Boldogság és életbölcsesség Boldog-boldogtalan emberek életminőségei

Eugéniusz: Életminőség ABC – XX.

Írta: Nagy Jenő · 2025. március 18.

kb. 30 perc olvasás

Eugéniusz:

Életminőség ABC – XX.

Pár magyar mondat a bölcs/balga,

avagy a boldog/boldogtalan lélekről

Régi-új intelmek/bátorítások magyarán



Táltos paripa vagy állatorvosi ló

Isten édes gyermeke – ördög/sátánfajzat

Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok

Ön-sorsjavító vagy rontó típusok példatára



Talált, kapott, szerzett/vesztett életkincstár

Szellemi, lelki, testi és társas életek/halálok

Szándékok-következmények és okok-okozatok

(Elvek/tettekðmagatartásokðjellemekðsorsok)



Kováts József

DIVAT RUHÁZATONI FOHÁSZKODÁS.

(November’ 7-dikén 1801.)

Oh egek mit érünk! mikor Bécs’ és London’

Elhullatott tolla van ma minden bolondon.

Ti vagytok ezek, a’ mai világban, ti! –

Magyar Amazonok’ korcsosúlt fajzati. –

Vigyázzatok, mert a’ Phaedrus’ szajkójárúl

Írott csúf mese nem soká rátok hárúl.

Péczeli József

Szarkák és szajkók

Egy mezőben vígan ugráltak a szarkák,

S a szajkó nézgélte, mely szép tarka-barkák,

Mely kevélyen rázzák félsinges farkukat,

Előbb tovább rakják táncra nőtt sarkukat.

Mely gyors sebességgel nyelveik peregnek!

Mikor örvendező kacajjal cseregnek. – –

Addig tekergette rájok irígy szemét,

Hogy mellettek kezdte unni saját nemét.

Elhullt tollakat hát magára foldozta,

Félrőfnyire ő is farkát kitoldozta,

E lopott köntösben, mihelyt felkészüle,

Egyszer hajnal előtt sergökbe repüle.

Ott még kevélyebben farkát billegteti,

Szarka-módra lábát furcsán illegteti,

Hol repdes, hol tölti az időt sétálva,

Régi pajtásira néz vissza utálva,

De hogy a többekkel elkezdett cseregni,

Lapos nyelve késett, nem tudott peregni.

Amelyből a szarkák nemét megismerték,

Mérges csípések közt nyájukból kiverték.

E szemtelen szajkót mindazok követik,

Kik nemzetök s nyelvök rútabbért megvetik.

Sok magyar nemestől magyar szót bár hallj ma,

Szégyenl így beszélni e franc s német majma.

Magyar táncot bálban nem kell tőle várni,

Majom ő, német, s franc kontradánszt fog járni.

Plundrán cserélte el feles köntöseit,

Mindenképp gyalázza nagylelkű őseit. –

Mint pillékké válnak a selyembogarok:

Úgy lassan más néppé lesznek a magyarok.

A nagyon elkezdték: közel az ideje,

Hogy e híres népnek lesz csak a hűlt helye.

Dayka Gábor

A nemzeti öltözet

Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!

Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat!

Viseltük, már elég; megúnták nagyjaink,

S maholnap új törvényt szabnak asszonyaink;

S addig bűbájolnak, míg nemem csúfjára,

Elhagyatol, s magad maradsz nemsokára.

Az ily mohón kapott házi istenkéket –

Szél jő – mind elhordja, mint a porcsibéket.

Magyar szél pedig ez; ha szabad úgy szólni.

Nemzetem kezd ismét idegent majmolni.

Legelőbb is magyar rövidli, nem német,

Nyers testemre szabott kurta kis mentémet.

Unkommod! azt mondja. Ezt hát elvetette;

Prémzett vagy prémetlen kabát kell helyette.

Kalap már, nem süveg, feje takarója,

Lyuggatott dolmány csúf, ha mellre valója,

Mellen által taréjt ereget ingéről;

El akar repülni, azt vélnéd messzéről.

Elhányta bajuszát, kit nemrég nevele,

Hogy ez a magyarság alkalmatlan jele,

Tüzesített vassal égetett, s magason

Tornyolt hajbodrokkal meg ne piszkoltasson.

Az egy magyar nadrág marad meg végtére;

S az is tán csak annak emlékezetére,

Hogy akik nemünktől ennyire távoztunk,

Magvaszakadt magyar ágyékból származtunk.

Fejünkről, mellünkről meg nem ismernének –

Mutatjuk, mi híja nemünk jóllétének!

Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!

Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat!

Cseréld, vagy csúfítsd el a szép magyar fejet;

Egy görbe bicsakot köss magyar kard helyett,

Mert már nagyjaidnak annyira szokása

A magyar viselet elhagyogatása,

Hogy az általkötött s ékesen kihányott

Nadrágban s mentében járó egynehányot

Maholnap negédes kurucoknak vélik,

Amiatt, hogy sokan tollukat cserélik.

Raggass pókhálókat asszonyid fejére,

Tedd ki szépségidet csudákért cserére,

Csináltass selyemből sírhalom formákat,

Mázold be festékkel a legszebb arcákat;

S így sűrű hálóval takarván képeket,

Imádd e bájoló szép kísérteteket;

Akikről nem tudnád, kit, s mit szégyellenek,

Azt-e, hogy a többek mint ők nem illyenek?

Vagy azt, hogy a nemzet ellen oly bűnt tettek,

Melyért szemfödelet élve érdemlettek?…

S úgy ruházd ez undok asszonyi remeket,

Követvén mindenben az idegeneket,

Hogy, ha holt eleink ma felébrednének,

S látnák, mit csinálnak mind ifjak mind vének,

Formánkat elvetve, mint játszunk az éggel,

S hová temettük el puha kényességgel

Azt a természeti magyar délcegséget:

Vagy meg nem ismernék a szép nemzetséget

Vagy, holtra rettenvén e csúf unokának

Képétől, a sírba visszarohannának.

Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!

Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat!

Maholnap maga lesz országunk elsője

A katonás magyar köntös viselője.

Már a magyar maga szégyelli viselni,

Sőt azt, hogy viselé, kezdi szégyelleni.

Valánk minap-voltak, de magok-hagyattak,

Sőt, ha meggondoljuk, csúful megcsalattak!

Vérünk és tulajdon vérek bosszantói,

És a sok idegen isten imádói;

Úgy bántak az ékes nemzeti ruhával,

Mint mi a farsangi költött álorcával.

Felvették; de nem úgy mint tulajdonjokat,

Hanem csak mint szívet titkoló rongyokat.

Boldog epochánkból farsangot csináltak,

S önmagokból olyan vázakat formáltak,

Melyek kívül ugyan magyar színt mutattak,

De belől idegen szívet lappangtattak.

S mármost, midőn látják, vagyis kezdik hinni,

Hogy nem éppen vétek nem-magyarnak lenni,

Elhányják felszedett pávatollaikat,

Sőt hogy fel is vevék, szégyellik magokat;

S hirtelen a dolgon olyat fordítottak,

Sok némely magyartól, de rosszul-fajzottak,

Hogy azoktól várnak kopasz mentségöket,

Akik nem csúfolják, mint ők, nemzetöket.

Magoknak e csúf szó tetteik mentsége:

Ideje van, úgymond, hogy már legyen vége;

Ideje elverni a mély részegséget,

S visszabolondozni az esztelenséget.

Vagy, ha ki erszénye örökös kárára,

Felhágott a világ fényesebb polcára,

Szégyen, azt gondolja, olyan öltözetben

Járni, s megjelenni nagy gyülekezetben,

Mint akiknek rangja annyit nem tenyészett,

De egyformákká tett a nem s a természet.

Vagy tán atyáik is magok jobb sorsában,

Szalmás házban laktak egymás szomszédjában,

S ha emiatt aztán kikopik mentsége,

Látván, hogy nincs neki oly nagy különbsége,

Mások felett, akik véle egy nemzetből

Származtak, sőt néha egy véreredetből,

Ráfogással színli szíve duzzadtságát,

S vádolja a ruha alkalmatlanságát.

Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!

Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat!

És amint felvetted őket minapába,

Temesd el őseid hideg sírhalmába.

Fedd be velök vitéz atyáid csontjait,

Kik e két főváros dicső kőfalait

A vérünkön hízott töröktől, nagy haddal

Elvették ezelőtt csaknem egy századdal.

Vitéz öltözetünk azokat illeti…

Még mi nem ismerjük mi az a nemzeti,

S mely bölcsesség, mely kincs, egy eszes nemzetben

Változást nem tenni sem az öltözetben,

Sem az azzal járó vércsereberében;

Hanem megmaradni a maga bőrében.

Temesd el hát, temesd, anyáid sírjába,

Tégy rá követ, s írd ezt a kő oldalába:

„Ide egy nemzeti köntös temettetett,

Mely maga nemétől addig üldöztetett,

Hogy utóbb a nemzet maga szégyellette,

És itthon idegent veve föl helyette.

Csak minap kele föl egyszer a sírjából,

S most ismét, a lágyság puha párnájából,

A szél annyi pelyhet hordott szépségére,

Hogy, ily idegennel korcsosúlt létére,

Magának maga is új halált gondolna,

Hanemha most önkényt eltemették volna.”

p 1

p Aki

p ennyire „önellátó”:

p ő lesz önmaga bírája és dicsérője –

p ő arra büszke, hogy ő nem szorul másra

p Aki

p Nárciszként

p annyira imádja magát,

p hogy a saját tükörképbe szerelmes

p Aki

p annyira jellegtelen,

p nem karakteres, hogy így

p maximum csak egy bárkivel

p összetéveszthető elrettentő példa lehet

p Aki

p annyira

p imádja/gyűlöli ex szerelmét:

p még az ördöggel is összefog ellene

p Aki

p annyira gyáva nyúl,

p hogy se istene, se hazája –

p se hivatása, se párja, se otthona

p Aki

p úgy ősbizalmas

p az édesanyjával, hogy

p ő választhat neki hivatást és párt

p Aki

p az anyukája

p szoknyája mögé-alá bújik,

p ha itt és most éppen legény kell a gátra

p Aki

p amíg rosszul van,

p mindent megfogad –

p az ördög szerzetes lenne,

p de ezt felépülve hamar felejti…

p Aki

p az áldozatból

p egy cinkos tettestárs lesz:

p hamis szégyenérzetből falaz

p Aki

p alattomban él

p a kis erejével, hiszen

p ártani-rontani még ő is tud…

p Süllyeszti a közös csónakot…!?

p Akinek

p a titkos jelszava:

p hogy mindenki egyért,

p értem, de én meg senkiért

p Aki

p addig-

p addig válogat,

p míg hoppon/aggszűz

p vénlány-agglegény marad

p Aki

p ágyúval

p lő a verébre:

p vele/helyette elpusztítja

p még az öreg, de termő diófát is

p Aki,

p ahova lép,

p ott fű többet nem terem –

p ott még az írmag is kipusztul

p A

p rabló-

p gazdálkodó,

p aki kiuzsorázza a földet –

p csak sivatag marad utána…

p Aki

p az ajtófélfa ember –

p ő sehol sincs se bent, se kint:

p mindig csak a küszöbön ácsorog,

p lelépésre készen hallgatózik, kukkol stb.

p Aki

p mindig hiperaktív:

p minél jobban feszeleg,

p annál szorosabb a bilincse,

p annál jobban lehúzza az örvény….

p Aki

p olyan

p alacsony tűrésküszöbű:

p még egy légy is kihozza a béketűréséből

p Aki

p addig-

p addig várja

p anyasága ideális feltételei

p kialakulását, míg már késő lesz…

p Aki

p addig söpöri

p a szőnyeg alá

p fizikai-lelki szemetét,

p míg elbukik és nyakát töri

p Aki

p addig-addig

p piszkálódik, kötekedik,

p míg csak ki nem húzza a gyufát

p (aki ráncigálja az oroszlán bajuszát)

p Aki

p addig

p nem vall színt,

p míg biztosan nem tudni,

p hogy ki itt-mist lesz a győztes

p Aki

p nem tudja,

p hogy hol a helye –

p így mindig csak helytelenül viselkedik

p Aki

p elvágja

p az őt éltető gyökereit

p s így távoli idegen földön

p hervad, sorvad, pusztul el…

p Aki

p világpolgárként

p mindenütt otthon akar lenni –

p de végeredményül így örök lesz hontalan

p Aki

p gyáva:

p az igazgyöngyért

p nem megy le a lélekmélyre:

p marad egy felszínes búvárkodó

p Aki

p értékes,

p mert páratlan,

p ritka testi-lelki kincseit

p bóvlikért is elkótyavetyéli

p (a szüzességét hamisgyöngyért)

p Aki

p addig evez

p az Élete tengerén,

p míg le nem horgonyoz és

p végleg ki nem köt a Bánat szigetén,

p és onnan küldi az önsajnáltató palackpostát…

p Aki

p addig

p habzsolta,

p hajszolta-halmozta

p testi-érzéki élvezeteit,

p míg bele nem csömörlött

p Aki

p addig

p keresi hiába

p a testi halhatatlanság titkát,

p míg le nem pereg így üres élete

p Aki

p addig

p kíméli-menti magát,

p hogy infantilis-szenilis

p szörnyű állapotban múlik ki…

p Ő

p addig

p nem segít másoknak,

p amíg az illető nem tér át

p az ő egyedül igazi, szektás hitére

p Aki

p keveset tud,

p de azt is rosszul,

p vagy a jó tudást rosszul alkalmazza

p Aki

p sokat tud,

p de rosszat és rosszul,

p de viszont azt nagyon jól csinálja

p Akinek

p a feje/agya

p a fölösleges, sőt káros

p ismeretek telített tárháza

p Aki

p az egy életen át

p építgetett jó hírnevét

p egy rossz döntéssel dönti le,

p s a romokból nehezen építheti újjá…

p Aki

p csak

p egyszer

p esett bele a kísértésbe,

p de egy életen át fizet érte…

p Akinek

p a „kóbor numera”

p nagyon magas ára:

p egy nem kívánt gyerek,

p válás, kvázi hajléktalanság stb.

p Aki

p azzal

p áltatta magát,

p hogy csak testét

p adta bérbe, a lelke ép mard…

p Aki

p csak

p a bajban döbben rá,

p hogy sok a haver, szesztestvér,

p de nincs egyetlen érte kezeskedő,

p érte nagyobb áldozatot hozó jóbarát

p Aki

p csak addig volt

p Jézus nagy barátja,

p amíg le nem fogják, el nem ítélik

p Aki

p azt hiszi, hogy

p ha egyszer szerencséje volt,

p akkor onnantól fogva bérletes lesz…

p Aki

p holtáig nem fogja fel:

p minden emberi lény halandó,

p és e törvény alól még ő sem kivétel

p Aki

p a Teremtőt

p átkozza halandósága miatt,

p de amúgy meg dögunalom az élete

p Aki

p a dögunalmas

p élettől félve, azt kerülendő

p inkább istent kísértve ön/közveszélyesen élő

p Aki

p jó időben

p nem végzi el

p életfeladatát, küldetését,

p ezért nem akarja átadni helyét az utódnak

p Akit

p lebénít,

p lebetegít a halálfóbiája,

p és pont ezért nincs teljes élete:

p csak szenved, vegetál, tengődik stb.

p Aki

p a jó és a rossz

p szellemiségek harcában

p az örök semleges akarna maradni

p Aki

p nem kér/fogad el

p beavatkozást válsághelyzetben:

p ezért javulás helyett akár bele is pusztulhat…

p Aki

p a krízisében

p nem látja meg

p az előző állapotnál

p még jobb minőségű kiutat

p Aki

p nem ad hálát

p a vele történt rosszért,

p nem fordítja a javára, nerm okul belőle…

p Aki

p a házasságával

p végleg sorvadni hagyja e

p gyéb létfontos baráti kapcsolatait,

p ami katalizálja az előbbi válságát – válását…

p Aki

p a gyermek

p szülése után

p hamar magára maradó

p és ezért azután „hős” anya lesz

p Aki

p csak

p a fegyvert hibáztatja,

p noha ő töltötte meg, és

p ő tartotta a kezében s a célra!

p Aki

p a „csata” előtt

p már teljesen kész

p a kudarca magyarázatával –

p így lesz ő egy önbeteljesítő jós

p Aki

p a boldogságot

p csak hamis illúziónak,

p vagy csak gyerekkori ábrándnak veszi

p x

GVADÁNYI JÓZSEF

EGY FALUSI NÓTÁRIUSNAK BUDAI UTAZÁSA

Sajnálja a nótárius budai útját,

mivel azt gondolta, hogy Budán

olyan régi magyarokat fog találni,

mint valaha lakták, olyas dámákat is;

de reménységében megcsalattatván,

leírja a régi magyar öltözeteket.

ÖTÖDIK RÉSZ

Mind így vannak ezek, szemeimmel láttam,

Pest-Budát mind belől, mind kívűl vizsgáltam,

De hogy ide jöttem, azt már most sajnáltam,

Mert amit kerestem, itt fel nem találtam.

Véltem, fogom látni nemzetemnek fényét,

Magyar öltözetnek kiválasztott kényét,

Bíbornak, bársonynak, skarlátnak a szinjét,

Siberiából jött nyusztját és gerínyét.

Véltem: mente, dolmány takarja testeket,

Skófiumból szőtt öv keríti ezeket,

Borítja hogy hosszu nadrág szemérmeket,

Díszesíti nyusztos kalpag a fejeket.

Karmazsin, gordovány csizsma lesz lábokon,

Tigris- vagy párducbőr fog függni hátokon,

Kerecsen kócsagtoll lebeg kalpagokon,

Bogláros pantallér csörög a nyakokon.

Gondoltam: üstökök éri a vállokat,

Kard tarsollal fogja verni a lábokat,

Buzogány vagy csákány tölti meg markokat,

Olykor, hogy pántzer-ing fedi bé tagokat.

Véltem, hogy ha űlnek paripa-lovakon,

Igmándi, füredi nyereg lesz hátokon,

Fecskefarku cafrang fog függni farokon,

Szirinyos, sallangos szerszám lesz azokon.

Vagy hogy ezek lesznek skófiummal varrva,

Ezüst avagy arany boglárral takarva,

Vagy lésznek tengeri csigák reá rakva,

Sárga, veres és zőld szironnyal zavarva.

Így jártak valaha nagyhírű eleink,

Az egész világot rettentő őseink,

Így jártak királyink, grófjaink, hercegink,

Mi zászlós uraink, mi minden nemesink.

Hajdan, ha a dáma a hitnek láncával

Öszveköttettetett: élt maga párjával,

Illeték menyecske szép titulussával,

Hívták nagyasszonynak esztendők múltával.

Ez hajadonfővel, akármerre jára,

Soha ki nem mene templomba, utcára,

Ezáltal adta ő mindenek tudtára,

Hogy vendég vólt gyűjtve már lakadalmára.

Kötöttek hajából kontyat a fejére,

Kivarrott főkötőt tettek tetejére,

Aranyláncot, gyöngyöt a kerűletére,

Gyémántos reszketőt, mennyi csak ráfére.

Vagy hosszú fátyollal kötötték bé fejét;

De sok köves tőkkel rakták meg tetejét,

Hosszan függött ez le, és alól csipkéjét,

Sarka emelgette szoknyája recéjét.

Alabástrom-színű nyakát a kaláris

Kerítette: gyöngy vólt, de orientális,

E’ mellé vólt kötve még szép aranylánc is,

Zománccal futtatott filegrám munka is.

Arany avagy ezüst fonalú bíborral

Takartatott karja; de e’ vólt fodorral

Szépen ékesítve, ráncba vett bodorral;

Ékes vólt, és ezt szem nem nézte komorral.

Módossan vólt kötve karjok pántlikával,

Újjokon vólt gyűrű arany karikával,

A fülbevalójok hasonló munkával

Vala elkészítve, brilliánt rózsával.

Karcsú derekokon vala váll felöltve,

Mely vólt a szabótól halhéjjal megtőltve,

Közepe kevéssé vólt test felé döltve,

Úgy tetszett, hogy ez van derekára öntve.

Fűzték minden szinű selyempántlikával,

Erre megént gyöngyöt, két zsinór sorával,

Ékesíték aztat olasz bokrétával,

Vagy balra feltüzött szép medáliával.

Szoknyájok Mailandba szövött kamukából

Vala; vagy aranyos, ezüstös prókátból,

Vagy bársonyból, melyet hoztak Genuából,

Félig prémzett vala mind elől, mind hátról.

Mindenféle kötényt ezekre kötöttek,

Gyöngyből vagy gránátból pártövet övedztek,

Régente lábokon csizsmákat viseltek,

Nincsen seculuma, hogy cipőt őtöttek.

A kisasszonyok is mind így őltöztettek,

Csak egyedűl azzal megkülönböztettek:

Hogy ezeknek fejek nem főkötőztettek,

Sem hosszú fátyollal bé nem födöztettek.

Illy öltözeteket Budán nem láthattam,

És még magyar szót is csak ritkán hallhattam.

Hogy lehet ez? éppen azt meg nem foghattam,

Ezen dolgon méltán én álmélkodhattam.

Igen szépen kértem én a cancellistát,

Hogy mutasson nékem magyar urat s dámát,

Vezessen helyekre, hol ezeknek számát

Láthassam, hazámnak fényes ragyogványát.

HATODIK RÉSZ

A nótárius kérvén a cancellistát, hogy vezesse oly helyekre, ahol

magyar urakat s dámákat láthatna, elvezette őtet az Országházához,

Komédiába, a Barátok Templomába; előbeszélli, mit látott.

Elvezetett engem az Országházához,

Éppen midőn űle fő rend a Táblához,

Iffiúság álla ezeknek hátához,

Hozzáfogtak mindjárt az ország dolgához.

Mondá: lásd most, főldi! ez mind magyar mágnás,

Amaz kardinális, és egyszersmind primás,

Ez ország bírája; personális, e’ más,

Kiknek kulcsok vagyon, mindenik kamarás.

Tekintsed ama négy ítélő bírókat,

Többieket pedig mint tanácsadókat.

Ím azért mutatom, hogy láss magyarokat,

Mivel Budán látni óhajtád azokat.

Nézd amott összeűlt prokurátorokat,

De tudjad, hogy te látsz annyi farkasokat,

Rosszabbat, mint embert-evő cigányokat,

Incattust esznek ők, esznek actorokat. – –

Nézd a körűl álló szép iffiúságot,

Mindannyi hazánkban felnevelt virágot,

Idővel közűlök sokan az országot

Fogják kormányozni, érnek méltóságot.

Az Országházánál oly jól helyheztetett,

Hogy a Táblán végig két szemem nézhetett,

De alig vehettem itten lélekzetet,

Oly nagyon fájt szívem, bánatban reszketett:

Mivel kevés mágnás vólt magyar ruhában,

Az is már öreg vólt, ki vólt ily gúnyában,

Legtöbben valának mind német nadrágban,

Nem magok hajokkal, hanem parókában.

Az iffiúságon végigtekintettem,

Franciák, ánglusok ezek, én azt véltem,

Mind idegen nyelven szóltak, jól ítéltem,

Tarkák, tám bolondok: ily gonddal is éltem.

Estve bévezetett a Komédiába,

Itten urak, dámák vóltak oly ruhába,

Mint akik játszottak s táncoltak scénába;

Gondoltam: testvérek, lévén egy gúnyába.

Másnap barátoknak mentünk templomába:

Úgy tetszett, hogy most is a komédiába

Vagyok, mert itten is vóltak oly ruhába,

Mint a komédián, tollasba, tarkába.

Mint ott nevetkeztek, itt szintúgy nevettek,

Complimentirozást egymás között tettek,

Nem oltárra, hanem hátra tekingettek,

Dámák, gavallérok egymásra intettek.

Gavallért pajzányon szolga őltöztette,

Dáma magát fejér- s pirosra festette,

Sok közzűlök eztet bőlcsen cselekedte:

Múmiát[19] mutatott vólna másképp teste.

Mondá: főldim! többet én nem mutathatok,

Mind télben, mind nyárban ez a ruházatok:

Így vannak béfestve minden ábrázatok,

Légyenek öregek, bár iffiak azok.

Feltettem, hogy rajtok én csúfságot tenni

Fogok, ha eggyenként fogok velek lenni,

A hídra sétálni ha találok menni,

De urait elsőbb fogom elővenni.

HETEDIK RÉSZ

Ebben hosszasan előbeszéli a nótárius, miképpen csúfolta

magok viseletekért minden rendből lévő magyarokat.

Módom egyszer lévén, a hídon megálltam,

Egy deli iffiút jönni felém láttam,

Talpától tetőig őtet hogy vizsgáltam,

Maskara köntösét felette csodáltam.

Fordított kápájú sarú vólt a lábán,

Hátról csat volt varrva mindkettőnek szárán.

Mint két ujj, oly széles sarkantyú bokáján,

Elől vólt hasadék gombokkal plundráján.

Kurta vala az ő alsó hacukája,

Rövid rojt volt körűl felvarrva reája,

Mellyén ki volt vonyva ingének tarája,

Egy kis csat volt ezen, ánglusnak munkája. – –

Mint malomkő, oly nagy kalap volt a fején,

Tarka-barka tollból bokréta tetején,

Karimája volt majd hátának közepén,

De szélbe, nem tudom, hogy állott meg helyén.

Csigásan a haja volt felfodorítva,

Egy font hajpor vala copfjába szorítva,

Mely is pántlikával vala béborítva,

Úgy tetszett, szalám van hátára hagyítva.

Megesküdtem volna, hogy vagyon golyvája,

Ha ez nem: lesz mégis valami hibája,

Gondoltam: torkának van tán anginája,

Vagy keléssel tele van nyaka csigája.

Mert hogy tekíntettem ennek a nyakára,

Egy asztal-keszkenőt borított ő arra,

Háromszor keríté ennek a hátára

A nyakravalóját, mint egy garmadára. – –

Mondám néki: Uram! szabad-é szóllani,

Talám nem hibázom, ha fogom mondani,

Hogy az úr kötélen fel s alá ugrálni

Theátrumon szokott drótokon járkálni.

Mert tudom: a két csat csak azért van lábán,

Hogy két szíj ezekről nyúljék lába szárán,

Lábait kötélhez csatolják szaporán,

Szent Istvány tornyán is táncolhat azután. – –

Ha el is találja az úr törni lábát:

Azt tudom, hogy soha ki nem töri nyakát,

Mivel oly vastagon a nyakravalóját

Kötötte, mint kötik gyermekek pólyáját.

Mondá: Te gazember! tudod, kivel beszélsz,

Született magyar gróf vagyok, tőlem nem félsz?

Akarod: mutassam, hogy csak estvélig élsz?

Avagy olyan érjen, melyet érni nem vélsz?

Tudjad, te goromba! köntös a barátot

Nem teszi barátnak, s ki ilyet nem látott,

Oly ostoba, mint te: nem esmér világot,

Nagy városba nem járt, hanem fövényt hágott.

Módi ez, és minden gavallér most így jár,

Tekintsd őket itten, tekintsed Bécsben bár,

Te ehhez nem értesz, mert vagy ökör, szamár!

Érted-é? Elmehetsz. Vigyen el a tatár!

Mondám: Azt, gróf uram, nagyságod jól mondja,

Nem csinál barátot köntös, melyt ő hordja,

De ha nem mind ánglus, kin van ánglus rongya,

Ki tehát ez? úgy-é, csak világ bolondja?

Az egész világon aztat minden nemzet

Megvallja, hogy legszebb a magyar őltözet;

Ki magyar, s nem hordja, más módon nem lehet:

Hanem, hogy ily magyar nadragulyát evett. – –

Nagyságod hogy magyar, kétségem szavában

Nincsen; de nem tudom, mért jár ily ruhában:

Ha azt le nem veti, és jár ily tarkában,

Bécsbe bézáratik bolondok házában.

Hazánkban nemzete volt mindig tündöklő,

Híre-neve fénylett, mint fénylik gyémántkő:

Légyen nagyságod is eleit követő,

Azt ha nem cselekszi, üsse meg a mennykő!

Ezt mondván, elmentem, őt a bitófánál

Hagytam, és sétáltam a Duna folytánál.

Megállottam ennek éppen a malmánál,

Cövekekhez kötött sok erős láncánál. – –

A Császárfördőnek valék eránnyában,

Látom, egy férjfiú jön csúfos gúnyában,

Mint pantallér függött nagy korbács nyakában,

Ollyat, mint a sonkoly, tartott a markában.

Zőld felsőruhája vala varrva kurtán,

Szűken lévén szabva, állott rajta nyalkán,

Sem német, sem lengyel ruha, láttam nyilván,

Mi teremtés légyen? nem tudtam igazán.

Hozzám elérkezvén, azt mondá: hogy bon zsúr,

Én ezt nem értettem, véltem, mondja: megszúr,

Magyarúl feleltem: hogyha megszúr az úr,

Majd úgy feltaszítom, hogy orra főldet túr.

– Ne haragudj, főldi! rosszat nem szóllottam,

Franciáúl néked jónapot mondottam!

Magyar szavát hallván, azon álmélkodtam,

Ez is, mint a többi, oly bolond, gondoltam.

Mondám: bocsásson meg ő is, ha vétettem,

Szántszándékkal semmit ellene nem tettem,

Francia szavait hogy balúl értettem,

E nyelvet nem tudván, azzal nem véthettem.

Kértem, hogy mondja meg nékem úri nevét,

Honnan való légyen, születése helyét,

És hol tanúlta meg franciáknak nyelvét?

Mely nemzetnek hordja ő az őltözetét?

Kérdtem, az mi légyen, amit tart kezében:

Süveg-é, vagy vagyon korona fejében?

Herceg-é? vagy légyen pósta-legénységben?

Mivel van nagy korbács test-kerűletében.

Felelt: kevés varjút láttál, főldi, karón,

Nem neveltek téged zsemlén, csak vakarón;

Pakrócon hevertél, nem bársonytakarón,

Azért kérdéseid hangzanak ily aprón.

Az én nevem Törő: vagyok unokája

Híres Törő Pálnak, kinek vólt hazája

Túr városa; egész Nagykunságnak tája

Tudja, hogy ő ki vólt, s ki familiája.

Amely két francia szavakat szólottam,

Többet én nem tudok, többet nem mondhattam.

Így köszönni módi; hallottam és láttam,

Néked is módisan jó napot kívántam.

Ami kezembe van: neve csokoládé,

Ha gyomrom meggyengül, ebből eszem, ládd-é!

Olykor fröstökömöm a téjfeles kávé,

A nagy melegekben enyhít lemonádé.

Kurtának nevezik az én köntösömet,

Kaskétnak pediglen hívják süvegemet,

Csak azért keríti e korbács testemet,

Hogy azzal pattogván, lássák jókedvemet.

Bravo, Törő uram! Kegyelmed szolgája!

Ama nagy Törőnek hát kend unokája?

Most látom: úrfi kend; mert vagyon kurtája,

Kaskétja, korbácsa és csokoládája.

Meg kell azt vallani, nagy kend nemzetsége,

És nagyon kiterjedt annak dicsősége,

Nemzetének tetszik kenden fényessége,

Főként Törő Pálról jött rá díszessége,

Mert ő hóhér által kerékkel töretett,

E diploma után négyfelé metszetett,

Túrnak négy szegletén kerékre tétetett,

Egri György mestertől arra szegeztetett.

Hogy kend is így járjon, aztat nem kivánom:

De ha homlokára sütik, azt nem bánom,

E szót: Bolond! Éppen semmit sem sajnálom,

Ha kendet Iloknál hajót húzni látom.

Kurta helyett bundát jobb vólna viselne,

Nem kaskétet: csákót fejére feltenne,

Korbáccsal szántani hat ökrökkel menne,

Csokoládé helyett zőld sáshagymát enne.

Hogy üres gyomorral ne menne mezőre,

Lemonádé helyett jobb vólna a lőre,

Megérem még aztat, jut kend oly időre:

Pálinka, nem kávé lesz fröstökömére.

Hallván Törő tőlem szép elogiumát,

Familiájának panegyricumát:

Irúlt-pirúlt, többé nem hallhattam szavát,

Elfutott, szaladott, hordta a sátorfát.

GVADÁNYI JÓZSEF

EGY FALUSI NÓTÁRIUSNAK BUDAI UTAZÁSA

p 2

p Akinek

p a biztonság a fő:

p nem vág el lelki köldökzsinórt,

p és nem dob el szellemi mankót

p Aki

p sorsdöntő

p jótanácsot kér barátjától,

p de pont a lényeges tényeket elhallgatja

p Aki

p kéri a barátját,

p hogy akár még oly fájó

p igazat is mondjon meg neki,

p de utána mégis megharagszik rá

p Aki

p azt hiszi:

p a barátja csakis igazat,

p de ellensége csak hazugot/hamist szól

p Aki

p az irgalmatlanul

p előadott igazságokkal

p szűkíti, nullára redukálja

p az életfontosságú baráti körét

p Aki

p nem ismeri/érti:

p mi a kegyes hazugság –

p ő szinte egy szalonképes szadista

p Aki

p pont azt tanítaná,

p amit maga se tud –

p orvosi tanácsot adó beteg (orvos)

p Akit

p kiköp az úr,

p mert ő se nem tűzforró,

p se nem jéghideg, de mindig langyos

p Akinek

p ez a „kompromisszum”:

p ha ő hidegen, neje forrón szereti,

p akkor egy életen át langyosan isszák

p Aki

p azt hiszi, hogy

p pontosan olyan tűz-

p forrón eszik a kását,

p ahogyan azt főzik!

p Aki

p infantilisen

p azt kívánja, hohy

p bárcsak mindig csak

p csokoládét ehetne és

p a világon minden abból lenne

p Aki

p nem okult

p Midász meséjéből,

p aki, amikor bármit kérhetett,

p azt kívánta: kezében minden arannyá váljon….

p Aki

p azt hiszi:

p amiről önként lemond,

p az pont ily könnyen, bármikor

p vissza is jön hozzá: pl. a szabadságaaa

p Aki

p azt hiszi:

p a kárörvendőnek

p örömtelibb az élete –

p pedig a tiszta forrásai

p is nagyon elszennyeződnek…

p Aki

p azt hiszi:

p van isten háta

p mögötti ócska hely,

p de itt legalább senki sem látja…

p Aki

p azt hiszi:

p biztosan üdvözül,

p ha szétosztja mindenét,

p de csak pl. Goriot apó,

p vagy Lear király sorsára jut

p Aki

p az a gazdag ifjú,

p akinek maga Jézus javasolja

p a vagyontól való szabadulást:

p de hiába, nem dobja ki a ballasztot…

p Aki

p azt hiszi, hogy

p majd öregen, nyugdíjban

p végre ő is olvas, hegedül s képeket fest…

p De addigra elsorvadnak ezek a képességei…

p Aki

p türelmetlenül

p sietteti a felnőttséget,

p de csak egy kiégett koravén lesz belőle

p Aki

p azt hiszi, hogy

p felnőve semmi életértéket

p nem veszíthet, csak nyerhet hozzá

p Aki

p felnőve

p már nem is próbálja megőrizni

p a gyermeklélekből a megmentendőt

p Aki

p nem is

p akar felnőni,

p mert szerinte csak

p a védett gyermekkor

p lehet igazán boldog

p (infantilis lesz/marad)

p Aki

p sokallja

p megfizetni

p a szabadsága árát,

p olcsóbban megússza

p mint örök alávetett szolga

p Neki

p a szabadság

p a boldogságnak

p nemcsak a szükséges,

p de már elégséges feltétele is

p Aki

p az emberiség

p igen nagy barátja,

p de pl. hidegen hagyja

p a mellette szenvedő hitvese

p (ahogy Babits Kazinczyt jellemzi…)

p Akinek

p az emberléte

p elviselhetetlen könnyűségű,

p fajsúlytalan: pedig teher alatt nőne a pálma

p Aki

p azt szeretné,

p ha minden egyes életesetre

p lenne egy fix szabály vagy ukáz

p Aki

p az eleve elrendelés

p protestáns hittételét

p önfelmentő fatalizmusként vallja

p Aki

p az egyszeri

p kegyelmi adományra,

p isteni/emberi ajándékra

p követelhető jogot akar formálni

p Aki

p kinevette,

p amikor a gyermek Széchenyi

p az asztalnál ülő jobbágya kezét csókolja

p Aki

p a mindennapi élelmét

p megtermelő paraszt nevet

p már csak sértésként használja

p Aki

p egyszerre

p fúj hideget-meleget,

p aki az egyik szavával agyonüti a másikat

p Aki

p az Égre köpköd:

p visszahull az arcába,

p az átka is bumerángként tér vissza

p Aki

p az egész

p emberiséged megveti,

p de közben/a legvégén legfőként magát

p (vagy már előbb, mert ő is magából indul ki…)

p Aki

p az amúgy,

p esetleg nehéz,

p de már fél sikert jelentő

p jó kezdetet folyton csak halogatja

p Aki

p az egyoldalúan

p elképzelt csodált életekből

p mazsoláz egy irigyelt ideális fantomot,

p és nem a magáéból hozza ki a boldog teljest…

p Aki

p pont arra büszke,

p és pont azzal henceg,

p amit csakis a szerencséjének köszönhet

p Aki

p a hálátlan tarháló:

p az állomásfőnöktől kér cigit,

p a vasutastól kér hozzá tüzet,

p majd meg bakternak nevezi…

p Aki

p addig issza

p a kedvenc kakaóját,

p amíg egy életre megutálja –

p mert a jóból is megárt a sok…

p Aki

p annyira zsugori,

p hogy még magát is

p sanyargatja, elemi nélkülözésben él

p Aki

p már későn,

p túl öregen döbben rá:

p hagyta, hogy jó anyja

p nagyon rosszul szeresse…

p Aki

p úgy töri

p az anyai magyart,

p mintha azt idegen nyelvként tanulta volna

p Aki

p a szabadság

p felelősségétől menekülő

p parancsteljesítő biológiai robot/pokolgép

p Akinek

p a gondolkodás

p csak kellemetlen gond és teher,

p amit ezért azután jó messzire űz is el

p Aki

p a megérzés, intuíció,

p benső istenére figyelő meditáció stb.

p helyett, mindent túlgondoló, „agyaskodó”

p Aki

p a napi

p megélhetési

p kolduláshoz rokkantat játszik,

p míg majd végleg tényleg úgy marad…

p Aki

p arra bazíroz, hogy

p teátrális önsajnáltatása,

p öncsonkítása majd alamizsnát hoz

p Aki

p nem látja, mije van,

p csak a hiányra panaszkodik,

p így lesz egy örökké elégedetlen,

p egyre jobban lecsúszó, boldogtalan koldus…

p Akinek

p a nagy blöffölését

p előbb-utóbb, többnyire hamar

p nagy felsülés, leégés, arcvesztés követi

p Aki

p nem tudja,

p hogy a palackból

p kiengedett rossz szellem

p oda már bajosan visszagyömöszölhető

p Aki

p még a vészhelyzetben

p is csak palackpostán keresztül,

p sőt titkosírással üzeni, hogy: S.O.S.

p Aki

p elvből

p egy pókerarcú,

p és amit és amire épp gondol,

p azt is mindig ki kellene barkochbázni

p Aki

p a ritka, sőt

p egyszeri jó alkalmat

p ritka bűnös könnyelműen szórakozza el

p Aki

p pont az a kis,

p de gyenge láncszem,

p aki/ami miatt el is bukik

p az amúgy egészen jól induló vállalkozás

p x

Pajor István

Diák-magyarkák.

Vestis non facit monachum.

„Embert nem teszi a ruha” – így szól Púposy – ő hát

Minden nemzettől kölcsönöz öltözetet.

1844.

. Szabó Lajos

Nemzeti ruhánk szózata

Két száz esztendő már szinte lejára, mióta

Zárva valának rám nézve a táncztermek.

Egy formátlan mez kiszorított ősi helyemről,

Frakk tán vagy micsoda? nem tudom azt, mi okon.

Hajh! pedig a míkoron győzött vala a magyar: akkor

Győzelemünnepeken, táncz s zene közt mulaték. –

És most tán győzött, vagy győzni fog a magyar újra?

Győznie kell, mert ím táncztermébe vive!

1845.

Jókai Mór

Magyar divat.

Ismét, ismét viseljük hát

Azt a mentét, azt a ruhát,

A mit hordtak őseink;

Régi dolmány, régi kalpag

S kik a honért éltek haltak,

Feltámadnak hát megint.

Látásodra bár a léha

Itt ott kaczajra fakad…

Hadd kaczagjon, majd elhagyja:

Magyar, ne szégyeld magad!

Ne szégyeld a viseletet,

Miben apád ellehetett

S boldog öregséget ért.

Ki tudja e boldog korbul,

Mikor a ruha megfordul

A jobb év is visszatér?

Fintoritsa félre arczát,

A ki jobb jövőt tagad.

Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.

Magyar, ne szégyeld magad.

Kinek lábán sarkantyú peng

Arról tudod, hogy az nem czenk,

A bámész nevesse bár.

Az órgyilkos és a gyáva

Nem ver pengőt a sarkába;

– Az elfut, vagy lesbe áll.

Szembenézesz, valót mondasz,

Hogyha szived kifakad.

Ez a te régi jellemed:

Magyar, ne szégyeld magad.

Aranycsipkés főkötőben,

Olyan bűbájos a nőnem,

Miként tündér-asszonyok.

Szűzpárta, nem csak viselve,

Hanem meg is érdemelve,

A homlokon úgy ragyog.

Tüneményes idők járnak!

Férfi szive úgy dagad.

Kétszerte szebb minden asszony:

Magyar, ne szégyeld magad!

Hadd gyászolja Európa

Zsákruhába’, gyászzubbonyba’

Vesztett reménységeit.

Ha mi nekünk szép az élet

Azért minket ki itélhet?

Jó az Isten, megsegít!

Önbecsülés, hazafiság

Legyen hát, ha kell „divat”,

Akár mit mond rá a világ,

… Magyar, ne szégyeld magad!

(1859)

pppppppppp

EUGÉNIUSZ TESTAMENTUMA

A teljesértékű jó, vagyis boldog Élet

vagy a fogyatékos, ön/társrongáló lét a tét:

a pozitív-negatív végtelen lehetőségek tárháza

A legeslegtöbbet én használhatok/árthatok magamnak –

a zsarnok akár meg is ölhet, de lelkemben kárt nem tehet?

Még egy kis gyermek is felgyújthatja házam, de otthonomat nem.

Hogyan védekezz a neked akarva-nem akarva ártókkal szemben?

Önmagam után mindenekelőtt a jóbarátaimtól védjen meg Isten,

az ellenségeimmel elbánok magam is, pláne, ha ők nyíltan azok.

A bölcs az ellenségéből is hasznot húz, a balga a barátjából sem.

A bölcs nem is gyártja ellenségeit, sőt, akár barátaivá teszi őket.

A nehezebb eset az álbarát, aki nem nyíltan akar, tesz rosszat.

Képmutatóan a javadat akarja, s ha nem ismered fel, el is veszi.

De még a Tartuffe is hamarabb lelepleződik, mint az a jóakaród,

anyád-apád, tanárod, orvosod stb., ki pokolba vezető utad kövezi…

A legtöbbet ezért épp azok az előszeretteink árthatnak nekünk,

akik mindennapi életünk társai, és akikhez bizalommal vagyunk,

és kiknek, mint szülőknek kisgyerekként ki vagyunk szolgáltatva,

ill. a baráti-szerelmi bűbáj-bizalom miatt van hatalmuk felettünk.

Ezek után/mellett állnak/jönnek a sorban azok a – profi – segítők,

akikkel közvetlen a kapcsolatunk: papok, tanárok, nevelők, orvosok,

edzők, tisztviselők, elöljárók, példaképek stb., akik a tudásuknál és

a pozíciójuknál fogva sokat használhatnak s még többet árthatnak…

És ne felejtsük el a védtelen fogyasztót, megrendelőt stb.,

akire rászabadulhat egy Mekk mester, aki telve jószándékkal

és szorgalommal még azt is elrontja, ami eddig jó volt, működött.

A termelők, kereskedők, szakemberek, szolgáltatók, bankok stb. …

És végül, de nem utolsósorban meg kell tudni védeni magunkat

a társadalom/állam szellemi, gazdasági, politikai vezető elitjétől.

Az egyházaktól, a bölcselőktől, tudósoktól, művészektől, íróktól,

egyetemektől, akadémiáktól, médiától, és a nagy döntéshozóktól…

De az mégse máson, csak rajtam múlik, hogy boldogan,

avagy boldogtalanul élek: mindenkinek egyenlők az esélyei,

a Hamupipőkének éppúgy, mint az elkényeztetett királylánynak,

ha az előbbi rátalál segítő tündérére, utóbbi a Rigócsőr királyfira.

A kunyhóban is lehetünk boldogok, lehet az otthonunk,

és a palotában is boldogtalanok. De a vermet ne lakjuk be.

Ismerjük, becsüljük, őrizzük és gyarapítsuk az aranyunkat,

de a szart ne mondjuk annak, bár csinálhatunk belőle aranyat

10.

Az „objektív” életminőség és annak „szubjektív” felfogása

nem két egymástól független dolog, de nem is arról van szó,

hogy ha részegek, kábultak, rajongók, bolondok stb. vagyunk,

mindent szépnek látunk – erre másnap kiábrándult cinizmus jön.

11.

Például a betegséget is lehet külső sorscsapásnak felfogni,

s vele a rosszat jól csináló protokoll orvoshoz menve szenvedni –

de ha isteni segítséget látunk benne: intő jelet az önvizsgálatra,

akkor megtaláljuk az okot és visszanyerjük, sőt az egészségünket!

12.

Istengyermek akarsz lenni, vagy állatorvosi ló maradni:

hiányzó/rossz egészség, játék, munka, hivatás, közlés-megértés,

humor, barát, szerelem, szex’ élet, házasság, család, lakás, otthon,

gazdálkodás, tudás, művészet, ízlés, evés-ivás, társasélet – Istenhit…

13.

A mese, példabeszéd rólad szól: ismerj magadra,

a baj felismerése már a gyógyulás kezdete, fél sikere –

gyáva önigazolásból ne hárítsd szabad felelősséged másra –

jó szellemben/istenképpel és lélekbátran változtass életeden!

p.s.:

megértető, elképzeltető, érzékenyítő, fogalmat alkottató,

emlékeztető, elgondolkodtató, megítélendő, megfontolandó,

súlyozandó, magunkra ismertető és jó változtatásra serkentő

versek, bölcs közmondások, életképek, mesék, jellemrajzok stb.

ppppppppppppppppppppppppppp