kb. 3 perc olvasás
Aradiak, vértanuink
Faludy György: Október 6
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikiricsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekerén feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kutatta mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsaszín lobokat.
Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinszki hadsegédje,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük.
A minisztert
hívták s ő maradt egyedül.
– Az Aldunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha rám a sors ezt rója ki; –
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kufsteinba, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Huszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozva magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották s átkozták a hont,
szerezve vert hadakra verset,
tábornok Bemre distichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
legott megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott
s rózsás rügyekkel tele bükk.
A rügyből egy se bontott zászlót:
a forradalmi harc heve
csupán múló fellángolás volt,
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba,
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredve s lassú léptet róva
méláztok, bús elődök, róla,
mit hozott Világos, Arad,
száz év – s hűséges ingaóra
én folytatom járástokat,
mások folytatják léptetek
és míg alkonyból virradóra
virrasztgatunk a mécs felett,
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
(Az ávó pincéjében, 1950 október 6)
Kiss Dénes, h, 10/06/2014.
Aradiak, vértanuink
A zsarnok és a birodalom
örökké csak lever kivégez
bebörtönöz és bosszút áll
mindegy Habsburg vagy szovjet
elnök császár vagy király
A zsarnok és a birodalom
örökké legázol s megtorol
Batthyányt ez a hatalom
mindig lelövi kivégzi
Ellenpélda nincs soha sehol
Dessewffyt Lázárt Schweidelt
épp oly kegyetlenül pusztítja el
mint Leiningen Westerburg Károlyt
Kiss Ernőt Damjanichot
s végez Nagysándor Józseffel
A zsarnok és a birodalom
Lahnert és Knézicset féli
gyülöli a grófot és parasztot
s ha ellene vall szép hitet
egyiküket sem kiméli
Hal Poeltenberg és Török Ignác
ki gyerekeim távoli vérrokona
legyen magyar német horvát rác
a király ölet és nem a korona!
Ő vitette őket Arad fáira
Kazinczy Lajos egyedül ment
a késő őszön a fegyverek elé
magányosságban Ormai Norbert
még a nyáron megelőzte őt
és Lenkeyt meg a többi hőst
Pesten végezték ki Batthyányt
a mostani Szabadság téren
hol mint kés áll a város szivében
a szovjet emlékmü a zsarnokság
s birodalom emlékeképpen
Azt akarja a zsarnok szolgája
hogy úgy emlékezzünk a rabságra
magasztalva kötelet bitót
mintha az volna nekünk drága
nem Arad hősei s jajduló fája
A zsarnok és a birodalom
örökké csak lever és kivégez
bebörtönöz és bosszút áll
mindegy Habsburg vagy szovjet
elnök császár vagy király!
Mi pusztulunk Csányi László
Zalából s a többi sok névtelen
Fönn lángoljon a magyar zászló
A mindenkori hódító vesszen
S kegyelem helytartóknak se legyen!
(A költő hagyatékából)
![Tisztelet az aradi vértanúknak [6.] - Történelmi blog](https://m.blog.hu/to/tortenelmi/image/aradi_vertanuk_kivegzes.jpg)
