Kis-nagy kereszt

– Arany János –

EPILOGUS

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!…

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

(1877. július 6.)

„Kis keresztem hogy szereztem?” (Rehák Géza)
Ferenc József 1867. júniusi koronázásakor Arany Jánost is, mint arra érdemesnek talált személyt, a Szent István Rend kiskeresztjével akarták kitüntetni, ő azonban először elhárította a kitüntetést. A magyar királyi belügyminiszternek címzett levelében kifejtette, jóllehet a kitüntetés nem csak személyének, hanem talán egy boldogabb időszak eljövetelének tanújeleként a magyar irodalomnak is szól, mint a „nép fia” meggyőződése ellenére a felülről jött adományt nem fogadhatja el.
Ugyanakkor Aranynak hamarosan be kellett látnia, hogy a „nemzet költőjeként” miközben az irodalom a nemzeti lét egyik szimbóluma, a közszellem meghatározó tényezője nem utasíthatja vissza a kitüntetést, mert ezzel nem csak a kiegyezést kérdőjelezné meg, hanem a nemzeti literatúra jövőbeli lehetőségeit veszélyeztetné, s magát is kompromittálná. A személyes állásfoglaláson tehát végül felülkerekedett a köz, a politika érdeke. Arany János valódi érzéseit, a kényszerűségből vállalt behódolás kellemetlen szituációját A csillag-hulláskor című ironikus versfüzérben örökítette meg:
A csillag-hulláskor

I.
Azt beszélik, rendjelt kaptam –
Nem vetettem, mért arattam?

II.
Ami benne fényes:
Az irodalomé;
Ami benne kényes:
Egyedül magamé.

III.
MÁSKÉPP

Fénye, ragyogása… (ha van,)
Az irodalomé;
Gyanúsítása… (a’ van,)
Egymagamé!

IV.
Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
„Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot.”

V.
Csillagot, keresztet noha rám aggattok,
Boldog ez a kebel nem lesz már alattok.

VI.
Ad notam: Ég a kunyhó,
Ropog a nád…

Kis keresztem
Hogy szereztem?
Feleljétek ezt, ha kérdik:
Elkopott a lába térdig.

VII.
RÉGI DAL, ÚJ SZÖVEG

Székács, Arany, Szilassy
S hazánk több ily pimaszi
Keresztekért akarnak
Sírt ásni a magyarnak!
VIII.
HIÚSÁGOM!

Ad notam: Minek az a pörge kalap
Ha a legény csak egy falat
Csillagom, galambom!

Mit nekem a rendjelek?
Szamárháton bársony nyereg?
Csillagom, galambom.
Minek nekem az a kereszt?
Disznóorra arany perec?
Csillagom galambom.

IX.
A SZOMORÚ KINÉZÉSŰ LOVAG

A hiúság gőzi bánt-e?
Hogyne, arra van nagy ok:
Pegazusom Rozinánte,
Magam Don Quixote vagyok.

X.
Ha békülnek, határt hánynak,
Egy suhancra jó sort vágnak:
Én is, amit sorsom rám mért,
Elszenvedem – a hazámért!

XI.
Ha én egy jót alhatnám –
Száz keresztért nem adnám.