintha mellbe lökték volna.
A sövény szó lökte meg úgy. Csak mikor már kimondta, akkor eszmélkedett.
Mélyen behunyta a szemét.
Fölkelt. Állva itta meg a vizet.
Köszönte, mintha idegennek köszönné.
S az anyjára tekintett:
– Gyerünk haza.
Az úton nem szólt többé egy szót se.
A kapuban is szótlanul nyújtott kezet Síposnak. S nem mosolyogva, mint szokta. Rá se nézett.
– Nem megyek többé a fenyvesbe – mondta odabent az anyjának.
Hát Sípos hiába is köhécselt másnap a folyosón.
– Olga még alszik – mondta neki reggel Kvabkáné.
– Alszik? – csodálkozott Sípos. – Tán az éjjel…
– Nem, nem történt vele semmi különös. A szokott forróság volt rajta. Köhögött is valamelyest. De nem sokkal többet, mint szokott. Ma ágyban marad.
Sípos aggódón pillogott.
– De talán mégis…
– Nem, nincs különös baja. Csak ma nem jön ki a szobából.
Sípos a fejét rázta:
– Habocska igen kényes. Olyan, mint az angórai macska. Szép fehér selyemállatka. Csak nem szabad kibocsátani a szobából. Meghűl, és vége.
Kvabkáné bámult, aztán a fejét rázta:
– Nem szabad meghűlnie.
– Hát ne is.
És Sípos elsétált. De délben megint csak megjelent.
– Még mindig?
– Már fenn volt – felelte Kvabkáné -, de aztán megint elaludt.
Sípos várt kissé.
Nézegette unalmában az udvar zöld pompáját. A múza méteres leveleit, agavé hamvas zöldjét. Az egyik filodendron akkor bimbózott. A paulovnia száz nagy, zöld bársonyszívvel árnyékolta maga alatt a földet.
De hát aztán Miklós bácsi tűnt elő az utcán. Az esperessel. Beszélgetve álltak meg az utca közepén, a kapu előtt. Az esperes piros képű emberke, mintha mindig paprikát enne. És Miklós bácsi terebélyes arca is ki van már gömbölyödve. A ruhák se lógnak már rajta, mintha termetesebb valakitől kérte volna kölcsön. Méltóságos pocakot tol jártában maga előtt.
– Hát visszaígérkezett – mondta az esperes.
– Még azért nem bizonyos – mondta rá Miklós úr.
Mind a kettő kezében és szájában füstölög a pipa.
Sípos kedvetlenül pillantott szét, mintha keresné: merre meneküljön? A pipát se szenvedhette, a virító egészségű emberek se kellemes látvány a fonnyadtnak. A paulovnia alá vonult. Aztán hogy Miklós bácsi belépett, a háta mögé került, és kisétált a kapun, mintha nem látta volna.
De ebéd után megint csak megjelent.
– Még mindig alszik – mondta Kvabkáné.
És gyanakodva, szinte barátságtalanul nézett Síposra. Nem tudta, hogy mi kedvetlenítette el Olgát, de neki elég volt, hogy valami miatt kedvetlen.
Estefelé se bocsátotta be Sípost.
– Te, Olga – mondta neki lefekvéskor, hogy vetkeztek -, mi bajod Sípossal?
– Semmi.
– Mégis, valami történt köztetek.
– Semmi.
– Illetlenül viselkedett? Vagy mi, hogy elkedvetlenedtél tőle?
– Hát elkedvetlenedtem. De ő annak nem oka. Vagy hát oka mégis.
– Mégis.
– Nem, nem oka mégse. Derék, jó ember.
Kvabkáné elfújta a lámpást. Ágyba tért. Sóhajtott, ahogy imádság végén szokott.
De aztán megint megszólalt:
– Te, Olga, jó lenne neked.
– Ugyan, anyám…
– Ha meggyógyul. De láthatóképpen erősödik. Fiatal vér mindent kihever. Művelt is. Igen jártas a költészetben, hallod.
Sóhajtott.
– És aztán hátha beválik az a találmánya? Milliárdosné leszel.
– De hiszen te mondtad, hogy ne menjek férjhez.
– Hát ne is. Csak úgy gondoltam…
– Máris issza a pálinkát.
Kvabkáné összeborzongott.
– Isten őrizz – mondta elgondolkodva. – De hátha csak a kőművesek… Talán az ilyen úriemberek nem vadulnak meg úgy? És nem is szokásból issza a pálinkát, csak néha, orvosságképp.
– Nem, nem kell – mondta szomorúan Olga -, nem megyek férjhez soha. Nem, még őhozzá se.
– Pedig igen kedvel téged az az ember. Azt mondta: olyan vagy, mint az angórai macska.
Olga hallgatott néhány percet:
– Nem gondolok vele – fakadt ki aztán türelmetlenül -, sétálni se megyek ki többé.
– De hát mért?
– Te is olyan voltál, mikor leány voltál, mint az angórai macska. Minden nő angórai macska. És véli, hogy a férfi is az. Az is, míg vőlegény. Azután: sündisznó.
– Olga, tiszteljed…
– Tisztelem az igazságot is. Ha királyi herceg volna, akkor se mennék hozzá. És senkihez.
– Csak legalább az ablakon át – könyörgött reggel Kvabkánénák Sípos -, nagy örömet mondok, igen nagy örömet.
Kvabkánénak kíváncsian rezgett a szeme pillája. Végre is bement. Megnyitotta ujjnyira az ablakot.
– Jó reggelt, Habocska, aranyos jó reggelt! Nagy újság, nagy örömhír!
A kérdés csak vártatva és bágyadtan érkezett:
– Micsoda?
– Tarhó! Tarhót találtam!
– Tarhó? Mi az a tarhó?
– Jaj, hát maga nem tudja, micsoda kincs az!?
– Sose hallottam.
– Étel! Orvosság! Egészség! Üdvösség! A savó meg a tarhó között olyan a különbség, mint a káposztalé meg a fagylalt között. Beszélgetés közben mondja az egyik juhász, hogy ő egyszer lement a Maroson Szegedig. Ott ellopták a pénzét, hát beszegődött egy nyárra juhásznak. Mondom neki, hogy hiszen akkor maga tudja, mi a tarhó. Hogyne tudnám, feleli: kászólítok is magamnak minden nyáron. Most is van. – Előhozza. Kóstolom, hát mennyei! Habocska, mennyei! Jöjjön velem, és örüljön és örvendezzen! Mikorra a hó leszáll, azt se tudjuk, mi a köhögés.
És a szava köhögésbe fulladt.
– Jaj, eredj hát, lelkem – örvendezett Kvabkáné is.
Habocska már mozgolódott is, hogy megyen, azonban Kvabkáné a fejéhez kapott.
– Jaj, nem mehetsz! Miklós bácsi nincs bent: tudod, hogy ma van Borcsa néninek a születése napja: Miklós bácsi ezt a napot ott tölti. Minden rózsát kivitt reggel a temetőbe. Majd délután…
Hát délután.
Már két órakor útnak eredtek. Az idő is napos volt. A nyugati hegyoldalon sárgult és vörösödött már tél-túl a szőlő.
Sípos a régi vidámságával lépkedett Olga mellett, mintha sohase is lett volna szép szemű menyasszonya.
Esztike a derekát himbálva nótázott utánuk, vígan és halkan. A hátán szíjon a pléd és a nagykendő.
– Esztike, ne nyikogj!
Esztike hátrább maradt, és halkabban nyikogott.
A tarhót már előtte való nap megrendelte Sípos. Olgának is igen ízlett. Elkérdezte: hogyan csinálódik?
S vidámak voltak visszatéret is.
Ahogy a temetőhöz érkeznek, négy rongyos cigánygyerek ötlik eléjük. Háromnál hegedű van, a negyediknél egy rossz kisbőgő. Keresztbe viszi a hátán, madzagon, mert hosszában nagyobb az instrumentum a termeténél. Afféle malacbanda. Bizonyosan a falukocsmában próbáltak szerencsét.
Síposnak jó kedve kerekedik:
– Munkára gyerekek! Vékony deszkakerítés!
A három gyereknek egyszerre az álla alatt a hegedű. A kisbőgős is értőn veti maga elé a szerszámot, és a második taktustól már művészien brummog a társai zenéjéhez.
Sípos fél fülre billenti a kalapját. A bokáját összeüti, és Olgát táncra karolja.
– Tyuhaj!
S rázza a keze fejét a füle mellett.
Olga soha életében nem táncolt szegény, de hát a tánctudomány úgy vele születik a nővel, mint hallal az úszás tudománya, vagy macskával a gyors mászásé.
Az első tánc micsoda nagy boldog óra minden nő életében!
Ám ahogy javában és mosolyogva lejtik ott a kettőst – Esztike is mögöttük illegeti a lábát és derekát -, a temető gyepűjének bokrai szétválnak, és Miklós bácsi förgeteges arca jelenik meg a lombok között.
– Szentségtelen gonoszság! – dörgi karikás szemmel, vörösen -, sírokat háborgató pogányok! Akasztófára való cigánykölykek… Húzok én nektek mindjárt olyan nótát!…
S a botját emelve ront ki a temetőből.
– Rongy piszok purdék!…
A négy cigánygyerek persze nótát szakítva iszkol a rettenetes öregúr elől – leghátul a kisbőgős a szerszámát kéziszekérként ragadva rögön-tüskén-árkon keresztül-által be az erdőbe.
Az öreg vérben forgó szemmel szitkozódott utánuk – jobb kezében a botja, balban a pipája.
Aztán Olgának fordult, és fenyegetően rezgette a botját őrá is.
– Köszönd, hogy rajtad is végig nem ütök!
– Még csak az kellene! – hörkent fel Sípos.
S védőn állott Olga elé.
– Még csak az kellene!
– Kitagadlak! Kitiltalak! Nénéd emlékét így meggyalázni… Kitagadlak! Kitiltalak!
– De bácsi…
– Az én házamba többé be nem lépsz! Az én asztalomhoz többé le nem ülsz! Mehetsz, ahonnan jöttél! Anyáddal együtt! Aki így nevelt! Szemem elé többé ne kerülj!
– De bácsi…
Bácsi sustorgott, mint a vízbe esett bomba, aztán megfordult, és elvonult ismét a bokrok között. Visszatért a sírhoz bizonyára, hogy ellihegje a guta veszedelmét. S tán hogy még egy pipa dohány elszívásával szentelje tovább az ünnepet a nyugvásában háborított főzőkanálnak.
Olga az arcát a két kezébe takarva állt az úton.
– Ó, Istenem…
Sípos elővette a zsebkendőjét, és azzal itatta fel az Olga ujja alól lepergő könnyeket.
– Ne sírjon, Habocska: ez a megvadult vén bivaly nem tudja, mit beszél. Jöjjön haza.
– Hol van már nekem a haza? – zokogta Olga – nem szabad hozzá belépnem többé.
– Az csak frázis. Sok bort ivott délben. Mikorra hazatér, elfelejti.
– Ilyen megalázás!… Nem, nem megyek többé hozzá. Engem nem lát többé! Anyámat se!
– De hát…
– Akárhová, csak hozzá nem. Ki a világba. Megélek a munkámból.
– Hm. Az nem úgy van, Habocska. Maga unokahúga neki. Ilyen semmiségért nem taszíthatja ki magát az ajtón.
– Így még sose beszélt velem.
– A hibás elvégre én vagyok. Majd lecsillapodik, mikorra hazatér: beszélek vele.
– Isten őrizz. Olyan, mint a tüzes torkú ördög, mikor haragszik.
– Hát akkor holnap. És ha magának éppen tűrhetetlen a helyzete, foglalják el az én szobámat, míg a vihar el nem csendesedik. Ott vannak az orvosságok is. Vagy Imecséknél foglaljuk le azt a szobát… Nem, az nem betegnek való szoba: nem süt bele a nap. Inkább én költözök oda estére: szálljon csak maga Hólyagékhoz.
Kvabkáné ijedt képedezésekkel hallgatta persze a történetet – először Esztertől, aki előrefutott, azután magától Olgától, aki zokogva borult a nyakába.
Sípos ott vonogatta a vállát nagy kedvetlenül mögöttük.
– Bolond az öreg: be kell csukatni valami intézetbe.
– Bolond ám, maga bolond! – fakadt ki Kvabkáné -, hogy ott muzsikáltat, ahol gyászolnak.
Sípos nem szólt egy szót se, csak billentett a kalapján, s megfordult.
A kapuból azonban visszatért.
– Habocska – mondta nyugodtan -, ha valami baj lenne, a szobám…
– Semmi Habocska! – rikácsolt rá Kvabkáné -, Olga a neve, Olga!
– De anyám – csillapította Olga -, már te is…
– Már én is! Nem tűrhetem, hogy a lányomra neveket tegyenek, mint valami kutyára.
– De anyám…
Sípos megint billentett a kalapján, és ellépett.
Az öreget aztán megbékítették valahogy, de Sípos nem nyitotta be többé a postaház ajtaját.
Olga két nap csak megvolt nélküle, de a harmadik nap már az ablakban leste, hogy Sípos mikor megy arra. Szerette volna fogadni a köszöntését, s hogy akkor ablakot nyit, és Sípos bizonyára megáll: néhány nyájas szót mond neki – nehogy azt vélje Sípos, hogy ő is neheztel rá. És azt is megmondja neki, hogy csak szólítsa, ahogy szokta: ő úgysem szereti az Olga nevet. És hogy az anyja sem szereti, mert semmiféle költő műveiben nem fordul elő az Olga név. Az apja kereszteltette Olgára, mert az apja családjában élt egy Olga, aki Amerikába költözött, és ott férjhez ment egy vendéglőshöz. Vélték, hogy örökölnek majd tőle. De nem örököltek egy söröskancsót se.
Ezeket szándékolta, hogy elmondja az ablakban.
Sípos azonban nem mutatkozott.
Olga vélte, hogy talán elhaladt már a ház előtt, elkerülte a figyelmét. De a következő nap se látta: se menni, se visszatérni.
Másfelé jár-e ki a faluból? Vagy beteg talán? Vagy elutazott?
A fák levele már sárgul. Őszi felhők ülnek a hegyeken reggelenként. Csak dél felé langyosodik meg a levegő.
Este átküldte titkon a kisleányt.
– Csak annyit mondj, hogy a kisasszony kérdezteti: hogy van?
A kisleány csakhamar visszatért.
– Azt izeni az úr, hogy köszöni: megvan.
– Fenn van? Vagy fekszik?
– Fekszik a kanapádén.
– Beteg? Vagy csak hever?
– Nem tudom, mert csak gyertya ég bent.
– Ő nem kérdezősködött?
– De: ő is kérdezte, hogy a kisasszonynak nincs-e baja. Meg hogy a tekintetes úr megenyhült-e mán?
– Mit feleltél?
– Azt, hogy a kisasszonyra mán nem haragszik, de…
És a kisleány a szájára tette a kezét. Félve pillogott Olgára.
– No mit de – faggatta Olga -, mit nyeltél el?
– Csak azt, hogy izé…
– Mit, no? Csak mondd meg. Tudod, hogy én nem bántalak soha.
– Hát megmondtam, hogy őrá igen szörnyesztőven haragszik a tekintetes úr.
– Hogy mondtad? Milyen szóval?
– Hát én bizony… megmondtam, hogy izé…
– Tovább, csak nyíltan, akárhogy mondtad!
– Hát hogy izé… Ne tessék felénk járni, mer az öreg tekintetes úr azt mondta, hogy letöri a derekát.
Olga azonnal az íróasztalhoz ült, és levélpapírost vett elő. Neki is volt lilaszín papirosa. Azon kezdte.
De csak annyira jutott, hogy az első szót írta rá:
Kedves…
Akkor megállt a toll a kezében. Gondolkodva nézett a papirosra.
– Nem, nem írok lila papiroson neki – mondta a fejét rázva.
És fehér papirost vett ki a fiókból, amilyenre az öregúr szokott írni.
Arra aztán gyors kézzel firkantotta rá:
Kedves Sípos…
Azt akarta megírni, hogy a kislány ostoba fecsegését ne hallgassa komolyan. Miklós bácsi másnap már elfelejtette az ügyet: jöhet aggodalom nélkül, mint szokott. A posta különben is nyilvános hivatal: mindenki beléphet, akár haragosa a postamester, akár nem. De hát már nem haragszik.
Ilyenféleképpen szándékolta az írást. Azonban a végén arra gondolt, hogy ő mégsem írhat Síposnak: akárhogyan magyarázza is a hivatal nyilvános voltát, a levél mégiscsak hívásféle, egy leánynak a hívó levele egy fiatalembernek címezve – egy párjavesztett fiatalembernek…
És összegyűrte, kosárba vetette azt a levelet is.
Másnap esőre és szélre fordult az idő. Az ég fakó volt, mintha ólommá vált volna. Az akácok és diófák lombjait láthatatlan kezek tépdesték és szórták a sárba. Az ablaküveg mintha könnyező szeme volna a háznak.
Olga a nagykendőjébe burkolódzva könyökölt a hivatalszoba asztalán. Az ölében egy fehér alsó rékli hevert. Azt tatarozta volna. De csak könyökölt, s kedvetlen szemmel bámult ki az esőre az ablakon.
A falu utcáin már szűrök és satyakok jártak. Az asszonyok is csizmában és nagykendőben sietkedtek a boltba meg vissza. Egy bundás kutya megállt az utca közepén, és szétvetette a négy lábát: megrázkódott – kirázta a vizet a bundájából. A lábát végigvonta az orrán. Aztán tovább futott.
– Olga, meleg harisnya van-e rajtad? – szólt be az ajtón Kvabkáné -, itt az ősz.
– Itt a tél – mondta rá Miklós bácsi -, a favágó szedje be a múzát és kaktuszokat. Agavét is. Hordja le a pincébe.
– Fát hozzon előbb ide a kályhába.
Olga csak könyökölt, s gondolkodva vont a vállán.
– Mi közöm vele! – mondta magában -, ha egészséges volna is… Ha soha nem is lett volna Etelkája, én akkor se. Nem, én akkor se…
S fogta ismét a tűt, és tovább varrogatott.
A hivatalszoba zöld cserépkályháját már reggel elfűtötték, de csak lassan terjengett a melege. Olga ott is hagyta a hivatali asztalt. A szobájukba tért. Annak az ablaka nem volt annyira világos, de jobban fűlő, fehér cserépkályha állt benne.
– Mi közöm vele? – mondta Olga.
Este mégis átküldte Esztit:
– Kérdezd meg Hólyagéktól, hogy hogy van a tekintetes úr. Érted? Ne menj be a szobába, csak Hólyagéktól kérdezd.
A kisleány fordult, és térült.
– No? Mit mondtak?
Csak annyit, hogy: kutyául.
– Mit kutyául?
– Hát hogy én kérdeztem, hogy hogy van a tekintetes úr. Hólyag bácsi azt mondta rá, hogy: kutyául. Egyebet nem mondott.
Olga nyugtalanul járt föl és alá a szobában. Fölvette a nagykendőjét meg letette. A cipőjére nézett.
– Nem, ebben a sárban nem lehet.
S megnyugtatni iparkodott magát:
– Talán nem is olyan beteg, csak gyöngélkedik. Én is hányszor vagyok beteg, aztán másnap rendben az ügy.
Este, hogy a délről maradt, jó tyúkhúslevet látta a tűzön, egy fedeles findzsába töltött belőle, és átküldte Esztertől.
– Vidd be Sípos úrnak. De kopogtass ám előbb szépen, és csak aztán lépj be, ha azt mondja, hogy szabad. Mondd: Tessék ez a tyúklé: Kvabkáné tekintetes asszony küldi. Értetted?
Esztike fordult, és térült:
– Köszöni a tekintetes úr. Tetszik-e tudni, hogy úgy mondta nekem, hogy aszongya tessék, mikor kopogtattam.
– Fekszik?
– Fekszik.
– Beteg?
– Nemigen.
– Megitta a levet?
– Igen jóézűven.
– Hogy mondtad el, amit üzentem?
– Hát hogy izé… azt izente a kisasszony, hogy…
– Jaj, hát nem megmondtam, hogy édesanyám nevében add oda?
– Hiszen úgy adtam.
– Hogy?
– Mondtam, hogy tisztelteti a kisasszony, ezt a kis tyúklét Vakpáné tekintetes asszonyom küldi.
– Bekötöztetem a paulovniát – mondta az öregúr -, az éjjel fagy.
S valóban a kályhába nagyobb darabokat kellett rakni a fából.
– Olga, mától fogva a nagy dunyhával takaróddz: tudod, hogy néked…
– Tudom, tudom anyám. Nyugodt lehetsz.
Mióta meghűvösült az idő, Olga ugyancsak fogyasztotta a pantopont.
Megint napok múltak, és Olga semmit se tudott Síposról.
…Elutazott-e? Csak nem megy tán búcsúzatlanul!…
…Vagy a szobájában ül, és rajzolgatja a levegőben szállongó kemencét?
…Vagy talán fekszik? Talán beteg is?
…Főznek-e neki rendesen?
…Nem füstöl-e a kemencéje? Hátha így télen nem is melegít kellően az a kemence? Aztán hát dupla-e az ablak azon a parasztházon? Vagy csakolyan szimpla, mint a többinél? De miért nem is lehet, hogy egy födél alatt laknának. Akkor nem volna semmiben hiány és semmiben hiba: tavaszig még meg is gömbölyödne Sípos. Miklós bácsi épp délben mondta, hogy tél szakán ő mindig meghízik.
De hát nem lehet kérdezősködnie, nem. Többé ő nem kérdezősködhetik: a kisleány olyan ostobán vitte el azt a tyúklevet…
De hát mért nem kérdezősködik Sípos? Ó, bizonyára kérdezősködne, de attól tart, hogy Miklós bácsi még mindig kedvetlenkedik: görbe szemmel nézne a küldöttjére is, a húgára is.
Aztán azon tűnődött, hogy Sípos talán mégis elutazott a rossz idő elől. Belépni átallott Sípos a házba, de bizonyára hagyott hátra egy p. p. c.névjegyet, és Hólyagéknak nem sürgős, hogy beadják. Vagy talán az állomáson firkantja meg a búcsúszót egy képes levélkártyán?
És elszomorodva nézett maga elé.
A következő nap délutánján körmös, hideg szél zúgott alá a hegyekről. Ajtókat csapott be, kútgémeket lódított meg, szalmahulladékot kifújt az udvarokból, diófák lombjait meg befújta helyette. No, úgy fújta le a fák maradék lombjait, mint ahogy a gyerek elfújja a pitypang pehelygolyóját.
– Itt a nemere – mondta Miklós bácsi. – A jövő héten megölhetjük az egyik disznót, a kisebbiket.
– Van fánk bőven – hálistenkedett Kvabkáné -, és zsírunk is van még. Olga, ki ne merd dugni az orrodat! Tudod, hogy…
– Tudom, tudom anyám.
És álmodozón nézett ki az ablakon.
Alkonyatkor kiment a konyhára, és beintette Esztikét:
– Te, ha a boltba küldenek valamiért, nézz be Hólyagékhoz is: kérdezd meg, hogy Sípos úr elutazott-e. De nehogy Sípos urat kérdezd.
A kislány azzal a hírrel tért vissza, hogy Sípos tekintetes úr nem utazott el, mert fekszik.
– Beteg?
– Nem, azt nem mondták. Csak aszonták, hogy… izé mondta: Hólyag bácsi, hogy aszonta: patikusnál kellett volna szállást keresnie Sípos tekintetes úrnak.
Olga aggodalmasan nézett:
– Miért?
– Hát hogy aszongya: több szénát eszik, mint ételt.
– Szénát?
– Szénát, medeszénát.
Miklós bácsi hat órakor szokott vacsorázni. Utána elszítt még egy pipa dohányt, és elszopogatott egy liter veres bort. Aztán ha vendége nem volt, nyugovóra tért.
Aznap is már nyolc után elfújták a gyertyát.
Olga könnyen el szokott aludni, de akkor este zavarta a szél haragos zúgása, kútgém csikorgása. Mintha kínjában sikoltana az a kútgém. Azt is tudta Olga, hogy az a nyikorgás a kútágas villáján keletkezik, mert hiszen nappal is hallotta már néha, mikor félrehúzták a vedret. Mégis kellemetlen volt.
A szeme már aludt, de a füle nem.
És ahogy ott feküdt az ágyban, a fejét a tenyerébe nyugasztva, egyszer csak úgy érezte, mintha valaki ott állna a szoba sötétjében az ágya előtt. Az érzése annyira nyugtalanította, hogy végre is megnyitotta a szemét.
Hát csakugyan: a szoba sötétjében két szem szegeződik reá. Két szem, alig méternyire az ágyától. Emberi két szem.
A két szem nézi őt.
És ő is csak bámul. A szívét vas satu szorítja el. Kiáltana, de a nyelve nem mozdul.
A két szem olyan bénító erővel mered reá, hogy a lélegzete megáll. Csak nézi rémületbe fagyott nézéssel: ki az?
S egyszer csak a szem megvilágosodik.
Nem gonosz szem. Ismerősnek a szeme. Síposnak a szeme, az ő két fekete, szomorú szeme.
Néz pillantás nélkül, fájdalmas-könyörgőn.
– Az Istenért – rebegi Olga -, hogy kerül maga ide?
Semmi válasz. Csak még szomorúbb, esdő nézése a két szemnek…
És egyszerre el is múlik előle a két szem a szoba sötétségében. Mint ahogy elmúlik egy füstkarika. Mint ahogy elmúlik a lokomotív szikrája éjjel, és marad a sötétség, ahogy volt.
Olga csak bámult a vakfekete semmibe. A szíve nagyokat lökkenve vert.
– Álmodtam? – tűnődött. – De hisz nem aludtam még.
A szél zúgadozott odakünn. A kútgém sikoltott olykor. A konyhából behallatszott, ahogy valamelyik laza ablakkal telegráfgépet játszik a szél.
A szoba sötétségében az óra szólalt meg: élénk zengéssel kezdte a verést.
Olga olvasta:
– Egy, kettő, három… kilenc. Még csak kilenc? Nem aludtam.
S az elméjének minden erejét megfeszítve gondolkodott: hogyan láthatta Sípost ott a szobában?
Gyertyát gyújtott. Szétnézett.
Semmi, senki.
Csak az anyja a szoba másik ágyában.
Hogyan láthatta Sípost? Mert látta, tisztán látta. Olyan könyörgőn, fájdalmasan nézett, mint ahogy Szent Sebestyént festik.
Aggodalom fogta el, s egyre ónosabb aggodalom. Még nem késő az idő: Esztike átfuthatna. Csak annyit nézne meg: van-e Síposnál világosság? Kilenckor a faluban már minden ablak sötét: ha Síposé világos, akkor beteg, igen beteg. És az orvos megmondta: a titkos betű megmondta a pesti orvos levelében…
Lebocsátotta a lábát az ágyról, és papucsba dugta. Az anyja ágyára nézett.
Az anyja aludt. Falnak fordultan aludt, s a füle is be volt takarva a dunyhával.
Olga szíve érezhetően erősen vert. Gondolkodva ült az ágyán, térdig még a dunyhában – bal tenyerét a mellére szorítva.
A kisleány fáradt. Az csak beroskad este az ágyba, s alszik, mint a kő. Aztán hát: ha fel is költené, annak eljár a szája. Az anyja nyiladozó szemmel hallgatná reggel, hogy a leánya még éjjelenként is érdeklődik Sípos ablaka iránt. Nem. Esztit nem küldheti.
Csak ült, s bámult a gyertya lángjába.
Egyszer aztán megint az anyja ágyára nézett. Az anyja aludt nyugodt és mély lélegzéssel.
Olga ledobta a dunyhát a térdéről. S elfújta a gyertyát. Felöltözött gyorsan. Csak a nagykendőt kapta magára, noha a téli kabátjára is gondolt. De hiszen csak öt ház hossza, ameddig elfut. Ha Síposnak sötét az ablaka, azonnal visszatér.
Az ajtónál megállt, és hallgatódzott.
A szél zúgott künn. Az ablak zörgedezett. A kútgém csikordult.
Felvegye a téli kabátot? A szekrény kulcsait kellene megkeresni. A kulcsok zörögnek… Nem, csak öt ház hossza…
Óvatos kézzel nyitotta meg a zárakat, és kiosont.
Hideg, sárszagú szél. Mintha láthatatlan lelkek söpörnék a világot, s kimozdítani akarnának mindent a helyéből, ami csak áll, s eltaszítani mindent, ami már mozog. A hold is fülig takaródzik odafenn a hamuszín felhődunyhákba, és csak néha pillant alá. Nézi: hogyan tombolnak a szél láthatatlan ördögei a földi világban.
Olga még összébb markolja a kendőt. A nyakát behúzva siet. A falu utcáján mintha laskák és fekete tükrök volnának elszórva. Olga lába alatt mintha üveg roppanna olykor. Tehát fagy erősen.
A falu ablakai sötétek már.
Sehol egy lélek. Kutyák sem ugatnak. Olga már messziről emelgeti a fejét, hogy Hólyagéknál is sötét-e a világ.
Ha sötét, azonnal visszasiet a jó meleg ágyba.
De ha nem sötét, bemegy: megkérdi, hogy hiányzik-e valamije. Morfint hozott magával, Sípos azt mondta, mikor legutóbb együtt voltak, hogy a morfinos üvege eltört. Bizonyosan az volt, amit Hólyagné említett, hogy eltört az egyik orvosságos üveg, mikor kiszórta az orvosságait..
Már Elekéknél látta, hogy az ablak világos.
A kapu nyitva volt. A konyhaajtó is. A tűzhelyen magas lánggal égett a rőzsefa valami kondér körül, és a búbos száján is vörös fény áramlott ki, tehát Sípos szobáját erősen fűtik.
Megállt.
Férfiszót hallott a szobából, Hólyag gazda szavát.
Aztán az asszony szólt:
– Nincs olyan ember…
Nem is kopogtatott, benyitott.
Ott állt az asszony is, ember is az ágy előtt. Két gyertya az ágynál, egyik a szék vállára ragasztva, másik a széken. Az istállólámpás is az asztalon. A szoba meleg, fenyőszag és kreozotszag egybekeveredett gőze benne. S a szögletekben és mestergerendán zöld fenyőlombok mindenfelé.
Olga belépésére nem is ügyeltek.
– Ki vállalkozna? – dörmögött az ember.
– Száz koronáért se – vélekedett az asszony -, ezerért se.
Sípos kókadt fejjel feküdt az ágyán, a magas párnákon. A kezében összegyűrt zsebkendő.
Még arra sem emelte föl a fejét, hogy Olga megszólalt:
– Mi baj?
– Semmi – susogta Sípos -, mindjárt semmi.
Az inge a mellén véres volt, és a zsebkendő is a kezében.
– Aszongya – magyarázott Hólyagné -, hogy menne be valaki a városba, a postára. De ki bátorkodna ilyen vadon éjjel?
– Semmi pénzért – rázta a fejét komolyan Hólyag.
Olga az ágyhoz lépett. Fogta az egyik gyertyát, és az arcába világított Síposnak:
– Mi baja? Mi kell a városból?
Sípos akkor fölemelte a fejét, és Olgára nézett. A szeme éppen olyan fájdalmas-könyörgő volt, mint előbb, Olga ágya előtt:
– Egy telegramot – susogta -, apámnak… Meghalok… De legalább otthon… anyám… apám…
Olga letette a gyertyát, és Síposhoz hajolt. Rátette a kezét a kezére:
– Nem hal meg, ne aggódjon.
De a hangja rezgett.
– Meghalok – susogta Sípos.
– Nem hal meg. Mit adjak? Morfint? Hoztam. Reggelre jobban lesz.
– Köszönöm… Habocska… Reggel óta… nem áll el… most szerettem volna… élni…
– Ne csüggedjen, ne reménytelenkedjen. Máskor is voltunk már így. Reggelre jobban vagyunk. Elküldök az orvosért…
– Mit segíthet?
– Az orvos mindig segíthet. A jó Isten az orvos kezével segít. Ne kétségeskedjen.
– Ergotin… segítene… Vidéki patikában nincs.
– Őneki van. Orvosnak minden olyan szere van, amely vérzést köt.
És Hólyaghoz fordult:
– Fusson át Bernátékhoz: fogjanak be rögtön! Hozzák az orvost azonnal. Mondják meg, hogy ergotin kell.
Hólyag a fejét rázta:
– Vótam már: ilyen időben nem megy. Az úr száz koronát ígért.
– Hát Jakabék?
– Ott is jártam: nem mennek.
– Elekék?
– Ott is jártam.
– De hát maga nem mondta nekik, hogy… hogy igen beteg Sípos úr.
– Vagy igen. Mondtam én erősen.
– Hát nincs emberség ebben a faluban? Keresek én kocsit magam! Jöjjön, kísérjen el.
És Síposhoz fordult:
– Nyugodjon meg: én magam keresek fuvarost. Félóra… meg egy óra… két óra múlva itt lesz az orvos.
Sípos a kezét nyújtotta Olgának:
– Jó lélek… Köszönöm… Hagyja… Nem segíthet…
S gyöngéden megszorította Olga kezét, hálával nézett reá.
– Ne menjen… Legalább maga legyen mellettem… Meghalok.
Olga lerázta a könnyeit az arcáról:
– Nem hal meg! Nekem is vérzett így egyszer.
És Hólyaghoz fordult:
– Gyerünk. Hólyagné, rakjon a kemencére.
Mikor kiléptek, mintha fehérlő ködbe léptek volna. Az út is világosabb színű volt. A szél már hószitát forgatott a falu vad, hideg utcája fölött.
Olga úgy összehúzta magán a kendőt, hogy csak a szemének hagyott rajt egy kis nyílást. Sietten-sietett Bernátékhoz. Ököllel verte az ablakukat, hogy majd beszakadt.
– Keljenek fel! Fogjanak be! Orvosért kell menni! Haldoklóhoz!
– Ebbe az időbe? – szólt ki Bernát.
– Minden időben, ha emberéletről van szó.
– Éjfélre még a házak födelit is leszedi a tátorján.
– Egy ember haldoklik, értse meg!
– Nem lehet, kisasszonyom. A Medvetetőn lefújja a szél a kocsit ilyenkor.
– Ó, lelkem, kisasszonyom – szólalt meg a gazda mögött az asszony is -, hogy lehessen? Ilyen vad időben. Iszen lefújja a szél még a csillagokat is az égről.
Bernátnak valóban két kézzel kellett tartania az ablakszárnyat, hogy a szél le ne szakítsa.
Olga haragosan rázta a fejét, de mielőtt szólhatott volna, Bernát gazda becsukta az ablaktáblát.
– Itt nincs emberség – fakadt ki Olga -, gyerünk Jakabékhoz.
Mentek Jakabékhoz, Elekékhez, Márton Pálékhoz. Mindenütt tagadó válasz. A lovak fáradtak: a nemere dühös. Az orvos úgyse jönne el.
Olga szinte fulladozott a haragtól.
– Kinek is van még lova a faluban? – fordult hátra.
De Hólyag már nem állt a háta mögött: az bizony meglépett, míg a kisasszony disputált.
Olga könnyekre fakadt:
– Hát keresztény lelkek ezek? Mikor emberéletről van szó!…
Eszébe villant, hogy az esperesnek is van lova.
Fordult a szilaj fuvatagban az espereshez.
A kendőjét a szél szinte körmökkel húzgálta róla. Le is rántotta a fél válláról. Hó csapódott olykor az arcába, mintha egy dühöngő ördög ugrándozott volna reá. De Olga se nem látott, se nem érzett már. Sietett a hosszan utána lobogó kendőben az espereshez.
Megzörgette az ablakát.
Várt.
Megint zörgetett.
Sok zörgetés után végre az esperes öreg gazdasszonya dugta ki az orrát a belső ablakon.
– Ki zörög? Mit akar?
Megismerte Olgát. A külső ablakszárnyat is megnyitotta egy ujjnyira.
– Mi baj, Olgácska?
Olga elmondta.
Az asszony a fejét rázta.
– Az esperes úr nincs itthon: névnapon van. Hajnal felé talán majd megtér.
– Hajnal felé? Talán? Meghal addig! Meghal!
Az asszony becsukta az ablakot:
– Dehogy hal meg! – szólt még belülről. – Jójcakát.
Olga csak állt, mintha fejbe ütötték volna.
Egyszer csak megint nekifordul az ablaknak. Megveri ököllel, hogy majd beszakad.
A gazdasszony fehér árnyéka megint megjelenik.
– Hazudik – kiáltotta Olga -, hazudik maga, istentelen! Nyisson kaput! Látni akarom az istállót! Addig zörgetek itt, míg a kaput meg nem nyitja.
A kapuhoz áll. A kapuszögletbe húzódott a szél dühe elől.
Az asszony megnyitotta. Bunda volt rajta, fekete posztóbunda, az esperes bundája, és istállólámpás a kezében.
– Megbolondult maga? – bosszankodott méregkarikás szemmel -, hát jöjjön: nézze meg.
Olga belépett.
– Megnézem – mondta -, mert furcsa, hogy az esperes úr elmegy ilyen időben, a bundáját meg itthon hagyja.
– Itthon ám ezt, de a farkasbőr bundáját nem. Jöjjön, hitetlen!
Az istálló ajtaja be se volt zárva. Az asszony csak megnyomta a kilincset. A szél az ajtót belökte. Meleg istállószag áramlott ki az ajtón.
Az asszony bement a lámpással. Olga utána.
– No tessék. Hogy még én hazudok! Vén fejemre ilyet…
Az istállóban csakugyan nem voltak ott a lovak. A jászol végén azonban megmozdult a széna, valami fehérség emelkedett ki belőle.
– Mi baj? – rebegte egy remegő vén hang.
– Áron! – kiáltott rá Olga -, Sípos úr meghal! Nem kapunk lovat, hogy az orvost elhozza.
A szénahalom megrázkódott, és Áron elővált belőle.
– Meghal?!
– Meghal, ha nem jön az orvos.
– Megyek érte én.
És leugrott a jászolból. El is bukott az almon.
– Megyek!… hozom!
– Mán hogy menne, vén bolond! – ripakodott rá az asszony -, ebben a szélben! Épp a maga vén lábának való.
– Hát ha a hátamon köll elhoznom, nem hozom-e el?
– Áldja meg az Isten! – örvendezett Olga.
És lekapott egy kötőféket a falról.
– Kösse körül a szűrét.
S ő maga kötötte körül hamar-kézzel az öregen a szűrt.
Az öreg nagy igyekezettel lódult ki az istállóból. A süvegét a fülére húzta. A nyakát is behúzta a szűrébe. A botja szaporán kopogott.
– Nem, maga nem bír – aggodalmaskodott Olga.
De az öreg nem hallgatott rá.
– A kaput nyitva hagyom – szólt utána a gazdasszony.
Olga vele ment az öreggel. A szél szembefújt velük, és dühösen lebegtette az öreg szűrét és Olga kendőjét.
– Hajjaj – sóhajtotta olykor az öreg.
De a bakterházon túl már meg-megállt, és lihegett.
– Hajjaj!… szegény, jó fiataluram… hajjaj… Menjen maga vissza, kisasszony.
– Csak gyerünk, Áron bácsi!
A szél egyre bőszebben fuvallott, s hideg körmökkel marcangolta az arcukat. A fenyőfák recsegtek, ropogtak. S mintha ezernyi ezer kar integetne nekik: Vissza! Vissza!
– Csak gyerünk, Áron bácsi!
Áron azonban egyre gyakrabban állt meg.
– Hajjaj…
– Nem bírja maga – aggodalmaskodott Olga – térjen vissza.
– Maga térjen vissza, kisasszony. Hajjaj…
S megint nekilódult. Haladt vagy húsz lépést. S leült az útfélre. Lihegett. Remegő fejjel nézett maga elé.
– Hajjaj…
A hajnali órákban az orvos zörgetett be a postaház ablakán, aztán a kapuján. Süveg volt a fején, és a bundája gallérja szíjjal volt a nyakára felerősítve, hogy csak az orra, szeme volt ki a prémből. Zörgette az ablakot. Aztán a kisajtó kilincsét is verte volna, de az ajtó mindjárt az első ütésre benyílott. Nem volt bezárva.
Még sötét volt. A szél még erősen fuvallott. A falu főutcájának árkában és a túlsó során mintha összegyűrt lepedők volnának szétdobálva, ahogy a csekélyke havat szétsöpörte a szél.
Az orvos bement, és belülről zörgetett az ablakokon.
– A kisasszony nálam van – kiáltotta haragosan az ablaküveg mögött megjelenő Kvabkánénak -, nehogy keressék. Ha majd a szél gyengül, jöjjenek el érte. Szalmazsák és két dunyha legyen a kocsin.
S megfordult. Nem is köszönt. Elsietett.
Kvabkáné csak tátotta a száját.
– Megbolondult ez az orvos?
Beszaladt. Csak akkor látta, hogy Olga ágya üres.
Majd lerogyott.
– Hát hogy került oda Olga? Olga bolondult meg?
Bizony nem várta ő a szél gyöngülését: még abban az órában lódult a leányáért, az orvos kocsiján.
– Jaj, jaj, jaj, megőrült az a leány! Megbolondult, ugye, megbolondult?
Az orvos kedvetlenül gubbaszkodott mellette. Nagy asztraháni sapkája a fülét is takarta.
– Leányra vigyázat való – mormogta -, leánynak nincs esze.
A szél zúgott.
A kocsi zörgött.
Az asszony jajgatott, nyögdécselt.
– Mikor érünk már oda! Jaj, hajtson, ahogy csak lehet!
Az orvos morgadozott a süveg alatt:
– Este értem haza. A lovak se pihentek.
Kvabkáné nagy sírással rontott be aztán az ajtón.
– Ó, kedvesem! Ó, egyetlenem! Ó, egyetlen leányom! Lelkem! Mindenem! Hogy jöttél ide?
Olga megnyitotta a szemét:
– Sípos jobban van-e?
– Bánom is én Sípost! Mit bánom én! Csak te maradj meg, egyetlenem! virágom! leányom! Ó, te szerencsétlen bolond!
Olga szeme az orvosra fordult:
– Él-e Sípos?
Az orvos a fejét rázta:
– Mikorra odaértem, már hideg volt.
Olga mélyen behunyta a szemét.
Hallgattak. Az orvos komoran, Kvabkáné még mindig a rémülettől sápadtan.
– Elaludt – susogta -, elaludt.
Olga keze azonban megmozdult. A zsebkendőjét a szájára nyomta: erősen köhögött.
A szél zúgott-búgott még. Talán az udvar szeges drótkerítésén sivalkodott úgy, vagy hogy több volt a fa a kertben. S időnként valami tompa búgás hallatszott – tán hogy az esőcsatorna csövébe fújt bele a szél.
– Nászdal – susogta Olga.
Az anyja föléje hajolt, ráölelkezett gyöngéden.
– Mit mondtál?
– Lakodalmi zene – susogta Olga -, az én menyegzőm…
S az anyjára fordította szomorú két szemét:
– Az ő sírja mellé – susogta – ásasd meg az enyémet is.
S Habocska óhajtása még azon a héten teljesült.
– Vége –
