kb. 11 perc olvasás
Anton Pavlovics Csehov (Антон Павлович Чехов)
(Taganrog, Orosz Birodalom, 1860. január 29. –
Badenweiler, Németország, 1904. július 15.) orosz író, drámaíró
*********************************************************
Csehov, Anton Pavlovics: A dohányzás ártalmasságáról
SZEREPLŐ
Nyuhin Iván Ivanovics, foglalkozására nézve feleségének, egy zeneiskola és egy női panzió tulajdonosnőjének a férje.
Színhely: vidéki társaskör színpada.
NYUHIN hosszú oldalszakállal, bajusz nélkül, régi, elnyúlt frakkban, méltóságteljesen lép a színre, meghajtja magát, igazít a mellényén. Igen tisztelt hölgyeim és hogy úgy mondjam, igen tisztelt uraim! Oldalszakállát fésüli. A feleségemet felszólították, tartasson itt velem szabadelőadást jótékony célra valamilyen népszerű témáról. Hát, ha szabadelőadás – legyen szabadelőadás, nekem olyan mindegy. Professzor ugyan nem vagyok, tudósként sem tartanak nyilván, ennek ellenére már kerek harminc éve szakadatlanul, sőt mondhatnám egészségem rovására ésatöbbi, ésatöbbi, szigorúan tudományos kérdésekkel foglalkozom, azokról elmélkedem, sőt olykor-olykor, képzeljék csak, még tudományos cikkeket is írok, azaz talán nem éppen egészen tudományosakat, hanem – bocsánat a kifejezésért – olyan tudományosféléket. Többek között például a napokban hatalmas cikket kanyarítottam ezzel a címmel: Bizonyos rovarok kártékonyságáról. A lányaimnak nagyon tetszett, különösen, amit a poloskákról írtam, de éppen csak felolvastam, mindjárt el is téptem, úgyis hiábavaló, írhat az ember, amit akar, rovarpor nélkül nem sokra megy. Nálunk még a zongora is tele van poloskával… Mai előadásom tárgyául hogy úgy mondjam, azt a kárt választottam, amit a dohányélvezet okoz az emberiségnek. Jómagam is dohányzom, de a feleségem úgy határozott, hogy én itt ma a dohányzás ártalmasságáról tartsak előadást, ellenvetésről tehát szó sem lehet. Hát ha dohányzás, legyen dohányzás, nekem olyan mindegy; önöket pedig, igen tisztelt uraim, felszólítom, hogy előadásomat a megillető komolysággal hallgassák meg, mert ellenkező esetben rossz vége lehet a dolognak. Akit viszont esetleg elijeszt a száraz tudományos előadásmód, vagy akinek nem tetszik a téma, az nem köteles meghallgatni, joga van eltávozni. Mellényén igazít. Különösen az itt jelenlevő orvos uraknak ajánlom, figyelmesen hallgassák végig az előadásomat, sok hasznos tudnivalót meríthetnek belőle, minthogy a dohánynak nemcsak ártalmas hatása van, de a gyógyászatban is szerepet játszik. Például a légy, ha dohányszelencébe zárjuk, megdöglik – valószínűleg idegzavar következtében. A dohány mindenekelőtt egy növényfajta… Én, amikor előadást tartok rendszerint pislogok a jobb szememmel, de önök ügyet se vessenek erre, ez az izgalomtól van. Én általában rendkívül ideges ember vagyok, pislogni viszont 1899. szeptember 13-án kezdtem, azon a napon, mikor a feleségemnek, hogy úgy mondjam, negyedik lánya, Borbála született. Összes leányaim 13-án születtek. No, dehát… Órájára néz. Tekintettel az idő rövidségére, nem akarok eltérni előadásom tárgyától. Közölnöm kell önökkel, hogy a feleségem zeneiskolát és magánpanziót tart fenn, azaz hogy nem éppen panziót, hanem hogy úgy mondjam, valami panziófélét. A feleségem – köztünk maradjon – nagyon szeret arról panaszkodni, hogy anyagi zavarokkal küzd, de arról nem beszél, hogy félre van téve vagy negyven-ötvenezer rubelnyi megtakarított pénzecskéje. Nekem viszont egy árva fityingem sincsen. No de erről jobb nem beszélni. A panzióban én a gazdasági ügyeket vezetem, bevásárolok, ellenőrzöm a cselédeket, jegyzem a kiadásokat, füzetet varrok, poloskát irtok, sétáltatom a feleségem kutyuskáját, egeret fogok. Tegnap este például az én tisztem volt, hogy kiadjam a szakácsnénak a lisztet és a vajat a mára előírt palacsintasütéshez. Egy szó, mint száz, ma aztán, mikor a palacsinta már mind kisült, a feleségem kijött a konyhába és közölte, hogy három leánynövendéknek nem szabad palacsintát ennie, mert a hangszálaik megdagadtak. Ilyenformán kiderült, hogy a kész palacsinták egy része fölösleges. Már most mi legyen velük? A feleségem először azt a parancsot adta, hogy hidegre tegyük, a pincébe, de aztán gondolkodóba esett, töprenkedett, végül is odaszólt nekem. „Zabáld be te magad, te madárijesztő!” Mikor rossz hangulatban van, rendszerint így szólít engem, vagy pedig csörgőkígyónak, néha sátán fattyának. Hát hasonlítok én a sátán fattyához? A feleségem mindig rossz hangulatban van. A palacsintákat nem megettem, hanem rágatlanul felfaltam, mert mint mindig, iszonyú éhes voltam. Tegnap például a feleségem megvonta tőlem az ebédet. „Tudd meg, te madárijesztő – mondta nekem – ingyenélőket itt nem etetünk…” Úgy látom azonban… órájára néz, hogy mi itt csak tereferélünk és kissé eltértünk a tárgytól. Tehát folytassuk az előadást. Önök persze, tudom, szívesebben hallgatnának valami románcot, szimfóniát vagy áriát… énekel „Csaták tüzében még szemünk sem rebben…” Nem is emlékszem már, hogy ez miből való… No igen, elfelejtettem mondani önöknek, hogy a feleségem zeneiskolájában, a gazdasági ügyek vezetésén kívül, én adom elő a mennyiségtant, a fizikát, a vegytant, a földrajzot, a történelmet, a skálázást, az irodalmat és így tovább. A tánc-, ének- és rajzoktatásért a feleségem külön díjat szed, holott a tánc- és énekoktatás szintén az én tisztem. Zeneiskolánk az Ötkutya utca 13. számú házában van. Valószínűleg azért olyan keserves az egész életem, mert a 13-as számú házban lakunk. A lányaim is mind 13-án születtek és a háznak még hozzá éppen 13 ablaka van… No de erről jobb nem beszélni! Ha valaki a feleségemmel üzletileg óhajt tárgyalni, bármely időben odahaza találja, az iskola nyomtatott programja pedig a kapusnál található, ára példányonként 30 kopek. Zsebéből néhány füzetet húz ki. Ha óhajtják, én is szolgálhatok vele. 30 kopek példányonként. Parancsolnak? Szünet. Senki sem óhajtja? Hát legyen, nem bánom, odaadom 20 kopekért! Szünet. Szomorú, szomorú! Ezt a 13-as számú ház teszi! Nekem már semmi sem sikerül, megöregedtem, elbutultam… Tetszik látni, előadást tartok, külsőleg vidámnak mutatom magam, belsőleg pedig ordítani szeretnék, vagy pedig hét mérföldre repülni innen. Zokogni szeretnék, de még panaszkodni sincs kinek… Ott vannak a lányaim – mondják erre önök. A lányaim! Kisebb gondjuk is nagyobb, mint hogy velem törődjenek. Ha panaszkodom nekik, csak nevetnek rajtam… A feleségemnek hét lánya van… azaz, pardon, tévedtem, azt hiszem csak hat… élénken. Nem, nem, mégis hét! A legidősebb – Anna – 27 éves, a legfiatalabb 17. Igen tisztelt uraim! Körülhordja tekintetét. Szerencsétlen ember vagyok én, öreg napjaimra szánalmas bolonddá silányítottak, lényegében azonban a legboldogabb apa áll önök előtt. Lényegében ennek így kell lennie, mást nem mondhatok. Hej, uraim, ha tudnák! 33 évet éltem le feleségem oldalán és mondhatom, ezek voltak életem legszebb évei, azaz, hogy nem éppen a legszebbek, hanem úgy általában. Egyszóval úgy röpültek el a fejem fölött, hogy úgy mondjam, mint egyetlen boldog pillanat, hogy az Isten akárhová tegye őket. Óvatosan körültekint. Nem, úgy látszik, még nem érkezett meg, egyelőre még beszélhetünk, olyan jól esik… Iszonyúan félek… Ahogy rám néz, szörnyű félelem fog el … Szóval, arról beszélek, hogy a lányaim valószínűleg azért nem tudnak oly soká férjhez menni, mert nagyon szégyellősek, no meg azért, mert soha férfiak szeme elé nem kerülnek. Estélyeket a feleségem nem akar adni, ebédre senkit meg nem hív, fösvény, mogorva, zsémbes asszony az én hitvesem, azért is nem jár senki hozzánk, de… titokban megsúghatom maguknak… A lámpák elé lép. ünnepnapokon, ha óhajtják, megláthatják feleségem leányait Natálja Szemjonovna nevű nagynénjüknél… Az illető hölgy idült reumában szenved, és sárga ruhát hord nagy fekete pettyekkel – mintha tetőtől-talpig svábbogarakkal szórták volna tele. Jól be lehet nála falatozni, és amikor a feleségem nincs ott, akkor még egyebet is lehet… torkára pattint és suttogva mondja: beszeszelni. Meg kell önöknek mondanom, hogy az ital mindjárt az első pohárka után a fejembe száll, s ettől olyan nagyszerűen érzem magam, és ugyanakkor olyan bánkódás fog el, hogy ki sem mondhatom. Nem tudom, miért, fiatal éveim jutnak az eszembe, és nem tudom miért, szaladni szeretnék, ó, ha tudnák, mennyire szeretnék szaladni! Lelkesen. Elszaladni messzire, itt hagyni mindent, vissza se nézni, csak szaladni, szaladni… Hogy hová? Mindegy, hová… csak kifutni ebből a siralmas, unott, szürke, poshadt életből, amely ilyen szánalmas vén bolondot, ilyen szánalmas vén hülyét csinált belőlem, elfutni ettől az ostoba, kicsinyes, fukar, zsémbes boszorkánytól, a feleségemtől, aki 33 év óta gyötör, elmenekülni a zenétől, a konyhától, a feleségem pénzétől, ettől az egész kicsinyes, hétköznapi élettől… és megállni valahol messze, kint a mezőn, a szabad ég alatt, mint valami fa, cölöp vagy akár madárijesztő, és egész éjjelen át csak bámulni föl a csöndes, tiszta holdra és felejteni, mindent elfelejteni … ó, hogy szeretnék semmire se emlékezni!… Hogy szeretném letépni magamról ezt az undok öreg frakkot, amiben 33 évvel ezelőtt megesküdtem… letépi magáról a frakkot és amiben állandóan szabadelőadásokat tartok, jótékony célra. Pusztulj! Lábával tapodja a frakkot. Pusztulj! Öreg vagyok, nyomorult vagyok, szánalmas vagyok, akárcsak ez a kopott, elnyűtt hátú mellény… A hátára mutat. Nem kell nekem már semmi! Magasan és tisztán állok mindenek fölött, én, aki valamikor fiatal és okos voltam, egyetemre jártam, ábrándoztam, embernek éreztem magamat… Nem kell most már nekem semmi! Semmi más, csak nyugalom… Nyugalom! Körülnéz és gyors mozdulattal felölti a frakkot. Úgy látszik, megjött a feleségem. Itt áll a kulisszák mögött és vár rám. Órájára néz. Ha kérdezné, nagyon kérem önöket, mondják neki, hogy megvolt az előadás… hogy a madárijesztő – mármint én – becsülettel megtette a kötelességét. Oldalt pillant és a torkát köszörüli. Éppen idenéz… Emelt hangon. Tekintettel arra, hogy a dohány, mint az imént részletesen kifejtettem, rettenetes mérget foglal magában, ennek folytán dohányozni, hogy úgy mondjam, semmi esetre sem ajánlatos, és legyen szabad kifejezést adnom abbeli reményemnek, hogy a dohányzás ártalmasságáról tartott jelen előadásom meghozza a maga gyümölcsét. Mondanivalómat ezzel befejeztem. Dixi et salvam animam meam. Meghajtja magát és méltóságteljesen távozik.
Függöny
******
Csehov
A csinovnyik halála
Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó, a földszinti zsöllye második sorában ült, és látcsövén keresztül gyönyörködött a Corneville-i harangok-ban. Gyönyörködött, és a földi boldogság csúcspontján érezte magát. De hirtelen… Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a „hirtelen”-nel. Igazuk is van az íróknak: az élet olyannyira bővelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt… leeresztette szeme elől a látcsövet, előrehajolt és… hapci!!! Amint tetszett látni – tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos. Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt, némelykor még a titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem is jött zavarba, megtörülközött zsebkendőjével, és mint udvarias ember, körülnézett: nem zavart-e meg valakit a tüsszentésével? Ekkor azonban menthetetlenül zavarba jött. Észrevette, hogy a zsöllye első sorában, az előtte ülő öregúr kesztyűjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit mormol hozzá. Az öregúrban Brizzsalov államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban levő főtisztviselőjét ismerte fel.
„Ráprüszköltem! – gondolta röstelkedve Cservjakov. – Nem a főnököm, más hivatalban szolgál, de mégiscsak kínos. Bocsánatot kell kérnem.”
Cservjakov köhécselt, felsőtestével előredőlt, és a tábornok fülébe súgta:
– Bocsásson meg, mélts… uram, leprüszköltem… nem szándékosan tettem…
– De kérem, semmi az egész…
– Bocsásson meg, az istenre kérem. Igazán nem… igazán nem akarattal!…
– Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már!
Cservjakov még jobban zavarba esett, bambán elmosolyodott, és felnézett a színpadra. Nézett, nézett, de előbbi boldogsága nyomtalanul eltűnt. Nyugtalanság gyötörte. A szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy darabig szaladt mellette, majd félénkségét leküzdve, megszólította:
– Az imént leprüszköltem, mélts… uram… Bocsásson meg… Én igazán… Nem azért, hogy…
– Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, és maga még mindig ugyanazt hajtogatja! – szólt rá a tábornok, és türelmetlenül mozgatta alsó állkapcsát.
„Azt mondja, elfelejtette, a szeméből meg csak úgy árad a gyűlölség – gondolta magában Cservjakov, és gyanakodva pillantott a tábornokra. – Szóba se akar állni velem. Meg kellene neki magyaráznom, hogy nem szántszándékkal tettem… hogy ez a természet törvénye, máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem gondolja, majd később eszébe jut!”
Cservjakov hazaérkezvén, előadta feleségének akaratlan udvariatlanságát. Úgy vélte, hogy az asszony igen könnyedén fogja fel a történteket; előbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.
– Tudod mit, mégiscsak menj el hozzá bocsánatot kérni – ajánlotta azután. – Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendően viselkedni jó társaságban.
– Éppen erről van szó! Bocsánatot kértem tőle, de valahogyan furcsán fogadta… Egy jó szót se szólt. Meg nem is volt rá idő, hogy megbeszéljük a dolgot.
Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját, megnyiratkozott, és elment Brizzsalovhoz, bocsánatot kérni. A tábornok fogadószobájában már rengeteg kérelmezőt talált, s közöttük megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a fogadást. Miután néhány kérelmezőt meghallgatott, Brizzsalov végre Cservjakovra emelte tekintetét.
– Tegnap az Árkádia-színházban, ha méltóztatik rá emlékezni, mélts… uram… – kezdte meg előadását a hagyatéki végrehajtó. – Tüsszentettem és véletlenül… lefröcsköltem… Bocs…
– Hát ezek meg miféle… Ilyen semmiséggel zaklat… Nos, mit kíván? – fordult a tábornok a soron következő kérelmezőhöz.
„Szóba se áll velem! – gondolta Cservjakov elsápadva. – Tehát haragszik… Nem, ezt nem hagyhatom annyiban… Meg kell neki magyaráznom…”
Amikor a tábornok az utolsó várakozóval is végzett, és megindult belső szobái felé, Cservjakov utánavetette magát:
– Mélts… uram! – motyogta. – Ha zaklatni bátorkodom a mélts… urat, úgy az kizárólag a bűnbánat érzületéből fakad! Hiszen nem szántszándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni!
A tábornok bosszús arcot vágott, és lemondóan legyintett.
– De hiszen ön csúfolódik velem, tisztelt uram! – recsegte, és azzal eltűnt az ajtó mögött.
„Már hogyan csúfolódnék? – morfondírozott Cservjakov. – Szó sincs itt semmiféle csúfolódásról! Ilyen nagyúr, aztán mégse érti meg! Nos, ha így van, bezzeg nem kérek többé bocsánatot ettől a nagyképű alaktól! Vigye el az ördög! Levelet írok neki, de személyesen nem megyek el hozzá többé. Nem én!”
Ekképpen gondolkozott Cservjakov hazafelé menet. Ámde nem írt levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogyan sem sikerült kieszelnie, hogy mit írjon. Másnap mégiscsak személyesen kellett elmennie hozzá, kimagyarázkodni.
– Tegnap nem azért zaklattam mélts… uram – motyogta, amikor Brizzsalov kérdő tekintetét ráemelte -, hogy csúfolódjam, amint azt tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tüsszentettem és lefröcsköltem mélts… uramat… Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam. Hogyan is mernék én csúfolódni egy olyan nagyúrral, amilyen mélts… uram? Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé… hová lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete… egyszóval…
– Takarodjék! – hördült fel a táborok, elkékülve, és egész testében remegve.
– Tes-séék? – kérdezte suttogó hangon, a rémülettől ájuldozva Cservjakov.
– Takarodjék!! – ismételte a tábornok, és dobbantott lábával.
Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára, és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért, a vadonatúj egyenruháját le sem vetve, végigfeküdt a díványon és… meghalt!
Szőllősy Klára fordítása