kb. 7 perc olvasás
A kulcs
Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz.
– Hol van kérem az illeték-osztály?
– Harmadik emelet, 578.
– Köszönöm szépen – mondta a kisfiú.
Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.
Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre se hamva.
Amikor már percekig tévedezett, szembejött vele egy testes, őszbecsavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt.
A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját.
– Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok.
– Pista – ámuldozott az öregúr –, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?
– Édesapámat keresem.
– No várj – szólt az öregúr. – Majd odavezetlek.
Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfőtt követte s oldalról rá-rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt.
Ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578.
– Itt van – mondta. – Szervusz.
Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt tettek meg.
Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette.
Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal.” Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért”. A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy „nem gyermeknek való” és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Vele különben se lehetett tréfázni.
Izgatottan nyitott be az 576., 577. és 578. ajtón.
Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be.
– Takács István urat keresem – fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott.
– Balra – utasította a fiatalember, s anélkül, hogy rátekintene, beleharapott a kolbászába.
Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az előbbihez.
Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakigkopasz úr. De már megismerte apja szőke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis íróasztalnál, a sarokban.
Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcolt halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött.
– Kezedet csókolom, édesapa.
– Mit akarsz? – kérdezte Takács.
– Anya küldött.
– Miért?
– A kulcsért.
– Miféle kulcsért?
– A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből.
– Mindig zavartok – fakadt ki Takács és fölkelt.
Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt.
– Nincs – állapította meg dühösen –, nincs. Keressétek otthon.
Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis, nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt.
Takács egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben, hogy haragját hűtse, pirongatta fiát.
– Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad?
– Ez a fiad? – kérdezte a kopasz.
– Az – dörmögte Takács. – Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön.
– De most szünidő van – jegyezte meg a kopasz. – Vagy tán megbukott?
– Majdnem – sóhajtott Takács.
Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakulcs.
– Ott van – szólt Takács.
Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult.
Künn azonban, a teremben, egyszerre többen kiáltották:
– Takács, Takács.
Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, incifinci úr.
Takács, aki éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt.
– Parancsoljon, méltóságos uram.
A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva.
– Takács – rendelkezett –, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból.
– Azonnal, méltóságos uram – olvadozott Takács.
Máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül.
A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte, mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott.
A főnök le-föl sétált csikorgó gomboscipőjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az úr.
Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra s harangozott lábaival.
Figyelte a főnököt.
Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér ezüsthajjal. Kezeit összedörgölte, s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit.
Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt s ezt kérdezte:
– Ki itt ez a gyerek?
– Takács kartárs fia – felelte a kopasz.
A főnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította:
– Hogy hívnak?
– Takács Istvánnak – felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott s feszesen kihúzta magát.
– Hányadikba jársz?
– Második gimnáziumba.
– Milyen a bizonyítvány?
– Nem valami fényes.
– Hogyhogy?
– Van egy elégséges is.
– Miből?
– Latinból.
– És a többi?
– Jeles. De van egy jó is. Számtanból.
– Mi akarsz lenni?
– Még nem tudom – mondta Pista szünet után, vállát vonogatva, szemérmesen.
– No mégis?
– Repülő – vallotta be Pista, halkan.
– Repülő? – kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. – Miért éppen repülő?
Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány, zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek:
– Méltóztassék parancsolni.
– Köszönöm – szólt a főnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. – Elbeszélgettünk a fiával – újságolta Takácsnak, mosolyogva. – Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik, jó tanuló is.
– Igen, méltóságos uram – lelkendezett Takács –, iparkodó, szorgalmas gyermek – és fiára pillantott. – Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár – és átölelte, megcsókolta. – Szervusz, Pistukám.
Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visszafelé a hosszú úton, az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön. „Pistukám” – tűnődött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így. Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb.
Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca, füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt. Egy negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben s a kapus aranypaszományos sapkáját.
A kapus megállította.
– Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? – vallatta.
– Senki – szipogta és az utcára szaladt.
A sarkon megtörölte könnyektől csorgó arcát. Aztán szaladt-szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig.
+
Fürdés
színes, magyar tévéfilm, 48 perc, 1973
rendező: Ranódy László
író: Kosztolányi Dezső
forgatókönyvíró: Szántó Erika
operatőr: Koltai Lajos
zene: Jeney Zoltán
szereplő(k):
Szirtes Ádám (Suhajda)
Vass Éva (Suhajdáné)
Geiger János (Jancsika)
Gobbi Hilda (Istenesné)
Egri István (Hivatalvezető)
Ranódy László Kosztolányi kisvárosi világának tökéletes ismerője és újraformálója. Az ő filmjeiben életre kelnek Kosztolányi figurái a Pacsirtában és az Aranysárkányban éppúgy, mint a most újból műsorra tűzött tévéfilmekben. A kulcs főhőse az otthon fontoskodó kishivatalnok, aki legalább családjának szeretné bizonyítani fontosságát, ám hamar lelepleződik. A Fürdés főhőse szigorúságával és keménységével okoz tragikus balesetet.
https://www.youtube.com/watch?v=M73vgh52Tmk
http://videotar.mtv.hu/Videok/2009/09/15/13/Furdes.aspx
+