Boldogság és életbölcsesség Boldog-boldogtalan emberek

Intelmek és bátorítások – XVII.

Írta: Nagy Jenő · 2025. október 11.

kb. 17 perc olvasás

Eugéniusz:



Életminőség vizsgálódások

Egy mondat a bölcs vagy balga,

boldog vagy boldogtalan lélekről

Szellemi segítség: igazmondó tükör



Táltos paripa vagy állatorvosi ló

Isten édes gyermeke vagy Sátánfajzat

Édenkert-aranykor vagy a vaskori poklok

Ön-sorsrontó típusok magyarán írt példatára



Magadon nevetsz vagy szörnyülködsz!

A mese rólad szól – ismerj önmagadra!

A baj felismerése a gyógyulás kezdete –

itt és most változtassál az életeden!

KomjáthyJenő versei

A BOLDOGSÁG MI?

A boldogság mi? Önfelejtés,

Örvény fölött mosolygva lejtés.

A boldogság mi? Nyugalom,

Virágos, enyhe sírhalom.

A boldogság mi? Szép önösség,

Hideg sugárod, büszke fönnség!

A boldogság mi? Hatalom,

Gőg a kényúri homlokon.

A boldogság mi? Röpke mámor

Az élvek légi poharából.

A boldogság mi? Szerelem,

Mely üdvözít, mert végtelen.

A boldogság mi? Összehangzat,

Fájdalmak szülte égi magzat.

A boldogság mi? Győzelem

A kínokon, az életen.

ÉLETSOR

Futó gyönyörben, hosszu gyászban

Éltem az emberpusztaságban,

Nem tudva mibe kezdeni.

Világ zugában elfeledve,

Csupán magamnak énekelve, –

De fönnen tudtam érzeni!

Bár megtiport az élet átka;

S kietlenűl, az út sarába,

Hosszú homályban éltem én:

A végzet éles, zord csapásit,

Bár egyre sújt még, egyre kábit,

Rovásra sohasem szedém.

Szivembe nyúlt a szomorúság,

Huzattam is, de csak a búsát,

Vigadtam sírva, bús magyar.

Hadat üzentem óriásnak,

S a törpék síri gödröt ásnak, –

Csak vissza még, ne oly hamar!

Fölöttem elrohant a kába,

Gyémántot, országút porába

Nem látott engem senki sem;

Vad télvizek árjai mostak,

A nyegle hősök rám tapostak,

Csillogva fönt a semmiben.

Teremtő szó után epedtem,

De visszahullt a szárnyi szellem,

Közhelybe fúlt a gondolat.

Ha róla szép mezét letéptem,

Mindjárt a puszta űrbe léptem,

Vázat fedett a foglalat.

Képzeltem eszmét tetterősnek,

Költőt világjavítva hősnek,

Költőnek képzelém a hőst.

És láttam az eszmék királyát

Szegényen, trónuson a gyávát,

Koldulni láttam az erőst.

Embert kerestem. Földi társat,

Kinek a szíve szívbe áthat,

Lelkében él az ideál.

S láttam sok emberarcu szörnyet,

Zsarnok előtt sok szolga görnyed,

Minden tekintetük halál.

Embert kerestem. Fönnen érzőt,

A költő álmait megértőt:

De nyomban éles gúny fogad;

Kacagnak rajtam emberárnyak,

És meggyülöltem mindahányat,

Nem leltem én, csak korcsokat.

Istent kerestem. Szolga-arcok

Sápadtak, hogyha neve hangzott

S betölte minden csarnokot.

De én haragtól megremegve

Kiálték fel a fellegekbe:

Nem tűr a szívem zsarnokot!

Istent kerestem. S mutogatták

Pőrén nekem az istenadták;

Az áhitat undorba fúlt.

Utáltam őket istenükkel,

Sosem nyilik az ő szemük fel, –

S kezem most önszivembe nyúlt.

S egyszerre mindent megtaláltam,

És ragyogó szinekre váltan

Levetlek, hosszu, méla gyász!

Örök gyönyörben, gyors viharban

Kizengem mélyid én a dalban,

Lelkem, te istenlakta ház!

A homályból

Ki fény vagyok, homályban éltem,

Világ elől elrejtezém:

Nagy, ismeretlen messzeségben

Magányosan lobogtam én.

Míg más napok ragyogtak erre

S imádta őket mind a nép;

Addig szívem nem látta egy se,

Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,

Magamban égő láng valék;

Világomat gyönyörrel itta

Csupán a könnyű, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra

Néztem föl a nagy éjszakán,

Velük keringve és lobogva

Epedtem felsőbb lét után.

De mostan szívem szerteárad,

Gátját szakítva szétömöl,

Keresve földi, égi társat

Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik

Elűzve a sűrű homályt

És millió sugárrá foszlik,

Hogy minden szívet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe

Lelkem, te büszke nagy folyam!

Szakadj a boldog összeségbe,

Hova minden világ rohan!

Halj át az élet-óceánba

És mindenekbe halva élj!

A szellemek rokon világa

Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot

És sírni milliók szívén;

Beoltani e tiszta lángot

Vágyom milliók szívébe én.

Oh jöjjetek velem repülni,

Velem zokogni, zengeni,

Egy érzelemviharba dülni,

egy Indulatba rengeni.

Szívembe’ hordom én a lángot,

Szívembe’ hordom a napot:

Oh, gyújtsatok rokon világot!

Én látok: ti is lássatok!

p 1

p Majd mindig holnap fogsz igazán élni, alkotni, hatni, építeni, mulatni…

p Makacs Keraban: inkább megkerüli a tengert, de hídpénzt nem fizet

p Már az egész család kikészült, olyan a készülődés a Nagy Ünnepre

p Már hogyan is menne be a kocsmába, hisz csak „tivornyáznak”!?

p Már most tudod, hol leszel fél év múlva este és mi lesz a vacsorád?

p Már régesrég vége van a háborúnak, de te még hősiesen konspirálsz?

p Már régóta utálja az urát, de úgymond a gyerekek miatt nem válik el!

p Már újszülöttként inkubátorban kezdte s védett munkahelyen végzi

p Már-már szinte a vízbe is löknél, csakhogy életmentő hős lehess?

p Mártírkodásból venné magára mások bűneit: bűnbaknak jelentkezik!

p Más lehetőséget nem látván akkor már inkább prűd vagy mint trágár

p Más tollaival ékeskedik, mintha ő ölte volna meg a hétfejű sárkányt

p Másból sem áll az élete mint próba-szerencse kísérletezgetésből…

p 2

p Másnak még csak-csak megbocsát, de magához kérlelhetetlen…

p Másokat se terhel vagy maga előtt is titkolni szeretné: nagyothalló

p Meddig megy el a nagy alázatoskodásban – neki jó a statisztaszerep?

p Még – titokban vagy sem – büszke is rá, hogy sose elégedett magával

p Még a fizetésnapon sem engedsz meg magadnak egy kis költekezést

p Még akkor sem tudod magad másnak tettetni, amikor ez életmentő?

p Megfutamodsz a szerelmi kihívás elöl: idegen országért ontod véred

p Meghalt mielőtt épített volna egy házat vagy írt volna egy könyvet…

p Meghirdetett alázatossága nem pusztán nyájbirkasága apoteózisa?

p Megöregedve feleslegesnek minősíti magát: kimész a nagy hegyre…

p Megszoktad: mindig hozzád fordultak segítségért – te nem is kérsz?

p Megszólalásig és utána is megtévesztően jó hamisítvány az élete

p Megtörik életlendülete, ha nem kap rögtön pozitív visszajelzéseket?

p x

ÁBRÁNDOS FIÚ

A milliókat átöleltem,

Átkarolám a végtelent;

Ragyogó fényben, égdörejben

Éreztem az örök jelent.

Föllengő, óriás szivemmel

Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!

Bántottak s én szerettem őket,

Hímeztem álmát a jövőnek.

De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:

„Amért rajongsz: hiú;

Bolond vagy, és az is léssz mindörökre

Ábrándaiddal, jó fiú!”

Koszorút fontam dalaimból

És álmaimból főm köré;

És dal fakadt, virág a sírból,

Szivem vérével öntözé.

Mártírszivemmel a kereszten

Világ szivét, Istent kerestem.

Túláradó, eszményi vágyban

Embert emberré tenni vágytam.

És szóltak ők haraggal messze lökve:

„Merész álmod hiú;

Légy átkozott és számüzött örökre,

Pusztulj, te vakmerő fiú!”

De én azért most is rajongok

S átölelem a végtelent,

Felhőzik lelkem égi gondon,

Agyam lángképeket teremt;

Bántottak s én szerettem őket,

Látom szent árnyát a jövőnek.

Embert szabaddá tenni vágyom,

Meglátni Istent hőn kivánom.

S legyen, miért szivem lángokra lobbant,

Törekvésem hiú:

Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,

A régi ábrándos fiú.

[Szenic, 1890. szeptember 21., 1892. május 2.]

AZ ÁLMODÓ

Emlékül Révay Zoltán barátomnak

Hogyha véletlenűl utadba téved:

Ó, meg ne szólítsd őt, az álmodót!

Porszem! Ő nem ér rá mulatni véled

Kutatva, látva egy mélyebb valót.

Lelkébe néz. Sokszor sír örömében,

Nemföldi büszkeség ragyog szemében;

Mert látja ő, mit nem lát senki más:

Titkaid: Élet, Sír, Föltámadás!

S mély gyászt ha érez és világborút,

Ó, ne zavard, tiszteld a szomorút!

Soká eltépelődik andalogva,

S átönti zajló, zengő hangsorokba,

Mi önlelkében zeng, zajong, viharzik.

(Véget nem ér az óriási harc itt,

A Gondolat le nem ereszti szárnyát;

A milljó Kép vég nélkül űzi árnyát;

Az Élet Gondolat, a Lét a Lélek:

A Gondolat meg fényes, gazdag Élet.)

Egy szó csupán, mit sokszor úgy keres,

Egy szó, amely világok magva lesz;

Nem puszta szó, de Isteníge: tett,

Mely a Lét kútfejéből született.

Ki a szivek s dolgok mélyébe lát:

Ó, meg ne bántsd az álmok nagy fiát!

Nem társad ő! Bár színre oly hasonló,

A teste hervatag, a húsa omló,

Balsors az árnya itt a földtekén,

Menny tükröződik szíve mély egén,

A tiszta menny, a boldog végtelen.

A csöndes vértanú a méla tűrő,

Hahogy honába léphet hirtelen,

A szellemek fölött korlátlan úr ő;

E honnak ő királya, Istene,

Mikéntha mind körötte lejtene,

Mi fényes és vidám, mi tiszta és mi szép,

És szembe véle nyájasan királyi nője lép;

Körötte lejtne mind, mi önzetlen, mi nagy,

Mi Istent üdvözít, mit gondol Isten-agy.

Körötte lejtenek vágyára lesve:

Figyelve, szorgosan és fáradatlanul;

S mi még csodálatosb: nem szolga egy se,

Szabadság él szivükben olthatatlanul.

Nincs kegyre éhes, undok szolgahad,

Mindenki úr körötte és szabad.

Nem ismer senki itt iromba érdeket,

Önzetlen és mindenható a Képzelet…

Ki e szabad s dicső világba lát:

Tiszteljed őt, az álmok nagy fiát!

Világszem ő. Nem ismert tért, időt se;

Örök gyönyörben úszó, isteni;

Világur ő, az álmok méla hőse,

Nem kell neki, csak egyet inteni,

S körötte él, sugárzik, zeng, lobog,

Csapong, repűl, örvénylik, dúl, ragyog,

Mind testet ölt, aminek lelke van,

Formába tör, ami határtalan.

Hatalma nincs a durva földanyagnak,

Hol minden élet általfinomúl,

Nem sejtik ezt, kik mindenen kacagnak,

Mi törpe szellemük haladja túl.

A fény ez itt, a tiszta érzelem,

Központja, napja: világszerelem.

Lakóit Isten-álmaid ragadják:

Világszerelem és világszabadság!

Törvénye nincs, csak egy van, hogy szeress!

Akard a szépet, jót, nagyot, dicsőt!

És megtalálja itt, ki mit keres,

Mi téphetetlenül szívéhe’ nőtt.

Munkája kéj, parancsa meg gyönyör,

S minden csodás harmóniába tör…

Ki a Szerelem őshonába lát:

Szeressed őt, az álmok nagy fiát!

[1890. július 26.]

JÓSLAT

Vészt jósol a felhők taréja,

A szél szilaj danába kap,

Az élet kínja, mint a héja,

Vijjogva a szivemre csap.

Fekete fellegek robognak,

Nyomukban az egész pokol,

Követi dúló viharoknak,

Az ég a földdel összefoly.

Harmóniátlan, vad zsivajba

Kitör a szél, a kárhozott;

Kislelküen borulnak arcra

A gőgös földi boldogok.

A porba hullnak büszke arcok,

Sikoltva: „Itt a fergeteg!”

A zivatar zenéje harsog:

Csak rajta! Én nem reszketek.

Átok dulongja ősi telkem,

A tűz már vérem égeti,

Vesszőzi ostoréle lelkem:

Csak rajta! Hisz ez kell neki.

Csókolja felleg ajka főmet!

Nem jő szemembe gyáva köny

A vészharag szivembe tör meg

El nem borít a vérözön.

Ujjongok én a viharokkal,

S a viharokkal kacagok,

A földre ütnek égi joggal,

Én magam is vihar vagyok.

Tapossatok szivemre bízvást,

Dúljátok föl a dús határt!

Nem törlitek a szellemírást,

Mit szívem legmélyébe zárt.

Nem alszik a fáklya, csak lefordult,

Majd eljön még az én napom,

Kiömlik a szivem, vére csordul,

Hogy mi vagyok, megmutatom.

A bűvös vessző kirügyedzik,

A forgó vész gyöngyöt kavar,

A viharok még jobban edzik,

Aki merészet, hőn akar.

Nálam a szó, a titokoldó,

Kimondom én, nem reszketek,

Elmém, e végtelenbe bolygó

Nem léha árnyat kergetett.

Nevem a csillagokba írom

S emberszivekbe égetem,

És túl időkön, túl a síron

Terjed hatalmas életem.

Szivükbe égetem a dalnak

Fényes, örök betűivel;

Mellem kitárom a viharnak:

Jöjjön, aminek jönni kell!

p 3

p Megvesztegethetetlenül szolgál – minden rendszert: népelleneset is

p Megvetően néz le a prostira, piásra, „buzira” – ő ettől lenne különb?

p Melldöngetően büszke, mert cinikus nyíltsággal vállalja: gazember

p Méltatlanra pazarolod bókod, csókod és leleményes önfeláldozásod

p Mert tegnap jót főztél, ezért ma is ugyanazt és ugyanúgy főznéd?

p Messziről a hűséges ember példája, közelről csak befogadott kutya

p Mi lett volna, ha a kőszívű ember végrendelete dönt fiai pályájában?

p Mi minden veszik el életedből, ha nem tudod érdekeid érvényesíteni?

p Mielőtt „szól”, előbb megfogalmazza, majd leírja s a végén felolvassa

p Miért lett öngyilkos Javert felügyelő, amúgy szakmája kiválósága?

p Míg a bekapott potyagólért ostorozod magad, máris egy újat kaptál…

p Milyen az a bevásárlás, ahol tüntetően kell jelezni: te nem lopsz…!?

p Milyen életed lehet, ha a „nyaraláson” így kell kitombolnod magad?

p 4

p Minden – nem – fiktív történetben, mesében csak önigazolást keres!

p Minden belefőtt ételébe-életébe: „csak” a megbolondító íz hiányzik!

p Minden családi programban csak a békeség kedvéért veszel részt?

p Minden erőd s leleményed leköti: hogyan lógj el tanulást és munkát!?

p Minden hétfőn új életet kezdenél – a kudarc után a régin is rontasz…

p Minden jóízűen lenyelt falatnál bűntudatos: hisz Etiópiában éheznek!

p Minden kiselejtez, semmihez nem ragaszkodva – vagy mindent őriz?!

p Minden közeli és távoli ismerőst mélyen és hosszan meggyászolsz?

p Minden orvosra hallgatsz – étel helyett keserű orvosságokat nyelsz

p Minden szenvedés nemesít: hány testi „nyomorék” lett embergyűlölő!

p Minden terved szétkürtölöd: így lenyúlják vagy csírájában elfojtják!

p Minden újszülött kismacskát meghagysz s így kitúrnak otthonodból

p Mindenhol azt nézi, hogy neki mi jár: így még amije volt, azt is elvész

p x

IDEGENBEN

Miféle ország ez? Milyen sötét!

Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,

Csak azt, hogy ide köt sok rémes emlék,

Hol a gonoszság és az esztelenség

Aratja váltig gyászos győzedelmét

Csatameződön, átkos förtelem-lét!

Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,

Csak azt tudom, hogy zordon és sötét,

Csak azt, hogy benne fázom s éhezem,

Csupán az üdvnek híját érezem,

Melynek szivemben itt csak vágya van,

Betölthetetlen és határtalan.

És kik lakói vajjon? Tudja ég!

Valamint emberforma ivadék;

Gonosz, alantas, rút, ravaszdi nép,

Szemében borzalom az ősi szép.

Lángelme díja biztos vértanúság,

A nagyszivűt, dicsőt keresztre húzzák;

De egymás közt régen megalkuvának:

Kimenti bűnük kölcsönös bocsánat.

S mi tartja őket össze? Szolgaság!…

Mily törpe, vak, hideg, sötét világ!

Sokáig itt én nem maradhatok,

El innen, el! Megyek! Bocsássatok!

Bocsássatok, hiszen nem ez honom, nem!

Hol e rabszolgafaj, hol e konok nem

Dőzsölve teng és csillog a piszokban,

Míg pisla élete gyáván kilobban;

Bolygó lidérc, temetőgáz szülötte,

Bús létre rothadásnak tüze lökte;

Nem élhet napvilágon, dús ozonban,

Csak sírokon, erjedve, testromokban.

Koldus-világ! Kifosztott, megalázott,

Hol bűn szeretni s élni már gyalázat!

S ha születik – volt már eset – nemes, kiváló,

Átok kiséri, üldözik s elhal magától.

Nem, nem hazám e vad, kietlen ország!

Szeretni nem fogom világok torzát,

Szolgák sötét biralmát, e pokolt,

Mely föllengő szivemre rátiport;

A bölcs s a költő itten számüzött;

És minden csökevény; – barátság, szerelem,

Ha olykor – áloé virágja – megterem:

Csak szolgafrígy, mit össze lánc füzött,

Nem az, mit fönnen érez a szabad…

Ó, bár emelhetném már szárnyamat!

De szép hazámba még nem szállhatok,

Boldog csak akkor, hogyha meghalok.

Szabadság és szerelem őshazája,

Szemem már újra fényedet kivánja!

Honvágytól égek és beteg vagyok:

El innen, el! Megyek! Bocsássatok!

OTTHON

Amért van békés otthonom,

Ne mondj boldognak engem!

Felhők borítják homlokom,

Mély gyász borong szivemben

Köröttem boldog kedvesim:

De vannak elhagyottak;

A hideg éjben gyermekim

Künn fáznak, künn zokognak.

Fagyos szárnyával élesen

Megcsap az ősi szégyen:

Járnak magán, testvértelen,

Testvéreim az éjben.

Mit ér, ha boldog hajlokom

Betöltve puha kéjjel,

Ha szívem nem szakíthatom

Milljó darabra széjjel!

Mit ér, ha itten csönd honol

S beleng az égi béke,

Ha künn a poklok vésze forr,

Öröklött bűnök mérge?

Ott kívül minden reng, remeg,

És rajta nincs hatalmam.

– Megállhat-e, ó, Istenek,

E fészek ily viharban? –

De nem e fészket féltem én,

Nem csupán e családot;

Boldoggá tenni vágyom én

S ölelni a világot:

A boldogságot gyűlölöm,

Mely megbuvik magába,

Melyből a főrész nem ömöl

A nagy embercsaládba.

A boldogságot megvetem,

Mely egy kicsinke koncon

Lapulva rágcsál kéjesen,

– Pákosztos eb a csonton.

Míg lesz egy, ki nyomorban él,

Nem lehet senki boldog;

Rossz szív, mely önmagába fér,

Az önzők mind bolondok.

Boldognak mondasz? Ó, ne mondj

Addig boldognak engem,

Míg emberszív fájdalmat ont,

Könny ég emberszemekben!

Tudnám csak, hogy megváltanám

Véreimet a vérrel,

Magamat szétszakítanám

Milljó darabra kéjjel!

De addig csak hadd hordozom

A zordon gyászt, az átkot,

Hogy boldogítani nem tudom

A nagy embercsaládot!

[1893. február 27.]

MÉRTÉK

Ha durva dölyf kerűl utamba,

S fölemeli fejét a gőg:

Féreggé szűkül egy szavamra,

Én megalázom földig őt.

Te por, te semmi! – így kiáltok –

A semminél is kevesebb,

Ki nem is élsz, bár élni látszol,

Éhenhalónál éhesebb,

Hiába oszt parancsot s gúnyt szavad,

Üresb vagy, mint üres beszéded,

Nem ment meg senki, semmi téged:

Mert semminek érzed magad!

Ha egyedül vagy, akkor érzed –

S ilyenkor szinte futsz magadtól,

Borzongva undor- s unalomtól,

Ilyenkor szinte gyűlölöd magad –

S bár meg nem vallod, mélyen érzed

Önhitványságod, semmiséged.

Megvetni látszol gáncsoló szavam?

Hiába mind! dölyfödnek vége van.

Találva vagy! Magad előtt pirulsz:

Szégyellned kell, hogy élsz, hogy létezel.

Remegsz, ahogy üres szivedbe nyulsz:

Mert semmi vagy és semmivé leszel!

Ha az erényt szenvedni látom

Görnyedve a kereszt alatt,

A szabad lelket rabigában:

Én fölmagasztom égig azt.

Ember! – eként üdvözlöm őt,

Adhatok-e különb nevet? –

Ki élve élsz, te jó, te hős,

A többieknél lelkesebb,

A többieknél szabadabb:

Emeld föl vérző homlokod,

Érezz ma boldog büszkeséget,

Ragadjon lelked messze téged!

És amit látsz itt lábaidnál,

Bizony mondom, több vagy te annál,

Több, semmint magad is tudod!

Ha egyedül vagy, mélyen érzed,

Ha ekkor önlelkedbe mélyedsz,

Reszketve titkos, mély gyönyörtől,

Ihlettől, égi szerelemtől –

Be kell, hogy valljad, mélyen érzed,

Hogy végtelen, örök a lélek,

Mely igazért, nagyért hevült.

Ó, boldog te, ki lelkesülsz!

Fölemel égig egy szavam;

Nyomornak, búnak vége van,

Örvendezel, midőn szivedbe nyúlsz,

Ó, mert érezned kell önnön becsed!

A mindenség lelkével rokonúlsz;

Mert minden vagy és mindenné lehetsz!

[1892. április]

Anyámhoz

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,

Szivedből szeretet s élet szakad;

Nappalodik a szenvedélyek éje,

Meleg sugárként ömlik szét szavad.

Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,

Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!

Szivedbe Isten lelke költözött…

Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!

Bár most levert és bús vagyok,

Lesz még idő – ne félj! – midőn dicsőség

Övedzi majd e büszke homlokot!

Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,

Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod

És drága könnyeiddel öntözöd!…

Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,

Virágok nyílnak lábaid nyomán,

Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,

Amerre jársz mint égi látomány:

S hol szebb világok tiszta üdve támad,

Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,

Körötted minden fénybe öltözött…

Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes

Szivedhez járul boldogan fiad.

Szivem remeg, mert üdvössége teljes,

Szivem zokog, de az öröm miatt.

Ó, mert áldás nő az áldás helyén:

Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!

Várnak reánk nem ismert gyönyörök…

Áldott vagy te az asszonyok között!

ATYÁMNAK

Szegényen s elhagyatva élsz

Mindenkitől, atyám!

Becsületes, ősz fejedet

Oly rég nem láthatám.

Elfoszlott, mit munkálva szerzél,

S mit áldott kezed épitett,

Idegen kézre száll a hajlék:

De megmaradt a becsület!

Bár szigorú lelkiismereted

Nem lesi szolgahad,

Ne félj, azért nem érte szenny

Fejedelmi arcodat!

Parancsoló ész volt sajátod,

S kis körnek égett nagy tüzed;

Föléd került nem egy világfi:

Tied maradt a becsület!

Nem a helyzet, hatalmi kör,

Ami dicső, mi nagy;

Hogy ki voltál, én jól tudom,

S nem kérdem, hogy mi vagy.

Pályádra, melyet megfutottál

Világot e pár betü vet:

S nincs, amivel mi fölcserélnők

Fényes betűid, Becsület!

Uralkodó szív volt sajátod,

S „Másért!” volt jelszavad;

Nem máson és nem másból éltél,

Forrás voltál magad.

Csillogjanak az álmagasban,

Kik megtagadták elvüket:

Több üdvösség van e tudatban,

Hogy él s emel a becsület!

Verd meg a léha lelkeket

S hidd az Istent, atyám!

Löveljen büszke fényt szemed

Napodnak hajlatán!

Élj példaként azok szivében,

Kik el nem adják lelküket:

Hogy itten minden romba dőlhet:

Ingatlan áll a becsület!

– Szenic, 1893. júl. 14. –



Életünk végtelen pozitív-negatív minőségei

A jó megőrzése-javítása vagy rontása a tét

Magyarán szóló szellemi segítség lélekbátor

bölcsességszeretőknek és boldogságkeresőknek

p Miért töltöd egyszeri ajándék istengyermeki életed

p balgán, ön-sors-rontva, élethazugságokban, önkínzásban,

p ön/társemésztő játszmákban, lélekölő robotban, hivatástalanul,

p fóbiás zsarnokként vagy papucs alattvalóként, statisztálva,

p Idegenben, otthontalanul, hajléktalanul, alul/dezinformálva,

p közlés/megértésképtelenül, parazitaként, élményszegényen,

p napi túlélésben, bűntudatosan, bűnözői pályára sodródva,

p rossz evésben-ivásban, ünnep/mulatás nélkül, megalázva,

p Alakoskodva, képmutatóan, cinikusan/rajongón, rabságban.

p hitetlenül vagy szektásan, önleértékelten, megnyomorodva,

p talentumot elásva/rosszra használva, kallódva, hazát árulva,

p elviselhetetlen könnyűségben, agyonterhelve, dögunalomban,

p Balekként, ön-kizsákmányolva, álbarátokkal, élettárstalanul,

p házassági pokolban, szex nyomorban, lelki öncsonkításokban,

p betegen, depresszióban, koravénen, infantilisen, időtékozlón,

p lelki hadviselésben, humor és játék nélkül, tetszhalottként stb.?

p A mese, a példabeszéd, az életkép/életbölcsesség

p nem másról, a szomszédról stb., de pont rólunk szól.

p A tükör igazmondó: ismerj magadra, nyomozd az okot,

p és jó szellemben, lélekbátran változtass, jobbíts élteden!

p Jóval, de jóval több múlik rajtad, mint azt gyáva önigazolásból

p magaddal-másokkal elhitetnéd, felmentést, bűnbakot keresve!

p Elsősorban önmagadtól, majd „jóbarátaidtól” védjen meg az isten,

p az ellenséggel elbánsz majd magad is – sőt: a hasznukat veheted…

p A legtöbb bajt a világon nem gonosz emberek-erők okozzák.

p Arra kellene időben ráeszmélnünk, amit a közmondás tanít:

p jószándékkal van a pokolba vezető út kikövezve: énáltalam,

p és a majomszerető édesanyától a protokoll-rab jó orvosig…

p ?

p Érzékenyítő, felfedeztető, elképzeltető, rácsodálkoztató,

p megértető, megítélendő, értékelendő, súlyozandó, vitára

p és tovább-gondolásra serkentő, igaz, jobb önismeretre és

p szeretetre: bölcs változásra indító, magyarán szóló gondolatok…

ppppppppppppppppppppppppppp