A király fája

Móra Ferenc: A király fája

A király fájának egy öreg almafát neveznek a mi falunk határában. Idegen meg sem fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki. – Jól nézze meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy se – így szoktuk neki bemutatni a király fáját. – Szép fa ez nagyon – ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa. Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse. Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes, hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király. Persze régen volt ez nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta meghallgatni. Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén. Nagyon el volt merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre el nem nyeríti magát a lova. – Mi bajod, Pejkó? – riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét. Nem volt a Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy. Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejbe egy kis ember, ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett katonásan. De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne. – Fogadjisten, szolgám – adta vissza a köszöntést emberségesen. – Kinek tiszteljelek? – Támadi Balázs a becsületes nevem. – Vitézhez illő név – mosolygott a király. – Huszár voltam – húzta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember. – Hát most mi vagy? – kérdezte a király. – Most csak afféle szegény vincellérember vagyok – szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs, és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget. Meg is tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból. – Gödör biz ebből, tiszt úr. – Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs? – Ennek e, tiszt úr, ennek e! – emelte föl az öreg a földről a vastag facsemetét. – Nem terem már az teneked, Támadi Balázs – mosolyodott el a király -, minek vesződsz vele? – Nono, tiszt úr, teremhet az még énnekem is! – törölte le az öreg inge ujjával homloka verejtékét. – De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan. Nem tudom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű almát, amit az apja ültetett. Egyik szeme elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult. El is érzékenykedett, meg is indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe. – No, isten megáldjon, Támadi Balázs – emelte a kezét a sapkájához. Az öreg vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót. – Hohó, tiszt úr – kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam, hogy teremhet még ez az almafa énnekem magamnak is? A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét. – Ó, bárcsak egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával termi az aranyat! Eddig van a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem, amelyiknek gondját viselik.

AZ ARANYALMA

Mátyás király egyszer éppen haditanácsot tartott vezéreivel, mikor ajtónálló jelentette, hogy hírnök jött a lengyel határról.

– Várjon egy kicsit – rendelkezett Mátyás.

– Lóhalálában jött, olyan fáradt, alig tántorog.

– Pihenje ki magát.

– Háborús hírt hozott.

– No, azzal meg különösen ráér. Abból már van három fogásra való. Az övét eltesszük csemegének.

Háromfelől is fenyegette ellenség az országot, éppen azokon osztozott Mátyás vezéreivel.

– A török császárt megtartom magamnak – mosolygott jókedvűen. – Az ellenségnek csak a nagyját szeretem. Hát a német szomszédot ki vállalja?

Tízen is csörgették kardjukat, a király az öreg Perényi nádort választotta közülük.

– Kelmedet már megszokta a német. Jól se esnék neki, ha más porolná ki a bugyogóját. Hát a cseheknek ki mond fogadjistent?

Erre meg az erdélyi vajda ugrott fel a székről. Nagy harcsabajuszát úgy mozgatta, mintha máris csehet enne.

– De már azokat nem engedem másnak! Én hozom el felségednek Mátyás-napi ajándékul a cseh királyt.

– Derék lesz – hagyta helyben Mátyás. – Hát most nézzük a csemegét.

Bebocsátották a pihegő hírnököt. Azt az újságot hozta, hogy a lengyel király is táborba szólította hadinépét. Étvágyat kapott a többitől, ő is akar harapni egy darabot Magyarországból.

Nagy csattanás hallatszott erre, pedig nem is villámlott. Kinizsi Pál ütött az asztalra. A király legkedvesebb emberének ez is szabad volt.

– Kitöröm a fogát! – dörögte szikrázó szemmel.

– Pál, Pál, minek ez a nagy dér-dúr? – feddette mosolyogva a király.

– Mióta vadászik egerekre az oroszlán? Macska is elég lesz a lengyel határra.

Macskáknak az apródjait hívta Mátyás. És megtette azt a csúfot a lengyel királlyal, hogy csakugyan macskát küldött ellene.

Két kis apródját behívta magához. Lobot vetett a képük, parázslott a szemük, mikor meghallották, mekkora tisztesség várakozik reájuk.

– Hét vezért persze nem küldhetek egy ellenség ellen – nézett végig rajtuk kedvtelve Mátyás. – Hadd látom, melyik közületek a legarravalóbb.

– Apróra vágom a lengyelt! – fogadkozott az egyik.

– Makká töröm! – bizonykodott a másik.

Volt olyan is, aki répává akarta darabolni, olyan is, aki korpává őrölte volna.

– Kis csupor hamar forr – nevetett Mátyás. – Azt választom, aki nemcsak erővel, hanem ésszel is győzi.

Azzal bevezette őket a címeres terembe. Annak a közepén le volt terítve egy nagy szőnyeg, annak a közepén feküdt egy aranyalma.

– No, úrfiak, az lesz a vezér, aki fölveszi az almát a szőnyegről – intett Mátyás az apródoknak.

Heten nyolcfelől szaladtak volna érte, de a király rájuk kiáltott:

– Ohó, lassan a testtel! Az almát úgy kell fölvenni, hogy nem szabad a szőnyegre lépni.

Visszahőköltek a fiúk, és megzavarodva néztek egymásra. A legbátrabb aztán megszólalt közülük:

– Bottal is szabad hozzáérni?

– Ahogy csak jólesik, fiúk – biztatta őket Mátyás.

Szaladnak aztán botért, hálóért, horogért, de mind nem ért az semmit, egy sem ért el az almáig.

– Lehetetlen, amit kívánsz, urunk királyunk – csüggesztették le szomorúan a fejüket az apródok.

– Az én apródaimnak nem szabad ilyent mondani – húzta össze a szemöldökét Mátyás. – Ész kell ide, hamar kész.

Az egyik fiúnak – hosszú szőke fürtű, jegenyenövésű, szelíd szemű legényke volt – hirtelen megvillant a szeme.

– Én már tudom – mondta. Azzal lehajolt, fölemelte a szőnyeget az egyik sarkánál fogva, s addig göngyölgette befelé, míg a közepéig nem ért. Akkor aztán fölvette az almát a tenyerére, s térden állva tartotta oda Mátyás elé.

– Parancsolj, uram királyom!

– Tedd el, fiam, tied a vezérség – ütött a vállára Mátyás. – Hajnalra indulhatsz is a sereggel. Ha a karod is úgy helyén van, mint az eszed, szerencsével jársz.

Két hét múlva Jajcában ostromolta a törököt Mátyás, mikor megint hírnök kereste a lengyel határról. A magyarok körülfogták a lengyel hadat, megadta magát kényre-kegyre: ezt a hírt hozta.

– Köszöntöm a kis vezért – üzente vissza Mátyás -, remélem, nem esett semmi baja.

– Lándzsaszúrás érte a vállán.

– Küldünk a sebére puha takarót.

Drága bársonypalástot kapott a kis apród, és nemesi címert: páncélos kar tart aranyalmát égszínkék mezőben. Ő lett az őse az Almássy nemzetségnek.

Móra Ferenc