Az olvasó táblabíró

A magyarok története - szemlélet, tudás és tanítás

jokaia_nagy_tkr

Gyáni Gábor

Az olvasó táblabíró. Középosztályi mûveltség a 19. század végén

Történelmi Szemle 1999. 3-4. szám

Néhány éve, hogy Karády Viktornak a zsidó és nem zsidó társadalom (s középosztály) fejlõdésérõl vallott felfogása körüli vitában szóba került az olvasás és a könyvkultúra társadalomtörténete is. Úgy találtam ugyanis, hogy nem támasztják alá komoly tények Karády ama megállapítását, mely szerint (ahogy “Mikszáth híres anekdotája” is igazolja) a vidéki magyar úri házakban egyáltalán nem lehetett még (vagyis: a dualizmus korában!) könyveket találni akkor, midõn “a polgárosuló zsidó családok már obligát módon beszerezték a német klasszikusok (Goethe és Schiller) mellett a hazai klasszikusok díszkiadásait is...”1 A vitatott kijelentés keltette bizonytalanságot, mint írtam, csak a “forrásokon nyugvó mikroelemzés juttathatja majd nyugvópontra”.2 S noha egy-egy korabeli anekdota sokat elárul a múltról, a történésznek azonban tanácsos a “megbízható”, vagy akként értékelt dokumentumokra hagyatkozni, amikor ténymegállapítást tesz. S azért sem árt e tekintetben az óvatosság, mert mint Karády egyebütt maga is megjegyzi: a jelenségrõl “igen kevés kemény jelzés [pozitív adat – Gy. G.] áll rendelkezésre”. Majd egyetlen adatra építve újból határozottan kijelenti, hogy a zsidó értelmiség és középosztály már amiatt is intenzívebb kapcsolatokat ápolt a könyvekkel, mert bevándorlóként és asszimilánsként “érthetõen magasabb tájékozódási és információigénnyel léptek fel, mint a nemzedékeken át immobilis törzsökös lakosság, annak elitjét is beszámítva”.3 Egyáltalán nem megnyugtató azonban Karády tézisének a megalapozottsága, mivel hiányzik mellõle a zsidó középosztály ellentéteként posztulált “törzsökös” középosztály, vagy elit mint olvasóközönség természetének a közelebbi vizsgálata. Éppen ez a célja a mostani írásnak, melyben úgy próbálok eljutni a múlt század végi magyar olvasóhoz, hogy a magánkönyvtárak világába kalauzolom a mai olvasót.

Az olvasás múltjának történeti-szociológiai feltérképezése többféleképpen is megoldható. Az egyik legkézenfekvõbb (jóllehet közvetett) módszer a valamikori magánkönyvtárak rekonstruálása és elemzésük; a másik utat az olvasói szokások és élmények megismerése kínálja, jóllehet a kutató dolgát ekkor felettébb megnehezíti a megfelelõ források hiánya, mivel csupán naplók és memoárok (olykor pedig a szépirodalom) aknázhatók ki e célból. Kizárólag bennük esik elvétve szó az olvasott könyvekrõl és lapokról, valamint arról, hogy miféle szellemi élményekre tett szert a könyvet vagy a lapot forgató korabeli olvasó. Az imént említett forrásra jó példa Táncsics Eszter és Csorba Géza nemrégiben részlegesen publikált naplója az 1870-es évekbõl.4

Ehhez képest némileg kedvezõbb a helyzet, bár a források esetlegessége és szûkössége továbbra is kísért, amikor magánkézben lévõ valamikori könyvgyûjteményeket vizsgálunk. A hagyatéki leltárak jelentik ebben az esetben a legkézenfekvõbb történeti forrást. Leltárakat hasznosítva adott Tóth István György is átfogó képet a Magyarország kora újkori alfabetizációját gazdag helyi (nyugat-dunántúli) levéltári forrásanyagon feldolgozó monográfiájában a 18. századi nemesi magánkönyvtárakról. A szegényes, valamint a kifejezetten gazdag nemesi bibliotékákat egyaránt bemutatva végül megállapította, hogy a köznemesek zöme, lévén, hogy még a 18. század végén is írástudatlan volt, lényegében nem tartott otthon könyveket. Miután azonban a könyv ekkortájt már viszonylag olcsó portékának számított, lényegében csak az egyéni mentalitás, a szellemi igényesség szabta meg, hogy az írástudók közül viszont ki mennyi könyvet vásárol és mekkora könyvtárat tart fenn. A nemzedékrõl nemzedékre öröklõdõ, sõt az oldalági rokonok közt is folytonosan vándorló nemesi könyvtárak általa feltárt állománya arról gyõz meg, hogy mindenekelõtt a jog és a történelem iránt mutatkozott akkoriban különösen élénk érdeklõdés, a szépirodalom ugyanakkor alig vonzotta a nemesi olvasókat.5

Fülöp Géza foglalta össze a témának a 18. és 19. század fordulójára, valamint a reformkorra vonatkozó historikumát. Különösen a fõrangúak (fõpapok és arisztokraták), illetve a “középrendû”-ek (értelmiség, hivatalnoknemesség, vidéki birtokosok, alsópapság) bibliotékáit dokumentálta egyedi példák során át. Számunkra elsõsorban a középbirtokos nemesek és a nemesi eredetû tisztviselõk körében fellelt magánkönyvtárak nagysága és jellege tûnik fontosnak. Természetesen Fülöp Géza sem vállalkozhatott arra, hogy pontosan megbecsülje e réteg könyvolvasó (és könyveket vásárló) hányadát. Igaz, a korabeli (és a 18. századi) diskurzus alapján feltételezte, hogy nagy számban találhatók még az országban parlagi életet élõ, mûveletlen vidéki nemesek.6 Megállapításához ide kívánkozik Arany László A délibábok hõse címû verses regényének (1872) néhány sora: “Másnap Balázs szétnéz az agglegényes / Tanyán; ah, mily kietlen, idegen! / Kongó szobák, kis ablakok, szegényes / Bútorzat, régi puska egy szegen. / Nagy sárkemence (õ a gõzre kényes), / Könyvtár gyanánt naptár lóg zsinegen, / Bûzhödt cselédház, füstös konyha, pitvar, / Gazos kert, rongyos ólak, sáros udvar.”

Az állományukat tekintve jól dokumentált nemesi könyvtárak pedig arról vallanak, hogy a szépirodalom ekkor sem vonzott túlzottan sok olvasót és továbbra is a tudományos munkák, valamint a vallásos irodalom (a biblia és a teológia) volt a meghatározó.

Fülöp Géza részletesen elemzett néhány gazdagabb nemesi bibliotékát. Az 1831-ben a zalai közkönyvtárnak átengedett Skublics-féle gyûjtemény, továbbá Csépán István jákói, Sárközy István nagybajomi és Újfalvy Sándor erdélyi birtokosok könyvtárainak az állománya, valamint 23 Bács megyei nemesi könyvtárról a múlt század végén készült sommás beszámoló adatai alapján végül arra a következtetésre jut, hogy: “az ország egész területén keletkeztek a mûveltebb nemesek udvarházaiban számottevõ nagyságú és értékû könyvgyûjtemények...”7

A tételszerûen megismert nemesi könyvtárak bizonysága szerint a könyvgyûjtõ birtokosok kétségkívül elõnyben részesítették a modern, vagyis a 19. századi kiadású és magyar nyelvû munkákat, lett légyen szó tudományról, vagy szépirodalomról. Ami jelzi, hogy a reformkorban váltás következhetett be a mûvelt nemesség szellemi orientációjában: a 18. században még domináns vallási témájú és latin nyelvû mûvek helyét a modern nemzeti mûveltséget adó könyvek kezdték elfoglalni.

A kiegyezést követõen György Aladár adatfeltáró és elemzõ munkája teremt biztos alapokat az olvasás történeti-szociológiai tárgyalásához. Az Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal égisze alatt György Aladár 1885 januárjában 5650 kérdõívet küldött szét az országban különféle intézményeknek (iskoláknak, egyházi szerveknek, törvényhatóságoknak, testületeknek) és magánszemélyeknek, a könyvtáraikra vonatkozó adatok szolgáltatására kérve a címzetteket. A 18 kérdõpont többek között a könyvek számát, tematikus és nyelvi összetételét, a könyvek használati módját (van-e külön könyvtárhelyiség, folyik-e kölcsönzés), valamint a könyvek nyilvántartásának hogyanját és más egyebeket tudakolta.

A kérdõívekre 2270 válasz érkezett vissza, közülük 964 magánszemélytõl. Az elsõ magyarországi könyvtári statisztika tehát közel ezer dualizmus kori magánbibliotéka világába enged bepillantást.8 Nem célunk a roppant gazdag, s eleddig úgyszólván teljesen kiaknázatlan forrásanyag beható feldolgozása.9 A bennünket ezúttal közelebbrõl foglalkoztató magánkönyvtárak e statisztikába foglalt adatsorai és a részletesen külön is bemutatott 138 könyvgyûjtemény ismeretében azonban bátran kijelenthetjük: a múlt század végén már valóban sok a magánkézben lévõ könyvek száma az országban.

De vajon kik a tulajdonosai ezeknek a néhány száz, olykor néhány ezer mûbõl (és ennél is valamivel több egységbõl) álló magánkönyvtáraknak? 964 “könyvtártulajdonos” adatait összegzi György Aladár foglalkozási osztályozása: 19%-uk volt tanár és tanító, 15%-uk tisztviselõ, 12,8% tartozott a papsághoz, 9,8%-ukat adták a bírók és ügyészek, további 8,9% került ki a birtokosok, 8,8% az arisztokrácia és 8,2%-a pedig bizonyos értelmiségi foglalkozások mûvelõi (az orvosok, mérnökök) közül. Az egyes családi könyvtárak nagyságát illetõen, természetesen, már egészen másként alakultak a rétegek közötti arányok. Az arisztokrácia kezén találjuk a könyvállomány közel egyötödét, további egy-egyhetede a tanszemélyzet, valamint a papok könyvtáraiból került ki, míg a többi középosztályi réteg legföljebb egy-egytizedét, esetleg kisebb hányadát (az orvosok, mérnökök alig több mint öt százalékát, az ügyvédek és bírák is csak alig több mint hat százalékát) birtokolták a teljes könyv-állománynak.10

Nem kevésbé érdekfeszítõek és fontosak azok a statisztikai adatok, amelyek a könyvállomány nyelvek és téma szerinti megoszlását dokumentálják. György Aladár megállapítása szerint a 964 magánbibliotéka anyagának 37,2%-a, táblázatos kimutatása szerint pedig egyenesen 43%-a volt magyar nyelvû munka.11 Az eltérés abból ered, hogy a könyv szöveges részében a szerzõ 845 613, a táblázatban viszont 731 310 mûvet tüntet fel anélkül, hogy magyarázatot adna a különbségre. Német nyelvû volt a könyvek nagyjából egyharmada (31,8%, illetve 36,7%) és latin vagy francia nyelvû mû alkotta a gyûjtemények egyöntetûen 11,3–13%-át. A könyvek, helyesebben a mûvek tematikai megoszlása ugyanakkor arról árulkodik, hogy a századelõ és akár a századközép viszonyaihoz képest is átalakult az olvasói igény. Közel hatszáz (596) könyvtárról áll rendelkezésünkre az adatoknak ilyenfajta rendszerezése. Ebbõl kitûnik, hogy: “A legelterjedtebb szakok közé tartozik magánkönyvtárainkban a történelem, mely alatt azonban igen csekély kivétellel csak a hazai történetre vonatkozó mûvek gyûjteményét kell érteni.”12 S ez talán nem is oly meglepõ, nem számít nóvumnak, az viszont már igen, hogy a történelmi tárgyú munkáknál (arányuk 15,7%) is nagyobb a szépirodalom könyvtárakon belüli mennyiségi súlya (19,4%), ugyanakkor igen elenyészõ a teológiai mûvek aránya (az utóbbi százalékos részesedésérõl nem is készült külön kimutatás).

A szépirodalmi, valamint a nyelvi-nyelvészeti mûvek léptek elõ ez idõre a magánkézen lévõ könyvgyûjtemények törzsanyagaivá. Ez pedig azt jelzi, hogy az idõk során megnõtt a nemzeti jellegû mûveltség iránti olvasói igény. Hiszen az említett “szakok”-ba besorolt könyvek zöme minden bizonnyal magyar nyelvû és egyúttal magyar tárgyú munka volt, bár errõl nem szól külön statisztikai kimutatás, sõt olyan kereszttábla sem került a kötetbe, amely feltüntetné, hogy az egyes szakok könyvei között mekkora volt a magyar nyelvû mûvek aránya. Ám amint György Aladártól korábban már idéztük, mivel a történelmi könyvek is szinte csak hazai vonatkozásúak, a szépirodalom és a nyelvészet mellett ez a “szak” is a nemzeti öntudat ápolása szempontjából fontos mûveltség gyarapításához járult hozzá érdemlegesen.

Nem hangsúlyozhatjuk túl e megfigyelés jelentõségét, hiszen a korábbról ismert magánkönyvtárakra egyértelmûen a német és kevésbé a latin, vagyis a deákos mûveltséget képviselõ mûvek nyomták rá a bélyegüket. Erre vallanak az olvasás tekintetében az arisztokrácia és a papság mellett még szóbajövõ rétegek, a helyi politikai vezetõ szerepet is játszó városi polgárság, valamint a mûvelt középbirtokos nemesség, a bene possessionatus tagjainak ismert könyvtárai.

Az 1804-ben elhalálozott pesti polgár, Pisztory József hagyatékában 120 könyvet írtak össze, ebbõl 81 (67,5%) volt a német nyelvû munka.13 Tunyogi Szûcs Dániel, szabolcsi nemes 1834-ben leltárba foglalt 218 mûvet felölelõ gazdag könyvtárának ugyanakkor közel a negyede állt latin nyelvû mûvekbõl (közte néhány görög auktorral) és csupán 5,5%-a volt német nyelvû munka.14 Az immár kétharmadában (sõt annál is nagyobb hányadában) magyar nyelvû könyvekbõl álló gyûjtemény a könyvtártulajdonos tagadhatatlan deákos mûveltségét tanúsítja, mint ahogy a pesti német polgár korábban (és a reformkor évtizedeiben, sõt: talán a második felében) is szinte kizárólag a német (s fõként nem is a bécsi, hanem a távolabbi német) kultúra világában élt.15

A nem magyar nyelvû könyvek mennyiségi túlsúlya sokáig fennmaradt ezután is a természet- és nem egy társadalomtudományi területen ott, ahol a magyar nyelvû szakirodalom még jó ideig lépéshátrányban volt a fõleg német nyelvû tudományossággal szemben. Példaként megemlíthetjük az orvosi szakirodalmat: a gyorsabb tudományos tájékozódás céljait szolgáló magyar nyelvû szaksajtó 1857-ben az Orvosi Hetilap megindításával vette kezdetét, jóllehet ezt követõen sem szûnt meg az Ungarische Chirurgische Presse megjelentetése, mivel továbbra is nagy szükség volt az országban egy német nyelvû orvosi folyóiratra.16 S némiképpen hasonló a helyzet a történetírás, a nyelvészet, valamint az irodalomtörténet kivételével szinte az összes többi tudományban is. Jóval késõbb ugyanezt bizonyítja a Városi (a mai Szabó Ervin) Könyvtár 1920–1921-es kölcsönzõirõl (és az általuk kikölcsönzött könyvekrõl) a tiszti ügyészség irataiban fennmaradt kimutatás. Az összesen 20, zömében értelmiségiek vagy tanulók és egyetemisták (12 fõ), valamint magán- és közhivatalnokok (8 fõ) alkotta olvasói kör 47 közgazdasági, szociológiai, filozófiai és politikaelméleti (s csak elvétve szépirodalmi vagy irodalomtörténeti) mûvet kölcsönzött ki (és felejtett el idõben visszaszolgáltatni). Ebbõl 24 (42,8%) a német, 19 a magyar nyelvû (33,9%) mûvek száma, végül akadt köztük három francia, illetve egy angol nyelvû könyv is.17

A György Aladár-féle könyvtári statisztika arról is számot ad, hogy hogyan alakult például a közhivatalnoki réteg, az állami, helyhatósági és a bírósági tisztviselõk könyvtáraiban a könyvek nyelvi megoszlása. A statisztikailag dokumentált közel ezer könyvtártulajdonos durván egytizede, 109 személy tartozott ebbe a társadalmi körbe; õk átlagosan 859 mûvet (1382 kötetet) tartottak otthonaikban. Könyveik nyelvek szerinti megoszlása arra enged következtetni, hogy a deákos mûveltséget elhagyva, de a német nyelvû kultúra iránti fogékonyságot is megõrizve a közhivatalnokok ekkoriban már elsõrendûen a magyar nyelvû írott kultúra fogyasztóivá váltak: könyveik kereken háromötöde (59,4%-a) ugyanis magyar nyelvû munkákból állt, további több mint egynegyede (28,6%-a) viszont német és mindössze 5%-a latin nyelvû mû volt; ez utóbbiból éppen csak annyit találunk könyvtáraikban, mint francia nyelvû könyvekbõl.18

A magánkönyvtárak idézett statisztikája hozzásegít bennünket ahhoz, hogy megállapítsuk: mi lehetett az egymáshoz mért súlya a 19. század végi mûvelt közép- és felsõbb osztályok körében a latinos (deákos), a németes, valamint a modern magyar mûveltségi elemeknek. A partiumi Nagybánya kapcsán vetette papírra Réti István, festõ 1940-ben azt a gyakorta általánosabban is hangoztatott véleményt, mely szerint a múlt században mindvégig a deákos mûveltség jelentette a legfontosabb összekötõ kapcsot a (vidéki) úri középosztály tagjai között, ez szolgáltatta a réteg mintegy közös kulturális kódját. “Az értelmiségi osztályban a tisztviselõk e többféle csoportjához [kincstári hivatalnokok, ügyészségi alkalmazottak – Gy. G.] kapcsolódott még néhány orvos, ügyvéd, aztán a papság, tanárok, egypár helyi középbirtokos, gazdagabb bányatulajdonos és régi nagyobb kereskedõcsalád. Ezek együttesen olyan úri egységben ötvözõdött kis társadalmat alkottak [..., melyben] az egység, ez az összhang akkor a közös életszemléletbõl, ez pedig a közös latinos iskolai alapmûveltségbõl eredt, amely az egész XIX. századi magyar értelmiségnek egységes jellemét is adta.”19

A lateiner értelmiség (és középosztály) létét és ekként meghatározott jellegét a narratív források más köre is igazolja. Babits Mihály mindkét ági felmenõi szintén ezt a szocio-kulturális miliõt példázzák. Babits apja, az elõször szekszárdi törvényszéki bíró, késõbb fõvárosi, majd pécsi királyi ítélõtáblai bíró szintúgy ehhez a társadalmi típushoz tartozott. “Régi, diákos mûveltségû famíliából származom – vallotta a költõ Szabó Lõrincnek 1920-ban –, s egész csomó könyvet örököltem. Ezek a könyvek õseimrõl beszélnek. Elõször apámról, kinek jogi könyvtára, sajnos, még az én gyermekkoromban [Babits 16 évesen, 1899-ben vesztette el az édesapját – Gy. G.] padlásra került, s jóformán elkallódott.”20

Az ambiciózus, így jogtudományi, fõként büntetõjogi stúdiumokat folytató bíróról Belia György, irodalomtörténész is azt állapította meg, hogy: “Mûvelt európai és magyar egy személyben [..., aki] korszerû és nemes gondolatokat tud magába fogadni; nem afféle, állami hivatalba szabadult parlagi nemes, hanem az állam szolgálatában is önállóan gondolkodó értelmiségi ember, független bíró, foglalkozásából eredõen is demokratikus úr; [...] noha liberális õ maga is, de nem a mûveletlenek felszínességével, hanem annak az embernek méltóságával, aki családi örökségként kapta mûvelõdési igényét és remekmûvekbõl mûveltségét.”21

A jogász képzettségû és latinos mûveltségû id. Babits Mihály ugyanakkor élénken érdeklõdött a mûvészetek iránt is (mûkedvelõ hegedûs volt, joghallgató korában pedig maga is verselt), és emellett figyelemmel kísérte a természettudományok eredményeit: tagja volt a Természettudományi Társulatnak, melynek még a közlönyét is járatta.

A költõ többi felmenõi között szintén gyakoriak voltak a mûvelt, egyúttal komoly könyvtárral rendelkezõ személyek. Anyai ágon volt a költõ rokona az a Kelemen kanonok, “aki Rómában végezte fölsõbb tanulmányait, s olyan könyvtárat gyûjtögetett össze, mely bizonyára túltett azokon a literátus nemesi könyvgyûjteményeken, melyeknek gazdái üres óráikban Horatiust olvasgattak lugasaik hûsén, s gyermekeik vagy unokáik születési dátumát amszterdami kiadású kedves Tacitusukba jegyezték.”22 Mind róla, mind Babits egy másik, szintén Kelemen orvos nagybátyjáról, aki különc agglegényként könyveket, kizárólag magyar könyveket gyûjtött, Belia azt jegyzi meg, hogy “többre becsülte értelmiségi mivoltát az úrinál”.23

Ennyi is elegendõ annak érzékeltetésére, hogy a gyakorta nemesi származású értelmiségiek vagy (képzett) hivatalnokok a veretes latin és jogi mûveltségük birtokában sem feltétlenül zárkóztak el a múlt század második felében egy másfajta kulturális orientáció elõl. S már nemcsak a történelem érdekelte õket (ami korábban is jellemzõ volt), hanem a szépirodalom is kezdte elfoglalni helyét ebben a mindinkább magyar nyelvû (olvasói) kultúrában. A következõ fejezet keretei között pedig a történelmi és az irodalmi témájú könyvek iránti heves érdeklõdésük lehetséges okaira is igyekszünk magyarázatot találni.

Egy táblabíró könyvtára a század végén

1891-ben vették leltárba a “Néh. Sebestyén Pál nyug. kir. táblabíró hagyatékában lelt könyvek czímjegyzéké”-t, amely a mûvek szerzõjét, címét, kiadásának az évét, a kötetek számát, végül azt tüntette fel, hogy fûzött vagy kötött könyvrõl van-e szó.24 A tiszti cím- és névtár 1879-es kiadásában még a Budapesti Királyi Ítélõtábla bírójaként feltüntetett25 Sebestyén Pál a hagyatéki iratok közt talált kegydíj (nyugdíj) fizetési ív tanúsága szerint 1888-ban vonult nyugállományba. A nõtlen és gyermektelen bíró nem sokkal ezután, 62 éves korában, 1891. május 5-én halt meg.

Sebestyén Pál 1829-ben Pápán református családba született. Apja “rendelkezés alatt álló hivatalnok”, olyasvalaki tehát, aki egyik hivataltól éppen egy másikhoz tartott. Érdekes a keresztapa személye is: Sebestyén Pál, ügyvéd. A köztisztviselõ és értelmiségi családba született Sebestyén életútjáról a fennmaradt levéltári források alapján ennél többet azonban nem sikerült kideríteni. Az árvaszéki iratokból egyértelmûen kitûnik ugyanakkor, hogy Sebestyén Pál 47 339 forint értékû “tiszta hagyatéka” révén vagyonos középosztálybeli közhivatalnokként fejezte be az életét.

Vagyonának legértékesebb részét az az egyemeletes, hétlakásos, 30 ezer forintra taksált Magyar utca 46/a. számú ház képezte, melynek nemcsak tulajdonosa, hanem az egyik lakója is volt egyúttal. Elsõ emeleti háromszobás lakása viszonylagos igénytelenségre utal: ebben a tekintetben nem állt azonban teljesen egyedül. A néhány évvel korábban meghalt Andrássy úti háztulajdonos (és nyugalmazott huszárkapitány) hasonló esetére hivatkozhatunk bizonyítékként.26 Jellemzõ, hogy lakásának ingóságait még csak nem is helyiségenkénti részletezésben, hanem ömlesztve vették leltárba az árvaszéki becsüsök, és az is sokat mond, hogy a bútorzat becsült értéke mindössze 273, a ruházatáé pedig 167 forint volt. Annál jelentõsebb tételt alkotott a ritkán tapasztalható alapossággal dokumentált könyvtár. Ez külön is nagy öröm, mivel a hagyatéki eljárások során csak kivételes esetekben vette magának a fáradtságot a hatóság, hogy egyenként foglalja jegyzékbe az örökhagyó könyveit; a dolgot rendszerint azzal intézték el, hogy kerek számban (100 vagy 500) tüntették fel a könyvek teljes mennyiségét. A Sebestyén könyvtáráról felvett tételes jegyzék éppen ezért a hagyatéki iratanyag bizonnyal legértékesebb része. Igaz, a gyûjtemény nagyságát illetõen egymástól eltérõ számok szerepelnek az iratokban: egy helyen 640, másutt 766 tételrõl szólnak a kimutatások, a könyvekrõl összeállított tételes jegyzék ugyanakkor 713 mûvet nevez meg. A következõkben ezt az utóbbi adatot vesszük alapul.

Sebestyén Pál könyvei között ismételten, olykor kéziratos formában is felbukkannak Sebestény Gábor, színmûíró és humorista mûvei. Ebbõl arra gyanakodhatunk, hogy netán rokoni kapcsolat fûzte õket egymáshoz, bár a levéltári forrásban nincs semmi, ami ezt közvetlenül alátámaszthatná. Tudjuk viszont, hogy Sebestény Gábor, polgári foglalkozására nézve fõügyész, éppen az idõben állt Veszprém megye szolgálatában, amikor Sebestyén Pál Pápán a világra jött. Hasonlóképpen feltételezhetjük, hogy táblabíránk Sebestény István, református lelkésszel és teológiai tanárral is rokonságban állhatott. Ezt a kapcsolatot nemcsak az teszi valószínûvé, hogy az örökhagyó könyvtárában megvolt Sebestény István Messiológia címû mûve (1835), valamint egy halotti beszédének a kéziratos példánya, de az is, hogy a korábban sokfelé lelkészkedõ Sebestény István a késõbbi táblabíró születése idején (s egészen 1837-ig, nyugalomba vonulásáig) történetesen Pápán ténykedett teológiai tanárként.

Érdemes azonban egy szó erejéig még visszatérni Sebestény Gábor személyéhez. Az 1794-ben Debrecenben született és 1864-ben Pesten meghalt jogvégzett író ügyvédként közel negyedszázadon át volt Veszprém vármegyei tisztviselõ (1847-tõl immáron fõügyészi minõségben), s eközben két alkalommal is a megye országgyûlési követe; késõbb, egészen 1862. évi nyugdíjaztatásáig pedig a soproni fõtörvényszék ülnökeként, végül az úrbéri törvényszék alkalmazásában végezte hivatalnoki munkáját. Babits õseihez hasonlóan értelmiségiként is kitûnt társai közül. Már fiatalon rendszeresen publikált a Tudományos Gyûjteményben és színdarabokat is írt már ekkoriban. A Kazinczyval levélbeli kapcsolatot ápoló Sebestény Gábor e mellett nótagyûjteményt tett közzé az 1820-as és 1830-as években.27 Úgy is tartották õt számon a korabeli személyi adattárakban, mint akit “kifogyhatatlan elméssége, élénk szelleme és anagramma-rögtönzéseiért, »magyar Demosthenes«-nek neveztek”.28

Mindennek két szempontból van vagy lehet számunkra némi jelentõsége. Elõször azért, mert a mondottak jól mutatják, hogy a 19. századi jogvégzett és akár ügyvédként, akár ügyészként (vagy bíróként) tevékenykedõk köztisztviselõi státuszával gyakran és könnyen összefért az (alkotó) értelmiségi magatartásforma. A kérdés ma még jórészt feltáratlan, néhány egyedi, viszont annál jellemzõbb példa, és egy kézenfekvõ analógia segítségével azonban némileg eloszlathatjuk a homályt.

Ragadjunk ki például néhányat a Sebestyén Pál könyvtárában talált mûvek szerzõi közül. Itt van mindjárt Szalay Ágoston, akinek Magyar levelestár címû, 1861-ben publikált könyve szerepel az árvaszék által rögzített könyvlistán. Szalayval (1811–1877) kapcsolatban a Pallas lexikon jellemzõ módon így fogalmazott: “Atyja óhajtása s nevelése, családi hagyományai és személyes hajlamai folytán kora ifjúságától kezdve hivatalnoki pályán volt.”29 S való igaz: a jogi végzettségû Szalay 1833-tól 1850-ig az állam kötelékében tisztviselõi beosztásban dolgozott, 1854-tõl pedig egészen a haláláig vidéki, majd fõvárosi törvényszéki elnökként ténykedett. S mindeközben komoly tudományos munkát fejtett ki, melyet az Akadémia azzal ismert el, hogy 1858-ban a levelezõ tagjai közé választotta Szalay Ágostont.

A nem is csupán mûkedvelõ történész közhivatalnok fia, Szalay Imre viszont már valóságos értelmiségiként folytatta a családjában szinte kötelezõ, a nagyapával kezdõdõ deákos mûveltség kultiválását. Jóllehet elõször õ maga is ítélõtáblai hivatalnokként helyezkedett el, késõbb viszont, Pulszky Ferenc nyugdíjba vonulása után a Nemzeti Múzeum igazgatója lett.30

Az iménti példák hitelét tovább erõsíti, hogy a birodalom osztrák felében az állami bürokrácia telis-tele volt ekkoriban alkotó értelmiségiekkel. Ezért is vallhatja a kérdéssel behatóan foglalkozó kutató azt az álláspontot, hogy “a hivatalnokok a középosztálybeli értelmiség társadalmi, kulturális stb. magatartásával rendelkeztek...”31 Nem meglepõ tehát, ha az osztrák levéltárak közigazgatási iratgyûjteményei kifejezetten bõvelkednek a hivatalnokok tudományos és szépírói ambícióit dokumentáló kéziratokban.32

Azért sem egészen mellékes kérdés, hogy Sebestény Gábor és táblabíránk valóban rokoni kapcsolatban álltak-e egymással, mert tisztáznunk illene, mennyi lehetett az örökhagyó által beszerzett és mennyi a máshonnan örökölt könyvek aránya. A mûvek megjelenési dátumát áttekintve arra következtethetünk, hogy az esetleg öröklött könyvállomány mennyisége mindenképpen eltörpült Sebestyén Pál saját vásárlásai mellett. Könyvtárának közel a háromötöd része (57,1%) ugyanis 1860 után megjelent mûvekbõl állt és mintegy a háromnegyedét pedig az 1840-et követõ fél évszázadban adták ki. Így noha nyolc mû 17. és további 60 pedig 18. századi könyv volt, együttes arányuk még így is alig haladta meg a könyvek egytizedét, és a 19. századi, de még 1840 elõtt kiadott mûvek aránya is csupán a teljes gyûjtemény egyhatodának felelt meg.

A 713 mûvet és 1811 kötetet tartalmazó, az 1885-ös országos statisztika fényében a közhivatalnoki magánkönyvtárakhoz mérve átlagos méretûnek tûnõ gyûjteményben tehát a modern, korabeli kiadású tudományos, szépirodalmi és egyéb könyvek domináltak. A kortárs könyvtermés képezte tehát Sebestyén Pál gyûjteményének a törzsét, ráadásul a magyar nyelvû kiadványok voltak túlsúlyban (ez adta kétharmadukat); csupán a kötetek számát tekintve érte el a német nyelvûek aránya az egyébként nem elhanyagolható egyharmados arányt, egyébként pedig valamivel 30% alatt maradt részesedésük (a német nyelvû mûvek között számos sokkötetes lexikont és sorozatot találunk). Latin nyelvû könyvek ugyanakkor meglehetõsen gyér számban fordulnak elõ a könyvtárban, arányuk 5–6% körül alakult.

A könyvtár tematikai összetételét rekonstruálva, osztályozásunk eredményeit az alábbi táblázatban összegezzük:

Elsõként is a könyvtár tematikai összetételének a sokszínûsége tûnik fel, hiszen a jogi tárgyú és nagyrészt német nyelvû munkák mellett közel egyenlõ súllyal képviseltették magukat a történelmi, geográfiai, a természettudományi, politikai, teológiai és egyházi vonatkozású, vagy a statisztikai könyvek, végül nem elhanyagolható a hétköznapi élettel kapcsolatos gyakorlati kiadványok aránya sem. A könyvtár tulajdonosát tehát kétségkívül széles körû intellektuális érdeklõdés mozgatta könyvei beszerzésekor. Sebestyén Pál közhivatalnokként is igényes értelmiségi módjára élt és jogi szakértelmének a karbantartása mellett láthatóan nagy gondot fordított a társadalomismereti jártasság megszerzésére (statisztika), valamint a nemzeti öntudat szempontjából kulcsfontosságú történelmi és szépirodalmi mûveltség ápolására. Az utazáshoz és a háztartás szakszerû viteléhez szükséges olvasnivalók nagy száma pedig Sebestyénnek a polgári kulturális és életmódbeli minták iránti fogékonyságáról tanúskodik.

A könyvtár nyelvek és témák szerinti szerkezeti sajátosságai együttesen azt mutatják, hogy Sebestyén Pál fõként az 1840 és 1880 közti magyar nyelvû könyvtermésbõl válogatva, állandó és komoly erõfeszítéseket tett egyfajta modern nemzeti mûveltség kialakítására, és azon volt, hogy megfelelhessen az ezen eszmény jegyében támasztott elvárásoknak. Kivált könyvtárának történelmi, statisztikai, politikai és szépirodalmi anyaga tükrözi ezt az általunk neki tulajdonított szándékot. Könyveinek alaposabb vizsgálata tehát azért sem lesz teljesen haszontalan, mert a mûvek e korpuszában a korszerû, egyszerre nemzeti és polgári mûveltség akkori olvasmányanyagát rekonstruálhatjuk.

Sebestyén Pál igyekezett beszerezni a múlt század közepi hazai leíró statisztika majd minden neves mûvelõjének a mûvét, így Fényes Elektõl hat könyve is volt (úgymint a Magyarország leírása, 1847, vagy a Geográfiai szótár, 1851), s nem hiányoztak mellõle Hunfalvy János mûvei sem (Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1856; valamint A Magyar Birodalom természeti viszonyainak leírása, 1864, és további két könyve). Ugyanakkor megvolt könyvtárában Keleti Károly és Konek Sándor két-két, illetve Galgóczy Károly egy munkája.

A történelmi, a politikai irodalom és természetesen a szépirodalom együttesen képes érzékeltetni, hogy mi lehetett a nemzeti mûveltség korabeli éltetõ forrása: ez kétségkívül a reformkor, valamint 1848–1849 tapasztalati világában és történelmi emlékezetében rejlik. A politikai irodalom mûfajához sorolt mûvek szerzõi között leggyakrabban Széchenyi István neve fordul elõ, aki öt, kivétel nélkül az 1840-es években írt munkájával szerepel (pl. Kelet Népe, Politikai programtöredékek, Magyar Játékszínrõl). Rajta kívül néhány konzervatív politikai közíró, mint Dessewffy József két (A Hitel czímû munka taglalatja, Bártfai levelek), Kecskeméthy Aurél hat (többek közt a gróf Széchenyi Istvánról írt mûve), illetve a Kákay Aranyos néven jegyzett az Országgyûlési árny- és fényképek (1861) és A mi nagy férfiaink. Legújabb fény- és árnyképek (1874), továbbá Falk Miksa két, illetve Kossuth Lajos és gróf Lónyay Menyhért egy-egy mûvére bukkanunk. Külön említendõ annak a polémiának az anyaga, amely Görgei Artúr megnyilatkozásai (Egy nyugodt szó, 1867; Gazdátlan levelek, 1867) kapcsán keletkezett (Aschermann Ferenc: Görgei, visszhangok a czáfolatokra, 1867; Asbóth Lajos: Cáfolat Aschermann védiratára, 1867). További politikai pamfletek is felbukkanak a könyvtárban, mint az Aeropag szerzõi névvel jegyzett Magyar kormánypolitika (1872), vagy a Spectator álnév mögé bújó szerzõ Melyik párthoz tartozom (1873) címû könyve és több más hasonló kiadvány. Az iménti névsor és a könyvek fenti listája azt sejtetik, hogy táblabíránk valószínûleg az enyhén konzervatív politikai értékeket érezhette igazán közel magához. Beszédes kivételnek tûnik Kossuth egyetlen itt õrzött mûve, ám az is a Széchenyivel folytatott vita során született (Felelet gróf Széchenyi Istvánnak, 1841).

A különösen nagyszámú történelmi szakmunka az elõbbieknél vegyesebb képet mutat, ám ebben az esetben is tetten érhetõ a nemzettudat szempontjából kulcsfontosságú közelmúlt, a reformkor és 1848–1849 mint téma gyakorisága. Horváth Mihály úgyszólván minden érdemleges munkája megvolt Sebestyén könyvtárában, így többek között az 1846-os Magyarok története, a Huszonöt év Magyarország történetébõl (1864), vagy az egy évvel késõbb megjelent Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben címû ismert Horváth-munka (és még további három könyve). Szilágyi Sándor négy mûve díszelgett a polcokon, közte az 1850-ben napvilágot látott Magyar forradalom története címû munka. Úgyszintén a historizáló nemzettudatot éltetik azok a könyvek, melyek szerzõi a múlt tárgyi emlékeit a nemzeti emlékezet fogódzóiként és hordozóiként örökítették meg. Kõvári László 1851-ben közzétett Erdély régiségei, Rómer Flóris Bakonyi régiségek, vázlatok (1860), vagy Henszlmann Imre Magyarország mûemlékeinek ismertetése (1876) címû könyve tartozik ide.

Az eddig felsoroltak mellett további szakmunkákra is felfigyelhetünk, melyek az Árpád-házi királyok, a reneszánsz, a nemzeti függetlenségi küzdelmek vagy éppen Erdély historikumát taglalják. A kor legnevesebb szaktörténészei éppen ilyen tárgyú könyveikkel képviseltetik magukat a gyûjteményben: Szilágyi Sándor elõbb már említett mûvei mellett Erdély története címû 1866-os könyvével, Csánki Dezsõ Mátyás udvara (1884), Szabó Károly Béla király névtelen jegyzõje (1860) és egy további mûvével, Ráth Károly II. Rákóczi Ferenc emlékiratai (1861), Márki Sándor pedig Tököli Imre címû monográfiájával (1885) váltotta meg a belépõjegyet a bibliotékába; végül Acsády Ignác és Fraknói Vilmos egy-egy munkája szintén ott díszelgett valamelyik könyvszekrényben.

A modern szakszerû történetírás azonban nem egymagában fémjelezte a históriát, hiszen a régi magyar történeti munkák egy-egy nevezetesebb darabja is megvolt Sebestyén könyvei között. Istvánffy Miklós Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV egy 1860-as években megjelentetett magyar nyelvû kiadása mellett Katona István Historia critica regni Hungariae címû sokkötetes munkájának az egyik kötete, vagy Budai Ézsaiás több mûve (Magyarország históriája, 1811), illetve Engel János Keresztély munkája, a Geschichte des ungarischen Reichs und seiner Nebenlander egy 1813/14-es kiadású kötete, végül Horvát Istvánnak két, Bod Péternek pedig három mûve gazdagította a történelmi könyvek állományát.

Több mint érdekes, hogy a történelmi mûvek kevés kivétellel a magyar nemzeti múlttal foglalkoznak és csak néhány reprezentatív francia liberális historikus magyarra fordított munkáját szerezte be Sebestyén a maga számára. Így Thiers (az 1864-es magyar kiadású) Waterloo és az I. Napóleon elsõ trónlemondása címû munkája (1865), továbbá Mignet-tõl A francia forradalom történetének egy német kiadású kötete, Guizot 1851-ben magyarul is kiadott Az angol köztársaság bukása, valamint Augustin Thierry öccsének, Amédée Thierry-nek Atilla története (1865) címû könyve, végül Ernest Renan Jézus élete (1863) volt meg a fõvárosi táblabíró könyvtárában. A franciákon kívül a német történetírást egyedül Friedrich Rüstow, a kor ismert és népszerû katonai szakírója képviselte, akinek számos hadtörténeti munkája is szerepelt Sebestyén könyvtárában.

A 18. századi, sõt a refomkori magánkönyvtárak történeti vizsgálatai is egyöntetûen azzal a tanulsággal jártak, hogy a szépirodalom nem vagy alig jutott ekkoriban szóhoz a gyûjtött könyvek között. Ami részben abból is eredt, hogy a fikciós irodalom súlya és jelentõsége a késõbbiekben jellemzõ állapotokkal összevetve sokkal csekélyebb volt az akkori könyvtermésben is. A kérdés így szól tehát: mikor került sor váltásra ezen a téren, és milyen jellegû volt a változás?

Sebestyén könyvtára kapcsán arra következtethetünk, hogy a 19. század derekán, vagy legalábbis a század második felében történt meg az észrevehetõ elmozdulás afelé, hogy a szépirodalmi olvasottságon alapuló mûveltség váljon meghatározóvá, vagy a korábbiaknál hangsúlyosabbá. Határozottan erre vall a vizsgált magánkönyvtár tematikus keresztmetszete, hiszen a jogtudományi és a történeti tárgyú, tehát kifejezetten tudományos mûvek mellett, velük közel azonos számban a szépirodalom is erõsen képviselteti már magát: 62 irodalmi mû szerepel a könyvlistán és nóvumként 18 olyan mûrõl is szó esik, melyek magáról az irodalomról szólnak, vagyis írói életmûveket ismertetõ-elemzõ irodalomtörténeti szakmunkák.

Nem állítjuk azonban, hogy túlnyomórészt szépirodalmi érdeklõdés szabta volna meg Sebestyén olvasói tájékozódását, ám egyfajta szépirodalom mégiscsak hatott rá mûveltségének a formálódása során. Kérdés: miféle szépirodalom került elõtérbe ennek során? Röviden azt mondhatjuk, hogy a nemzeti irodalom. Az a magyar nyelvû modern honi szépirodalom kezdte betölteni ezt a szerepet, amely nagyobbrészt a reformkori szellemi felvirágzásnak volt az eredménye; hiszen csekély az annál régibb keletû irodalom jelenlétére utaló könyv, a külföldi szép-irodalom pedig szinte egyáltalán nincs is képviselve a gyûjteményben (a kivételeket Kotzebue két könyve, valamint J. F. Cooper Az utolsó mohikán címû regényének a magyar fordítása jelentik).

Ami viszont a 18. századi magyar irodalmi termést illeti, Bod Péter három könyve, Mikes Kelemen Törökországi leveleinek egy 1799-es kiadása, továbbá Faludi Ferenc, Gyöngyösi István egy-egy mûve említhetõ. Így tehát vitathatatlanul a modern, vagyis a 19. századi magyar irodalom képezi a szépirodalmi gyûjtemény magvát. Nevezetesen: Csokonai Vitéz Mihály összegyûjtött verseinek két kötete (1816) és Lilla címû kötete mellett (1808) a líra mûfaját Kölcsey Ferenc (Munkái, 1832) és Vörösmarty Mihály (Bujdosók, 1830) képviseli. Sebestyén azonban a prózát jobban kedvelhette a líránál, s talán éppen ez az egyik oka, hogy egyetlen Petõfi-kötete sem volt (ennek további lehetséges okáról késõbb lesz szó), így nem csoda, hogy Jósika Miklóstól (akiben a kedvenc íróját sejthetjük) hat, Jókai Mórtól pedig három mû is szerepel a jegyzéken (Csataképek, 1861; Boldogháza, 1869; Mondjuk ki az igazat, 1878). De megvolt Sebestyénnek Eötvös József Karthausija is, továbbá Kisfaludy Károly (Válogatott elbeszélések, 1873; Tihamér, 1878) és Fáy András két-két mûve (Hasznos házi jegyzet, 1826; Mátrai vadászat, 1886), Katona József Bánk bánja, vagy Kisfaludy Sándor (Regék a magyar elõidõkbõl, 1866), valamint Erdélyi János (Válogatott magyar közmondások, 1862), egy-egy munkája.

A szépirodalom a tudomány tárgyaként szintúgy helyet kapott már Sebestyén könyvtárában. Toldy Ferenc A magyar nemzeti irodalom története elsõ (1851-es) és egy jóval késõbbi, immár az összes kötetet felölelõ (1872) kiadása mellett számos írói életrajz is bekerült Sebestyén gyûjteményébe: szinte alig akad olyan számottevõ század eleji és reformkori költõnk, akirõl ne szólna legalább egy, fõként az 1880-as években megjelentetett tudományos feldolgozás. Ennek során immár Petõfi is kvalifikálta magát a gyûjteménybe (Vukovics Sándor: Petõfi Sándor életébõl, 1883), mellette Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Garay János, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Tompa Mihály, vagy Jósika Miklós adott témát a kor irodalomtörténészeinek (Zolyomi Lajos és Ferenczi József a leggyakoribb szerzõk). Nem hiányzik ugyanakkor Sebestyén könyvtárából az utolsó szerzemények közül való nyolckötetes Szinnyei József-mû, a Magyar írók élete és munkái (1890) sem.

Már a múlt században sem csupán a könyv jelentette a mûvelt rétegek olvasmányanyagát, mivel az idõszaki sajtótermékek széles skálája is az olvasók rendelkezésére állt. Mi sem bizonyítja ezt jobban mint hogy a Sebestyén-féle gyûjtemény közel 7%-át folyóiratok alkották. Figyelemre méltó, hogy a külföldi periodikák nagyobb súllyal estek latba, mint az idegen nyelvû kötetek a könyvek sorában. Német (elvétve francia) folyóiratokra bukkanunk, melyek részben képes családi magazinok (a Stuttgartban megjelenõ Über Land und Meer, a Familien Journal, a lipcsei Illustrierte Zeitung és a Die Gartenlaube), ritkábban tudományos, vagy ismeretterjesztõ orgánumok (Archiv für Natur und Kunst, Vierteljahrschrift). A hazai lapok ennél jóval szélesebb választékában markáns, egyúttal népes kategóriát képeztek a tudományos periodikák (kezdve Péczeli József 18. század végi Mindenes Gyûjteményével és folytatva a Századok, a Történelmi Tár, a Hivatalos Statisztikai Közlemények, a Természettudományi Közlöny, a Magyar Múzeum orgánumaival). Amíg azonban a honi tudományos folyóiratok szinte kivétel nélkül a kiegyezés körüli vagy az azt követõ évekbõl valók, addig a könyvtárban fellelhetõ politikai és irodalmi lapok többnyire reformkoriak, s azon belül is nagyobbrészt harmincas évek végi évfolyamokból állnak. A Társalkodó 1836–1838-as, a Jelenkor 1835-ös, a Figyelmezõ 1837-es, a Sas 1833-as, a Századunk 1838-as, a Koszorú 1836-os, az Élet és Litteratúra 1826–1828-as, az Erdélyi Múzeum pedig egyenesen 1815-ös évfolyamaival képviselteti magát. A családi és az élclapok viszont vagy abszolutizmus koriak (Bazár, 1864–1866), vagy a dualizmus korából valók (Borsszem Jankó, 1868–1878; Ország-Világ, 1887). Végül 1848 sajtója is jelen van a gyûjteményben a Marczius Tizenötödike egy és a Budapesti Hiradó két 1848-as számával. Nem tartjuk viszont merõ véletlennek, hogy a radikálisabb politikai áramlatokat képviselõ lapok ilyen szerény helyet kaptak, hiszen a politikai pamflet irodalom kapcsán korábban már regisztrálhattuk Sebestyénnek a liberális reformgondolat egy kevésbé radikális változatához, vagyis a Széchenyi eszmevilágához fûzõdõ bensõséges viszonyát. A könyvtár reformkori lapválasztéka is éppen errõl tanúskodik a Jelenkorral, a Figyelmezõvel, a Társalkodóval, vagy a Sassal az élén. Jellemzõ továbbá, hogy a nívós és a középszerû irodalmi lapok egyformán helyet kaphattak Sebestyén könyvtárában: az elõbbit az Élet és Litteratúra, a Koszorú és az Athenaeum, az utóbbit pedig a Sas képviseli; bár így is felettébb homogén a teljes kollekció.33

Történelem és irodalom – ez a két téma uralta tehát a könyvtárban õrzött folyóiratok tematikai skáláját és egyúttal ez a két kulturális terrénum adta Sebestyén Pál korszerû és nemzeti mûveltségének az alapját is, amihez a statisztikai és geográfiai tudásanyag is hozzájárult valamelyest. E mûveltség korszerûségét az biztosította, hogy 19. századi, lényegében a reformkorra és az 1848–1849-re irányuló érdeklõdést és tematikát fejezte ki; nemzetinek pedig azért tekinthetjük, mert magyar szerzõk (írók és tudósok) magyar nyelvû, és a nemzeti tudat artikulálása szempontjából alapvetõen fontos mûvek alkották. Sebestyén könyvtárát és a belõle kikövetkeztethetõ mûveltséget utólag mérlegre téve semmiképpen sem érthetünk tehát egyet az olyasfajta, tanulmányunk elején idézett történetírói megállapítással, amely sommásan szembeállítja egymással az eddig kellõen még nem is elemzett zsidó középpolgári olvasói kultúrát, valamint a nemesi származású, vagy legalábbis “hagyományos” (közhivatalnoki) középosztály írott kultúrához fûzõdõ viszonyát.

GÁBOR GYÁNI

__________________

Karády Viktor: A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának fõbb tényezõi a magyar társadalomtörténetben. In: Uõ: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció. Tanulmányok. Bp. 1997. (Kontextus könyvek) 97.

Gyáni Gábor: Polgárosodás mint zsidó identitás. BUKSZ 1997. 271.

Karády Viktor: Zsidóság és modernizáció a történelmi Magyarországon. In: Uõ: Zsidóság és társadalmi egyenlõtlenségek (1867–1945). Történeti-szociológiai tanulmányok. Bp. 2000. (Replika könyvek 6.) 36.

E napló ilyen szempontú értékeléséhez vö. Molnár Julianna–Varju Zsuzsanna: Az olvasás és a könyv szerepe a dualizmus kori polgárság magánéletében. Magyar Könyvszemle 1999. 337.; Gyáni Gábor: Folytonosság és átalakulás a budapesti elit- és tömegkultúra múltjában. In: A pesti polgár. Tanulmányok Vörös Károly emlékére. Szerk. Gyáni Gábor–Pajkossy Gábor. Debrecen, 1999. 174.

Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a mûvelõdésben a kora újkori Magyarországon. Bp. 1996. (Társadalom- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok 17.) 227–228.

Fülöp Géza: A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban. Bp. 1978. (Irodalomtörténeti könyvtár 33.) 196.

I. m. 213.

György Aladár: Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. I. Bp. 1886. (Hivatalos Statisztikai Közlemények) 4–9.

A forrást, elsõk között, Reisz László elemezte, ám csupán az egyesületi könyvgyûjteményeket vette górcsõ alá: Reisz László: Egyleti könyvtárak a dualizmus idején. Statisztikai Szemle 1989. 620–632. György Aladár mûvének a magánkönyvtárakat érintõ részét egyetlen családi könyvtárral kapcsolatban jól hasznosítja, Cieger András: A Lónyay–Kappel-vagyon nyomában. Egy “újarisztokrata” család vagyoni helyzete és életkörülményei a 19. század második felében. Történelmi Szemle 1998. 107.

György A.: i. m. 417.

I. m. 420., 522–523.

I. m. 413.

Szívós Erika: Városvezetõ elit Pesten a XVIII–XIX. század fordulóján. In: Tanulmányok Budapest Múltjából. XXV. Bp. 1996. 18. A szerzõ a teljes könyvlistát közreadja írásában.

A hagyatéki leltárt közli: Kujbusné Mecsei Éva: Hagyatéki iratok. (Szabolcsi nemesek és nyíregyházi mezõvárosi polgárok végrendeletei, hagyatéki leltárai és árvagyámi számadásai a XIX. század elsõ felébõl.) In: Helytörténeti tanulmányok. IX. Szerk. Gyarmathy Zsigmond. Nyíregyháza, 1993. (Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Levéltár Kiadványai I. Évkönyvek 9.) 41–108.

A 19. század eleji pesti német (és szlovák) kulturális miliõrõl ld. Heiszler Vilmos: Soknyelvû ország multikulturális központja. Németek és szlovákok a reformkori Pest-Budán. Budapesti Negyed 1994. nyár 5–22.

Batári Gyula: Orvosi viták a hazai egészségügyi szaksajtóban 1850–1867 között. In: Forradalom után – kiegyezés elõtt. A magyar polgárosodás az abszolutizmus korában. Szerk., bev. Németh G. Béla. Bp. 1988. 517., 535.

Budapest Fõváros Levéltára (= BFL) IV 1410 f. 19 018–19 020., 19 022–19 030., 19 032., 19 049–19 051., 21 646., 21 649., 21 814. A fõváros pert kívánt indítani a könyvtár gondatlan olvasói ellen.

György A.: i. m. (A tábla) 462–524.

Réti István: Egy város jellemképe (Nagybánya). I. Nyugat 1940. 38–39.

Belia György: Babits Mihály tanulóévei. Bp. 1983. 46.

I. m. 45–46.

I. m. 48.

I. h., továbbá 36.

BFL IV 1411 b. 1267/1891. Sebestyén Pál hagyatéka.

Magyarország tiszti czím- és névtára 1879. Bp. 1879. 167.

Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870–1940). Bp. 1998. (Nagyítás. Szociológiai könyvek 12.) 132. (A Ferenczy-lakásról van szó.)

Sebestyén. In: A Pallas nagy lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája. XIV. Bp. 1897. 1019.

Sebestyén Gábor. In: Magyar lexikon. Az egyetemes ismeretek encyklopaediája. XIV. Bp. 1885. 536.

Szalay. In: A Pallas nagy lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája. XV. Bp. 1897. 375.

I. h.

Waltraud Heindl: A felsõszintû bürokrácia kialakulásáról Ausztriában (1780–1867). (Kérdések, módszerek, források.) Történelmi Szemle 1987–1988. 22.

I. h., különösen a 31. jegyzet.

A lapok megítéléséhez vö. A magyar sajtó története. I. 1705–1848. Szerk. Kókay György. Bp. 1979. (A magyar sajtó története), valamint A magyar sajtó története. II/1. 1848–1867., II/2. 1867–1892. Szerk. Kosáry Domokos–Németh G. Béla. Bp. 1985. (A magyar sajtó története) passim. A társasági-családi lapokhoz ld. Lipták Dorottya: A családi lapoktól a társasági lapokig. Újságok és újságolvasók a századvégen. Budapesti Negyed 1997. nyár–õsz 45–70.

LAST_UPDATED2