Schopenhauer: Életbölcsesség

*

ARTHUR SCHOPENHAUER
(1788-1860)

„Az a hatalmas harmadik” – ez Gárdonyi Géza egyik – talán legszebb – regényének a címe. Csaknem szó szerinti idézet Schopenhauer egyik híres tanulmányából, „A nemi szerelem metafizikájá”-ból. Ott a különös mondat így hangzik: „A szerelmet nem a férfi és nem a nő akarja, hanem az a hatalmas harmadik, aki nincs, de lenni akar.” – Gárdonyi irodalmi arculatát nem is lehet jellemezni Schopenhauer hatása nélkül, mint ahogy Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő költészetét is kimutathatóan befolyásolta a múlt század második felében oly nagy hatású német filozófus, akárcsak a nagy francia írót, Maupassant-t, és némiképpen a nagy orosz Csehovot is. – Schopenhauerről indokoltan szokták mondani, hogy ő volt a pesszimizmus, a komorság, a reménytelenség legfőbb és legnagyobb hatású filozófusa. „Elolvastam a bús frankfurti bölcset” – írja már a mi századunkban Juhász Gyula. És írók, költők, tudósok, újságírók idézték és idézik úgyszólván mindenütt földkerekségünkön. Még azok is, akik egy pillanatig sem osztoznak népszerű tanulmányai komor kicsengésében.

Schopenhauert ugyanis a legtöbb olvasó azért olvassa újra meg újra, mert az egész filozófiai irodalomnak az egyik legjobb stilisztája, emelkedései kellemes, gyakran szellemes olvasmányok. A filozófus eszméi szerfölött vitathatóak, de íróművészete vitathatatlan: a német próza egyik legkitűnőbb mestere. Meggyőző stílusa azokra is hatással lehet, akiknek semmi közük sincs világnézetéhez. Filozófusként a „szubjektív idealizmus” egyik szélsőséges képviselője, de a szubjektív idealisták java része sem hiszi el megállapításait. Hiszen többek közt azt is hirdeti, hogy a külvilág csak az egyes emberek képzelete. Viszont akarat az emberektől függetlenül is létezik. Az ember még meg se fogamzott a leendő anyában, de akarata már van. Viszont, ha már megszületett, amit lát vagy hall, az nincs is, csupán az ő képzelete. Azt is tanítja, hogy ami van, az vagy szomorú vagy fájdalmas vagy más egyébért rossz. Csak az jó, ami nincs. A boldogság, az öröm, a kellemesség mindig hiányt jelent. A fájdalom vagy a szenvedés hiánya – ez a boldogság. Az építőművészettel kapcsolatban az épületet tartja a zenéhez legközelebbi művészetnek, egy szép palotát vagy székesegyházat megkövült zeneműnek mond. – Egy időben, a német bölcs divatja idején, műszaki egyetemünk építészhallgatói magukat „megfagyott muzsikusok”-nak nevezték. Nehéz hinni szóról szóra, amit ő ír, de semmiképpen se hagyható ki a szépirodalomból, mert kitűnően ír, művei vonzó olvasmányok. Alakja és élete pedig olyan, mintha saját filozófiájának illusztrációja volna.

Danzig (a mostani Gdańsk) akkor német Hanza-város volt, tengeri kikötőváros, nagy kereskedelmi központ. A filozófus apja hollandi származású elnémetesedett család leszármazottja: okos, művelt, nagy képzeletű, rendkívül ügyes nagykereskedő. Teméntelen sok pénzt keresett. Holott zavart idegzetű volt, az anyja elmegyógyintézetben halt meg, ráadásul híresen szép felesége nem csak népszerű írónő volt, de igen kacér asszony. Fiúk, Arthur, a későbbi filozófus, még kisgyermek volt, amikor a családapa öngyilkos lett. Talán maga is félt a megőrüléstől. Feleségére és fiára azonban olyan nagy örökséget hagyott, hogy azok mindhalálig gondtalanul élhettek akkor is, ha semmi jövedelmük nincs.

Az özvegy anya el is költözött a kereskedővárosból. Előbb a nagyvilági Hamburgba, majd az irodalmi-művészeti élet fővárosába, Goethe Weimarjába. Ott a vonzó, társaságot és szerelmet hajszoló írónő szalonja híres emberek találkozóhelye lett. Goethe is szívesen megfordult körükben, sőt a költőfejedelemnek számító Goethe is készséggel látta vendégül otthonában Johanna Schopenhauer asszonyt. A fiút gyermekkorában szívesen vitte anyja a nevezetes jó társaságokba. Goethe az elsők közt volt, aki felismerte a korán nyíló rendkívüli tehetséget. Ez a fiú kezdettől fogva játéknak és szenvedélynek élte a tanulást, az olvasást, a zenehallgatást. Idővel anyja mellett ellátogathatott Beethovenhez is, aki szívesen zongorázott nekik. Anyja kezdetben ugyanúgy büszkélkedett vele, mint saját szépségével. Kitűnő gimnáziumokba járatta. Ő pedig már kamaszfővel Platónt görögül, Cicerót latinul, Descartes-ot franciául olvasta. Kant igazán nehéz stílusát nemcsak megértette, hanem ismertetni is próbálta a sihederkorú fiúk körében.

A jó viszony anya és fiú közt azonban elég hamar megkeseredett. Amikor Arthur már túl látványos jelenség volt a társaságokban, a hiú szépasszony úgy érezte, hogy háttérbe szorítja az ő szereplő kedvtelését. Igyekezett tehát mérsékelni a már nagyon serdülő ifjú társasági sikereit. Ennél is jobban fokozta a kölcsönös ingerültséget, hogy a már kamaszodó fiú észrevette anyjának szabados életét. Igyekezett elriasztani az újabb szeretőket, fokozódó erkölcsi igényességével anyját léha asszonynak tartotta és ezt nem is titkolta. Most már a népszerű írónő nem vitte magával modortalannak, sőt pimasznak tartott fiát. Otthon egymást érték a hangos veszekedések. A fiú azonban mindenekelőtt tanulni akart. A gimnázium után előbb orvostanhallgatónak iratkozott az egyetemre, de két év után átlépett a filozófiai fakultásra, és 25 éves korában bölcsészdoktor lett, kitűnő eredménnyel. Egyre ritkábban volt otthon, inkább utazgatott a világban. Hanem amikor már a bölcselet doktora volt, és úgy vélte, szakszerűen kifogásolhatja anyja életmódját, végzetes veszekedés tört ki közöttük. A kétszintes elegáns otthon belső lépcsőháza mellett álltak, és egy sértő kifejezésre az anya olyan indulatosan lökte mellen fiát, hogy az legurult a lépcsőn. Amikor feltápászkodott, egy szót se szólt, kiment a házból, nem is jött vissza. Soha többé nem is találkoztak. A sértegető, majd a vérig sértett fiú ügyvéd útján követelte apai örökségét. Ezt az anya ellenkezés nélkül kifizette, hiteles kimutatást is küldve. – Nagy volt a vagyon, nem kellett kicsinyeskedni. Schopenhauer ekkor Berlinbe költözött. Az ottani egyetem a tudomány egyik világhíres központja volt. Úgy akarta elkezdeni tudományos pályafutását, hogy ott legyen egyetemi magántanár. Nyilván az otthoni élet élményei készítették elő komor világképét. Annyi bizonyos, hogy amikor elkezdte megfogalmazni azt a később világhíres tanulmányát, „A világ mint akarat és képzelet” címűt, amelynek alapján egyetemi magántanár lett, és amelyet idővel és mindvégig ő maga is fő művének nevezett, már kialakultak sajátos filozófiájának alapjai. Komorságához és sértődöttségéhez azonban bizonyára hozzájárult sikertelensége a szerelemben. – Egy olyan gazdag ifjúnál, amilyen ő volt, mindig akadhatott megvásárolható nő. Ő azonban férfiúi sikereket kívánt, azt akarta, hogy magamagáért szeressék a nők. Ehhez azonban nem volt se dalia, se vonzó arcú, még csak jó modorú se. Az okosság és a műveltség nem elegendő a vonzalomhoz, vagyis ahhoz, amit ő „nemi szerelem”-nek nevezett, és amiről idővel a talán legnépszerűbb, legtöbbet olvasott tanulmányát írta. – Saját vallomása és ismerősök pletykája nyomán nevezetes lett indulatot kiváltó csalódása a velencei utcán.

Karonfogva sétált egy olasz leánnyal. Szembejött velük Byron ugyancsak egy leányba karolva. A filozófus és a költő egykorú volt, itt Velencében össze is ismerkedtek. Rövid időre meg is álltak beszélgetni, majd elváltak, ellenkező irányba tartottak. Byron ugyan születési hibából származó lábfejtorzulás miatt egy kicsit sántított, olykor még sántának is gúnyolta magát, de a kor egyik legszebb férfijának tartották. A Schopenhauerrel sétáló leány nem győzte bámulni, és amikor elváltak, hátranézett, és nézte, ameddig láthatta. Ezen az indulatos férfi úgy megsértődött, hogy összevesztek. Ilyen semmiségek miatt romlott el minden szerelme. Az elromlott szerelmek pedig fokozták pesszimizmusát. 30 éves korában befejezett fő műve már minden jó tagadása volt. Bűnnek állította magát az életet, a gyermeknemzést. Csak a hiány, a semmi volt jó ebben az értékrendben. Az akarat volt az emberektől független tényleges lét, a szemlélhető világ pedig csak hiú képzelet. Ez a tulajdonképpen képtelen bölcselet olyan érdekes megfogalmazásban, olyan szép stílusban vált egységes elméletté, hogy a berlini egyetem elfogadta magántanári disszertációnak. 31 éves volt, amikor egyetemi magántanár lett ott, ahol az ünnepelt filozófus Hegel volt. – Schopenhauer – bár félreértette – Kantot vallotta a nagy filozófuselődnek, de Kant folytatóit és mindenekelőtt a népszerű Hegelt megvetette, a tudomány szélhámosának mondta, nemegyszer írásban is „csaposképű”-nek nevezte. Most magántanárként vele akart versenyre kelni. Előadásait ugyanazokra az órákra tette, amelyeken Hegel órái voltak. Következett is a legnagyobb sérelem: Hegel órái mindig zsúfoltak voltak, az ő óráira alig-alig nézett be valaki, néha hiába várt, egyetlen érdeklődő se jött.

Ahogy a nőkkel, úgy veszett össze az egyetemmel is. Úgyis el akart már menni, hátat fordítani Berlinnek, amikor kitört a kolera, amelynek Hegel is áldozatául esett. Ő elfutott az országból is, évekig utazgatott Franciaországban, Angliában, megint Olaszországban. Végül a Berlintől alaposan távoli Frankfurt am Mainban telepedett le. Egy csöndes kis szállodában bérelt két szobát, ott élt magányosan haláláig, harminc éven át. A fogadó vendéglőjében étkezett, a közeli utcákon sétálgatott kutyájával. A kutyának „Atman” nevet adta (ez szanszkritül „Világlelket” jelent). A szerény otthon falára három arcképet akasztatott: Descartes-ét, Kantét és Goethéét. Az ablak előtt nagy íróasztal állt, rajta az esti munkához többágú gyertyatartó. Ott írta a nap nagyobb részében további műveit, tekintet nélkül arra, hogy kell-e az olvasóknak vagy sem. Igaz, kiadót vagy folyóiratot mindig talált, mert az érdeklődő keveseknek érdekes volt a szokatlan hangú – bár alig tudomásul vehető – komor bölcselet. Előkészítő jegyzeteit, nehogy bárki kileshesse és eltulajdoníthassa a gondolatait, kezdetben görögül írta, de ezt sem találta elég titkosnak. Ettől kezdve szanszkritul jegyzetelt. – Komor magányban élt. A nagyvilág alig tudott róla. Természetes, hogy egyre keserűbb, egyre ingerlékenyebb lett.

Majd bekövetkezett a hirtelen változás. 1848-49 forradalmai, szabadságküzdelmei, reformtörekvései kitörtek és vagy vérbe fulladtak, vagy a győztesek sürgősen kiegyeztek a legyőzöttekkel. A nagy csőd után következett az általános elkeseredés, kiábrándulás. Még akiknek hirtelen jó üzleteket, meggazdagodást adott a nagy bukás, azok is úgy érezhették, hogy eszméik, ábrándjaik hamisnak, hiábavalónak bizonyultak. A kapitalizmus fénykora, a XIX. század második fele keserű szájízű volt. Egyszeriben egész Európában úgy tűnt, hogy az észre sem vett „bús frankfurti bölcs”-nek volt eleve igaza. A pesszimizmus egyszeriben divatos lett, és Schopenhauer tanulmányai a könyvesboltok legkeresettebb árujává értékelődtek fel. Egymás után adták ki régi könyveit, összegyűjtötték régi tanulmányait. Sürgették a szerzőt új könyvekért. 1850-ben, 62 évesen elérte, hogy divatos szerző lett. Ekkor állította össze kisebb tanulmányainak nagy, négykötetes gyűjteményét, amelynek „Parerga és paralipoména” címet adta. Ez a két görög szó azt jelenti: „Elmellőzöttek és kihagyottak”. – Szinte minden európai nyelvre többször is lefordították. Ismertebb lett, mint a „fő mű”, amelynek kiegészítésére készültek ezek a változatos témájú, néha meghökkentő, de mindig olvasmányosan érdekes elmélkedések. Évtizedeken át szinte kötelező volt a magukat műveltnek tartó emberek számára, hogy olvassák, tudjanak idézni is belőle. Schopenhauer neve azonossá vált a pesszimizmussal, és az elkövetkező emberöltőkben nagyon is indokolt volt a pesszimizmus.

Schopenhauer tanait szó szerint elfogadni szinte képtelenség. De olvasni mindig érdemes, sőt gondolatedző. Az útját folytatni nem lehet, de emlékét nem lehet kiiktatni a gondolkodás történetéből. Eszméi téveszmék, de mondatai, bekezdései igazi szép, izgalmasan érdekes szövegek.