A kispad lélektana

„Azt hiszem, hallgatóim, hogy Önök között ott vannak neves költők, olyan Kossuth-díjas költők, mint Zelk Zoltán, Benjámin László. Arra kérem most Önöket, buzdítsák, lelkesítsék majd a magyar csapatot egy szép verssel, amikor hazatérünk ismét a mi szép hazánkba, hazatérünk Magyarországra. Várják a magyar csapatot egy gyönyörű verssel, amely az újabb, nagyobb sikerek felé buzdítja majd a magyar csapatot, a világbajnokság, a jövő évi svájci világbajnokság felé…”
(Szepesi György rádióközvetítése a londoni 6:3 lefújása utáni pillanatokban)

Volt itt már mellbevágó József Attila-prófécia és gyönyörű Zelk Zoltán-metafora a futballról, de azt talán mi sem hittük volna, hogy a cserejátékos mellőzöttségének tehetetlen szégyenérzetét éppen Ady Endre segítségével mutathatjuk be. Például azért sem, mert cserejátékos, mint olyan csak néhány évtizede létezik a futballban, míg ez az Ady-dupla éppen százéves. De a mellőzöttség, a játékból kimaradás keserve alighanem egyidős az emberiséggel. Ezt mutatja meg nekünk Ady a maga végtelenül egyszerű, egyszersmind kozmikus képeivel.

A 2011-es FFT-be aktuálisabb gondolatmenetet kitalálni sem tudnánk, jóllehet azt sem tudjuk pontosan, Ady miféle sportágról ír, amikor „labdatérről” és „labdaverésről” beszél. A vers az 1880-as évekbe réved vissza, elvileg képtelenség, hogy akkor az érmindszenti falusi réten fociztak volna (elfogultságunk miatt azonban ezt a lehetőséget sem vetjük el), de például a röplabda első bemutató mérkőzését is csak 1895-ben játszották, és az Egyesült Államokban. A tenisz esetében, főleg Erdélyben, beszéltek a labda „veréséről”, de hosszú ideig csak kifinomult, magas körökben játszották ezt a játékot is, és főként a tízes évektől, angol szabályokkal és szakszavakkal.

Valamely ősi magyar labdajátékról lehet tehát szó (szóba jön a méta, amelyben a baseballhoz hasonlóan ütnek és futnak, de akkor meg a hatos létszám tűnik kevésnek), amelyben mindenképpen páros számú résztvevőre van szükség. Aki tudja, mi ez a játék, írja meg nekünk, de addig is nézzük az érdemi mondanivalót! „Engem dobott ki a sors, / Mindig engem, mindig engem. / Kövér könnyel, sóvár vággyal / Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.” Hej, de ismeri mindenki ezt a ténfergést, ezt a sóvárgást, akit valaha kispadra ültettek! S lám, nem is feltétlenül az érdemei hiánya, a bénasága miatt mellőzik az embert, sokszor csupán azért, mert „valakit muszáj kihagyni”. Hányszor, de hányszor hallottuk, hogy „tizenegy játékosból áll minden csapat, valamelyik ujjunkat muszáj megharapnunk, mi sem mehetünk a pályára tizenketten”. Lám, ugyanaz a probléma, ugyanaz a lélektani helyzet, akár a több mint száz év előtti játszótéren, akár a mai magyar válogatott öltözőjében vagyunk. És Ady Endre, a költőóriás ismeri ezt az érzést. Azt mondja, hogy a sors mindig őt dobta ki („mindig engem, mindig engem”), ami persze nemigen lehetséges a valószínűség-számítás szabályai szerint, de hát bizony így éli meg az ember, ha a kelleténél többet kell a padon ülnie. Aztán meg, ha más jut erre a sorsra, azt nemigen vesszük észre, Ady sem találja a mai labdatéren az utódját, pedig „Milyen, milyen szent volna / Utódomat meglelni, / A kitudott, kis senkit, / Fölösleges nem-játszót”. De nem leli, ő pedig már nagyon is bejátszotta a csapatba, olyannyira, hogy a régi hatok már sehol sincsenek. Köszönhető persze mindez a „fő-fő Labdaverőnek” (csak zárójelben: Kiss-Rigó László, a futballozó püspök nemegyszer nevezte Istent a „Legfőbb Edzőnek” homíliáiban, és ez még ma is modernnek, kicsit vad hasonlatnak számít), s itt lépünk ki a nagy játszótérre, az életbe, ahol a fiúk „még szebben kacagnak, mint a régi hatok”.

A költő már befutott, a „nagy labdajátékban” már ő a „vezér”, de nem feledkezik meg a torokszorító érzésről, hogy milyen „kis senkinek” lenni, és nagy megindultságában a legszívesebben összeszedné minden idők szomorú kispadosait, és velük „egy vígságos játékban egy utolsót” játszana.
Ámen.

Szöllősi György

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. márciusi lapszámában.)