kb. 5 perc olvasás
Szálasi Ferenc és három minisztertársa pozitív emberek voltak
2013. 03. 10.
Kedves Magyar testvéreim!
Hatvanhét évvel ezelőtt, 1946. március 12-én végezték ki az utolsó törvényes magyar kormány első emberét, a nemzetvezető Szálasi Ferencet és három miniszterét, Beregfy Károlyt a honvédelmi, Rajniss Ferencet a vallás- és közoktatásügyi, Vajna Gábort a belügyminiszteri tárca élén. Ha volna egy szemernyi becsület az őket kivégzők szellemi utódaiban, bizony most ők is fejet hajtanának emlékük előtt, hiszen nem önmagukért, hazánkért adták a legdrágábbat, életüket, akiket ezért emigráns költőklasszikusunk, Alföldi Géza szavaival joggal tarthatunk az „Úr fiai”-nak:
Az Úr fiai ők, valamennyi.
Leborulok szent emlékük előtt.
Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább,
Mint ezrek, ők, az előttünk-menők!
Mutasd, Uram, hogy merre visz az út,
Méltónak lenni hozzájuk boldogan!
Vezess, Uram, hősi szent csatákra,
És oltsd belénk vérünk, hogy tudjuk, hogyan!
Igen, a hogyan ugyanis az örök hamleti kérdés számunkra, amelyre pályájukkal, erkölcsi-szellemi tartásukkal ők meg is adták a választ, ezáltal hősökké válva, amiért mást akartak, éspedig jobbat s azt jobban, mint oly sok kortársuk, vagyis egy testben, lélekben ízig-vérig keresztény erkölcsi alapokon és szociális igazságosságon alapuló Nagy-Magyarországot, a külső és belső ellenségeinktől való megszabadulást, lerázva valamennyi nemzeti életünket megrontó, Széchenyi István által ostorozott bűnünket, azt, hogy oly sokan akarunk elsők lenni, vezető állásba kerülni, különben szárnyaszegett madárnak tekintjük önmagunkat, hogy eközben felfuvalkodottak, önhittek, gőgösek, túlságosan személyeskedők, rendszerint részletekben elmerülők vagyunk, hogy nem vagyunk a helyünkön, hajlamosak vagyunk egyéni rátermettségünk ellenére való hivatást választani, hogy nincs elégséges összetartás bennünk, testvéri érzés, jóindulat egymás iránt, van viszont állandó áskálódás, kenyéririgység, hogy rendszerint meghunyászkodunk, nem állunk helyt azért, amit teszünk, hanem helyette gyáván megfutamodunk, hogy gyökérnélküli lángolással kezdünk munkához, de kicsinyes, önös érdekekből aztán hamar abba is hagyjuk, hogy a társadalmi különbségeket nem tudjuk áthidalni, elfogadni, hogy gazdagok és szegények mindig lesznek, hogy örökösen címkórságban szenvedünk, ranglétrára mindenáron felkapaszkodók, álláshalmozók vagyunk, fékezhetetlenek, nem vetünk gátat sem örömeinknek, sem bánatainknak.
Mindezen bűneink bizony Horthy Miklós negyedszázados kormányzósága alatt is tovább burjánoztak, megszülve ezzel a nemzeti és szociális igazságosságot egyként érvényesíteni és érvényesíttetni hivatott hungarista mozgalmat, a történelem Ura adta pillanatban olyan férfiúkat adva, mint amilyenek például ők voltak négyen, akik Adyval tudták s tudatosították, hogy (legalábbis lélekszámban) kis népeknek még lélegzetet venniük is csak radikálisan lehet, akik megtapasztalták vele, a költővel oly sokszor, hogy bizony „nekünk Mohács kell”:
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Amikor a hatvanhét évvel ezelőtt ezen a napon kivégzett mártírjainkra emlékezünk, gondoljunk arra, az ő példájuk mennyire segít bennünket annak megértésében, hogy még „félpercnyi békesség”-et sem ismerő pozitív emberek termelhetik csak meg az igazságosság gyümölcsét, a békét, a magyar békét, a pax hungarica-t.
Éppen ezért itt és most kell idézni Klebelsberg Kunót, az egykori vallás- és közoktatásügyi minisztert, aki a magyar ifjúságot 1928-ban így intette rádióbeszédében:
„Magyar fiúk, magyar lányok! Az iskolában már megtanultátok, hogy Nagy-Magyarország területe 325 000 négyzetkilométer volt, a trianoni Magyarországé pedig csak 92 000 négyzetkilométer. Tudjátok azt is, hogy Nagy-Magyarországon 21 millió ember lakott. A trianoni Magyarországnak ellenben csak nyolcmillió lakosa van. Majdnem egyharmadára zsugorodott össze hazánk. Ha mindennek dacára sem akarjuk a nemzetek sorában elveszíteni azt a helyet, amelyet a magyarság korábban elfoglalt, akkor a mi munkánk eredményének legalábbis annyinak kell lennie, mint amennyit régebben a történeti Magyarország huszonegymillió lakosa véghezvitt.
De emelnünk kell nemzetünk belső értékét is. Fokoznunk kell nemcsak az egyes ember teljesítőképességét külön-külön, hanem a nemzet együttes összmunkájának eredményét is. Ehhez pedig az kell, hogy több legyen a magyarság kebelében a pozitív, mint a negatív ember.
Milyen a negatív ember? A negatív ember a fölmerő kérdésekkel szemben rendesen nemet mond. Ha valamely új eszme vagy terv merül föl, akkor nem azon töri a fejét, hogy meg lehet-e azt valósítani, hanem csak a nehézségeket és az akadályokat nézi, és többnyire azt jósolgatja, hogy nem lesz az egészből semmi, amivel még azokat is elcsüggesztheti, akiknek az alkotó munkához hajlamuk és kedvük van. A negatív ember irigy, mások hibáit nagyítja, kiszínezi, az iparkodókat leszólja, a bizakodókat kigúnyolja. Rendesen sokat beszél, másokat fölényes hangon bírál, és eközben többnyire kiiktatja az erejét, nem marad már benne energia a hasznos cselekvésre.
Milyen ezzel szemben a pozitív ember? A pozitív ember bizakodó, jóakaratú. Magával szemben szigorú, mások hibáival szemben elnéző, mert az alkotó munkából jól tudja, hogy milyen nehéz valamit megcsinálni és milyen könnyű tévedni. A pozitív ember szolgálatkész, és amennyire teheti, segít mindenkin. A szót nem igen fecsérli, inkább kevés beszédű, viszont a munkában öröme telik, életének fő célja az alkotás.
Az olyan nemzet, amelynek sorában a negatív emberek többségre jutnak, veszve van. Magyar fiúk, magyar lányok! Legyetek ennek a hazának dolgos, pozitív gyermekei!”
Igen, kedves magyar testvéreim! Szálasi Ferencre és három minisztertársára keresve sem találhatnánk karakterológiailag kifejezőbb szót, mint hogy pozitív emberek voltak a már akkor is oly sok negatív ember között. Ám korántsem csak az iskolaépítő kultuszminiszter akkori szavai illenek ennyire mindnyájukra, hanem Szent Páléi is: történetesen kivégzésük napjára, március 12-ére esik Nagy Szent Gergely pápa, hitvalló és egyháztanító ünnepe, s az enapi szentmise szentleckéjében a népek apostola tanítványához, Timóteushoz az alábbi intelemmel fordul (2 Tim 4, 1-5):
„Kérve-kérlek az Isten előtt és Jézus Krisztus előtt, ki ítélni fog eleveneket és holtakat, az ő eljövetelére és az ő országára: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, ints, kérj, fedj minden türelemmel s tudománnyal. Lesz ugyanis idő, mikor majd az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük s elfordítják fülüket az igazságtól, de odaadják magukat a meséknek. Te vigyázz, viseld el a szenvedéseket mindenben, végezd az evangélista dolgát, töltsd be szolgálatodat, légy józan.”
Igen, Szálasi Ferenc, Beregfy Károly, Rajniss Ferenc és Vajna Gábor akár alkalmas, akár alkalmatlan volt, intették, kérték, feddték nemzetünket, ezért elmondhatták Szent Pállal ők is (2Tim 4, 7):
„A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást bevégeztem, a hitet megtartottam, készen vár reám az igazság koszorúja, melyet megad nékem azon a napon az Úr, az igazságos bíró, mindazoknak, kik sóvárogják az ő eljövetelét.”
Requiem aeternam dona eis Domine,
Et lux perpetua luceat eis.
(Elhangzott 2013. március 10-én az Új Köztemetőben)
ifj. Tompó László – Kitartás.hu