kb. 3 perc olvasás
Igaz mesék felnőtteknek
Sebestyén István
Újkori hóbort, hogy a mese gyerekeknek szól – állítja Sebestyén István kakasdi székely mesemondó. Mint felidézi, Bukovinában, ahol a gyerekek nem csak „csecset” kaptak, hanem beleszülettek a dalba és a mesébe, a történetek felnőtteknek szóltak. A székely mesemondóval a népmese napja alkalmából Vida Tünde beszélgetett.
Felnőtteknek szóló pajzán mesékkel járja az országot. A mese nem gyerekeknek való mulatság?
A ma divatos pszichológusok azt mondják: mesét kell mondani a gyerekeknek. Nagyon helyes, nem baj ez, hiszen a magyar népmese igazságra épül. Andrásfalvy Berci bácsi azt mondta egyszer, hogy az a mese, amely nem arról szól, hogy te, a legkisebb bármit elérhetsz az életben, ha elég ügyes vagy hozzá, az szemét. De az újkori hóbort, hogy a mese gyerekeknek való. Bukovinában a gyerekeknek nem mondtak mesét. Az felnőtt kategória.
Mit mondtak, ha nem mesét?
Nekünk énekeltek. Mi nem csak „csecset” kaptunk édesanyánktól, hanem altatókkal aludtunk, és állandóan énekeltünk. Azt sem tudtam, mi az, hogy botfülű.
Hogyan születtek a mesék?
A jó mese az, amelybe a mesélő beleszövi a környezetét, a hallgatóságát. Hiszen az ember önmagán tud legjobban tréfálkozni. Régen, ha volt egy fösvény ember, arról született történet, ha egy asszony megcsalta az urát, arról is. Minden emberi tulajdonságot, tettet megörökítettek, kiszíneztek. A mai szülők odaültetik a gyerekeket a villanypásztor elé – ami a tévé –, ahol a gaztettek garmadáját követik el büntetlenül, és a gyerek azt hiszi, ez a helyes, ez a jó.
Mit kellene tenni?
Minden másolódik az életben. Csak az a megoldás, ha a szülő mesél. Beszélgetni kell. Nagyon sokat beszélgetni. Azt a szót nem is szeretem, hogy kommunikáció. Az mintha már azt jelentené, hogy nem egyenes beszéd. Az kommunikál jól, aki átveri a másikat.
Mi nagyon sokat beszélgettünk. Nálunk a vasárnapi ebéd volt, hogy három órát tartott. Ebéd után az asztalnál maradtunk, és hallgattuk édesapám történeteit a régi időkről.
Mégis mi vezette oda, hogy mesemondással keresse a kenyerét?
Hallottam másokat, nem tetszett. Aztán azt gondoltam, hogy nem kritizálni kell. Elmentem egy mesemondó versenyre, ott azzal kezdtem, hogy egy fának van 99 ága, azon ül 99 varjú, alatta 99 bakkecske. Aki ezt a mesét végig nem hallgatja, annak a 99 varjú vájja ki a szemit, a 99 bakkecske b….a meg a seggit.
Nem botránkoztak meg?
Nem. Ez hozzátartozott a régi történetekhez is. Ha édesapám olyasvalamit mondott, ami nem gyermekfüleknek való, édesanyám reá szólott, és azt mondta: „Anti, te Anti, tisztára ki vagy térve a borozdából”. Voltak olyan néprajzkutatók, akik úgy gondolták, hogy ezek nem férnek meg a szocialista erkölccsel. Én meg úgy gondoltam, hogy ha ezt el nem mondom, el fog veszni.
Hogyan kell mesét mondani?
Én nem tudom, hogyan kell jól mesét mondani. Én azt tudom, hogyan mondták a szüleim, én ebbe beleszülettem. Nem gépiesen kell olvasni. Nem kell ragaszkodni a leírtakhoz, el szabad attól térni. Nekem könnyű helyzetem volt, anyatejjel szívtam magamba a székely dialektust. Ismerem a bukovinai székelyek kultúráját, furfangját, észjárását. Nagyon fontos a környezet. Nálunk nem kellettek pszichológusok. A székelyek énekeltek. Mindig volt olyan ének, amely az ő lelki világukat tükrözte. Kiénekelték magukból az örömüket, a bánatukat. Ugyanez igaz a történetekre. Mindig helyük van. Szokták is mondani, hogy a székelynek mindig kéznél van a szája.
Édesapám nagyon olvasott ember volt, rengeteg verset mondott. Ha kinézett az ablakon, és látta, hogy kinn fúj a szél, akkor csak egyszerűen megszólalt: „hej, mostan puszta ám odakinn a puszta, mert az ősz oly gondatlan, rossz gazda”.
(Vida Tünde–MTI)
©1997-2009 Új KönyvPiac