Sok kicsi Nautilus

Sok kicsi Nautilus

Hogyan indult az ÚjNautilus?

Borbáth Péter: Bánki Éva volt az alapmotorja, Borbély Andrással együtt találták ki az online irodalmi és kulturális portál ötletét. Az elején elég kezdetlegesen nézett ki az oldal, olyan rovatnevekkel, mint „folyosó”, meg „modul x”, hogy a látogatók véletlenül se tudják, mit fognak olvasni.

Borbély András: Az oldal első verzióját Gyergyóremetén kezdtem el írni a Wordbe épített webszerkesztővel. Olyan is lett. Harmadéves voltam, épp elegem volt Pestből, és úgy terveztem, hazaköltözöm. De Bánki Éva, aki tanárom volt, jött az ötlettel. A kiindulópont az volt, hogy érzékeltük az egyetemek meg a nyomtatott irodalmi lapok nehézkességét a tehetséggondozás, a fiatalosabb és akár törékenyebb hangvételű megszólalások publicitáshoz juttatása tekintetében. Nem volt kedvünk évekig írogatni a „nagy” lapoknak, hogy fölfigyeljenek ránk.

Eleinte, de még most is többnyire „barát barátja” alapon kerültek hozzánk az emberek. De nemcsak egy kis csoport honlapját szerettünk volna létrehozni, ahol az írásainkat megosztjuk (akkoriban ilyen volt a Telep csoport), hanem különböző, irodalmi és társadalomtudományi tematikájú esteket akartunk szervezni. Nem annyira saját magunk menedzselése érdekelt, inkább tapasztalatokra vágytunk. Az elején kéthetente zajlottak ezek a kötetlen viták, beszélgetések: bárki bejöhetett, például hajléktalanok is bekiabáltak olykor a szegénységről szervezett vitába. A koncepció része volt az is, hogy nem nagy neveket hívtunk meg, hanem fiatal, akár tizenéves szerzőket, akiknek így alkalmuk volt bemutatkozni. Az első periódusban ez a vonal volt a fontos.

Gondoltatok arra, hogy ne csak online, hanem nyomtatásban is megjelenjetek?

B. P.: Volt egy Napút különszám pár éve, amelybe a portálról válogatott szövegek kerültek. De nem merült fel komolyabban a gondolat. Anyagilag sem tudtuk volna megvalósítani, a nyomdaköltségek, a határidők is ez ellen szóltak. Az alkatunkhoz jobban illett az online felület, ami kvázi-ingyenes, és 2006–2007-ben még újszerűnek számított az internetes jelenlét.

B. A.: A Litera.hu és a Dokk.hu megvolt, a prae.hu velünk egy időben jött létre, mára viszont mindenki fent van már a neten. Tematikus számokon gondolkodtunk, de mégis az online megjelenés volt a lényeg.

Mi a szerkesztőség jelenlegi felállása?

Dobás Kata: András a tanulmány- és főszerkesztő, Péter a publicisztikáért és az esszéért, én pedig a kritikarovatért felelek. A versrovatot jelenleg Bakos Kiss Károly csinálja, aki Kárpátalján él. Bánki Éva a műfordítást és a világirodalmat, Tóth Andrea a prózát szerkeszti.

B. A.: A főszerkesztő státus lényegében csak formalitás, kell valaki, akit „meg lehet keresni”. Az internetes szerveződések esetében némiképp föllazulnak a szerkesztőségi kategóriák. Nagyon ritkán tartunk szerkesztőségi találkozót. Amikor igen, annak a szerkesztőségi témák mellett baráti összeröffenés jellege van. Természetesen megbeszéljük közösen a fölmerülő kérdéseket, viszont nincsenek szigorú napirendi pontok és protokollfeladatok. Emiatt egy kívülálló számára kaotikusnak, követhetetlennek tűnhet ez a működésmód, miközben megvan ennek a saját belső ritmusa, hullámzása. Van egy törzsgárda, de a szerkesztők is folyamatosan változnak.

A honlapon olvasni, hogy több műhely is működik.

B. A.: Igen, Bánki Éva a kreatív írás műhelyét vezeti, és van műfordítói workshopunk is. Jelenleg ez a csapat egy adatbázist is tervez műfordítói anyagokból. A Sorge filozófiai műhely is újra elkezdett mozgolódni. Kata a kritikaműhely vezetője.

A kritikaíró műhelyről mit kell tudni?

D. K.: Most voltunk kétévesek. Az első évben Károlis és ELTE-s hallgatók jöttek, minden hónapban összeültünk egy szakmabelivel. Főleg a kritikaírás elméleti és gyakorlati kérdéseire fókuszáltunk, mindenkinek ugyanarról a könyvről kellett írnia egy szöveget. Jól profitáltunk belőle, a kritikarovat szövegei innen jöttek. Most is működik a műhely, de most már nincsenek meghívottjaink, egymás szövegeit vitatjuk meg közösen. A találka előtt mindenki elküldi a saját kritikáját, úgy találkozunk, hogy már eleve olvastuk az összes szöveget.  Nyitott, közvetlen hangvételű műhelymunkák ezek, ahol gyakran olyan szakmai vagy akár személyes kérdések kerülhetnek elő, amelyek az egyetemi szemináriumokon nem kapnak teret.

B. A.: Szerveztünk egy kolozsvári kritikai műhelyt is, de az csak pár hónapig működött, valahogy ott más a közeg és az igények, vagy én nem találtam meg erre a megfelelő formát. Viszont sok hallgató írását közöljük Kolozsvárról is, egyre rendszeresebben érkezik vers, illetve esszé és műfordítás.

Milyen a lap támogatottsága?

B. A.: 2010-ben kaptunk először támogatást a NKA-tól. A következő évben szintén kaptunk, viszont valamilyen adminisztratív malőr miatt büntetést róttak ki ránk. Másrészt mivel viszonylag kis összegeket kaptunk, a támogatást képtelenség volt igazságosan elosztani szerzői honoráriumként, illetve a szerkesztői munka függvényében. Így ebben az időszakban az kapott bizonyos összeget, akinek tudtuk, hogy szüksége van rá szociális alapon, nem pedig a munka vagy a szövegek függvényében. 2012-től már nem is pályáztunk laptámogatásra, társadalmi munkában szerkesztünk, írunk. A támogatás arra feltétlenül jó volt, hogy Kondor Peti türelmes munkája eredményeképpen elkészülhetett a jelenlegi honlap.

Milyen gyakran jelennek meg szövegek a portálon?

B. A.: Változó, de nagyjából heti három-négy alkalommal.

B. P.: A publicisztika esetében van úgy, hogy egymás után több szöveg jelenik meg, de ezek között vannak szünetek is. A kritikarovat heti rendszerességgel bővül, viszont itt életben kell tartani a szerzők motivációját.

D. K.: Erre jó például a recenziós példány, honorárium helyett.

Hogyan kerülnek hozzátok a szövegek?

B. P.: Küldik is, de általában mi kérjük fel szerzőinket. Irodalom esetén van az, hogy pályakezdő, fiatal szerzők jönnek a szövegekkel.

B. A.: Ritkán szoktuk visszautasítani szövegeket. A Nautiluson mindenki kipróbálhatja írói vénáját. Nem jó az, amikor a szerkesztő beéri annyival, hogy „köszönjük írását”. Még ha az a szöveg valamilyen szempontból nem is állja meg a helyét, ha nem is illeszkedik be a normarendszerbe, nem szoktuk egyből eldobni. Jobb, ha elkezdünk foglalkozni a szövegekkel, beszélgetni, levelezni a szerzőkkel.

B. P.: Lehet úgy dolgozni a szövegeken, hogy az ember ne tévedjen el bennük: ha pontosan megfogalmazzuk, a szöveg ugyan nem alkalmas a megjelenésre, viszont leírjuk, mitől lehet jobb.

Van-e már új szerkesztőgeneráció?

B. A.: Igen, van egy fiatal csapat, akik szervezik a maguk írásait a Nautilus holdudvarában, viszont a szerkesztőségi munka hagyományos leosztásába nem igazán akarnak beilleszkedni. A Facebook és az egyéb megosztó oldalak is sok mindent fölöslegessé és átgondolandóvá formálnak. A Nautilus eredeti felállását izgalmassá tette, hogy noha eleinte nem ismertük egymást, lassan személyessé váltak a kapcsolatok a rendszeres estjeinkkor, amik után átsöröztük a Nautilus-est ürügyén az éjszakákat. Nem az alapján lett valaki része a csapatnak, hogy elolvastuk az írásait, és „megfelelőnek” találtuk, hanem gyakorlatilag bárki, aki ideig-óráig látott fantáziát a dologban, beszállhatott. Egy ideig, főleg amíg egyetemisták voltunk, ez jól működött. Utána a társaság kicsit szétszéledt, sokkal több szervezéssel, merevebb struktúrával, sok pénzzel és bürokráciával lehetett volna fönntartani és erőteljesebben „kanonizálni” az eredeti felállást, de ehhez nem igazán volt kedvünk és lehetőségünk sem. Ezért inkább a „műhelyesítés” mellett döntöttünk. A jelenlegi felállás az, hogy sok kicsi Nautilus van: a kritika műhely, a kreatív írás és a műfordítói workshop, a rejtélyes kolozsvári Trieszt-tagok is jelen vannak a szövegeikkel, fordításaikkal, eddig még meg nem valósított szamizdat-terveikkel, de vannak kiágazások Kárpátalja irányába is.

Mi az ÚjNautilus legfőbb küldetése?

B. A.: Azt hiszem, nincsen olyanunk, hogy „legfőbb küldetés”, ez így túl patetikus. Inkább talán közös kérdéseink vannak. Emlékszem Bánki Éva megjegyzésére ennek kapcsán még 2006-ból, amikor megalakultunk: „Egy jó lapot szeretnénk.” Vagy van egy későbbi válasz, talán 2011-ből, Kondor Petitől: „Mert szeretjük egymást.” Persze milyen egy jó lap? És tényleg szeretjük-e egymást? Mindkettő bonyolult kérdés, amire nem lehet egy mondatban válaszolni. De a választ vagy a válaszok keresésének útvonalát talán éppen a honlap működése, jelenléte, jellege adja meg.

Ma már rengeteg összművészeti portál működik magas színvonalon, nagy a konkurencia. Engem az oldal fiatalos lendülete, nyitottsága, hangulata fogott meg, hogy nem didaktikus, nem a frankót akarja megmondani, kevésbé mainstream területekre fókuszál. De mi van azzal az olvasóval, aki először hall az oldalról, aki először téved oda? Mit tud nyújtani az ÚjNautilus, amit más portál nem?

B. A.: Sohasem törekedtünk célzottan arra, hogy összművészeti portál legyünk. Pontosabban voltak kísérleteink elindulni a színház, a film, a popzene fele, de ezek csak rövid ideig működtek. Ma már aligha lehet fenntartani az irodalom és a más művészeti ágak közti merev határokat, de ez magából a dologból következik, nem a mi speciális törekvésünk.

A társadalmi kérdések iránti érzékenységet inkább jellemzőnek tartom a Nautilusnál. A társadalmiságnak több szintje van. Amikor megalakultunk, volt egy kiáltvány, amelyben kiforgattam azt a híres mondatot, amit, ha minden igaz, Illyés Gyula mondott, miszerint az irodalom nem vízügyi hivatal. Ezt persze az irodalom hagyományos képviseleti modellje ellen mondhatta, én viszont akkor úgy gondoltam, hogy az irodalom akár Vízügyi Hivatal is lehet, ha jól csinálják. Nem akarunk mi képviselni senkit, de nem is akarunk megelégedni azzal, hogy az irodalom csak annyi, hogy jó mondatokat kell írni, hogy mindez hermetikusan nyelvi kérdés. Ebből az igényünkből sem lett végül program, viszont gyakorlattá vált, hogy próbálunk időről időre kitérni politikai, szociális kérdések irányába.

Mit tudunk nyújtani annak, aki a honlapra téved? A kérdést megfordítanám: arra vagyunk kíváncsiak, hogy aki a honlapra téved, mit tud nyújtani a Nautilusnak, milyen szöveget fog küldeni, mi a véleménye azzal kapcsolatban, amit a honlapon lát.

Erős a műfordításrovat: kortárs román költőtől Bukowski-ig széles skálán mozognak a szövegek. Miért van igény az új, korszerű fordításokra? Kik a fordítók?

B. A.: Bánki Éva jóvoltából ez a Nautilus egyik legerősebb „ágazata”. A műfordításrovat is workshop és szeminárium formájában működik, ami azt is jelenti, hogy nem azért fordítanak, hogy legyen műfordításrovat, hanem azért van műfordításrovat, mert fordítanak. Tehát nem egy előzetes küldetés alapján szerveződnek ezek a rovatok, a tevékenység maga egészíti ki a sokszor akadémikussá vagy unalmassá, vagy szolgáltatás-jellegűvé váló oktatást. Műfordításkor nem absztrakt, hanem konkrét nyelvi-gyakorlati tevékenység során tanulhatod a költészetet, miközben neked is költővé vagy íróvá kell válnod.

Kinek szólnak a publicisztikai, esszéisztikus írások? Van-e célközönség?

B. A.: Sokszor magunknak, de nyilván mindenkinek. Én például írtam olyan szövegeket, amelyeknek az elképzelt közönsége maga a Nautilus volt. Borbáth Peti például nemrég vezetett egy túrát Guatemalába, és többen kíváncsiak voltunk, hogy milyen testi tapasztalat volt túl a sörözések szuvenír-sztorijain. Vannak olyan szövegek a rovatban, amelyek egy megbeszélt téma köré szerveződnek, ilyen volt a hajléktalan emberekről szóló publicisztikasorozat másfél évvel ezelőtt. Ezekben az esetekben olyan szakembereket is megkeresünk, akik értenek a témához, de igyekszünk mi magunk is megszólalni, vagy moderátorként, szervezőként beszállni, hogy az általunk fontosnak tartott kérdések terítékre kerüljenek a honlapon vagy vitaesteken.

Az esszé és a publicisztika formai kísérlet is, amiben sok mindent elmondhatsz, amit tanulmányban, szépirodalmi szövegekben nem. Az internetes nyilvánosság felforgatja a műfajok rendjét, olvashatósági feltételeit, átmeneti formákat hoz létre. Neten én is szívesebben olvasok rövid, frappáns szövegeket, mint hosszú tanulmányokat. Ez „hígulást” is eredményezhet, éppen ezért fontos megtalálni azokat a rövid, de nem szimplifikált formákat, amelyek vonzzák az olvasót, amelyek nemcsak a lájkodra apellálnak, hanem tényleg meghökkentenek.

Milyen jövőbeli terveitek vannak a portállal és a műhelyekkel kapcsolatban?

B. A.: Az újabb „generációkat” a szerkesztők workshopjai tartják össze, és rendszeresen érkeznek a küldött szövegek. Továbbiakban is szervezünk közös projekteket, tervezünk egy siófoki magántúrát egy régebbi szerkesztőnk, Kránicz Gábor meglátogatásával. Talán Niklára is ellátogatunk újra, ez egy rendhagyó Berzsenyi-falutúra lesz zárványtipológiai osztályozásokkal. Nekem per pillanat ezen kívül nincsenek terveim. De úgy tudom, Tóth Andrea zenekritikai vonalon fog próbálkozni valamivel, illetve a műfordító műhely is tervez egy adatbázist.